A II. világháború kitöréséig közel egymillió ember hagyta el Japánt.5 Ilyen nagyságú kivándorlási hullámra sem korábban, sem ez után nem volt példa az ország történelmében. Ennek magyarázata az akkori politikai, gazdasági, szociális, demográfiai és földrajzi tényezők komplex összefüggésében keres-hető. A Meiji-restauráció elindította az ország modernizációját, amely hosszú távon a nemzetközi hatalmak közé emelte Japánt, közvetlen következmény-ként azonban embertelen terheket rótt a társadalom alsóbb rétegeire. Az egyik legterhesebb intézkedés a földekre kivetett adó módosítása volt. A biztosabb bevétel érdekében az új kormány a földekből befolyó adó mennyiségét az egész éves termény bizonyos százaléka helyett a föld értéke szerint szabta meg, az évek során ezt a rátát 2,5%-ban rögzítették. Innentől kezdve a rossz termés nem be-folyásolta az állami bevételt, a gazdák közül viszont sokan arra kényszerültek, hogy megváljanak a földjeiktől, és bérlőként dolgozzanak tovább. Az oktatás nyugati minta szerinti átalakítása, amely a francia és az amerikai modelleket vette alapul, szintén a parasztokat terhelte. Az 1872-ben bevezetett oktatási rendelet minimum 4 év kötelező taníttatást írt elő, amely költségeinek jelentős része az adófizető rétegre hárult.6
Az 1880-as években Matsukata Masayoshi ᯇ᪉ṇ⩏ (1835–1924) pénzügy-miniszter újabb reformokat (adónövelés, a bankrendszer átalakítása) vezetett be a gyors változások okozta infláció megállítására. Ezek az intézkedések hosszú távon stabilizálták a gazdasági helyzetet, ugyanakkor a mezőgazdaságban dol-gozók százezreit tették tönkre. A gyári munkások valamivel jobb helyzetben
4 Jonathan Dresner, „Instructions to emigrant laborers, 1885–94”. Nobuko Adachi (ed.):
Japanese Diasporas, Routledge, Oxon, 2006, 53.
5 James Stanlaw, „Japanese emigration and immigration”. Nobuko Adachi (ed.): Japanese Diasporas, Routledge, Oxon, 2006, 35.
6 Masterson – Funada-Classen, i.m., 8.
voltak, mivel a külkereskedelem beindulása miatt a munkájukra folyamatosan nőtt az igény, és napi keresetük kétszer akkora volt, mint egy földbérlő gazdáé.
Mindazonáltal csekély erőfeszítés történt a biztonságos munkakörülmények kialakítására, a dolgozók egészségének védelme érdekében, vagy a gyermek-munka felszámolására, így az ő életminőségük is messze állt az ideálistól.
További nehézség volt az 1873-ban bevezetett 3 éves kötelező katonai szol-gálat, amely a 20 év fölötti férfiakat érintette. A fukoku kyōhei ᐩᅜᙉර (gaz-dag ország, erős hadsereg) szlogen jegyében Japán európai stílusú, modern hadsereget kívánt felállítani, amely munkaerő-kiesést jelentett a gazdálkodó háztartások számára. A 400 yen összegű mentesítési díj megfizethetetlen-nek számított,7 ezért sokan a kivándorláshoz folyamodtak, hogy elkerüljék a bevonulást. A kínai–japán háború (1894–1895), és az orosz–japán háború (1904–1905) Japán imperialista és militarista terjeszkedési törekvéseit szol-gálták, egyúttal azonban kimerítették az ország tartalékait, tovább rontva a gazdasági helyzetet.8 A háborús veteránok csoportjából is számos kivándorló került ki, akik nem tudtak megbirkózni a társadalomba való visszailleszkedés nehézségeivel, és inkább külföldön kerestek boldogulást.9
A háborúk, a több éves rossz termés és éhezés, valamint a természeti ka-tasztrófák (például az 1923-as nagy kantói földrengés) ellenére is a Meiji-kor alatt a népesség stabilan növekedett, 1872 óta évente körülbelül 0,5%-kal, ezzel együtt pedig a népsűrűség is nőtt (1872-ben 224 fő/km2, 1902-ben 317 fő/km2).
A migráció évtizedei során azonban nem a legsűrűbben lakott területek adták a legtöbb kivándorlót, hanem az ország délnyugati részén fekvő prefektúrák (például Hiroshima), amelyek a legkedvezőtlenebb földrajzi adottságokkal rendelkeztek, és emiatt korlátozott volt az eltartóképességük. A kivándorlók jellemzően másodszülött vagy fiatalabb fiúk voltak, akik a tradíció szerint nem örökölhettek, de ezekben a prefektúrákban az is előfordult, hogy a legfőbb családi kötelezettségeket viselő elsőszülöttek is vállalták a külföldi munkát, hogy a keresetükből visszavásárolják őseik földjét, vagy kifizessék a családi adósságokat.10
A Meiji-restauráció után alig született olyan rendelkezés, amely ne váltott volna ki heves népi ellenállást, egyes esetekben nagyméretű, szervezett lázon-gásokhoz vezetve (például a rizsárak megemelkedése miatti tüntetésből lett
7 Dresner, i.m., 36–48.
8 Olsen, i.m., 21.
9 Masterson – Funada-Classen, i.m., 11–12.
10 Stanlaw, i.m., 40–44.
népfelkelés 1918-ban, amely résztvevőinek számát 2 és 13 millió közé teszik).11 A Matsukata deflációt (1881–1883) követően az állam úgy próbált enyhíteni a gazdasági és demográfiai nyomáson, hogy 1884-ben újra engedélyezte a ki-vándorlást, sőt az 1885–1894-es időszakban a kormány finanszírozta is az emig-rációt.12 Habár Japán terjeszkedési törekvéseinek fő célpontjai Mandzsúria és Korea voltak, az ország vezetői külpolitikai szempontból fontosnak tartották, hogy a japánoknak előnyös megítélése legyen külföldön, ezért a kivándor-lók gondos megválogatásán és felkészítésén keresztül igyekeztek befolyásolni a Japánról kialakuló képet.
Az 1884-ben újraindult kivándorlás fő állomásai Hawaii, az Egyesült Államok és Kanada voltak. Hawaiin a cukornádtermesztés fellendülése miatt volt igény az olcsó és megbízható munkaerőre, és mivel a gannenmono bevándorlókkal kapcsolatos kezdeti tapasztalatok kedvezőek voltak, az ültetvényesek szívesen fogadták a japán munkásokat. Hawaii az Egyesült Államokhoz való közelsége révén is vonzó célpontnak bizonyult, ez vonatkozott Kanadára is, ahová 1885-tól érkeztek japánok, sok esetben azzal a szándékkal, hogy tovább emigráljanak az Államokba.13
A könnyen elérhető föld és a virágzó gazdaság valóban a legtöbb lehető-séget tartogatták egész Amerikában mind a mezőgazdaság, mind a városi kereskedelem terén, ám a XX. század elejére elharapódzó idegenellenesség hamarosan gátat szabott a japán bevándorlásnak. A legkorábbi japánellenes mozgalmak az Egyesült Államokban és Kanadában 1887-re datálhatók,14 ezek pedig a XX. század kezdetére olyan intenzívvé váltak, hogy az 1907-es, mind-két országot érintő Ázsia-ellenes zavargások után a japán kormány kénytelen lett tárgyalásokba bocsátkozni a bevándorlás visszaszorításáról. 1907 és 1908 között az USA-val és Kanadával is nem hivatalos egyezmény, ún. „gentlemen’s agreement” született, amelynek értelmében Japán önként korlátozta az Észak-Amerikába kiadott útlevelek számát. Az együttműködés ellenére, amellyel Japán a nemzetközi megszégyenülést igyekezett elkerülni, az Egyesült Államok 1924-ben, 4 évvel később pedig Kanada is törvényt hozott az ázsiai bevándorlás ellen.15 Ezek után a japán migráció új horizontok felé fordult.
11 Stanlaw, i.m., 42.
12 Dresner, i.m., 53–54.
13 Erika Lee, „Where the Danger Lies”, Pacific Historical Review, LXXVI/4 (2007), 542.
14 Donald Hastings, „Japanese Emigration and Assimilation in Brazil”, International Migration Review, III/2 (1969), 33.
15 Lee i.m., 550–560.