Japánnak egy olyan partnerre volt szüksége, amely képes eltartani munkások ezreit, nem osztja az Egyesült Államok bevándorlási politikáját, és hajlandó egyenlő szerződéseket kötni. Ennek fényében Dél-Amerika országai, azon belül főként Peru és Brazília ígérkeztek megfelelő jelöltnek, ahol a gazdasági fellendülés és a rabszolgaság eltörlése kínzó munkaerőhiányt eredményeztek.
A körülmények megváltozásának megfelelően a japán sajtó Dél-Amerikát kiál-totta ki az új „ígéret földjének”, a kampánymunka pedig az emigrációs társasá-gok feladata volt, és államilag finanszírozták. Az első privát társaság 1891-ben alakult, majd mire a brazil kivándorlás elindult 1908-ban, már 50 másik is léte-zett. Ezek önállóan működtek, ám a kevesebb költség és nagyobb hatékonyság eléréséért 1917-ben a kormány anyagi közreműködésével egybeolvasztották ezeket a társaságokat, így jött létre a Kaigai Kōgyō Kabushiki Kaisha ᾏእ⯆
ᴗᰴᘧ♫,16 amelyet a továbbiakban jogi rendeletekkel védtek.17 Az állam szerepe az emigráció megszervezésében eleinte önkéntes volt, később azonban már politikai megfontolás is kapcsolódott hozzá.18
A szükséges információk átadása emigrációs egyletek vagy iskolák feladata volt, ahol az adott ország nyelvét, földrajzát, történelmét és gazdaságát oktatták, valamint tanácsokkal látták el a kivándorlókat. A gördülékenyebb beilleszkedés érdekében bátorították a katolikus japánok kivándorlását és az állampolgárság igénylését, ugyanakkor a befogadó országban kötelező volt bejelentkezni a ja-pán konzulátuson és csatlakozni a helyi jaja-pán egyesülethez.19 Ezen a ponton a kormány politikája ellentmondásba került önmagával: egyrészt arra biztatta a kivándorlókat, hogy kerüljék az előítéleteket kiváltó viselkedést, és ameny-nyire lehet, asszimilálódjanak, ugyanakkor elvárták tőlük, hogy mindenben egymásra és a japán szervezetekre támaszkodjanak.20 Ez az ellentét, valamint a kivándorlók ragaszkodása a dekasegi ฟ✌ࡂ („átutazó”) mentalitáshoz a ké-sőbbiekben súlyos problémákat okozott.
A latin-amerikai közösségek
A nagyobb dél-amerikai közösségek kialakulása során a japánok jellemzően azonos régiókba tömörültek, azonos foglalkozástípusok köré. Habár a japán
16 James L. Tigner, „The Ryukyuans in Peru, 1906 – 1952”, The Americas, XXXV/1 (1978), 21.
17 Hastings i.m., 34.
18 J. F. Normano, „Japanese Emigration to Brazil”, Pacific Affairs, VII/1 (1934), 46.
19 Normano, i.m., 47–48.
20 Masterson – Funada-Classen, i.m., 56.
bevándorlók eredetileg arra voltak hivatottak, hogy ellensúlyozzák a Dél-Amerika országainak mezőgazdaságában keletkezett munkaerőhiányt, Brazíliát kivéve kevesen maradtak meg a földművelésnél.
Lehetőségek szempontjából Brazília egyedülálló volt Dél-Amerika országai között, mivel nem csupán szerződéses munkát tudott kínálni a bevándorlóknak.
A nagy mennyiségű rendelkezésre álló föld révén kielégíthette a japánok kolo-nizációs igényeit, ezáltal Brazília vált a legnagyobb japán közösség befogadójává a nyugati féltekén. A brazil bevándorlás első időszakát a colono (telepes) mun-ka jellemezte. Az emigrációs társaságon keresztül megkötött szerződés szerint a colonók meghatározott ideig, általában egy-két évig dolgoztak a fazendán, azaz farmon: erdőt irtottak, gondozták a kávécserjéket, emellett a rendelkezésükre bocsátott parcellákon élelmet és értékesíthető terményeket termesztettek kiegé-szítő bevételért. A japán bevándorlók egy kisebb hányada független munkásként városokban telepedett le, vagy már a saját, előre megvásárolt földjére érkezett.
A szerződéses bevándorlás időszaka az I. világháború kezdetéig tartott, az utána következő 10 évben kezdetét vette a kolonizációs kísérlet, amely 1924-től gondosan szervezett és felügyelt gyakorlattá nőtte ki magát.21 Bőven volt felvásárolható föld, ezt kihasználva a japánok sorra kolóniákat alapítot-tak, főként São Paulo tartományban, amelyek száma az 1930-as és ’40-es évek között már több százra rúgott egész Brazíliában.22
Peruban a legtöbb issei ୍ୡ (első generációs) bevándorló a Lima-Callao régióban telepedett le.23 A nagyvárosokba érkező japán munkások szerény tőkével, korlátozott nyelvi képességekkel és kevés kapcsolattal rendelkeztek, ezért utcai árusokként vagy háziszolgákként kezdték, és apránként gyűjtöttek saját üzletük elindítására. Más országokhoz hasonlóan a helyi lakosság meg-kísérelte szabotálni gazdasági tevékenységüket, amire válaszként a japánok közös foglalkozás köré tömörültek, amely Peru esetében a borbélyüzlet volt.
Ennek a munkának az volt az előnye, hogy kis tőkét és kevés hozzáértést igé-nyelt, a borbélyüzletek elszaporodása után pedig más területen is terjeszkedni kezdtek: kisboltokat, éttermeket és ruhaboltokat nyitottak. Ezzel a japánok sikeres középosztálybeli kisebbséggé léptek elő.
A bevándorlás időszaka Argentínában egybeesett a társadalmi berendezkedés átalakulásával: létrejövőben volt egy új, javarészt külföldi bevándorlókból felépülő
21 Normano, i.m., 44.
22 Daniela de Carvalho, Migrants and Identity in Japan and Brazil, Routledge Curzon, New York, 2003, 7–9.
23 Masterson – Funada-Classen, i.m., 41.
középosztály, amely az ipari termelésben és a szolgáltatásokban helyezkedett el.
Ez a változás segített megtelepedni a japánoknak, akik a nagyvárosokba – Buenos Aires, Rosario, és Córdoba – tömörülve kézműves üzemekben és hotelekben talál-tak munkát, esetleg kertészként vagy földművesként dolgoztalál-tak. Idővel a japánok a virágtermesztésben emelkedtek ki, habár összességében véve csak kevesen lettek elég jómódúak ahhoz, hogy földtulajdonosokká váljanak. A többséget a későbbi bevándorlók tették ki, akik kevés pénzzel vagy kapcsolati tőkével jöttek az ország-ba, és könnyen elérhető munkákat választottak, mint pincér vagy taxisofőr. Szintén népszerű volt még mosodák és tisztítók nyitása, mivel a perui borbélyüzletekhez hasonlóan nem szükségeltetett hozzá nagy befektetés vagy szakértelem.24
A japánok számára a siker kulcsa az összefogásban rejlett. A saját érdekeik védelmére Brazíliában, Peruban és Argentínában is gazdasági és lakossági szövet-kezeteket alapítottak, valamint létrehoztak japán egyesületeket, amelyek az anya-országgal való összeköttetésért és a közösség igényeinek ellátásáért feleltek, felügyelték a yobiyose ࡧᐤࡏ25 bevándorlást, valamint döntő szerepet vállaltak a nisei ୡ (második generációs) gyerekek oktatásában. A közösségek épülésé-hez hozzájárult továbbá a japán nyelvű lapok kiadása. A gazdasági lehetőségek ellenére a japán bevándorlók lelkületében kitartott a dekasegi mentalitás, azaz a meggyőződés, hogy a dél-amerikai tartózkodásuk csupán átmeneti állapot, ami idővel komoly konfliktusokat okozott a helyi lakossággal. Az isseiek kevéssé törekedtek arra, hogy beilleszkedjenek, elzárkóztak a nyelv megtanulásától és a kultúra megismerésétől, nem igényeltek állampolgárságot, és elszántan töre-kedtek endogámiára, (például Peruban, ahol a japán férfiak aránya évekkel a be-vándorlás kezdete után is jóval magasabb volt a nőkénél, megfelelő menyasszony híján sokan inkább az életre szóló agglegénységet választották). A bevándorlók zárkózottsága és üzleti sikerei mellett a japán militarizmus térnyerése tovább növelte a befogadó országok gyanakvását a japánokkal szemben.26
A dekasegi mentalitás ártalmassága a II. világháború bekövetkeztével vált nyilvánvalóvá. Habár hadüzenetre Peru, Brazília és Argentína részéről is csu-pán 1945-ben került sor, Peru és Brazília már 1942-ben megszakította a dip-lomáciai kapcsolatokat Japánnal, és szigorú előírásokkal szabályozta a japán közösségek tevékenységeit. A közösségi intézményeket bezárták, a japán nyelvű intézményeket felszámolták, háromnál több személy gyülekezését és a japán
24 Cecilia Onaha, „Características de la inmigración japonesa en la Argentina”, Cuadernos Canela, XIX/1 (1997), 28–30.
25 Szó szerint „áthívni”, rokonok, ismerősök, menyasszonyok behozatala Japánból
26 Daniel Masterson, „The Japanese of Peru”. Nobuko Adachi (ed.): Japanese Diasporas, Routledge, Oxon, 2006, 149.
nyelv nyilvános használatát kémkedés címén betiltották, valamint megvonták az utazás jogát. Ezen kívül befagyasztották a japánok bankszámláit, a japán kézben lévő üzleteket kisajátították vagy elárverezték, a földek haszonbérlési szerződéseit pedig visszavonták.27
További következmény volt az észak-amerikai internálás, 1942 és 1944 kö-zött 12 országból körülbelül 2200 latin-amerikai isseit és niseit, döntő több-ségben perui japánokat (kb. 1800 fő) zártak táborokba az Egyesült Államok területén annak ellenére, hogy a második generációs bevándorlók közül sokan dél-amerikai állampolgársággal rendelkeztek.28 A szabadulásuk után a legtöb-ben kénytelenek voltak nincstelenül visszatelepülni Japánba, néhány százan mégis felvették a harcot a hatóságokkal, és jogi segítséggel elérték, hogy 364 japánt befogadjanak az Egyesült Államokba, ám Peruba csupán 79 deportáltat engedtek vissza, akik már a háború előtt is rendelkeztek állampolgársággal.29