A kárpátaljai magyarság helyzetének bemutatása Viktor Janukovics elnök

A világtörténelemben számtalan példa bizonyítja, hogy a nem demokratikus államok politikai irányítói előszeretettel játsszák ki az úgynevezett nemzetiségi kártyát hatalmuk megőrzése érdekében. Az ukrán vezetők nem vonták le a következtetéseket a népüket jellemző szélsőséges nacionalista megnyilvánulásokból (Volhíniai vérengzés, mai Volinyi terület), sőt Viktor Janukovics elnök hatalmának megdöntését követően a nyíltan szélsőségesen nacionalista pártok komoly politikai tényezővé váltak.

Idáig nem került sor súlyos, emberáldozattal járó incidensre, azonban az utóbbi időszakban egyre sűrűbben és agresszívabban támadják Kárpátalja magyar nemzetiségű lakosságát (5. számú függelék). Az eset különösen aggasztó abból a szempontból, hogy a magyarokat nem a helyi ukránok támadják, hanem más területek szülöttjei az elkövetők, akik egyértelműen külső utasításra érkeznek a magyarok lakta területekre. Arra lehet következtetni, hogy a támadások mögött a 2019-ig kormányzó hatalom állt. Céljuk, hogy a tömegek előtt demonstrálják hazafiságukat, illetve nemzet - és államvédő mivoltukat.

Nem fontos számukra, hogy saját belpolitikai érdekük miatt több százezer emberben keltenek félelmet, akiknek az otthona mindig is Kárpátalja volt. Aggasztók az események abból a szempontból is, hogy a kisebbségek jogaira különösen érzékeny demokratikus államok politikusai úgy tesznek, mintha a probléma nem létezne. Hazánk külpolitikájában viszont fontos helyet kap a határon túli magyarok védelme. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter többször egyértelművé tette ukrán partnere részére, hogy Magyarország addig blokkolni fogja az EU és Ukrajna integrációját, valamint a NATO és Ukrajna közötti kapcsolatok intézményesítését, amíg utóbbi nem garantálja a magyar kisebbség jogait és biztonságát. Az 5. számú függelék adataiból jól látszik, hogy az ukrán nacionalisták a magyar nemzetiségűek alapvető jogait sem tisztelik, míg másoktól elvárják, hogy tiszteletet mutassanak irányukba. Az is jól látszódik, hogy az ukrán bűnüldöző szervek nem tettek meg mindent a bűnösök felkutatására, az elkövetők szinte mindig ismeretlenek maradtak. [219]

Felismerhetők azok a vonások is, hogy az erősebb ellenfelet tisztelik, az oroszokkal való nyílt ütközetet kerülik. Ezekből a megyékből kerül ki a legtöbb dezertőr, akik nem akarnak harcolni a délkelet-ukrajnai harctéren, de a viszonylag gyenge érdekérvényesítésű magyarsággal szemben agresszíven mernek fellépni. [220]

Könnyen belátható, hogy a Porosenko nevével fémjelzett vezetés a nemzeti kisebbségeket és a gyűlölködő fanatikus nacionalistákat manipulálja hatalma megszilárdítása

105

érdekében. Az ilyen jellegű cselekedeteiket következmények nélkül addig folytathatják, amíg az Európai Unió és az Egyesült Államok nem lépnek fel hatékonyan a nemzeti kisebbségeket érintő megnyilvánulásokkal szemben. Fontos azonban megjegyezni, hogy Kárpátalja lakossága „magyarok, ukránok, ruszinok” békében él egymás mellett, a helyiek egyáltalán nem támogatják és nem vallják a más, elsősorban nyugat-ukrán területekre jellemző szélsőséges nacionalista nézeteket.

3.2.1 Kárpátalja Ukrajnához csatolása

A II. világháborút követően Kárpátalját 1945. június 29-én csatolta magához az akkori Szovjetunió. A dolog érdekessége, hogy erről nem Magyarország és a Szovjetunió, hanem Csehszlovákia és a Szovjetunió állapodtak meg. [221 p. 243]

1946. január 22-én a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége rendeletet adott ki, melyben szabályozta e területek közigazgatását, és gyakorlatban Kárpátalja ekkor vált az Ukrán SZSZK területének részévé. [221 p. 354]

1991. december 01-jén Ukrajna kikiáltotta függetlenségét, és ekkor a terület az ukrán közigazgatás részévé vált. A magyar kisebbség csendben kísérte figyelemmel a változásokat, azonban a ruszinokban feléledt a nemzeti öntudat. Autonómiát szerettek volna kiharcolni saját maguknak, de az ukránok erről hallani sem akartak. A ruszinok II.

konferenciáján még ultimátumot is intéztek Kijevhez, miszerint ha nem teljesítik 2008.

december 31-ig autonómiai igényüket, akkor elszakadnak Ukrajnától. A követelésük elutasításra került, ennek ellenére az autonómiai törekvések lekerültek a napirendről. A Szovjetunió szétesése után Kárpátalja Ukrajna része maradt, a magyar kisebbség nem követelt autonómiát, sok magyar az anyaországba költözött, a városokban a magyarok már kisebbségbe kerültek. [221 pp. 349-351] Ha a tendencia folytatódik, Kárpátalja magyar jellege belátható időn belül megszűnik.

3.3 Részösszefoglalás

Ukrajna megalapításakor – a cári Oroszország megszűnése után nem – a lakosság etnikai megoszlását, területi elhelyezését vették figyelembe, hanem olyan képességeket kívántak adni egy újonnan születő tagköztársaságnak, amelynek világszinten is komoly gazdasági ereje, ásványkincsei, hatalmas termőföldje és jelentős lélekszámú lakossága van. Ez a rész zömében önálló területi egységként létezett az orosz birodalomban, sőt, a cári Oroszország megszűnését követően néhány hónapig, mint autonóm terület (Krivoj-rog, Donyeck, Luhanszk, Harkov) működött.

106

A II. világháború után az Ukrán SZSZK-hoz csatolták Kárpátalját, a volt Galíciai terület egy részét. Sőt Nyikita Hruscsov szokatlan ajándékkal kedveskedett az ukránoknak, Ukrajnához csatolta a Krím-félszigetet a Perejaszlavi egyezmény aláírásának 300.

évfordulója alkalmából.

Jól látható – ábrákon is bemutatásra került –, hogy az idő múlásával az etnikai arányok az ukránok javára változtak, ahogy egyébként ez más országokban is megfigyelhető.

Azonban az ukrán nacionalisták már többször tanújelét adták, és adják a mai napig is türelmetlenségüknek. Nem tűrik meg a kisebbségek önrendelkezési jogainak kiszélesítését még akkor sem, ha az a terület, amely autonómia törekvéseket hangoztat, sosem volt történelmileg ukrán, sőt az ott lakó anyanemzethez tartozók csak az utóbbi időben települtek be. Több jel is arra mutat, hogy a kisebbségek, és elsősorban az orosz nemzetiségűek jogainak csorbítása jelentős szerepet játszott Ukrajna területi egységének megbomlásában és a délkelet-ukrajnai régióban uralkodó polgárháborús állapotok kialakulásában. Ezt az állítást az 1. és 2. számú függelékek mélyinterjúi teljes egészében alátámasztják.

A fejezet kereste a választ arra a kérdésre is, hogy az ukrán hadsereg, a politikai vezetés miért járult hozzá ahhoz, hogy az ország külső és belső védelmével kapcsolatos állami feladatokat átengedje az újonnan verbuvált, fél-professzionális fegyveres szervezeteknek.

A válasz megértéséhez szükséges volt megismerni a hadsereg akkori morális állapotát, technikai felszereltségét és kiképzettségének szintjét.

Következtetésként kijelenthető, hogy az ország akkori és jelenlegi vezetői tisztában voltak a teljes kontroll nélküli katonai és félkatonai szervezetek létrehozásának veszélyeivel. Érthető módon az ország területi egységéért aggódó vezetők azonban megpróbálták a kisebb rosszat választani. Annak érdekében, hogy elkerüljék Ukrajna szétesését, támogatták az ÖTZ-k megalakítását.

Az oligarchák is jól érzékelték a helyzet történelmi jelentőségét, és a fegyveres szervezetek megalakításának támogatásában aktív szerepet vállaltak. Három fontos célt is elértek. Egyrészt a nép szemében mint hazafiak, ország megmentők tündökölnek, másrészt veszély esetén joggal számíthatnak a fegyveres csoportok támogatására.

Harmadrészt a patriotizmusuk fizetségeként komoly állami megrendeléseket kapnak a hadsereget érintő beszerzésekből.

Mára a helyzet rendeződni látszik, az ÖTZ-k folyamatosan integrálódnak az állami fegyveres erők szervezeti struktúrájába, működésük törvényi hátterét egyre kevesebben kritizálják. Az ukrán vezetők elérték legfontosabb céljukat, megakadályozták az ország

107

területi egységének további megbomlását, a szakadárok térnyerését megállították. A donyecki és luhanszki megyék több mint felét a kormányhoz hű erők felügyelik, az odesszai és harkovi megyékben pedig az elszakadást támogatók egyelőre visszaszorultak.

Ennek ellenére az ukrán területek birtoklásáért vívott harci események továbbra is napi szinten szedik áldozataikat mindkét fél részéről.

Kárpátalja lakossága békésebb a keleti országrészben lakó orosz kisebbségekhez viszonyítva. Szerencsére a helyi kisebbségek nem ragadtak fegyvert, mert esélyük sem lenne az ukrán hadsereggel és ÖTZ-kel szembeni harcban. Ráadásul a donyecki és luhanszki szakadárokat politikailag, gazdaságilag és katonailag támogatja Oroszország, ezért tudják eredményesen felvenni a harcot az ukrán fegyveres erőkkel. Ennek a támogatásnak köszönhetően jelentős hadi képességekre tettek szert a szakadár köztársaságok fegyveres szervei. Ezeknek a képességeknek köszönhetően egyenrangú félként vehettek részt a minszki béketárgyalásokon, és az ott elért eredmények jelentős hatással lehetnek jövőjük formálásában. Ezen harci cselekmények eredményei Ukrajna jövőbeni kilátásait és lehetőségeit is befolyásolják, arra késztetik a mindenkori ukrán politikai elit vezetőit, hogy felgyorsítsák Ukrajna nyugati integrációját, csatlakozásukat ezen országok politikai, gazdasági és katonai szervezeteihez.

Ahogyan a korábbi fejezetekben is kifejtésre került, az ukrajnai válság túlmutat egy belpolitikai válságon. Ebből adódik, hogy a belpolitikai történéseket részben külső erők határozzák meg és – paradox módon – ezek a belső események határozzák meg Ukrajna államközi kapcsolatait is.

A fejezet elején kitűzött célok elérésre kerültek, a hipotézis igazolt.

108