• Nem Talált Eredményt

számú függelék: A privatizáció

Ukrajnában a privatizáció még a szovjet időkben elkezdőtött, igaz ekkor még csak nagyon kezdetleges módon. Ennek a folyamatnak a jogi alapját egy 1986-ban elfogadott törvény (törvény az egyéni vállalkozásokról) biztosította. 1988-ban megjelent a Szovjetunió szövetkezeti törvénye, ami további lehetőségeket biztosított a vállalkozni kívánó egyéneknek, kiszélesítve a kisszövetkezeti összefogást. Azon kisszövetkezetek, melyek termelő üzemek keretei jöttek létre, gyakran azt a funkciót töltötték be, hogy az anyavállalat vagyonát átjátszák a vezetők addigra már saját tulajdonában lévő magánvállalkozásokhoz. [239 pp. 123-134] Az utóbbi jogszabállyal egy időben a törvényhozás elfogadta az állami üzemekről szóló normát is, amely megengedte az állami vállalatoknak, hogy a termelő egységeik berkein belül működő szövetkezetek bérbe vehessék a termelőeszközeiket és a vagyonelemeiket. E törvény hatására már szinte semmi sem szabott határt annak, hogy párt vezetői, valamint a jó kapcsolatokkal rendelkező egyének saját céljaikra használják a termelő egységek, s így az állam vagyonát. A Szovjetunió felbomlását követően, minden utódállamban megkezdőtött a privatizáció. Ukrajnában 1992-ben indult el hivatalosan a privatizáció folyamata. Az év júniusában elsőként a lakásprivatizációra nyílt lehetőség, melynek keretében a bérlők megvásárolhatták azokat a lakásokat, amelyeket korábban az állam részükre kiutalt. [240 pp. 137-147] [49 pp. 358-369] A privatiációs folyamat elősegítéseként Ukrajna elnöke kiadta az 56-os számú rendeletét, amely alapján létrehozták az úgynevezett Ukrán Állami Vagyon Alapot. E szervezet felelt a privatizációs folyamatok törvényes lebonyolításáért, a kontroll szerepét pedig a Rada töltötte be. Vezetőjét a pralament (Rada) jóváhagyásával az ukrán elnök nevezte ki. [240 pp. 137-147]

Az állam tulajdonában lévő vagyon privatizációját az alábbi metodika szerint hajtották végre:

1. Kisvállalatok dolgozói kollektívák általi megvásárlása.

2. Azon vállalatok magánosítása, melyekkel kapcsolatban úgynevezett alternatív privatizációs terveket dolgoztak ki (tulajdonosokká, vagy résztulajdonosokká azon dolgozó kollektívák tagjai válhattak, melyeket az érintett üzem dolgozói alapítottak és elkészítették az alternatív privatizációs tervet az erre a célra létrehozott privatizációs bizottság részére).

3. Bérlők általi privatizáció (tulajdonosokká a bérlők válhattak).

4. Árverésen kersztüli értékesítés.

173

5. Tárgyalásos értékesítés (vevőknek azok pályázhattak, akik a legjobb üzleti tervet készítették).

6. Versenyeztetés- árverés (bizonyos kritériumok teljesítése és a legmagasabb vételár megajánlása alapján lehetett tulajdonossá válni).

7. Halasztásos fizetésű versenyeztetés (azt hirdették ki győztesssé, aki a 30%-os előleget azonnal kifizette, a maradék 70%-ot pedig három éven belül törlesztette).

8. Nyílt Részvénytársaságok értékpapírjainak tőzsdei értékesítése. [241 pp. 201-260] [49 pp. 358-369]

Az 1992. március hónapban elfogadott kisvállalati privatizációs törvény értelmében a kisebb vállalatokat – ideértve a feldolgozóipart, építőipari vállalatokat, helyi kisebb, de stratégiai vállalatokat, élelmiszeripari cégeket, étkeztetési és szolgáltatási egységeket – az első négy pont szerint lehetett értékesíteni/megvásárolni. Ugyanebben az időszakban ratifikálta a Rada az állami vállalatok tulajdonának privatizációjára vonatkozó törvényt is. E törvénynek köszönhetően lehetővé vált pénzért vagy részjegyekért is tulajdonrészt vásárolni. A jogszabály megengedte a bérlőknek azt is, hogy egy adott eszközt vagy ingatlant a bérleti szerződés lejárata után megvásárolhasson. [241 pp. 36-78] Minden ukrán állampolgár kapott olyan részjegyeket, amelyeket be lehett váltani részvényekké, tulajdonhányaddá, vagy valamilyen értékpapírt lehetett belőle vásárolni, melyekkel igazolhatták a tulajdonrészüket egy adott vállalatban.

A részjegyek értékét nem a névértéke határoza meg, hanem a privatizáció eljárásrendje.

Az értékesíteni kívánt állami tulajdon valós vagyoni értékének lényegében jelentősége nem volt. Abban az esetben, ha egy üzemet kijelöltek értékesítésre, akkor a részjegyeiket az ott dolgozók beválthatták, valamint joguk volt a privatizáció eljárásrendjét is megválasztani. Amennyiben a vevői közösség összetételében 50 % volt a dolgozók aránya, abban az esetben további kedvezményeket is kaptak. [241 pp. 70-112] A legelterjettebb értékesítési eljárás az úgynevezett kombinált privatizációs séma volt.

Ennek lényege abban állt, hogy egy adott dolgozói közösség tulajdonrésze akkora volt, amennyi részjeggyel rendelkezett, a ki nem vásárolt tulajdonrészt pedig kibérelhették azzal a feltétellel, hogy a későbbiekben megvásárolják azt. Ez alól kivételt képezett a gyárakhoz tartozó földtulajdon, ugyanis az továbbra is az állami vagyon részét képezte.

[240 pp. 137-147] [49 pp. 358-369]

Az efféle privatizációs eljárás elsősorban azoknak kedvezett, akik az értékesítésre kijelölt vállalatnál dolgoztak. Azok az állampolgárok viszont, akik nem a termelői iparágban

174

dolgoztak, általában nem tudtak mit kezdeni a kapott részjegyekkel, így a privatizációból kimaradtak. A tervek szerint a privatizáció első szakaszának 1995-ben kellett volna lezárulni, a bérbe, vagy el nem adott vagyonelemek értékesítését pedig piaci alapokon kellet volna lebonyolítani. A folyamat egészen 1997-ig tartott, a privatizáció végeredményeképpen a szolgáltatói iparág közel 90 %-a magánkézbe került.

Az előbbi privatizációs eljárással párhuzamosan 1993 júniusában kezdték meg előkészíteni a gyárak és nagyüzemek értékesítését. Kezdetben részvénytársasággá alakították őket, majd részvényeiket értékesítették. Az újonnan megalakult részvénytársaságok többsége állami kézben volt. Éppen ezért egy elnöki rendelet értelmében azokat a vállalatokat, amelyekben az állam több, mint 75%-os részesedéssel rendelkezett, privatizációra kellett elő készíteni.

A továbbiakban azokat a vállalatokat is értékesítésre jelölték ki, amelyek könyv szerinti értéke 1993. január 01-jén elérte a 20 millió karbovanyecet (az akkori ukrán hivatalos pénznem). Azon vállalatok vagyonelemeit a továbbiakban nem lehetett bérbe adni, amelyeket kijelöltek privatizációra. [239 pp. 123-134] Többen jogosan érezték úgy, hogy a privatizációs folyamat nem mindenkire nézve volt kedvező, ezért 1995-ben bevezették az úgynevezett névérték papírokat, amelynek célja az volt, hogy akik részjegyeiket nem tudták beváltani, szintén tudjanak vásárolni az állami vagyonból. Akik kárpótlásban nem részesültek, valamint a pénzük bennragadt a takarékszövetkezetekben, azok részére kompenzációs névérték papírokat adtak. Az értékpapírok adás-vétele tőzsdén zajlott a jogi és magánszemélyek részére. Az operatív privatizációs eljárás rendjét az Ukrán Állami Vagyon Alap, vagy a hozzá tartozó régiós szervezet dolgozta ki, amit a Miniszterelnöki Hivatal hagyott jóvá. Amennyiben az adott állami vállalat vagyona nem volt elegendő egy új gazdasági társaság megalapításához, akkor a munkaközösségek részjegyekkel pótolhatták ki azt, vagy a fennmaradó részre piaci alapokon tehettek szert.

[241 pp. 117-142] [49 pp. 358-369]

Ezt követően 1999-től részvényeket csak pénzért lehetett értékesíteni. Ezzel együtt az állam kijelölte azon vállalatokat, amelyeket nem privatizálhattak. További szabályozások voltak szükségesek az állam – vállalatokban lévő – tulajdonrészének meghatározására, valamint a munkaközösségek kedvezményes tulajdonszerzésére is. Ezeket a szabályokat általában rendeletkben határozták meg. [241 pp. 190-232] Tekintettel arra, hogy ebben az időszakban már szükséges volt a vállalatok modernizálására, a kormány azt a célt tűzte ki, hogy a stratégiai befektetőket bevonja az ukrán gazdaság fellendítésébe. A valóság azonban másként alakult, az állami vagyon megszerzésének nyertesei a kormányból,

175

valamint kormányközeli körökből kerütek ki. Alekszandr Paszhaver az ukrajnai privatizáció egyik megalkotója, egy interjúban kifejtette, hogy a privatizációra és a gazdasági reformokra a legnagyobb veszélyt az állam és a bürokrácia jelenti. Ukrajna privatizációjával kapcsoaltban összességében kijelenthető, hogy azok a vállalatok lettek nyertesei a rendszerváltásnak, amelyek későbbi tulajdonosai nagyon jó kapcsolatokat ápoltak az állami tisztségviselőkkel, vagy ezekből a körökből kerültek ki. [242 pp. 169-175] [49 pp. 358-369]

176