A belga szabályozás története

A belga szabályozás⁸⁴ szerint az életkortól függő büntethetőség fogalma csak az 1791-es francia büntető törvénykönyv, a Code Pénale által honosodott meg Belgiumban, előtte a kiskorúak ugyanannak az eljárásnak voltak alávetve, mint a nagykorúak.

83 Pryor, C. (2001): Black Sons Want to Follow Fathers to Jail. The Australian, 18 July 2001. 5. Hivatkozza Mathews, B. P. (2000): Children’s Criminal Responsibility in Australia: Some Legal, Psychological and Human Rights Issues. Australia and New Zealand Journal of Law and Education, vol. 5, no. 2, pp. 27–45.

84 Moreau, Th. (2004): Belgique / La responsabilité pénale du mineur en droit belge. Revue internationale de droit pénal, vol. 75, no. 1–2, pp. 151–200.

Az 1791-es francia Code Pénale a büntethetőséget a 16. életévhez fűzte, ugyanakkor bevezette a bírák számára azt a kötelezettséget, hogy vizsgálják meg, a 16 évesnél fiatalabb kiskorú rendelkezett-e vagy sem belátási képességgel (discernement), azaz a jónak a rossztól való megkülönböztetés képességével. Abban az esetben, ha rendelkezett belátási képességgel, a kiskorút elítélték, de a kiskorúság büntethetőséget megszüntető ok volt. Abban az esetben pedig, ha nem rendelkezett belátási képességgel, felmentették, de biztonsági intézkedésnek vethették alá. Ilyen biztonsági intézkedés volt például a szülők kötelezése gyermekük jó útra térítésére, vagy javítóintézetbe küldhették, hogy ott nevelkedjen fogva tartva a bíró által meghatározott ideig, de nem tovább, mint a huszadik életévéig.

Az 1810-es francia büntetőkódex kiterjesztette a belátási képesség vizsgálatának kötelességét minden bűncselekményre. Az 1867-es belga Code Pénale nagymértékben hagyatkozott erre a kódexre. A büntethetőség változatlanul a 16. életévhez kötődött; ezen életkor felett a gyermekre az általános büntetőjogi szabályok vonatkoztak. Ugyanakkor a kódex 77. cikke tartalmazott egy enyhébb szabályozást is az olyan személyek esetében, akik a bűncselekmény elkövetésének idejében nem töltötték még be a tizennyolcadik életévüket: esetükben nem kerülhetett sor halálbüntetés kiszabására, helyette viszont életfogytig tartó kényszermunkára ítélhették az elkövetőt.

A cselekmény megvalósításakor a 16 évnél fiatalabb kiskorúakat felmentették, de ekkor 21. életévük betöltéséig vagy javító, vagy jótékonysági intézetbe helyezhették őket.

Abban az esetben pedig, ha a kiskorú belátási képesség birtokában követte el a bűncselekményt, elítélték, de a kiskorúság általános mentesülési, kimentési okában részesült, amely a kiszabott büntetés csökkentésében nyilvánult meg.

A fő kérdést tehát itt a belátási képesség jelenti. Törvényileg nem definiálták magát a fogalmat, ugyanakkor a belátási képességre való hivatkozás két fontos problémát vetett fel. Egyrészről a belátási képesség jogi természete nem volt világos. A szabad akaratot jelentette, azaz az ismeretet és akaratot, amelyek a büntetőjogi morális felróhatóság első feltételét adják, vagy inkább egy újabb elemről volt szó, amely hozzáadódott a szabad akarathoz, amely a bűncselekménynek a maga teljességében való felfogását jelentette? Ez utóbbi felfogás szerint a kiskorúak büntetőjogi felelőssége egy kettős szűrőn ment keresztül. Elsőként az „imputabilité”, azaz a felróhatóság jogelvének a szűrőjén, amikor a cselekedete súlyát nem érzékelő gyermek esetében már eleve megakadályozza a

bűncselekmény létrejöttét. Majd a „discernement”, azaz a belátási képesség szűrőjén, amely megnyitja a lehetőséget a felmentés vagy egy enyhített büntetés előtt.

A beszámítási képesség tartalma azonban Belgiumban is kérdéses. Nincs egy a jogtudósok többsége által elfogadott egységes fogalom. A belátási képesség általános értelemben a jó és a rossz közötti választás képessége, de a jogi értelem arra vonatkozik, az elkövető képes észlelni, hogy cselekedete a pozitív jog szerint törvényellenes és megérti, hogy büntetésnek teszi ki magát az elkövetéssel.⁸⁵

A bizonytalanság, a tartalom elmosódottsága miatt nem ritka, hogy a bíró a büntetés kiszabásánál veszi figyelembe a belátási képességet.⁸⁶

A gyermekek védelméről szóló 1912. május 15-i törvény⁸⁷ 16. cikke vezette be a következő szabályozást: ha a büntetendő cselekmény elkövetésekor a kiskorú fiatalabb, mint 16 éves, a gyermekek bírósága elé állítják és a büntetést oktatási, felügyeleti vagy védőintézkedéssel helyettesítik. Ez a törvény tehát eleve feltételezte, hogy a 16. életévnél fiatalabb kiskorú nem rendelkezik beszámítási képességgel, azaz büntetőjogilag felelőtlen, így nem lehet büntetést kiszabni vele szemben. Innentől kezdve valamennyi kiskorú elkövetővel szemben kiszabhattak intézkedéseket, nem csak azokkal szemben, akik rendelkeztek beszámítási képességgel.

A kiskorú elkövetőkre vonatkozó és a fiatalok védelméről szóló 1965. április 8-i törvény⁸⁸ – amely 1994-ben egy alapos reformon esett át⁸⁹ – ma is hatályos.

A törvény felemelte a büntetőjogi nagykorúság korhatárát tizenhatról 18 évre, a fiatalok bíróságának intézményét megtartotta. Ezen törvény lehetővé tette, hogy a kiskorú elkövetőkre kiszabható intézkedéseket alkalmazzák a veszélyeztetett helyzetben lévő kiskorúak esetében is, tehát maga a veszély állapota az, ami lehetővé teszi az intézkedéseket, bármiféle bűncselekmény elkövetése nélkül. Ebből következik, hogy az

85 Nypels, J. S. G. – J. Servais, J. (1896): Le Code pénal belge interprété. Bruxelles: Bruylant, p. 235, n°4;

Prins, A. (1899): Science pénale et droit positif. Bruxelles: Bruylant, p. 206, n°357; Haus, J. J. (1879):

Principes généraux du droit pénal belge. 3e éd. Gand: Hoste, p. 505, n°654.

86 L’intervention de Monsieur H. Carton de Wiart, Ministre de la Justice, séance plénière de la Chambre du 2 avril 1912 [H. Carton de Wiart, igazságügyi miniszter felszólalása a Képviselőház 1912. április 2-i plenáris ülésén]

87 Loi du 15 mai 1912 sur la protection de l’enfence

88 Loi relative à la protection de la jeunesse (1965.04.08.)

89 Loi modifiant la loi du 8 avril 1965 relative à la protection de la jeunesse

elkövető kiskorú nem más, csak egy alkategóriája a veszélyeztetett kiskorúaknak, ahol a rossz adaptáció bűncselekménynek minősülő cselekmény elkövetésében nyilvánul meg.

Ugyanakkor a legveszélyesebb kiskorú elkövetőkkel szemben, akik esetében nem elegendő a védelmi modell, a már említett 1965. törvény 38. cikke lehetővé tette, hogy a cselekmény elkövetésekor a 16. életévüket betöltött kiskorú elkövetőket a rendes bíróság elé utalja a fiatalok bírósága, és velük szemben a nagykorúakra alkalmazható büntetéseket is kiszabhatják. Végül az 1972. május 9-i törvény⁹⁰ iktatott be egy 36. cikket az 1965.

április 8-i törvénybe, amely a 16. életévét betöltött kiskorút a rendes bírósághoz utalta.

Ugyanakkor kritika érte ezt a megoldást, hiszen a kiskorú elkövető és a veszélyeztetett kiskorúak egy intézményben való elhelyezése a kriminalitás fertőzésének veszélyét hordozta.⁹¹ Végül, az állam kettéosztotta a fiatalok védelmét két világosan elkülönülő csoport mentén: az egyik csoportot a kiskorú elkövetők, míg a másikat a nehéz élethelyzetben vagy veszélyben lévő fiatalkorúak alkotják.

Az 1994. február 2-i törvény jelentősen megreformálta az 1965. április 8-i törvényt, mégpedig azáltal, hogy összhangba hozta a szabályozást az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4-i európai egyezmény 5. cikkének és az ENSZ gyermekek jogairól szóló egyezménye 37. és 40. cikkének megfelelően. Ennek ellenére a kiskorúak kriminalizálására irányuló tendencia figyelhető meg, például lehetőség van rá, hogy a társadalom védelme érdekében a kiskorú elkövetőt a bíró az előkészületi fázisban zárt közintézménybe zárja, tisztán biztonsági okokból.