átruházásakor önmagát teljesen megfosztotta a természettől őt megillető jogoktól, azokban többé semmi része nincs. De valamennyien a nép akaratát mondják mégis forrásnak, csak szerintük a nép akarata folytán a király lesz a felségjogok birtokosa, ha nem is forrása.
Meglepő VII. Gergely felfogása. Ö azt irja egy, talán csak neki tulajdonított levélben, hogy
a fejedelmek hatalma Isten-től elfordult emberek mester-kedéséből származik s ezen emberek gőgje, rablása, hit-szegése, gyilkosságai és min-den bűne révén, szinte az ördög sugallatára jutottak a világ fejedelmei embertár-saik, a hozzájuk hasonlók fölé. Ö bizonyára nem az elvet fejtegeti, hanem a gyakran megismétlődő ese-ményeket írja le, mikor fenti megállapítását teszi.
Mert meg kell említenünk, hogy minden jogi vagy elvi hivatkozás nélkül a törté-nelem számos példát mutat arra, hogy egy uralomra vágyó, céltudatos és erős akaratú ember, híveire vagy lekötelezettjeire támaszkod-va, saját erejével szerez látszólagos jogot az uralomra s így jogai, hatalma forrá-sának saját akaratát és erejét kell tekintenünk, ha nem is jogos ez a forrás. Az ural-kodásnak ezt a forrását Macchiavelli igyekezett kodi-fikálni és a tények vizsgála-tával, ha nem is jogosnak, de okosnak és célra veze-tőnek feltüntetni. Csak a gyengeséget veti a fejede-lem szemére, nem az erő-szakot.
Elvi alapon áll a francia Szép Fülöp felfogása 12C0 körül. Ö királyi hatalma forrásának közvetlenül s egyedül Istent tartja. S ebből arra következtet, hogy hatalma szempontjából egyedül annak forrásától, Istentől függ. Az emberek s az Egyház nem szólhatnak hatalma gyakorlásába, amint nem volt szüksége ahhoz ezek jóváhagyására vagy beleegyezésére
1. Mátyás-kehely 1482-ből.
sem. Az elmélete ellen támadó egyháziak azonban kifejtették vele szem-ben, hogyha a király hatalma Istentől származik, csak addig érvényesül-het, míg az csakugyan Istentől és akarata szerint van. De épen azért, mert Istentől van, hatalmának közvetítője a koronázással Isten földi hely-tartója Sőt ő nemcsak a hatalom megadásában és elismerésében köz-vetíti és juttatja kifejezésre Isten akaratát, hanem ellenőrzője is a hatalom gyakorlásának. Ezen minőségben a királyt meg is foszthatja hatalmától, ha nem Isten akarata szerint, vagy talán épen annak ellenére gyakorolja azt.
Hogy a felségjogok milyen kormányforma mellett gyakorolhatók legjobban az állam javára, arról már megoszlanak a vélemények. Aristo-teles nyomán, aki minden kormányformában talált jót és rosszat, Szent T a m á s mégis a választó királyság mellett foglalt állást s kívánja, hogy a kormányhatalomban mindenki részesüljön. Felfogása csak annak logikus következménye, hogy az Istentől természetjogon származó társulásban a népakarat a felségjogok forrása. A legisták az absolut királyi hatalom elveit hirdetik a római császárok hatalma mintájára és ugyanerre az eredményre jut a renaissance rómaiakat utánzó iránya, legtöbb sikerrel az olasz köztársaságokból alakult zsarnokságokban és Franciaországban.
Összefoglalva az eddigieket látjuk, hogy az elméleti tanítás a felség-jogok forrásaiként leszármazási rendben Istent, a természetet és a nép akaratát nevezi meg. A közvetlenül érvényesülő isteni akarat, az egyedüli forrásként felfogott népakarat vagy egyéni akarat és erő hirdetése elszige-teltebb és inkább egyéni törekvések igazolására kifejtett gondolat. Kor-mányforma tekintetében a középkori elmélet a választott, alkotmányos királyság elvét hirdette, a gyakorlat ismeri a köztársasági és absolut királyi uralmat is és ez utóbbi elméletét irja meg Macchiavelli.
2. Mikor a magyarság a fejedelem választással egységes nemzetté tömörült és a haza elfoglalásával megalkotta a magyar államot, az erősen korlátolt monarchia mellett döntött. A felségjogok forrásának Istent és önmagát, a népakaratot tartotta és ezekre való hivatkozással gyakorolta is. Ezt fejezi ki a krónikában olvasható, következő, nemzetgyűlést össze-hívó formula: Isten és a magyar nép szava, hogy mindenki ezen és ezen a napon, ezen és ezen a helyen fegyveresen megjelenjék a község tanácsának és p a r a n c s á n a k meghallgatására.
Nem merjük teljesen kétségbevonni, hogy a formulába Isten nevét a papirendü krónikairó a valóságnak, vagy legalább is a köztudatnak megfelelően vette be. Nagyon valószínű, hogy a XII. sz. köztudatában már így volt ismeretes a formula. Minthogy az összesség, a „magyar n é p " szava, tekintélye alapján parancsolnak és követelik az engedelmes-séget Isten szava mellett, a forrás Isten és a magyar nép akarata. — Ennek megfelelően ismerünk a nemzet akaratával intézett történelmi eseményeket is.
A fejedelemválasztás és a vérszerződés, hol a törzsfőnökök, mint a törzsek főtisztviselői, a népakaratot képviselik.
Megtaláljuk továbbá a nemzet parancsolási jogában rejlő felségjog-gyakorlatot a háború ügyét feltétlenül tárgyaló fegyveres gyűléseken, különösen a fejedelemválasztás után. A választott fejedelem u. i. hadi tekintetben is szenved korlátozást, míg csak a harc meg nem kezdődik,
mert akkor fővezéri hatalma szinte korlátlan. A nemzetgyűlés feladata volt a háborús közös szerzemény felosztása és ilyen tevékenységnek kell tekintenünk a szeri gyűlésen végbement országosztást. Erre különben hivatkozik a vérszerződés második pontja.1
A nemzet életében elkerülhetetlen jogkétségek és jogösszeütközések eseteiben — akár egyesek, akár a törzsek közt merültek fel — szükséges volt a bíráskodás is. Krónikáink említik, hogy a bíráskodás felségjogát a nemzettől választott nemzet-birák a nemzet nevében gyakorolták, de a nemzetgyűlés közvetlenül is bíráskodik a nemzet-bírák ítéletétől hozzá felebbezett perekben. Ilyen, a nemzettől végzett bírói tevékenységet tételez fel a vérszerződés negyedik és ötödik pontja : a hűtlen vagy meghason-lást szító alattvaló ellen és a nemzet jogait sértő fejedelem ellen.
Az egész nemzet életét szabályozó rendelkezések joga, a törvény-hozói felségjog szintén érvényesült, ha tételes törvényalkotásban ritkáb-ban is, annál inkább törvényt pótló szokások alkotásáritkáb-ban. A tételes rendelkezések bizonyítéka maga a vérszerződés és a szeri országosztás.
Hasonlóképen gyakorolta a nemzet a tisztviselőválasztás felségjogát a fejedelemválasztáskor, a törzsfők és nemzetbírák választásakor. Mikor a parancsolás hatalmát megadják tisztviselőiknek, csak a nemzet akarata lehet a hatalom forrása s ennyiben érzik magukat engedelmességre kötelezve az általuk átruházott hatalmat gyakorló tisztviselővel szemben.
Ebben a fejedelem-kori államszervezetben kijelölt hatalmi kör azon-ban nem elégíthetett ki egy személyes uralomra vágyó, erősebb akaratú fejedelmet, amilyen Géza volt. Hatalma teljesebbé tételét nem kérhette a nemzettől, mert épen a nemzetnek minden fontos ügyben való döntési ioga s így a céltudatos, egységesebb nemzeti élet hiánya sok veszélyt rejtett magában, épen az államra nézve. Géza felismerte a veszélyt, mely különösen a kalandozások erőpazarlásaiban és a keresztény Nyugat-Európa ezidőbeli szervezkedésében fenyegette Magyarországot. Ehhez a megismeréshez a mentés elhatározásán kivül az uralomra való vágyódás, kellő akaraterő és akaratát érvényesíteni is tudó hatalom járult. Géza tehát nem is kérte hatalma, intézkedő joga teljesebbé tételét, hanem erejében bízva kezébe kerítette a nemzetgyűlés felségjogait. Egyszerűen nem hívta össze a nemzetgyűlést. Pogány népével szemben nem hivat-kozhatott isteni felhatalmazásra sem, mint jogai forrására. S akik nem voltak hajlandók elismerni intézkedő jogát, azokkal ereje ismertette azt el. Igy lett Géza önmaga törvénye.
Sz. István ugyanezen forrásból, önmagából meríti jogait uralma első négy évében. Neki is el kell ismertetnie jogai forrását s ő is fegyverrel végzi e munkát. De ő már önmagán kívül álló forrást is keres hatalma számára
1 E helyen nem bocsátkozunk annak vitatásába, hogy a törzsszervezetre, főként a vérszerződésre vonatkozó tudósításaink a valóságnak megfelelően közlik-e az eseményeket. Ennek vitatása helyett fontosabbnak tartjuk annak megállapítását, hogy a krónikák koruk köztudatát rögzítik meg, még ha nem felel is meg a köztudat a valóságnak. E köztudat fenntartását és alkotmányos életünk fejlődésére gyakorolt hatását krónikáink minden esetre biztosították, E hatást mutatja az a tény, hogy Werbőczi hivatkozik a fejedelmek korára épen a törvényhozó hatalom fejtegetésénél.
•r *
s ezt a forrást kora keresztény felfogása alapján választja ki. Mindenek-előtt népét a keresztény hitre téríti, hogy újra hivatkozhassék Istenre, mint a hatalom forrására ; aztán koronát kér Isten földi helytartójától s az Egyház által királlyá koronáztatja magát. Így reméli, hogy a keresztény hitre térített nemzet majd nem az önerejével úrrá lett zsarnokot látja benne, hanem isteni rendelésen nyugvónak ismeri el hatalmát. Isten kegyelmét tekinti hatalma forrásának, egyedül csak ezt, amint a p a n n o n -halmi alapítólevél (1001) bevezető szavaiban ki is fejezi: „Stefanus superna providente clementia ungrorum rex. Ö is, utódai is két századon át Dei gratia rex ként, korlátolt abszolutizmussal, Isten akaratából szár-maztatott hatalommal uralkodtak. Ebben a minőségben és ilyen hata-lommal felruházott királyokként a XVI. sz. óta Habsburgi királyaink akartak uralkodni.
A nemzet, míg nem hatotta át a keresztény lelkület, míg a még pogányként nevelt első és a pogánysággal érintkező második nemzedék ki nem halt, nem tudott belenyugodni a keresztény Isten kegyelmén nyugvó királyi hatalom gyakorlásába. Nem ismerheti és nem is ismeri el forrásnak. 1046-ban a kereszténységet s vele a királyságot megsemmi-síteni akarja annyival is inkább, mert a tudatában élő nemzeti akaratról, mint felségjogforrásról lemondani nem akar. Pedig Sz. István korlátlan, a felségjogokban senkit sem részeltető hatalmat gyakorol. A régi, a nemzetgyűlés kezén levő felségjogokon kívül hatalmát teljesebbé leszi a pénzverés felségjoga, a főpapkinevezés pápától nyert joga és az a tény, hogy az ország senkitől meg nem szállt területeit a király számára birtokba veszi. Egyéni, szinte magánbirtoknak tekinti az országot, kor-mányoztatja kinevezett tisztviselőivel saját akarata-szabta rendelkezések alapján. Nem kérde/i meg a nemzetet semmiféle királyi ténykedésben, legfelebb néhány tanácsosát, mert a bölcseség ezt így kivánja. Azonban még tanácsosaitól is csak a bölcseség határain belül engedi magát be-folyásoltatni.
Ez az alaki szempontból korlátlan hatalom II. István uralkodásáig emelkedett s alatta szinte tűrhetetlen zsarnoksággá lett. De II. István uralkodása után, a XII. század közepe óta, már megkezdődik ezen abszo-lút hatalom bomlása. Bomlasztják, csökkentik a királyok birtok- és kivált-ság-adományai és a nemzet lassú fejlődése, törekvése a fejedelenikori állapotok, jogrészesség felé, a felségjogok kettős f o r r á s á n a k : Isten aka-ratának és a nemzet akaaka-ratának érvényesítése felé. Eleinte öntudatlanul ható erőként működik a múlt emléke, de 12C0 körül, majd 1280 körül, mikor Anonymus és Kézai Simon krónikája öntudatosítja a nemzeti aka-rat régi szerepét, öntudatosan. Az aranybulla 1222. évi, 1231. és 1267.
évi változatai már a nemzeti akarat megnyilvánulásai és III. András országgyűlésein a nemzet már úgy szerepel, mint akinek akarata a fel-ségjogoknak, — Isten akarata mellett, — forrása.
Isten akaratát, mint a hatalom forrását, a nemzet önmaga számára elképzelhetővé iparkodott tenni. Ezt azáltal érte el, hogy a Sz. Koronát nem tekintette egyszerű királyi disznek, hanem titokzatos erőt tulajdonított neki és csakis a Sz. Koronának. Ez az erő akkora és annyira ö n -magában élő, hogy bár az Egyház adta eredeti tekintélyét, ettől a
hatal-mat adó erőtől többé az Egyház nem tudta megfosztani. A nemzet viszont azt az öntudatos elméletet is felállítja, hogy a titokzatos erőt a nemzet akarata adta meg a Sz. Koronának, de a nemzet sem tudja tőle meg-fosztani s ugyanazt az erőt más Koronára átruházni. Az Egyház és a nemzet minden akaratmegnyilvánulása tehetetlenül áll a Sz. Korona titkos erejébe vetett, szinte babonás hittel szemben. A nemzeti köztudatnak olyan erős ezen hite, hogy királyának csak azt tekinti, akit a Sz. Koro-nával azzá koronáztak. Senkit mást nem ismer el királyának.
A nemzet ezen erős hitével szemben a hivatalos felfogás két ízben tett kísérletet arra, hogy a Sz. Korona titokzatos erejét megszüntesse, illetve más koronára ruházza. A hivatalos felfogás azon alapult, hogy a Sz. Korona titkos, hatalmat adó erejét a nemzet akarata adta s akkor ugyanazon akarat azt el is veheti a Sz. Koronától és másik koronára viheti át. Ilyen határozatra a kényszerhelyzet kényszerítette a nemzetet.
A XIV. század elején u. i. a Sz. Korona illetéktelen, nem a nemzettől, csak néhány oligarchától trónra emelt király fejére került. A nemzet védelmet keresett hasonló esetek megismétlődésével szemben. Ezért fejti ki a nemzeti akarat elméletét, de az elmélet csak elmélet maradt, a nem-zet hitét megingatni nem tudta. Hiába kísérletenem-zett ezzel 130 évvel később is.
Az első eset Károly Hubert trónra-emelésekor történt. A Sz. Korona Vencel és Ottó párt-királysága után László vajda kezébe került. Félő volt, hogy újra nem a nemzettől óhajtott király koronázására használják fel, illetve a nemzettől óhajtott király azzal nem lesz megkoronázható és így nem száll rá a Sz. Korona hatalmat adó ereje. Erre 1309. május 8 - á n Gentilis pápai követ a főpapok és főurak budai gyűlésében kimon-dotta, hogy, ha Sz. István koronája az ezen gyűlésen meghatározott gyűlésig László vajdától nem kerül vissza az illetékes kezekbe, ezen végzés erejével tilalmasnak, szentetlennek, elvetettnek tekintendő mind-addig, míg a maga helyére: a király kezéhez vagy a székesfehérvári káptalanhoz vissza nem kerül. Kimondta a gyűlés, hogy a Sz. Korona pótlására más koronát kell készíteni, azt a pápai követ megáldja és az Egyház nevében a királynak és az országnak ajándékozza, hogy vele Károlyt és utódait megkoronázhassák. Vállalják, hogy a főurak, nemesek és az egész nép ezt fogják valódi, törvényes koronának tekinteni.
Minden a végzés szerint történt, csak a Sz. Korona erejébe vetett hitnek megszüntetése nem sikerült, bár az Egyház is hozzájárul a hatá-rozathoz és az Egyház adja az új koronát is a nemzetnek. Ezáltal nyil-vánvaló lett, hogy a Sz. Korona titkos erejét a köztudat nem az Egyház akaratából, de nem is a nemzet akaratából származtatta. Valami, ezek tő függetlennek képzelt, de erősen hitt és tisztelt titkos erő volt a hatalom forrása. Gentilis is, Károly is látta a kisérlet eredménytelenségét s addig nem is nyugodtak, míg a Sz. Koronát vissza nem szerezték és a már többször megkoronázott királyt a Sz. Koronával is meg nem koronázták.
A második eset 1440-ben történt. Albert király halála után a nemzet Ulászló lengyel királyt választotta magyar királlyá. Eleinte az özvegy királyné is beleegyezett a választásba, de később beleegyezését vissza-vonta és utószülött fiát, Lászlót akarta trónra emelni. Hogy ezt sikerrel
megtehesse, Kottanerné Hindy Ilonával ellopatta a Visegrádon őrzött Sz.
Koronát és az ezzel történt koronázás érvényességében bízva kis fiát csakugyan királlyá koronáztatta még Ulászlónak az országba-jövése előtt, országgyűlés nélkül.
A nemzet egyrészt nem akarta érvényesnek elismerni a jogos örökös megkoronázását, másrészt nem koronázhatta meg választott kirá-lyát a Sz. Koronával, minthogy az Erzsébet királyné kezében volt. A szük-ségszerű helyzet tisztázására tehát egy deklarációban érvénytelenítette V. László koronázását, illetve a Sz. Koronát megfosztotta titkos erejétől és egy másik koronára ruházta azt át.
Az érvénytelenségre több okot hoztak fel. Ezek, a deklaráció szerint, a minden koronázás érvényességéhez szükséges feltételek hiánya voltak.
Felhozták okul, hogy nem országgyűlésen, tehát nem a nemzet akaratá-ból történt a koronázás. Felhozták, hogy a többi koronázási jelvény : a királyi kereszt, pálca, az országalma és Sz. István követi keresztje is hiányzott a koronázásnál. Ezen tényekkel szemben kijelentik, hogy a királyok koronázásának érvénye a nemzet akaratától függ.1 Igaz ugyan, hogy a koronázás helyének (Székesfehérvár) és a koronázó személyé-nek (esztergomi érsek) a XIII. század óta pápai döntéssel megállapított feltételét megtartották, de a nemzet egyelőre elzárkózott ezek elismerése elől. Ehelyett kijelentette, hogy a Korona ereje a nemzet akaratán alap-szik, a nemzet közakarata Ulászlót koronázza királlyá, még pedig, mint-hogy a Sz. Korona nincs birtokában, a Sz. István ereklyetartó mell-szobrán levő koronával. Minthogy pedig a Sz. Korona ereje a nemzet akaratában gyökerezik, akarja, hogy ez a koronázás ugyanolyan érvényű legyen, mintha a Sz. Koronát tették volna a király fejére. A Sz. Korona minden ereje a nemzet akaratából az új koronára szálljon, a Sz. Korona ereje pedig megszűntnek tekintendő.2
Azonban a nemzet ezen határozata is csak ideig-óráig érvényesül-hetett, a közfelfogást, a Sz. Korona titkos erejébe vetett hitet nemcsak megszüntetni, de csökkenteni sem tudta. Később Ulászló halála után, V. László koronázásának érvényességét, épen a Sz. Koronával történt koronázás alapján, annyival is inkább elismerte, mert Székesfehérvárott
1 Regina . . . infantem vix adhuc trimestrem praeter omnium nostrum volnn-tatem ad hoc concurrere debenfium atque consuefudinem hucusque in simili reten-tam, absentibus etiam omnibus apparamentis sacris, nec non gladio, sceptro, pomo et cruce legationis sanctissiml Stephani primi regis nostri coronari fecit et pro-c u r a v l t . . . regum pro-coronatio a regnipro-colarum voluntale dependet apro-c effipro-capro-cia et virtus coronae in ipsorum approbatione consistit . . .
2 . . . decernentes, pronuntiantes et déclarantes per haec scripta, ipsam moder-nam coromoder-nam et coronationem, omnem illam virlutem et efficaciam illudque robur per omnia habere et habiluram, ac si praetacta prior corona capiti dicti D. nostri regis fuisset imposita . . . ipsa priori corona absente et si eadem recuperari non poterit, omnis deest efficacia, ac quodlibet signaculum, mysterium et robur eiusdem In hanc modernam coronam intelligantur et harum serie, de omnium nostrum, quorum coronae mérita discutere probareque et impiobare interest, voluntate cogno-scantur esse t r a n s f u s a , . . (Katona: Hist. Crit. XU!. 91 — 100. 1.)
és az arra egyedül jogosított esztergomi érsek ténykedésével történt.
Az egész deklarációnak csak annyi hatása volt, hogy a nemzeti akarat megnyilvánulásának fontosságát is hangsúlyozta és ezen alapon az 1447 : 30. tc. az országgyűlésen való koronázást, a nemesség rész-vételét s benne a nemzeti akarat megnyilvánulását kötelezőnek mondta ki. Viszont Ulászló birtokadományait érvényteleneknek nyilvánították.
A meghalt király jogos örökösét 1440-ben érő sérelmet I. Mátyás az 1 4 8 5 : 1—3. t.-c.-ben reparálta, mikor megállapította, hogy a szabad királyválasztás csak a király fiútlan halála esetén illeti meg a nemzetet.
E törvényével egyúttal itélelet is mond az 1440. évi deklarációról.
Egyébként már Károly Hubert abszolutisztikus királyi hatalomra való törekvésében igyekezett hatalma forrásait másutt keresni, mint a Sz. Koronában vagy a nemzet akaratában. Mint minden abszolutista király, Istenen kívül önmagát tartotta hatalma forrásának és „ex pleni-tudine regiae potestatis" adja ki a nemzetet kötelező rendeleteit és kivánja az irántuk való engedelmességet. Törekvései azonban csak úgy nem jártak eredménnyel, mint a XVI. században a Habsburgiak ö n t u d a -tos „Dei gratia rex" elméletére alapított, hasonló törekvései sem. Ez utóbbiak tervei,, megbuktak a Werbőczitől írásba foglalt nemzeti köztudat szilárdságán. Ő fejtette ki, hogy Magyarország a Sz. Korona teste, a közjogok a Sz. Korona jogai. A nemesek, mint a Sz. Korona testének birtokosai, tagjai a Sz. Koronának s a király annak a feje. A Sz. Korona jogait a király a nemzet akaratából gyakorolja, de nem olyan értelem-ben, mintha a Sz. Korona ereje, hatalma, a nemzet akaratától függne, csak olyan értelemben, hogy a nemzet akarata jelöli, hogy kire száll ezen erő, a felségjogok gyakorlásának hatalma. Ezt a koronázáson részt-vevő nép is kifejezi, mikor a nádor háromszoros kérdésére : Magyarok, akarjátok-e, hogy a jelenlevő N. N. a Sz. Koronával az ország királyává koronáztassék? — a nép háromszoros: Akarjuk, éljen a király! fel-kiáltása a nemzeti akarat szertartásszerű megnyilvánulása.
Láttuk tehát, hogy a törzsszervezeti és honfoglaló magyarság Istent és önmagát tekintette a felségjogok forrásának. Ezt adataink is így nevezik meg. s a nemzet élete is bizonyság a mellett, hogy ezen tudatuk szerint gyakorolják közvetlenül, vagy átruházott jogkörrel tisztviselőik útján a felségjogokat. Géza fejedelem hatalma forrásául saját akaratát és erejét tekinti s e forrást Sz. István vitte vissza a középkori keresztény alapra : Isten akaratára, kegyelmére. Kétszáz év telt el Sz. István óta s a nemzet újra elismertetni törekszik akarata forrásjellegét. Ez azonban csak részben sikerül, mert szinte kiirthatatlanul meggyökerezik a köz-tudatban az a felfogás, hogy a felségjogok forrása a Sz. Koronában rejlő mysterium. A nemzeti akarat kifejezésének és megnyilvánulásának szükségét 1447-ben állapítják meg. így lesz a nemzeti akarat s a Sz.
Korona erejében érzett isteni akarat harmonikus felségjogforrássá oly egyensúlyban, hogy a mindenesetre kifejezettebben működő nemzeti akarat minden erőlködése mellett sem tudja egyedül önmagát elismertetni a felségjogok forrásának.
(Folyt, köv.)
Kereszténység és e m b e r i művelődés.
Irta : Dr. Mázy Engelbert ( P a n n o n h a l m a ) .
II.
Jézus Krisztusnak neve is tájékoztat a b b a n , hogy még mi újat hozott a kereszténység az emberi művelődés javára. Jézus annyit jelent, mint Megváltó. E minőségében tekintve, a kereszténység a Megváltóban a nevelés fogalmának korrektivumát, helyesebben e fogalom tartalmának legértékesebb jegyét, sőt a nevelés lényegi meghatározását hozta az em-beri művelődés javára. S ha a nevelést és művelést, a neveltséget és műveltséget egyenlő értékű fogalmaknak tekintjük, azt is mondhatjuk, hogy a müvelés fogalmát érteti :neg egyszersmindenkorra az emberiséggel.
Jézus Megváltót, szabadítót jelent. „Az ő nevét Jézusnak hivod, mert ő szabadítja meg népét bűneitől' (Luk. 1, 31. Mát. 1,21.). A bűntől való megszabadulás pedig minden nevelhetőségnek előfeltétele. Egyesek és nemzetek művelődésének foka a bűntől való megszabadulás fokától f ü g g . A bűn ugyanis szöges ellentétben áll a tiszta erkölccsel, mely népeknek, nemzeteknek, az egész emberiségnek támasza és talpköve.
A bűn elválaszt Krisztustól, megfosztja az embert a kegyelemtől és szentségtől, az Isten barátságától, az örök élettől és boldogságtól. A bűn elhomályosítja az ember értelmét és oka a balfogalmaknak, a tévedések-nek és hazugságoknak. Aki bűntévedések-nek rabja, elői.élet, praesuppositio nél-küli tudományos kutatásra képtelen. Csak a bűntől tiszta embernek egyedüli praesuppositioja az igazság és semmi más. A bűn az akarat működését rendetlen hajlamokkal zav rja és megbontja egyesek és népek életében a szeretet rendjét. Megbontja az igazságosság rendjét is. A bűn úrrá teszi a testet a lélek fö'ött. A bűn akadálya az oktatásnak, az erkölcsi és testi nevelésnek. Megrontja a családi életet, a'áássa az állami alapokat, elidegenít az Egyháztól, megfoszt a becsülettől, az egészségtől, visszatart a kötelességíeljesítéstől. Hellas és Róma nagy volt, mig az őskinyilatkoztatásból hozott maradék erényei éltették; azután mindkettő megdőlt és rabigába görnyedt. A népvándorlás népei között azok lettek államalkotók, amelyek Jézus Krisztushoz tértek, a többiek a bűntől elgyengültek és felszívódtak. Európa népeit a bűn sodorta bele a világ-háborúba, és a bűn miatt nem tudnak békére térni.
A bűnt tehát le kell győzni. Enélkül nincs maradandó művelődés.
Legyőzni pedig és belőle megigazulni csak a Jézus Krisztusban való hit által lehet (Rőm. 3. 22.) Ennek megértése céljából Jézus másik nevét:
a Krisztus nevet kell értelmeznünk. Krisztus annyit jelent, mint felkent.
Krisztus az emberiség felkent főpapja, felkent tanítója és felkent királya.
Azok, akik Krisztusról, mint az emberi művelődés új eszményéről irnak, többnyire csak a tanítómestert látják meg benne. Néha még a vezető, nevelő királyt is. Pedig szinte legfontosabb benne az emberi művelődés tekintetéből a f ő p i p i mivolta. Főpapi minőségében és ténykedésével győzte le a bűnt, mely elvadulás, enyészet és halál, és lett az élet, a tudomány, az erkölcs forrásává, a művelődés szegletkövévé és adott korrektivumot a nevelés fogalmának. A nevelés első sorban átalakítása az eszes