„Christus vincit, Christus régnât, Christus imperat."
G o n d o l a t o k a n i c a e a i zsinat 16oo é v e s j u b i l e u m a a l k a l m á v a l .
À P. Sz. s z á m á r a n é m e t ü l í r t a dr. Glogger Piacid b e n c é s a p á t ( A u g s b u r g ) ,1 f o r d . K. T.
I.
Az elmúlt szentév 1600-ik jubileumi éve volt egyúttal a Nicaeában megtartott híres első egyetemes zsinatnak is. Sok helyen nagy fénnyel ünnepelték meg ezt az eseményt, így elsősorban Rómában. Pünkösd ünnepén (1925. máj. 31-én) Őszentsége XI. Pius pápa, nagyszámú latin udvarától és az egyesült keleti egyháznak Rómában tartózkodó képviselőitől körülvéve, ünnepélyes pápai misét mondott, melyben a latin mellett fontos szerep jutott az ógörög egyházi nyelv használatának is.
Az evangélium után maga a Szentatya mondta az ünnepi beszédet.
A zsinati jubiláris év folyamán különös tiszteletben részesült az Acheropita nevü régóta becsben tartott szentkép, mely a Megváltót ékes trónuson ülve ábrázolja és melyet az örök városnak vagy az egész keresztény világnak legválságosabb napjaiban sokszor hordoztak körül Róma utcáin.
(Az „Acheropita" szó tulajdonképen „nem emberi kéztől alkotott "-at jelent s gyakran használták különösen nagyrabecsült kegyképek meg-jelölésére.) Számos fényes istentisztelet folyt le a latin és a keleti Egyház változatos szertartásai szerint ezen kegykép előtt, míg végre diadal-menetben vonult be a Szent Péter templomba, ahol november 15-én a pápa jelenlétében és személyes részvételével a Confessio oltárára helyezett kegykép előtt olyan görög szertartású liturgikus ünnepély folyt le, aminőt a „Szent Péter" bizonyára még sohasem látott. A Credót latin és görög nyelven imádkozták, ami a nagyszerű szent cselekmény-nek legkifejezőbb pillanata volt. A Rómában és Itália más városaiban rendezett ünnepségeket mellőzve, még csak azt említem meg, hogy a Kongregációnak a keleti egyház részére kiadott Bolletinoja számos jubi-láris ünnepséget sorol fel, melyeket a világ különböző országaiban, így egyebek között Indiában és Amerikában tartottak. Érdekes jelenség, hogy e tekintetben a germán országok, köztük a katholikus Anglia is
1 Folyóiratunk örömmel üdvözli az augsburgi Sz. Istvánapátság kiváló r a g y -tudású és jótollú fejét munkatársai sorában. A Szerk.
v a g / egyáltalán nem, vagy csak elvétve vannak képviselve. Annál örven-detesebb, hogy az anglikán Angolország az apostolfejedelmek ünnepén a westminster-i apátsági templomban összegyűjtötte az angol állam-egyháznak és a keleti szakadárállam-egyháznak legkiválóbb méltóságait, mely alkalommal felszólította a canterbury-i érsek a görögkeleti egyház meg-jelent képviselőit, hogy Credojnkat nyilvánosan és ünnepélyesen mond-ják el. És íme, az egykori katholikus templom ősi falai ismét hallhatták az igét: „Tu es P e t r u s . " Ugyan mit szólt volna, ehhez VIII. H e n r i k ? Az evangélikus Németországban az „Una Sancta" című folyóirat, mint a Hochkirchlich-Oekumenischer Bund hivatalos közlönye, majdnem egész számot (dec.) szentel a nicaeai zsinat emlékének. A legjelentősebb ese-mény e tekintetben mégis a „Weltkonferenz für praktisches Christen-tum" volt, mely a mult év augusztus 19-től 30-ig ülésezett Stockholm-ban. Habár általános volt a meggyőződés — és ezt még protestáns részről is megvallották —, hogy ezen a világkonferencián dogmatikus kérdésekben nagy széthúzás nyilatkozott meg, mindazonáltal teljes elismeréssel kell adóznunk annak a jó akaratnak, melyet a világ összes keresztény felekezeteinek a tanácskozáson megjelent képviselői (Róma természetesen nem küldhetett hivatalos képviselőt) a gyakorlati keresz-ténység megvalósítása érdekében kifejtettek és hogy a nicaeai hitvallás iránt oly nagy tiszteletet tanúsítottak. Ez a Credo orgonakompozició alakjában hangzott fel a megnyitó istentiszteleten, az alexandriai patriarka pedig az upsalai d ó m b a n görög nyelven fennhangon imádkozta elő.
A patriarka megvallotta, hogy ez az óra volt életének legmagasztosabb órája. Öt nappal később hazautazása alatt Zürichben meghalt.
II.
Szálljunk vissza lélekben szent vallásunk első éveibe. A Szentlélek Isten leszállása után a legsúlyosabb megpróbáltatások vártak az ifjú E g y h á z r a : a régi zsidóság részéről üldözést, a zsidó-kereszténység részéről pedig szűkkeblű korlátozást kellett elszenvednie, a saját tábo-rában fellépő eretnekségek nyílt támadásokat és rejtett fondorlatokat intéztek ellene, a neoplaíonikus pogány bölcselet is erősen támadta, a római államhatalommal pedig állandóan a legsúlyosabb összeütközé-sekbe jutott. És ez az Egyház, mint Krisztus müve diadalmasan legyőzte mindezen támadásokat és a híres milanói rendeletben, melyet Konstantin császár a Licinius sógorával együtt 313-ban a milviusi hídnál aratott győzelme után kibocsátott, megnyerte teljes szabadságát és a legfőbb világi hatalom védelmét. Dicsőén ragyogott az Egyház a szeplőtlenül megőrzött igaz hit fehér fényében és az elszenvedett vértanúság
bíbor-színében. Közvetlenül a vihar után, amikor kiderül az ég és a nap újra felragyog, legszebb a természet és a legtisztább a lég. Ez azonban nem maradt soká így. Az Egyház útja századokon át a küzdés és szen-vedés útja. Most már nem az üldöző fegyvere, hanem az eretnekségek dudvája okozta szenvedéseit. Az isteni Gondviselés bölcs akarata volt, hogy a kereszténység 350 éven át folytonos kemény harcok között adjon magának számot a Megváltó komplikált egyéniségének minden-egyes részletkérdésében és az így megállapított eredményt a legfőbb egyházi tekintély öntse világos, félre nem érthető formulába. Elvonul lelki szemünk előtt az első hat egyetemes zsinat komoly sora, melyeket a keletiek és részben az evangélikusok még ma is vagy talán ma ismét hiteleseknek ismernek el. Valamennyi (a II. konstantinápolyi csak in-direkt módon) Krisztus személyével foglalkozik. A nicaeai 325-ben kinyilvánítja Krisztus istenségét a leghatározottabb formában, a kon-stantinápolyi (I.) 381-ben megvédi Apollinaris-szal szemben emberi lel-két, az ephesusi 431-ben Nestorius-szal szemben egyszemélyüségét hangoztatja, a chalcedoni 451-ben Eutyches monophysitismusával szem-ben kettős természetét hangsúlyozza és a konstantinápolyi (III.) 680-ban Sergius patriarkában a monotheletismust ítéli el, aki tagadta Krisztus kettős akaratát. Ez alkalommal csupán az elsőről, mindezen rendkívüli fontosságú egyetemes zsinatok között kétségkívül a legfontosabbról, akarunk szólani.
Arius, az ősi Egyház legnagyobb tévtanának atyja, gazdag isme-retekkel rendelkezett, túlzottan szigorú véleményt táplált az üldözések során elpártolt keresztényekre vonatkozólag, végre hajthatatlan önfejüség jellemezte, mind oly tulajdonok, melyek őt az Egyház történetében viselt szomorú szerepére képessé tették. Félve attól, hogy Sabellius ( f 260 körül) tévedésébe esik, aki a Szentháromságot az istenség hármas meg-nyilatkozási módjának, nem pedig három különböző személyének tekin-tette, egyoldalúan Krisztus személyiségét hangsúlyozta istenségének fel-áldozásával. „Volt idő, amikor nem volt," hangzott az újítónak népszerű formulája. Csekély erélyű püspöke, Alexander, látva intéseinek eredmény-telenségét, közel 100 püspökből álló zsinatot hívott egybe Alexandriába,
mely Arius tanát 3 2 0 - b a n elvetette, őt pedig és követőit az egyházi közösségből kizárta. De a büszke és eszes eretneknek is sikerült híveket szereznie, ezek között a keresztény egyháztörténet atyját, Konstantin barátját és életíróját, Eusebius caesareai püspököt is. Ez utóbbi befolyá-sának tudható be, ho^y a császár, miután közelítő törekvései kudarcot vallottak, a bithyniai Nicaeába egyetemes püspöki zsinatot hivott egybe.
Ez a város a kisázsiai oldalon feküdt, közel az akkori nikomediaí
csá-szári udvarhoz s nem messze a későbbi Konstantinápolytól. Romjai a n n a k a Sophia-templomnak, melyben a zsinat ülésezett, még ma is állanak. 325 májusában 300-nál több püspök gyűlt ott össze, leginkább a keleti országokból. Az egybehivást a császár végezte Szilveszter pápa beleegyezésével, kinek helyettese Hosius, a spanyolországi Corduba püspöke ült az elnöki székben. Társai voltak az elnöki tisztség betöl-tésében Vitus (Bitón is) és Vincentius római áldozópapok, akik, jóllehet a felszentelés rangja szerint a püspökök alatt állottak, mégis mint pápai legátusok, ezek előtt írták alá a zsinati jegyzőkönyvet. Ez a tény is megdönthetetlen bizonyítéka a n n a k , hogy a római egyház már akkori-ban általánosan elismerte a pápa primátusát és hogy a p á p a s á g nem I. Gergely idejében ( f 604) vette kezdetét, amint a katholikusellenes egyháztörténeti könyvekben még ma is olvasható. A császár fejedelmi pompába öltözve, személyesen jelen volt és díszelnöki tisztet töltött be.
Arius is megjelent. Szoros értelemben vett követője 22 püspök volt a nikomediai Eusebius vezetése alatt. Szemükben Krisztus csupán terem-tett lény volt. Egy nagyszámú középpárt a caesariai Eusebius egyház-történetíró vezetése alatt hitt ugyan Krisztus istenségében, de nem ugyanazt az isteni lényeget tulajdonította neki, mint az Atyának. El-mosódó formulákkal és kompromisszumokkal igyekezett magán segíteni s főleg az udvarnál nagy befolyása volt. Az ősi Egyház hagyományát a kevésszámú nyugatiak, az egyiptomiak és a keletiek egy része képviselték.
Vezetőik voltak a zsinati elnökök, főleg azonban Sándor alexandriai püspök és lelkes, bátor hitvalló diákonusa, a későbbi püspök és egyház-tanító, szent Athanasius. Kívülük felszólaltak még más hírneves püspökök is, mindannyian a tudományban és életszentségben kiválók, így myrai szent Miklós (akit gyermekkorunk emlékeiből jól ismerünk), a keleti Egyházban ma is nagy tekintélynek örvendő cyprusi szent Spiridion püspök, továbbá Krisztus állhatatos hitvallója, az egyiptomi Felsőthebais-bél származó Paphnutius, kinek szemüregét (az üldözés idején kivájták fél szemét, egyik térdét pedig levágták) Konstantin császár újra meg újra megcsókolta. Arius maga is többször felszólalt. Erősen bízott.
A középpárt fölött való győzelmét biztosra vette. De a Szentlélek őrkö-dött egyháza fölött. A szavazás meglepő eredményt hozott. A nikomédiai Eusebius-féle a-iánus hitvallást csakhamar elejtették, a caesariai Eusebius közvetítő, de kettős értelmű kifejezéseit, mint a m i n ő k : „az akaratból származó visszfény", „a teremtett képmás", „a második Isten", hasonló-képen elvetették és egyes-egyedül Krisztus istenségének szabad, nyilt és határozott megvallását fogadta el az atyák többsége, úgy ahogy azt még ma is mondjuk a szent mise Credo-jában, amiről e fejtegetésem végén
fogok szólani : Hiszünk az egy Úr Jézus Krisztusban, Isten fiában, az Atyának egyszülöttében, azaz abban, aki az Atya lényegéből való, aki Isten az Istenből, Világosság a Világosságból, igaz Isten az igaz Isten-ből, aki született, nem teremtetett, homousios to patri, az Atyával egy-lényegü. A súlypont tehát ezen az egy szón nyugszik: homousios (egy-lényegű), megkülönböztetésül az ellenfél homo/usios-ától, ami hasonló lényegűséget fejez ki. Azt mondhatnók tehát, az egész akkori keresztény-ség egy igénytelen „i" betű miatt állt harcban egymás ellen. Ez igaz ugyan, de csak gondoljuk meg, minő jelentősége lehet egyetlen egy betűnek valamely szó jelentésében. Nem mindegy, vájjon azt m o n d o m - e : katholikus, vagy ûkatholikus. Hasonlóképen azon az „i"-vitán az egész kereszténység fundamentuma fordult kockán. Harnack, a nagy német tudós, aki sajnos, már maga sem hisz Krisztus istenségében, erre vonat-kozólag így í r : „Vájjon az Istenség, mely a földön megjelent és a mely az embert az Istennel egyesítette, azonos-e a legfőbb Istenséggel, mely az eget és földet kormányozza, vagy talán csak F é l i s t e n s é g ? Ez volt az Arius-féle vitának tengelye." (Klein, Dogm. Gesch. 5. Aufl. im Theol.
Grde. 202, 203.)
E döntő s z ó t : homousios (egylényegű) már Dionysius pápa hasz-nálta az alexandriai Dionysius püspökhöz ( f 268) intézett iratában, még pedig ugyanazon értelemben, ahogy azt később a nicaeai zsinat fogalmazta. (Közben meg kell említenem, hogy ugyanezt a szót a 268.
évi antiochiai provinciális zsinat elvetette, de a samosatai Pál-féle értel-mezésében, aki azt akarta vele kifejezni, hogy Atya és Fiú egymással csak egy hypostasis, vagyis egy személy; ép ezért jogtalan Harnack azon vádja, hogy Nicaeában a keleti Egyháznak szégyenkezve kellett megvallania, hogy Antiochiában tévedett.) Hosius püspök, aki a pápa nevében vezette a zsinatot, valamint Sándor, az alexandriai Dionysius püspök utóda, felelősségének teljes tudatában a „homousios"-t, mint egyedüli helyeset minden mást kizáró határozottsággal terjesztette elő.
Nagyon valószínű, hogy a római követek ezt a szót mint kész jelszót hozták magukkal. Annyi azonban bizonyos, hogy Krisztus ebben a kritikus pillanatban, miként megígérte, az egyedüli igazat sugallta Egyhá-zának. Ezt a jelenséget annál feltűnőbbé teszi az a körülmény, hogy ugyanez a Hosius évek multán, amikor már nem volt a kereszténység legfőbb tanítójának helyettese, mindenfajta zaklatások súlya alatt mint százéves ősz pap aláírt egy árián formulát. Halála előtt azonban vissza-vonta.
III.
A Nicaeából kiáradó fényes korra szomorú, viharos napok és évek következtek. Konstantin császár, akinek a zsinaton nem is annyira a dogmatikus tisztánlátás feküdt a szivén, mint inkább a birodalom ere-jének támaszául szolgáló egysége a széthúzó Egyháznak, időközönként az ariánusok felé hajlott és a nagy szent Athanáznak mint békebontónak Trierbe való száműzésére is rá engedte magát birni. Csak halálos ágyán (amikor felvette a keresztséget) sikerült remete szent Antalnak rábeszélni őt arra, hogy a szent hitvallót száműzetéséből visszahívja. Athanáz részére azonban még korántsem telt meg a szenvedések pohara. Öt kormány é s ötféle száműzetés (Trieren kivül még Róma, az egyiptomi sivatag, Thebais és egy vidéki birtok, ahol atyja síremlékében rejtőzködött) m e g -próbáltatásai között még ötven éven át a küzdőtéren kellett maradnia ennek a hajlíthatatlan, dicső hitvallónak. Ez a hősi állhatatosság már önmagában is meggyőző bizonyítéka Jézus Krisztus isteni erejének, mert ime híveit sziklaszilárdakká erősíti kegyelmével. A római breviárium élete végét ezekkel az egyszerű, de sokat mondó szavakkal jellemzi : „Alexan-driae mortuus est in suo lectulo, sub Valente. Alexandriában (püspöki székhelyén) halt meg saját ágyában Valens császár uralkodása idején (373. máj. 2.)" Nagy Konstantin fiai a nicaeai hitvallás hiveit erősen zaklatták, még az apostoli szentszéket is. A szüntelen agyarkodásnak és diplomáciai fondorlásoknak végre is az lett az eredménye, hogy 4 0 0 püspök helybenhagyott Riminiben egy valójában árián (ma azt monda n ó k : „modernista") formulát. Csak kevés püspök, köztük Liberius pápa, vetette azt vissza. Ezekről a szomorú napokról irta szent Jeromos :
„Ingemuit totus orbis et Arianum se esse miratus est. Felnyögött az egész földkerekség és csodálkozva látta, hogy ariánussá lett." (Did. adv.
Lucif. n. 19.) Időközben az egykori római birodalom örökébe lépő ger-mán népek nagyobbrészt az ariánizmus karjába dőltek ; igy a nyugati gótok, a keleti gótok, a vandálok, a burgundok, a longobárdok. Kicsiny-hitűek szemében hosszú időre minden elveszettnek tűnt fel. A hü lelkeket azonban azok a nagy szent férfiak erősítették hitükben, kiket az Úr ezekben a válságos időkben egyházának küldött. Ilyenek voltak elsősor-ban a három nagy kappadóciai : a caesariai nagy szent Vazul, nazianzi Gergely és nyssai Gergely, továbbá a nyugaton milánói szent Ambrosius és a sokáig nem eléggé becsült s csak a legújabb időkben az egyház-tanító jól megérdemelt címével megtisztelt poitiersi szent Hilarius. Valens császár halála után (378) az ariánizmus csakhamar lehanyatlott. Nagy Theodosius császárnak trónra lépése és az első konstantinápolyi zsinat (381), az egyetemes egyházi zsinatok sorában a második, végleges
dia-dalára juttatta a nicaeai hitvallást. Ez utóbbi zsinat még kiegészítette a nicaeai hitvallást, mely azóta a Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum nevet viseli. Az árián germán népek egyrésze eltűnt a történet szín-padáról, másrészük pedig a katholikus vallásra tért, igy a nyugati gótok szent Hermenegild vértanú halála után testvére Reccared király alatt, a burgundok Sigismund király alatt, a longobárdok Theodelinda királyné buzgólkodása által. A hatalmas f r a n k birodalomnak a katholikus Egy-házhoz való csatlakozásával az arianizmus bukása teljessé lett. Arra a sorsra jutott, amelyre szerencsétlen alapítója, Arius, aki 335-ben Kon-stantinápolyban ünnepélyesen újra vissza akart férni a katholikus Egy-házba. Az ünnepi szertartás előestéjén azonban utóiérte az Úr büntető keze. Júdás halálával mult ki, kiről szent Péter a szent Mátyás válasz-tásával kapcsolatban azt írja (Acs. 1, 18.): „Teste ketté szakadt és belei kihullottak."
gy irányítja az Isten az egyes ember, a népek és egyházak törté-netét. Csakhogy mindez nem történik máról holnapra, ahogy mi ezt türel-metlenségünkben sokszor szeretnők. Az az arianizmus, amely egykor majdnem az egész világ felett uralkodott, nincs többé. Nincs egyetlen-egy árián hivő a földön — legalább is nem hivatalosan.
IV.
Hát vannak még nem hivatalos a r i á n u s o k ? Sajnos nagyon s o k a n : vannak ariánusok hitvallásuk szerint, akik nem ismerik el Krisztust Istennek. Ilyenek a nem katholikus keresztények nagy része, főleg Amerikában és Északnémetországban (például Harnack liberális iskolája);
ilyenek a tévútra vezetett munkások, kiknek szeme elé a szociáldemok-rácia Krisztust csak mint a názáreti bölcset állítja; és ilyen végre — sajnos, nagyon sajnos — a katholikus Egyháznak is számos tagja.
Sokan közülünk még élénken visszaemlékeznek arra a felzúdulásra, amely akkor támadt, midőn X. Pius pápa elitélte a modernistákat. Ezek magukba szívták Kant és Schleiermacher tetsző tévedéseit és a hitet az érzelmek világába száműzték. Ennek az volt a következménye, hogy különbséget kellett felállítaniok a történelem Krisztusa, aki (felfogásuk szerint) J ó z s e f és M á r i a testszerinti fia volt, és a hit Krisztusa között. Ennek értelmében a történelem Krisztusa többé nem, miként azt az egyház tanítja, Istennek egylényegű fia, aki csodás módon öltött magára emberi testet egy földi anya méhében, és így a modernisták tulajdonképen már nem is keresztények, még kevésbbé katholikusok.
De mindezeknél még nagyobb azoknak a száma, akik életmódjuk szerint ariánusok, akik cselekedetükben nem Krisztus tanításait juttatják
kifeje-zésre. Számuk óriási, nem c s u p á n a keiesztény felekezetek körében, sajnos a katholikus Egyház tagjainak soraiban is. Még szomorúbb a helyzet az államok életében. Ha manap még „keresztény" államokról beszélünk, a földkerekség egyetlen jelentős állama sem érdemli meg ezt a jelzőt és ép azért tulajdonképen egészen helytelen azt állítani, hogy ime a kereszténység és az Egyház szánalmas kudarcot vallott, különben megakadályozhatták volna a világháború embertelen testvérgyilkolásait.
Ha az államok élete az igazi kereszténység alapelvén nyugodott volna, akkor bizonyára nem fejlődhetett volna ilyen végzetessé a népek gyűlö-lete. Nem a kereszténység volt előidéző oka azoknak a szörnyű bajoknak, hanem épen a kereszténység hiánya. Különben ez a nagy megpróbáltatás a keresztény hősiességnek, a keresztény áldozatrakészségnek, a keresz-tény tűrésnek és szeretetnek számos példáját mutatta. Sötét háttérben jobban előtűnik az arany ragyogása.
Ha tehát hitvallásuk és életmódjuk szerint még oly sok ariánus van a földön, akkor a nicaeai zsinat történelmi jelentőségének meggon-dolása nagyon időszerű s müveitek és műveletlenek számára egyaránt tanulságos. Szentegyházunk legfőbb vezetősége teljes tudatában van ennek. A pápai nyilatkozatok és a különböző egyházi ünnepségek, a szentév és az egész Egyházra kiterjesztett jubileumi búcsú első tekin-tetre talán igazi összefüggés nélküli tarkaságnak tűnik fel előttünk.
Azonban nem így áll a dolog. Minden ennek az egy célnak érdekében történik: „Instaurare omnia in Christo. Krisztusban mindent megújítani", ahogy ezt a jelszót a szentéletű X. Pius pápa kiáltotta a világba, vagy
„Mindent Krisztus alatt, mint egy fő uralma alatt egyesíteni", miként az efezusiakhoz írt levél (1, 10), melyből ez a pápai szózat való, görög eredeti szövege szerint fordítható. Ezt a gondolatot sugallta a jubileumi év, ezt az eszmét fejezi ki a jelen kegyelmi év is. Ezt a magasztos célt szolgálja egyúttal a Mindenszenteket megelőző utolsó vasárnapra ren-delt új ünnep is. „Jézus Krisztus királyságának ünnepe", ahogy ezt az új ünnepet nevezzük, siettesse az Egyháznak azt az óhaját, hogy Jézus Krisztus királysága újra megvalósuljon, hogy az egyes ember, a család, a népek és államok, amelyek feltámadtak ellene vagy hűtlenül elhagyták őt, újra szelid igája alá hajtsák fejüket. Valóban merész terv. XI. Pius pápa, a Vatikán foglya, kivonul, hogy meghódítsa a világot, hadsereg és fegyver nélkül, c s u p á n a szellem fegyverével. Ki ad neki ehhez erőt és b á t o r s á g o t ? Nem más, mint az, aki szenvedése előtt búcsúzva így szólt tanítványaihoz: „Bizakodjatok, én legyőztem a világot." (Ján. 16,33). És miért beszélhet ez az Egy így telve b i z a l o m m a l ? Mivel ember és Isten is egyúttal; és épen ezt jelentette ki ünnepélyesen a nicaeai zsinat. É s
visszapillanthatunk még további múltba is. Ez a Krisztus-hit végigvezet minket az Egyház ősi történetén kérésziül egészen a Golgotháig és a feltámadásig. És ha magunk elé tekintünk a távoli jövőbe, ott látjuk Krisztus országát a pokol minden ádáz tusája ellenére is fenn,állani az Antikrisztus napjain túl egészen az idők végezetéig, amikor majd „Krisztus á t a d j a országát Istennek és az Atyának . . ., hogy Isten minden legyen
m i n d e n b e n " (Kor. I. 15, 24 és 28). Akkor, miként Atzberger oly szépen írja Keresztény Eschatologiájában (1890, 382. 1.), „új Consummatum est fog fel hangzani az égen, ahogy egykor a keresztfáról hangzott felénk.
A megváltás müve befejezést nyert, a hatalom teljessége visszaszáll az Atya kezébe, az emberiség élén, mint annak feje és királya, és a vele való legbensőbb szerető egyességben megadja Krisztus az Atyának azt a tiszteletet és dicsőséget, mely Öt kezdet óta megillette. így a három-személyü Isten minden lesz mindenben. És hódolat, dicséret, hála és örömujjongás fog kiáramlani Krisztus országából, a főből és tagokból a háromszemélyü egy Isten trónja felé és viszont a háromszemélyü Isten-ből ki fog áradni az üdvösség folyama Krisztus országába s mindent a boldogsággal fog elárasztani, a főt és a tagokat egyaránt . . . "
V.
Azonban még nem jutottunk el odáig. Krisztus érdekében hadba kell vonulnunk, küzdenünk és szenvednünk kell érte. Krisztus hadi- és győzelmi jele a kereszt. „E jelben győzzél!" Ez az ige nemcsak Konstan-tinnak szól, hanem nekünk is. Csak ne csináljunk magunknak óriási terveket. Mint Krisztus igazi katonái, csak arra törekedjünk, hogy m e g -álljuk a küzdőtéren azt a helyet, melyet számunkra a legfőbb hadvezér kitűzött, és hogy véghezvigyük azt, amit parancsol. Az a derék katona, aki megállja őrhelyét és az, aki türelmesen kitart a lövészárokban, a maga nemében ugyanannyit tett, mint a hadvezér, aki haditervet készít.
Fordítsuk tehát figyelmünket mindennap apró dolgainkra. Használjuk fel ezt a kegyelmi évet arra, hogy rendet teremtsünk bensőnkben, éljünk át m a g á n - és családi életünkben, ha talán még mindezideig hiányzott volna, igazi keresztény napirendet, valósítsuk meg a közös esti imát, a heti negyedórás közös olvasást az újszövetségi szentírásból, és honosítsuk meg a vasárnapi templomlátogatást! Ne legyünk túlságos ritka vendégek az Úr asztalánál és adjuk meg újra életünkben az Isten igéjének azt a helyet, mely azt megilleti. Neveljük gyermekeinket Krisztus szellemében, vagyis az engedelmesség és szerelet szellemében ; főleg pedig ne tűrjük, hogy hivatásunk életébe keresztényellenes eszmék hatoljanak. Ne legyen kettős könyvvezetésünk, kettős lelkiismeretünk ! Az egész embernek
kereszténynek kell lennie! A házasság szentségében is Krisztus ural-kodjék, hiszen a házasság Krisztusnak az Egyházzal való szövetségének eleven képmása. Ha Krisztus éi a lelkünkben, akkor majd ki is visszük őt a minket környező életbe példaadásunk, barátságos szavunk és a nyilvános életben való férfias megvallás által, amikor mint felelős pol-gárai az államnak igyekszünk előmozdítani a keresztény vallás szabad-ságát, a keresztény iskola f e n n m a r a d á s á t és azon vagyunk, hogy a z egész nyilvános életet a keresztény hit eszméi járják át. Ne csüggedjünk 1 Vezérünk Isten és ember egy személyben. Kegyelmi erejével bizton elhalmoz minket, ha sokszor, nagyon sokszor igaz bensőséggel kérjük őt és ha életünket szent akarata szerint irányítjuk. Foglaljuk bele gyenge imádságunkba — ez a szent atyának kifejezett óhaja — azokat is, akik Krisztust egyáltalában nem, vagy nein jól ismerik és tudatosan vagy öntudatosan utána kívánkoznak, elszakadt testvéreinket, Istennek egy-kori választott népét, az iszlám követőit és a'pogányok millióit. Harci jel-szónk, vigaszunk és győzelmi szavunk az legyen, ami a római Szent Péter-téren álló, Krisztus keresztjével díszített Obelisken olvasható és m á s a Karolingok idejéből származó, u j a b b a n a beuroni bencésektől újra megbecsült „Laudes Hincmari"-ban is felcsendül: „Christus vincit, Christus régnât, Christus imperat. Krisztus győz, Krisztus uralkodik, Krisztus kormányoz."
A régi keresztény művészet szerette Krisztust királyként ábrázolni.
Ugyanezt a gondolatot fejezi ki a tanulmányunk elején említett Acheropita kép is. Ezt a vonást tükrözik vissza a keleti Krisztusképek, ezt az eszmét megőrizte a román építészeti stilus is, főleg aranykoronával díszített feszü-leteiben. Talán felkarolja a modern keresztény művészet is újra ezt a gondolatot, hogy a müncheni szent Anna-templom portáléja felett álló Krisztust ábrázoló remek lovas szobor, melynek motívuma szent J á n o s Titkos jelenéseiből (6, 2) van véve, ne álljon e nemben egyedül.
Legyen Krisztus a mi királyunk is. Újra hűséget ígérünk neki, valahányszor figyelmesen imádkozzuk a Credo magasztos szavait é s valahányszor az ünnepi szentmisében énekeljük. Ugyanazon szavak ezek, mint amelyek a nicaeai és az 1. konstantinápolyi zsinat atyáit lelkesí-tették, amelyeket szent Henrik császár kérelmére az egész nyugati Egy-házban belefoglaltak a szentmise imádságaiba (a keleti Egyház már jóval előbb belefoglalta), és amelyek az egyetemes Egyház hitvallása m a r a d n a k az idők végezetéig.
A m a g y a r állameszme f e j l ő d é s e 1526-ig.
1Irta: Dr. Lovas Elemér (Győr).
I.
Az á l l a m .
B e v e z e t é s . 1. Arról a kérdésről, hogyan jött létre az első állam, többféle elmélet ismeretes. Az elméletek felállítói világnézetüknek alapján állva és meghatározott célokra törekedve bizonyítani is tudják elméleteiket s legfelebb csak ott sántikál kissé az elmélet, ahol a céljaiknak és elgondo-lásuknak ellenmondó adatokat elhallgatják. Az egyik az atyai hatalomból és családi kötelékből származtatja az államot és eljut az abszolutisztikus monarchia megalakulásához. Mások a természettől szabad egyének szer-ződéses szövetségét látják az államban és aszerint, hogy egy embert ruháznak-e fel jogátruházással a hatalommal, vagy pedig többet, a monarchia vagy köztársaság létrejöttét fejtik meg. A k i k e g y erősebb em-bercsoportnak kizsákmányolás céljából a legyőzőitekre erőszakolt uial-mát látják az államban, az eszközt összetévesztik a céllal és alapjában már tévesen Ítélik meg a társadalmi, illetve állami jelenségeket.
Kétségtelen, hogy a boldogságra való vágy és az ennek elérését szolgáló törekvés határozza meg egész életünket. A magára hagyott ember ezt nehezen tudja megvalósítani, ezért társakat keres. E társ-keresésre egyébként természetének közismert társas ösztöne is öntudat-lanul készteti s így létrejön az első társulás, melynek rugója tehát a boldogságra való vágy és a társas ösztön. A boldogság kettős. Egyik közvetlenül, az ennek elérésére végzett cselekvéssel gyorsabban vagy lassabban elérhető, u. n. földi boldogság. A másikat a hit tárja elénk és elérését a földi élet megszűnése után igéri. Az ember mindkét cél eléré-sét társulással biztosítja. Az élet után következő boldogságot munkáló társulást Egyháznak, a földi boldogságra törekvőt államnak nevezzük.
Maga a földi boldogság pedig az ember testének és lelkének megfele-lően nem más, mint „az embernek, mint önelhatározással és egyéni
1 E dolgozat módszerére vonatkozóan előre bocsátom, hogy a jogászok által megállapított elveket csak kölcsönözöm s ezen alapokra építem fel értekezésemet Remélem, hogy nem egyszerű ismétlések sorozata lesz tanulmányom, mert a magyar történelem adatait kísérlem m e g egy jogi tervrajz szerint épületbe rakni. Az áll;:m-elméletl könyvek u. i. vagy általában irnak az államról, vagy, hu a különböző államtipusokat és fejlődésüket tárgyalják is, a primitiv népek államairól is többet olvasunk műveikben, mint a magyar államról.
Forrásaimat általánosságban sem tartom megemlítendóknek, mert minden jogtörténeti és politika-történeti kézikönyvben megtalálhatók adataim. Ha mégis kevésbé ismert adatot említek, megmondom, honnan vettem és idézem a töi vényeket is. Külön csak Haudek Á g o s t o n : Egyháztársadalmi alapjogtan. Győr, 1884.; és P.
Janet-Lőrincz B. : A politikai tudomány története az erkölcstanhoz való viszonyában.
Budapest, M. T . Akadémia 1891. c. munkáit említem, mint olyanokat, ahonnan az általános meghatározásokat és államelméleti felfogásokról írt soraimat merítettem