Az államosítás és következményei

Az egyházi iskolák államosítására 1948. augusztus 3-án került sor. A református kollégium sem kerülhette el az elkerülhetetlent, állami felügyelet alá került.²⁷⁸

Ezennel a könyvtárának sorsa is megpecsételődött. Leválasztották a létrehozó tanügyi intézményről, és ezzel két csonka intézményt teremtettek: a történeti könyvtárától megfosztott iskolát és az ennek az iskolának kiszolgálására létrehozott – de most már egykori célját és hivatását vesztett – és ma „dokumentációs” fedőnév alatt ismert könyvtárat.²⁷⁹ (A dokumentációs könyvtár gyűjtőfogalom, ami azt jelentette, hogy használatuk csak „elvtársi” engedéllyel volt elérhető. Rájuk valójában a legjobban a tudományos könyvtár fogalma alkalmazható, ellentétben a közkönyvtár kategóriával.) Az intézmény évtizedekig küzdött a fenntartó váltásból adódó problémákkal. Pár évvel a háború után az akkori rajoni (a magyarországi megyénél kisebb, járásnál nagyobb alegység) könyvtárhoz, majd 1970-től a municípiumi (megyei jogú) könyvtárhoz tartozott. Anyaga 1944-gyel lezárult, gyarapításra nem került sor az államosítás előtti években sem. Mivel a könyvtár fenntartója többször változott, nem volt önállóan, sőt részben önállóan gazdálkodó intézmény sem, nem rendelkezett önálló költségvetéssel, így az 1944 után megjelent kiadványokat nem tudták megvásárolni.

Ebben a helyzetben a rend és nyilvántartás nélküli gyűjtemény megmaradása igen kétséges volt, ezért 1958-1959 nyarán a helyi hatóságok támogatásával, valamint a Babes-Bolyai Egyetem (a Bolyai Egyetem 1959 tavaszán vette fel a Babes-Bolyai nevet) történelmi karának hallgatói segítségével, Jakó Zsigmond professzor vezetésével elindult egy olyan nagyszabású munka, melynek eredményeként az összekeveredett anyagokat szétválogatták, az 1797. évi, legrégibb fennmaradt leltárkönyv szerint a régi állományban az eredeti elrendezést visszaállították. A köteteket helyrajzi számokkal látták el, és a megmaradt katalóguscédulákat újra betűrendbe szedték, majd a könyvekkel párosították. A szakszerű munka, a régi állomány ilyen mérvű rendezése nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a könyvtár lassan visszanyerje azt az állapotot, ami a használhatóságot biztosította, fontosságát, értékét átláthatóvá tette. Mindezektől függetlenül az intézmény kapui zárva maradtak, nem nyitották meg azt a nagyközönség számára, ami az akkori időkben talán furcsának tűnt, de évtizedek távlatából ma már biztosan állítható, hogy ez a zártság, ez a „hibernáltság” jelentette a gyűjtemény számára a túlélést a szocializmus éveiben.

A könyvtár 1961-ben szakképzett dolgozót kapott. Molnárné Hubbes Éva, mint a könyvtár

278 Gagyi József: A krízis éve 1949, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004, 91. p.

279 Róth András Lajos: A múló idő sodrában, avagy rekviem a határon túli iskolai könyvtárakért. In: Könyv, könyvtár, könyvtáros, 1997. február, 46-47. p. Továbbiakban Róth András Lajos 1997

egyetlen szakalkalmazottja évtizedeken keresztül, zárt ajtók mögött folytatta a Jakó professzor által elkezdett munkát. A könyvek újraleltározása, az elveszett katalóguscédulák pótlása, az újabb anyag rendszerezése és állományba vétele mind az ő munkájának eredménye. Jakó Zsigmond professzorral állandó levelezésben volt, tőle kért és kapott szakmai tanácsokat, eligazításokat. Levélváltásaik nem hivatalos stílusban történtek, munkakapcsolatuk baráti hangon zajlott. A levelek ékes dokumentumai annak az odaadásnak és elkötelezettségnek, melyet mindketten éreztek a gyűjtemény és az intézmény iránt.

A rajoni könyvtárhoz való csatolás után a gyűjtemény 1970-től Székelyudvarhely (municípiumi, megyei jogú) városi könyvtárának tudományos részlegeként működött egészen 1990-ig. Az említett 20 év alatt a könyvtár ajtaja zárva volt az olvasók, könyvtárhasználók előtt.

Tehát a könyvtár a hagyományos értelemben nem működött. Kölcsönzés, szerzeményezés nem történt, így a szakember feladata a meglévő állomány rendezése, feltárása volt. Természetesen a könyvtáros, lehetőségeinek megfelelően próbált arra törekedni, hogy a lehető legjobb és leghasznosabb szakmai munkát végezze, ezért a háttérben olyan könyvtárrendezési munkálatokat folytatott, melyeknek hatásai ma is tapasztalhatók.

A könyvtár 1961 óta, mint ún. „dokumentációs” könyvtár működött, és megpróbálta ezt a feladatkörét úgy ellátni, ahogyan az ország többi hasonló múlttal rendelkező, hasonlóan járt, hasonló célt szolgáló „dokumentációs”, tudományos könyvtára. Ezek a gyűjtemények az eredeti, ezeket létrehozó intézményektől leszakadva a legjobb esetben egyetemi, akadémiai vagy muzeális központokhoz kerültek, de tényleges és ideológiai zár alatt voltak, sokáig rendezetlen állapotban, többnyire nyomtatott katalógus nélkül. Voltak olyanok is, amelyek városi vagy rajoni könyvtárakhoz csapódva, azok zárt részlegeiként működtek. Ez utóbbiakhoz tartozott a székelyudvarhelyi egykori református kollégium könyvtára is. Jobb helyzetben volt, mint a többi ilyen jellegű gyűjtemény, hisz Jakó professzornak és csapatának, majd Molnárné Hubbes Éva könyvtárosnak köszönhetően állománya rendezett volt, katalógussal rendelkezett.

Helyileg a volt református tanítóképző (Pedagógiai Líceum) keretében maradt ugyan, de nem szolgálta, nem szolgálhatta az iskola érdekeit úgy, mint iskolai könyvtár. Az iskola azokban az időkben csak a könyvtáros fizetését fedezte. A rajoni, majd a városi könyvtárhoz való csatolás nem segített az alapproblémák megoldásában, a pénzhiányon, az ebből adódó áldatlan állapotokon. A megoldás, legalább is részben, az önálló költségvetés biztosítása lett volna.

Akkoriban több kísérlet történt arra vonatkozóan, hogy a Dokumentációs Könyvtár önállóvá válhasson. Molnárné Hubbes Éva különböző fórumokon többször is megfogalmazta, hogy Hargita megyének nincs önálló dokumentációs egysége, míg ezzel szemben Maros megyében ezt a szerepet a Bolyai-Teleki Téka, Fehér megyében a Batthyanaeum, Szeben megyében a Brukenthal könyvtár tölti be. Kolozs megyében a volt kollégiumok, gimnáziumok könyvtárai,

mint akadémiai fiókkönyvtárak működtek. A kolozsvári református, unitárius főgimnáziumi könyvtárakat rögtön az államosítás után bevitték a Román Akadémia kolozsvári fiókjába (Institutul de Cercetǎri Socio-Umane), ugyanígy a marosvásárhelyi fiókba került a marosvásárhelyi református kollégium könyvtára, valamint a székelyudvarhelyi unitárius gyűjtemény.

Az erőfeszítések nem jártak eredménnyel, a város egyik legjelentősebb kultúrtörténeti egysége sosem kapta meg az önálló jogi státuszt, és az ezzel járó önálló költségvetés lehetőségét.

Utólag, évtizedek távlatából tekintve ezen történéseket és eseményeket, talán az önálló jogi állapot hiánya is hozzájárult ahhoz, hogy az intézmény a vészterhes szocializmus éveit túlélte.

Így ugyanis gyakorlatilag nem volt az érdeklődés középpontjában, élete nagyon csendesen és visszafogottan zajlott, tulajdonképpen némán védve a benne rejlő magyar kultúrtörténeti kincseket. Az is igaz, hogy ennek az elzártságnak a hozadéka volt az is, hogy a belföldi kihasználtság majdnem egyenlő volt a nullával. Külföldi kutatók számára meg oly mértékben megnehezítették a bejutást, hogy gyakorlatilag nem volt külföldi kutatómunka a könyvtárban.

Emiatt bűn az elzártság, hisz az állomány jelentős része külföldi eredetű, és mint ilyen az egyetemes kultúra szerves része. A zártság ilyen értelemben kettős: egyrészt átok, másrészt, a jelenből, a szocializmus megszűnte után visszatekintve áldás, a megmaradás záloga.

Bár a képlet korántsem ilyen egyszerű. Az állam részéről történtek olyan kísérletek, melyeknek célja a régi gyűjtemények feltérképezése volt. Érdekes adaléka ennek a korszaknak, hogy a Művelődési Minisztérium kérésére a könyvtárosnak úgynevezett törzslapokat (Fişa de evidenţă a bunurilor culturale mobile) kellett kitölteni, melyek a kulturális javak feltérképezését szolgálták. Ezeket a törzslapokat norma szerint küldték be. Minden arra érdemes könyvről, ősnyomtatványról leírást kértek (az „érdemességet” a könyvtárosnak kellett megállapítani, ami ez esetben lehetőséget adott arra, hogy az igazán értékes dokumentumok a sor végére, a láda aljára kerüljenek – aki időt nyer, életet nyer mondás alapján), mely bizonyos értelemben sokkal több volt, mint a katalógus számára készülő címleírás. A törzslapok eleinte 3 példányban készültek. Idővel növelték a beküldendő anyagot, emiatt már csak 2 példányban kérték a lapokat.

Oly annyira komolyan vették ezt, hogy szakmai továbbképző tanfolyamokat is tartottak, kifejezetten erre a munkára való felkészítéssel. A lapok a megyei kulturális irodába kerültek, onnan valószínűleg a minisztériumba. Hogy ott mi történt velük, rendszerezték-e, csoportosították-e, egyáltalán foglalkoztak-e velük, azt akkoriban nem lehetett tudni.

Visszajelzés, követelés, igénybejelentés a beszolgáltatásra soha nem történt. Nem hivatalos információk és értesülések szerint az ősnyomtatványok, régi könyves anyagok iránti érdeklődés, adatbegyűjtés hosszú távon azt a célt szolgálta, hogy a teljes feltérképezés után azokat a minisztérium számára bekérjék, majd külföldön értékesítsék, ezzel a tétellel csökkentve az

akkori pártállam külföldi adósságait. Ezzel a tervvel, amit a történelmi események szerencsés módon megakadályoztak, kettős célt ért volna el az akkori pártapparátus: egyrészt csírájában semmisítette volna meg a régi, több száz éves kultúrtörténeti értékeket őrző gyűjteményeket, másrészt ezen tárgyi bizonyítékok felszámolásával az erőszakos kulturális homogenizálás érdekében is hatékony eredményeket érhetett volna el.

Ezekben az években a könyvtárba csak külön engedéllyel lehetett bejutni, netán kutatni.

Kezdetben a pártszervek utasítására a könyvtáros által előre készített géppel írt

„formanyomtatványon” kellett kérvényt benyújtani a városi tanács vezetőjének, részletesen leírva a kutatás témáját, megindokolva a kutatás célját. Természetesen ez a gondosan könyvelt folyamat azt a célt is szolgálta, hogy a kutatások témája átlátható legyen. A városi tanács kulturális irodájának vezetője adta ki az engedélyeket. Napjainkban is megvan ez a kérvény-lista, amelynek alapján nyomon követhető, hogy a kutatói munka ezekben az időkben is folyt, úgy kerülve meg a hatóságokat, hogy a kutatási cél az esetek nagy többségében teljesen semleges témára volt megfogalmazva. Így, a hatóságok „kijátszásával” a kutatók használhatták a könyvtár állományát olyan témákban is, melyek akkoriban nem voltak kívánatosak, úgy mint a helytörténet kutatása, történelmi, kultúrtörténeti, szociológiai, társadalomelméleti stb. kutatások.