A Székely Nemzeti Levéltár ügye

Már a kezdetektől a kiemelt feladatok közé tartozott a székely történelem levéltári forrásanyagának gyűjtése és feldolgozása. A múzeumalapító özv. Cserey Jánosné gyűjteménye a század végére már közel 5000 oklevélből áll, melyet Domján István kollégiumi tanár és múzeumőr két, egy Nagy- és egy Kis-levéltárba rendez. A forrásközlés Miletz János közreműködésével, már 1876-ban megkezdődött, és 1893-ban Domján István múzeumőr felvetette a székelyföldi családi levéltárak begyűjtését is.⁹⁰

Csutak Vilmos, kinek történész végzettsége és irányultsága még nagyobb lendületet adott ezen kutatásoknak, 1908-1909-ben és 1912-ben idegenben, a Magyar Országos Levéltárban, a kolozsvári Erdélyi Múzeum levéltárában, a gróf Teleki család marosvásárhelyi levéltárában és a szász levéltárakban kutatott a székelység múltjával kapcsolatosan. Ezen munkái során fonódott nagyon szorosra Barabás Samuval való barátsága.⁹¹ Az 1910-es évektől kezdődnek meg a rendszeres felmérések a háromszéki hatósági és családi levéltárak állapotáról. 1911-ben került a múzeumba letétként az altorjai báró Apor család levéltára és könyvtára, 1915-ben a sepsiszentgyörgyi polgármester, Gödri Ferenc (volt igazgató-választmányi elnök) jelentős könyvgyűjteménye került a múzeum tulajdonába. Különösen fontos ez a folyamat, hisz akkoriban a magyar vidéki levéltárügy Magyarországon máshol sem volt kiemelt tudományos vagy közművelődési feladat. Természetesen voltak figyelemre méltó törekvések, mint például Kelemen Lajos és Veress Endre kolozsvári munkálkodása, de ezek szinte elszigetelt jelenségek voltak.⁹² Csutak már 1909-ben megfogalmazta a levéltárszervezési koncepcióját:

„... hatósági levéltáraink hiányát azért sok esetben csak a családi levelesládák adataival pótolhatjuk. E magánlevelek gyűjtését éppen ezért múzeumunk egyik legfontosabb feladatának és hivatásának tekintjük, annyival inkább, mert a hatósági levéltáraink e gyűjtést – sajnos – feladatuknak egyáltalán nem tekintik.

Megelégednek a meglévő anyag őrzésével és rendezésével, sőt személyzet hiányában többnyire ezt a feladatot sem tudják elvégezni. Emiatt működésük jóformán csak a nemesi származást igazoló, családtörténeti adatok kutatására szorítkozik. … Mert új múzeumunkban

90 Barabás Samu (1855-1940) : Fél évszázad a magyar levéltárügy szolgálatában, szerk. Csáki Árpád, Sepsiszentgyörgy, Délkeleti Intézet-Charta Kiadó, 2006, 215 p.

91 Csáki Árpád : Barabás Samu és a Székely Nemzeti Múzeum. In: Acta (Siculica), 2006, 2. sz., Sepsiszentgyörgy, T3 Kiadó, 199-202. p.

92 Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Múzeumok, könyvtárak, levéltárak. In: A magyar tudománypolitika alapvetése, szerk. Magyary Zoltán, Bp., Kir. M. Egyet. Ny., 1927, 312. p.

nemcsak a levéltári anyagot tudjuk tűzbiztos helyen elhelyezni, de reményünk van, hogy tervezett új szervezetünk végrehajtásával a levéltárunkban való tudományos kutatást is intézhetünk, sőt az igazán komoly és megbízható kutatóknak még több kedvezményt s a zavartalan kutatásra még több lehetőséget is nyújthatunk.

Székely vármegyéink vezetőitől függ, hogy a Székely Nemzeti Múzeumban székely nemzeti levéltárat teremtsünk...”⁹³

A meghirdetett levéltárszervezési koncepciónak országos jelentősége volt, a vidéki levéltárakért felelős levéltárnok támogatta, és szinte azonnal megtörténtek az első konkrét lépések a gyakorlatba ültetéshez is. Ez a koncepció, melynek lényege a székelyföldi hatósági és azokat kiegészítő családi levéltárak egyetlen székely nemzeti gyűjtőlevéltárba való gyűjtése, mindvégig tetten érhető, egészen a levéltár 1961-es kiszakításáig.

Csutak leleményességének és jó vezetői képességeinek köszönhető, hogy amint az épületet visszakapták, a még magyar helyhatóság cinkosságával azonnal, 1920-ban a gyűjteménybe mentették mind a Háromszék vármegyei 1850 előtti levéltári anyagot, mind pedig Kézdivásárhely régi városi levéltárának anyagát 1923-ban. A román hatóságok felismerték a levéltárak jelentőségét, a fiatal Nagy-Romániában is gyorsan hozzáláttak a levéltári anyagok feltérképezéséhez azért, hogy majd a tartományi levéltárakba gyűjtsék be azokat. A magyar állami hatásköröket ideiglenesen a Kormányzósági Tanács vette át, mely 1920 márciusában határozatot hozott, minek következtében létrejött az Állami Levéltárak Erdélyi Igazgatósága, kolozsvári székhellyel. A levéltár csak 1923-ban kapja meg egy kolozsvári iskola épületét ideiglenes székhelyül, és így az első nagyobb gyűjtemények csak 1924-ben kerülnek ide. Az Állami Levéltár vezetősége az erdélyi gyűjteményekkel kiemelten foglalkozott. Mivel az itteni okleveleket és okiratokat nem a román hatóságok bocsátották ki, és adataik között a románság történelmére vonatkozóan kevés információt tartalmaztak, azt lehetett volna gondolni, hogy az összegyűjtés nem olyan sürgős a román állam számára. Nem ez történt azonban: az állam szempontjából fontosnak értékelt iratok összegyűjtését elsőrendű feladatnak tekintették. A folyamat kivitelezéséhez azonban hiányzott a megfelelő törvényes keret. Így a múzeum 1924-ben megkísérelte az Udvarhely vármegyei levéltár megszerzését, éspedig úgy, hogy szakmai érvekkel kérdőjelezte meg a levéltár kolozsvári gyűjtőlevéltárba való szállítását. 1924. április 3-án Csutak így fogalmaz az udvarhely megyei prefektusnak:

„Az udvarhelymegyei levéltár 1867 előtti iratainak csak történelmi értéke van, kurrens hivatali használati értéke nincs. Az állami felügyelet alatti, és az államilag szubvencionált Székely Nemzeti Múzeum rendszeres anyaggyűjtést folytat, ami a székely történelmet illeti, hogy szakemberek őrizzék a legnagyobb gonddal, minden veszélytől biztos épületében ezeket az

93 Csáki Árpád: A Székely Nemzeti Levéltár tervezete, 1915-1938. In: Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum százhuszonöt éves jubileumára, 2., Sepsiszentgyörgy, T3 Kiadó, 2002, 5 – 6. p. Továbbiakban Csáki Árpád 2002

emlékeket, és a kutatók rendelkezésére állhasson. Kérik ezért az alispáni hivatalt, engedje át letétbe megőrzésre Udvarhely vármegye régi levéltárát és régi tárgyait, mint pecsétek, képek, könyvek stb. A múzeumi vezetőség teljes felelősséget vállal megőrzésükre, és saját költségén szállíttatná el.”⁹⁴

Az első modern román levéltári törvény 1925-ben kerül elfogadásra. Eredeti megfogalmazásában valóban hagyott kiskaput arra, hogy a levéltáruk rendezését és gondozását biztosítani képes intézmények megtarthatták saját levéltárukat. Ennek ellenére 1926-tól a román szakma megpróbálkozott egy marosvásárhelyi román gyűjtőlevéltár létrehozásával is a kolozsvári összpontosítás alternatívájaként. A múzeum szerencséjére az állami levéltári hálózat pénzhiány miatt még évekig függőben maradt. Próbálkozások voltak, ezek közül megemlítendő a neves biológus Emil Racoviţă minisztersége alatt kelt levelek gyűjteménye, melyben nemzetközi felkérésre hivatkozva érdeklődtek a sepsiszentgyörgyi levéltári állapotok és a kutathatóság iránt.

Az igazi és tényleges központosítás az 1932. évi törvénymódosítás nyomán veszi kezdetét.

Az új törvény azonban kimondja azt is, hogy a közvetlen helytörténeti jellegű iratokat továbbra is a helyi múzeumok, illetve könyvtárak őrizhetik. Ennek jegyében 1934-ben a Székely Nemzeti Múzeum újraindítja próbálkozásait a székelyföldi vármegyei levéltárak megszerzésére.

Törekvései szakmailag több mint indokoltak. 1934-ben kormányhatározat születik a levéltári anyagok selejtezéséről. A múzeum folyamatosan kapja a tájékoztatásokat a székelyföldi városokban lakó igazgató-választmányi tagoktól. Így kerül el hozzá az a hír, hogy Udvarhely város levéltárát Bukarestbe szállítják, de a kiselejtezett, „történelmi szempontból értéktelen”

levéltári anyagot a belügyminiszter egy egyesületnek ajánlotta fel, hogy az hulladékpapírként értékesítse a szállítmányt. Ennek kapcsán levelezik dr. Sebesi János nyugalmazott udvarhelyi alispán Csutakkal, akit minden olyan információról tájékoztat, ami fontos lehet a gyűjtemény megmentése szempontjából. Sajnos, a „hulladékpapír” megvásárlására tett ajánlat sikertelen marad, és a megőrzésre szánt anyagok Kolozsvárra, illetve Bukarestbe kerülnek. A Csík vármegyei és az udvarhelyi anyag megmentése így sikertelen maradt, ami sok mindent elárul a román állami levéltárszervezés valós és igazi szempontjairól.⁹⁵

Ebben az időben a Székely Nemzeti Múzeum az egyetlen romániai magyar intézmény, mely képes volt a levéltár érdekében tett lépések megtételére, kivitelezésére úgy, hogy közben megpróbálkozott kiállni a szakmai és a magyar történelmi értékek mellett, miközben az általános romániai levéltárügy fejlődéséhez is jelentősen hozzájárult. A levéltárért folyó küzdelem Csutak Vilmos halálával nem zárult le, számtalan próbálkozást élt még át, egészen az 1961-ben véghezvitt kiszakításáig.

94 Csáki Árpád 2002, 10. p.

95 Csáki Árpád 2002, 6-8. p.