(Megtalált versek)
A cikluscím alapján – Megtalált versek – úgy tűnik, mintha a Háborús téli éjszaka Adyja vagy a megnevezhetetlen és meghatározhatatlan valaki rátalálna az isteni nyelvre, hogy aztán a mindössze három versből álló kisciklus (Sovány vizekből, Most, A megszületőnek) elolvasása után bizonyossá váljék: nem a végső, az isteni nyelvre lelés öröméről, sokkal inkább a megszólalás, a nyelvben, kultúrában való bolyongás újabb, passióval eljegyzett stációjáról van szó.
A ciklus – amelynek darabjai 1970-ben, 1976-ban és 1978-ban keletkeztek, és nem kaptak helyet a Tájkép fohásszal című gyűjteményes kötet megjelenése előtt egyetlen Baka-
281 Vö. NAGY Gábor: „…legyek versedben asszonánc”, 137.
282 I. m. 137–138.
283 FÜZI László: Baka István: Tűzbe vetett evangélium, 267.
77 könyvben sem – több kérdést is felvet: ki találta meg a verseket? Miként illeszkedik a szerepjátékos ciklusok rendjébe? Hogyan találta meg? A „ki?” kérdésre adható válaszlehetőség kiindulópontját az alapozza meg, hogy a ciklust az Ady-maszkot létesítő és az Ady költői szólama által létesülő Háborús téli éjszaka című hosszúvers és ciklus előzi meg, valamint a szintén a költő(ség)et mint szerepet artikuláló Isten fűszála című ciklus követi. Ha abból indulunk ki, hogy Baka István Tájkép fohásszal című kötetének egyes ciklusai a különböző (költő)szerepek által létesülő tökéletes költői nyelvért folytatott küzdelem, tehát a szerepjátszás természetéből következő fiktív, egyben a Baka költészetének lényegét képező költőszerepek biográfiája, akkor a Megtalált versek szövegei úgy olvashatók, mint a Háborús téli éjszaka Adyjának megtalált versei. A versek apokaliptikus hangoltsága, démonikus jellege, az Isten és a Sátán dualista uralma alatt élő (vers)világ miatt a költemények egyaránt köthetők a korábbi fiktív Ady-versekhez, illetve a Háborús téli éjszaka által szintézissé sűrített minden korábbi szerep és szerepjátékos világképéhez, a ciklust követő, szintén a nyelvért való küzdelmet megjelenítő, apokaliptikus jellegű Isten fűszálához. A megtaláló viszont a korábbi és a későbbi Baka- szereplőkhöz képest a posztmodern szerepteremtés eljárását és a posztmodern irodalom létmódját is fikcionálva úgy személytelenül, hogy szerepe nem a megszólalás, hanem a megszólaltatás, a közreadás, az idézés, akárcsak a későbbi Vörösmarty-töredékek fiktív hallgató idézőjének. Ez a szerepteremtő eljárás mintegy előkészítve a kései alteregó, Sztyepan Pehotnij létét, textualizálja a biográfiai értelemben vett Baka István nevet, a művek keletkezését, valamint a szerkesztést mint szerepjátékot, amelynek során a három vers utólag, a Tájkép fohásszal című kötetben a poétika részévé vált. Úgy vélem, ebből a gondolatmenetből következően nem adható egyértelmű válasz arra, hogy a rejtőzködő szerkesztő és közreadó hogyan találta meg a verseket, ugyanis rejtőzködése éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy a megtalált verseken, a szövegvilágon van a hangsúly, az intertextuális kapcsolódásokon keresztül megvalósuló szerepteremtésen, a hagyomány létmódján. Eszerint a Megtalált versek úgy (is) olvashatók, mint a Háborús téli éjszaka IX tételében máglyaként égő Ady-biblia lapjain fel-felvillanó – a költői alkotás tudatossága folytán egésszé formált – versek, sorok, vagy esetleg úgy, mint a Bibliából kihullt lapokon olvasható szövegek. A „patkók csattognak bennem, hóviharral / küszködik egy lovas. // Hová fut? // (…) Milyen üzenet bízatott reá?” kérdésének tétje látszik itt megvalósulni: a hírvivő, a lovas szerepében szenvedő, küszködő költő a rá bízottakat üzenetté, verssé formálja;
megtalál egy, a bibliai lapok metaforikus felégetése utáni nyelvet, amely új a keletkezett
78 szövegek, a bejárt út tekintetében, de azonos marad a korábbi megszólalásmóddal, ami magába foglalja, előrejelzi a Baka-költészet továbbírásának, új költői utak keresésének szükségességét.
A Sovány vizekből című versben olvasható Isten- és haza-hiány már ismert a korábbi Baka-féle tájversekből: „csak az lehetsz már, aki voltál, / élőnek jeltelen.” Ez a világhiány perszonifikálódik a nyelv közegében a Most című versben. A huszonnyolc évesként megszólaló beszélő szólamának közvetlensége azonban nem alanyi önkitárulkozás. Beszédének egyes szám első személyűsége szerepjátékként értelmezhető, hiszen egy költői hagyományt, a József Attila-i Tiszta szívvel című vers lírai énjének drámáját idézi meg, de nem a lázadás gesztusa, hanem annak okán, hogy mindkét esetben az ördögivel, a sátánival való eljegyzettség és az ebből fakadó kilátástalanság tragikumát növeli az én fiatalsága.
A lírai én a Sátán uralma alatt él, életérzése a félelem, és bár megfogalmazódik a transzcendens megnyugvás iránti vágy, de az Isten-tagadásig jut el: „Szeretném, ha volna Isten, / és megbüntetne. (…) De nincsen Isten, / csak a Sátán van.” Máté-Tóth András írja Friedrich Heiler Az imádság című műve nyomán, hogy Baka misztikája kapcsán egzisztenciális érintettségről beszélhetünk, Baka ugyanis bármiben meglátta Istent, „a szűkösségben és beszorítottságban tárt fel egy metafizikai szférát”.284 Ha ebben a szférában az Isten-helyettes, az isteni princípiumokat átvevő Sátánt kell meglátnia, akkor azzal néz szembe, Isten helyett a Sátán gyűlöletével és közönyével. Mivel „nincsen Isten, / nincs bennem szeretet senki iránt”, azt jelenti, az Isten-hiány szeretethiányból fakad és fordítva. Ha „a Sátán van, aki gyűlöl engem, / de nincsen terve vélem”, azt mutatja: „a gyűlölet közönyösséget szül”.285 A magára maradt ember sorsa létbe vetettsége folytán kilátástalan, ami az önmagával vívódó alkotó problémája is, a Sátán uralma alatt artikulálódó nyelv kétségbeejtő kérdező magatartását is ez magyarázza: „rám hagy mindent, mintha haladékot adna: / mire?”
Mintha A megszületőnek című vers beszélőjének könyörgése is ezt a kételyt és kétellyel teli hitet érzékeltetné: „Itt állok én, Te eljövendő – / de hát mit adhatok neked?” A költeményben a szülői, nemző, teremtő szerepben való megszólalás így az alkotó metaforájaként, kételye/hite az alkotásra, a nyelvre vonatkozó (ön)reflexióként is értelmezhető. Kimondja a nyelv uralmát és megkerülhetetlenségét („az indulókat recsegő / májusi utcát”, a „céllövöldék durrogását” nem lehet megkerülni). A megszületőként definiált új műalkotás, újabb szerep, versnyelv teremtheti
284 Vö. MÁTÉ-TÓTH András idézi Heiler Friedrichet, in: Baka Istene, 77.
285 VAJNA Gyöngyi: Mindenhol jelen levő teremtő vagy közönyös koldus?, 75.
79 újra, tovább azt, ami eddig megképződött: „hogy újra mondd az anyanyelv / minden szavát, meg kell születned, / hogy a világot elnevezzed”. A költői nyelv újrateremtéséről és teremtő képességéről, a világ szó általi teremtettségéről, egy új, isteni-költői nyelvre lelés reményéről lenne szó, amelyben helyreállna a valamikori (?) rend, jelentő és jelentett harmóniája, egysége.
Természetesen csak abban az értelemben, ahogyan Baka István a nyelvről vélekedik: „Az olyan verset szeretem, ami nemcsak szól valamiről, hanem önmagában véve is valami, József Attila-i kifejezéssel: szemléleti világegész.”286