98 tehetetlenül belesimuló, megfáradt ember megérkezése”,364 hanem annak a felismerése is, hogy a költőszerep, az alkotás összeegyeztethetetlen valamilyen statikus végponttal, hogy létmódok sokféleségében, szerepeket cserélgetve a nyelv, a kultúra végtelen köreiben való, önkínzással eljegyzett örök bolyongást jelent,365 de az alkotó hősi pózok nélkül, Szüsziphoszhoz hasonlóan tudatosan vállalja az örök újrakezdést, az újabb verset, a nyelv, a kultúra újabb dimenzióiba való alámerülést, hiszen a széttöredezett (vers)világban ezt a töredezettséget, reménytelenséget felmutatni képes nyelv, a vers a lét egyetlen esélye.366
11. A halálköltészet létértelmező metaforái
99 megszólalásmódra, a Baka költészetétől eddig sem idegen halálköltészet regiszterére, amely a versekben direkt vagy rejtett módon megidézett Ady Endre, József Attila, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Sziveri János, Orbán Ottó költészetének klasszikus, illetve későmodern halálmotívumaiból építkezik.
Az Alkony animizáló kettősképben láttatja368 a világ reménytelen, kiszolgáltatott helyzetét, az Akkor is ott is című versben pedig a megsokszorozódó alkonyat a te pusztulásának az ideje: „erdőkké soványodsz míg el nem fogysz el nem hamvadsz egészen / az alkonyatokban”.
A versben a szerelmi költészet retorikája369 („öled rózsaszín-lilás / kikericsét”; „földig omló / sörényedben fürdettem arcomat”) összekapcsolódik a Pilinszky költészetéből (a Harbach 1944, a Francia fogoly, a Ravensbrücki passió, a Harmadnapon stb.) ismert fegyenc-létszituáció motívumaival, ami a személyesnek tűnő – de a Petőfi-sor beépítése révén („akkor is ott is”) a személyességet megkérdőjelező370 – vallomást létverssé változtatja. Így lesz a láger a lét metaforája – amely Baka korai versei közül a Sátán és Isten foglya, kései versei közül pedig a Van Gogh börtönudvarán című költeményből ismert börtön képével rokon371 –, ebben a létezésben pedig az én számára az egyetlen kapaszkodó a Petőfi-hagyományhoz kapcsolható, a kimondható költői szó: „akkor is ott is a te nevedet mondogatom”. A mondás, a gondolkodás természetéhez igazodva kanyarognak a sorok, de most már úgy, hogy az írásjelek is egyre több versben elmaradnak.372 A Circus maximus továbbviszi az egy alapmetaforából kibontott verstípust. A létről a világ–cirkusz alapmetaforával beszél, amelyben a fentet „a mennybolt (…) kék sátora,”, a lentet „a megsötétült / porond lucskos fűrészpora” jeleníti meg, amelyen „Isten és a Sátán / megunt bohóctréfái zajlanak”, amelyeket az emberek néznek. A Sátán és Isten szavak átértékelődnek: a Semminek alárendeltek, akárcsak az emberek, akiken talán épp azáltal uralkodnak, hogy elaltatják bennük a lázadás szellemét, játékszerükké degradálva őket. Isten és Sátán így a halál fenyegetettségében élő ember sorsának, a lét irracionalitásának a kifejezői, jelezve egyben, hogy a hagyományos jelölők kiüresedtek, kiüresedett az én számára a lét, a
368 Vö. NAGY Gábor: „… legyek versedben asszonánc”, 270.
369 Vö. GÖRÖMBEI András: Baka István költészetéről – három tételben, 220
370 LATOR László szerint is az Akkor is ott is című versben „még ezt a lázasan személyes vallomását is elszigeteli magától egy kicsit a versbe épített Petőfi-félsorral.” In: Baka István égtájai, 171.
371 NAGY Márta elemzi Baka István költészetének létértelmező metaforáit. Vö. Baka István világterei , 67.
372 Vö. LATOR László: Baka István égtájai, 171.
100 nyelv; és mindaz, ami meg- és újraképződik, az az ember számára kétségbeejtő, tragikus. Ezt a transzcendens kiüresedést jeleníti meg a Szürkület blaszfémikus-apokaliptikus víziója („A menny kilép medréből”, ami a De profundisban a létbe zártság okaként értelmezhető. A De profundisban a megszületés előtti létállapot ugyanolyan, mint a létezés maga, amelyben a szabadság látszólagos: „Kényszerzubbony volt már az anyaméh is / s járkálok bár látszólag szabadon / a Mindenség csak túlméretezett / bolondokházi kórterem tudom”. A létbe zártságot, a kiüresedett transzcendenciát a világmindenség – bolondokházi kórterem373 blaszfémikus alapmetafora374 fejezi ki. Az egyén magárahagyatottsága nem (csak) azért félelmetes és tragikus, mert nincs Isten, vagy volt, de végérvényesen magára hagyta volna, hanem azért, mert van:
hiányként van, és a lélek vágyaként létezik megfoghatatlanul.375 Mintha Babits Mihály A lírikus epilógja című versének gyötrődő beszélőjéhez hasonlóan a létének határait túllépni képtelen én számára viszonylagossá válna, hogy ki/mi lehet az én határain túl,376 aki/ami azért kegyetlen, mert azzal kínozza az ént, hogy jelt ad magáról, ezzel újabb keresésre és kudarcra ítélve, a semmivel szembesítve őt. A semmi mint a teljes hiány kinyilatkoztatása a költői nyelv teljesítménye/kudarca is. Ha ugyanis a gyászszertartásokon gyakran elhangzó 130. zsoltár kezdősora, „A mélységből kiáltok hozzád, Uram!” mint intertextus válik hatástalanná, akkor itt is az történik a nyelvvel, mint a Circus maximus című versben: a szó őrzi ugyan szakrális honnanjöttségének megfelelően hagyományos jelöltje, az Isten névhez kapcsolódó jelentéstartományokat, az isteni nyelv képzetét, de hatástalansága épp arról beszél, hogy – a későmodern nyelvfilozófiával összhangban – a nyelv képtelen nyelven túli/kívüli teljesítményekre, a transzcendentálódásra. Az ima kezdősorát verscímmé avató gesztus következtében a vers a szöveghagyomány talaján épp azt teszi mérlegre, mire képes a nyelv, a vers. A huszadik századi (anti)ima Istene így tulajdonképpen az isteni nyelv metaforája, amelynek nehezen kitapintható meglétéért küzd a vers beszélője, a költemény a tökéletes megragadásáért folytatott küzdelem, ami ha a lét értelmetlenségéről, a halál borzongató voltáról ad hírt, akkor is szép, mert költészet, amely gyönyörködtet, amely a világ és az ember
373 L. az Akkor is ott is, Sátán és Isten foglya, Van Gogh börtönudvarán, Éjszaka, Circumdederunt című versek létmetaforáit, valamint a Döbling bolond motívumát.
374 Vö. NAGY Gábor: „… legyek versedben asszonánc”, 96.
375 Vö. MÁTÉ-TÓTH András: Baka Istene, 70.
376 Vö. i. m. 75.
101 önértéséhez vezethet. Ez a tragikus, borzongatóan szép világ jelenítődik meg a Circumdederuntban is, amely megidézi ugyan a zsoltárt mint szakrális műfajt (a 17. zsoltár 5.
versét) és az e szavakkal kezdődő katolikus temetési szertartást, de a világ–pince alapmetafora miatt nem illeszkedik a szakrális hagyományba,377 profanizálja azt, mert Isten „saját szemeteként jelenik meg”:378 „e világ-pincében ahol körülkerítnek / Isten-szemét és Sátán-limlomok”.
Ahogyan léthelyzetéből adódóan Szilágyi Domokos Circumdederunt című versében is kétséges a lírai én megváltása, úgy Bakánál is „a csúfos kereszthalált és a kínzásokat képbehozó véres rongyok”379 inkább a szenvedést, mint a szenvedést hozó megváltást ígérik. Marad hát a gnosztikusokéval rokon életérzés, a világtól való fokozatos elidegenedés (ezt fejezi ki az utolsó szakaszban a József Attila költészetéből hozott patkány motívuma), ami beavatottság is lesz, hiszen „ami Bakánál eltávolít a világtól, az a nem-tudás tudása, a bizonytalanság, a fájdalom, a tehetetlenség; ahova eljut, az nem a beavatottak külön világa, hanem a pokol, a csend”,380 akárcsak az Éjszaka, az Ady Endre vonatán, a De profundis című versben vagy a Döblingben.
Bárhová néz a költészetben, bármerre bolyong a hagyományban a formaimitációkon keresztül megragadható, költőszerepként definiálható lírai én, a szakrális műfajokra rájátszó, létköltészetek motívumaiból építkező versnyelv minduntalan az emberi lét végességével, megváltatlanságával szembesül. A versbeli költő ugyanakkor a (halál)költészet önreflexív képességével is számot vet, amely a nyelvvel való számvetést jelenti, felmutatva a nyelv isteni tökéletességének a képzetét, azt a törekvést, amely a költészet értelmét meghatározó metaforikus-szakrális tartomány felé tart. Ennek lenyomata a Halottak napja című vers, amely személyessé formálja a transzcendencia hiányát. A vers azon kevés költemények közé tartozik, amelyben – Baka István prózájához hasonlóan – megjelenik ugyan a gyermekkor képzete,381 de a képek funerális töltete, metafizikai súlya, valamint a harmadik szakaszban kijelölt felnőtt lírai én nézőpontja jelzi: a felnőtt emlékezése rendezi egységbe a múltat, a múlt a mához viszonyítva válik értelmezhetővé. Halottak napja az emlékezés ideje: az életre pillantás a halál felől, hiszen előbbinek, ha teljes, célirányos volt, az utóbbi adhat értelmet, lehet méltó következménye. A
377 Vö. NAGY Gábor: „… legyek versedben asszonánc”, 23.
378 MÁTÉ-TÓTH András: Baka Istene, 69.
379 I. m. 70.
380 NAGY Gábor: „… legyek versedben asszonánc”, 79.
381 A gyermek- és/vagy kamaszkori versekről: vö. i. m. 254.
102 versbeli múlt rideg világa („az esti szélben hintalánc vacog”) a blaszfémikusan megjelenített és az embertől elzárkózó transzcendencia azonban („angyalszárnyakból hullatott pihék”;
„páncélozott az ég”) arra vall, hogy sem a múltban a jövőtől remélt célok nem teljesültek be a jelenre, sem a jelenbeliek nem rendeződnek eszkatológikus végponttá. A „megyek, megyek az őszi parkon át” sor nemcsak az emlékezésben megjelenített lírai történetet teszi nyitott végűvé, hanem a versírásnak, a kultúrában, a költészetben eddig megtett útnak és a további költői feladatoknak a nyitottságát, a lehetőségeit is metaforizálja. Rámutat arra, hogy mivel a megértés nyelvi természetű, és a nyelv nem leképez, hanem szövegek egymáshoz való viszonyában újraartikulálódik, különböző szerepekben szólal meg, ezért nem jöhetnek létre zárt értelmek. A