51 Nem csoda hát, hogy marad a Magdolna-zápor című kötetben még …-nak címmel megjelent Ajánlás című cikluszáró versben a keserű (ön)irónia. A vers beszélőjére „A mező Veronika-kendő” metaforájából Jézusra következtethetünk, aki azonban nem rendelkezik megváltói ambíciókkal és képességekkel. Szenvedésekkel teli emberi arca montírozódik a tájba, amely női princípiummal eljegyzett, de nem vigasztaló, nem megváltó hatású. A vers a bibliai regiszter, a Veronikaként-Magdolnaként nőiesített táj vagy a tájként megjelenített Magdolna által létesülő szerepkereső alkotó én búcsúja. Búcsúzik, miközben önironikusan tudomásul veszi kudarcát, hiszen a (bibliai) nyelv által teremtett nőiség, a Bibliában mint szöveg- és kulturális hagyományban való bolyongás sem hozta meg számára a megváltást. A vers végén az én metamorfózisa („magába oldja / maró emléked a jövő”) egyszerre jelentheti az irónia csúcsát, amelynek értelmében a megváltatlanság tudomásul vétele az egyetlen lehetséges magatartás, és jelentheti egyben – ugyancsak ironikusan – a továbblépés esélyét. Ez utóbbi szerint a nyelvben, kultúrában (később nyelvekben, kultúrákban) való újabb megmerítkezés, újabb szerepekben való megszólalás jelentheti a létet, amely lét akkor is, ha megváltatlan, és megtörténhet, ez a legtöbb, ami az alkotóval, az emberrel történhet, és ami Baka költészete továbbépülésének a záloga.
Különben maradna az elhallgatás, a nem írás. Éppen a szerepjáték az, amelyben felfedezi, hogy a hallgatás ellenében megszólaló költői nyelv „áthelyezhető magára a narratívára.”178
5. Kelet-Európa népeinek nevében
52 ideális narrátora, de a szerepjáték, melynek során ezt a »beszédgazdát« megszemélyesíti, egyelőre még elmarad. Azokban az esetekben is, amikor a vers beszélőjét név vagy személy szerint ismerjük (»Che«, »Vörösmarty«, »bolgárok«, »egy kuruc«), az ideális hang beszél, csak egy-egy mozzanat vagy attribútum tanúskodik a főszereplő személyéről.”180 Ha Bodor Béla megállapításából vitatható is az, hogy a „beszédgazda” megszemélyesítésének elmaradását kiterjeszti a Vörösmarty-versekre, (vélhetően) a Petőfire (is érti) és a kuruc-versek beszélőjére is – hiszen az első kettő esetében adott a névadás gesztusa, és ehhez maszkszerűen illeszkedik a romantikus közösségi költőszerep imitációja,181 utóbbiak esetében pedig a névtelenség mint a költői hagyomány része nem engedi, hogy személyesebb legyen –, alátámasztja véleményemet, miszerint a korai versek is szerepversek, nem az alanyi költő önkitárulkozásai. A „nem elidegenített és nem is egyénített”182 beszélőről kifejtett álláspontját viszont érvényesnek érzem a Dózsa-versekre, valamint A Jantra hídján című ciklus verseire, a Bolgárok, a Székelyek és címadó vers beszélőjére abban az értelemben, hogy nincs nevük, egy-egy szűkebb közösség, egy népcsoport nevében szól a beszélő. Füzi László véleményét – amellyel más viszonylatban Bodor Béla is egyetért –, mely szerint „Baka nem nagyon egyénítette verseinek »hőseit«, szinte csak a hozzájuk kötődő kulturális tradíciót elevenítette fel, s utána rögtön a saját világára formálta ezt a tradíciót”,183 abban az értelemben tartom elfogadhatónak, hogy ez a tradíció, ez a poétika egységes, fegyelmezett képalkotása, intertextuális utalásainak következetessége, ciklusépítése révén úgy teremti beszélőjét, és ez a beszélő úgy írja át a hagyományt, hogy nem mutat rá egy tőle leválasztható lírai énre, aki őt mozgatja. A költői beszéd egynemű voltát pedig, amiről Bodor Béla ír, éppen a Baka-poétika mibenlétét adó, a fentiekben vázolt költői eljárások, a kulturális, szövegközi eljárásokból következő hagyomány- és kultúraszemlélet következetessége, egysége adja.
Ilyen értelemben beszélhetünk arról, hogy A Jantra hídján című ciklus több vonatkozásban is a Szakadj, Magdolan-zápor és az azt megelőző ciklusok szerves folytatása.
180 Uo.
181 LATOR László jegyzi meg a Vörösmartyval való azonosulás kapcsán: „Igazi formai remeklés, ahogy a Vörösmarty-sorokat beépíti a maga stílusimitációjába: a, mondjuk, másolat és a hiteles eredeti hibátlanul illeszkedik, tökéletesen egynemű. Ezt a szerepjátszó hajlamát erősíthette meg Brodszkij.” In: Baka István égtájai, 169.
182 BODOR Béla: … Kemény hullámú lobbal ég…, 350.
183 FÜZI László: Lakatlan Sziget I–III., 281., még in: Uő: A költő titkai, 34. BODOR Béla is idézi: …Kemény hullámú lobbal ég…, 350.
53 Mintha az egyén dilemmáját és a közösségi problematikát (valamint az ezekkel összefüggő költőszerepeket) körvonalazó versciklusok ritmikusan váltanák egymást. A metaforikus versbeszédben megképződő, a szerepjáték részeként értelmezendő Fegyverletétel közösségi tematikája és a Szakadj, Magdolna-zápor egyéni megváltásigénye tér vissza, értelmeződik át A Jantra hídján triptichonjában. A Szakadj, Magdolna-záporban az egyén küzd az emberi méltóságért, vágyik a teljességre, de törekvése, reménye, hogy a tájban, Magdolna kegyelmében, vagyis hogy a kultúra különböző terrénumaiban önmagára lelhet, végül kudarcot vall. Azért, hogy tovább bolyonghasson, újabb létmódokban próbálkozik. A beszélő a kelet-európai sorsközösség Németh László-i gondolata jegyében184 szerepmetamorfózison esik át: Kelet- Európa kis népeinek szószólójaként továbbra is az emberi minőségért küzd.185 Itt azonban nem a költészet harcos, agitatív, közvetlen társadalmi szerepet felvállaló funkciójáról van szó, ahogy azt Görömbei András tévesen állítja, hanem a közösségi költőszerep imitációjának részeként arról a nyelvben, kultúrában, történelemben való bolyongásnak az öröméről ad hírt, amely a hagyományértelmezés és -továbbteremtés okán elvégzi a nyelvvel, a nyelv által létező kultúrával, történelemmel való számvetést is, azzal a nyelvvel, amely ebben a ciklusban Magdolna és Veronika helyett viselkedik nőként, anyaként: „Elbújtatja az anyanyelv / szerzetesköntöse hazánkat.”186 Ennek a ciklusnak a versei is bizonyítják, hogy Baka István oly módon tartotta nemzeti költőnek magát, hogy a nemzeti közösséghez elsősorban a nyelv, a kultúra révén kötődött.187
A „történelem viharaiban élő Kelet-Európa népeinek a megmaradásért vívott küzdelmét”
példázó ciklus,188 a ciklus mint példázat (nyelvi konstrukció) miközben továbbviszi a Könyörögj érettem és a Szakadj, Magdolna-zápor című ciklusoknak a Biblia Krisztus-arcával és szenvedés- fogalmával, valamint a Legenda, hát lehullasz és a Fegyverletétel című versfüzéreknek a magyar történelem mártíriumával és veszteségtudatával magyarázható tragikus történelemszemléletét, a ciklus verseiben a történelem inkább háttér, és „a szűkebb emberi közösségek”189 sorsa válik a
184 Vö. KERÉK Imre: Kétely és hit között, 31.
185 Erről értekezik GÖRÖMBEI András is, csak a közösségi költőszerepet a közvetlen társadalmi szerepvállalás vonatkozásában közelíti meg. Vö. Baka István költészetéről – három tételben, 215.
186 Vö. TARJÁN Tamás: Baka István, 70.
187 Ezen a véleményen van FÜZI László is. Vö. A költő titkai, 31.
188 FÜZI László: Tűzbe vetett evangélium, 266.
189 NAGY Gábor: A nemzeti közösség sorsértelmezése Baka István költészetében, 59.
54 költői szerepjáték tétjévé, az önértelmezésnek és egyben a költői nyelv értelmezésének a közegévé. A magyarság és a bolgár nemzet közös sorsát megszólaltató Bolgárok és Székelyek, valamint a kettőt motivikus egységbe fogó A Jantra hídján című vers190 tanúsága szerint a nyelv – akár az éppen íródó költemény – az egyetlen kapaszkodó az én, a közösség számára. A Bolgárokban az „Elbújtatja az anyanyelv / szerzetesköntöse hazánkat” tárgyiasítása arra utal, hogy a hűségeskü jelét viselők mentik meg a hazát,191 amit véleményem szerint a beszélő önmagára is vonatkoztat. Önreflexív módon éppen e vers által őrzi meg a nyelvet. A költői nyelv egyben a hiány megjelenítője, azaz a nemzet hiányáról szólva teszi a nyelvben létezővé a nemzetet.
A transzszilván költői magatartásra rájátszó Székelyekben „a természeti képekből építkező metaforika a vers szemléleti alapja. Ezt egészíti ki, teszi teljessé az emberi tevékenységek köréből eredő képek sora.”192 A Székelyek című versben – hiszen a Tűzbe vetett evangélium című kötetben jelent meg először – Baka István költészete képi világának azon elmozdulásáról van szó, amelyről meglátásommal megegyezően Nagy Gábor beszél: „A Tűzbe vetett evangéliumban már megjelennek a szűkebb emberi környezetből, a társadalom, a civilizáció köréből vett metaforák is. Nem kerülnek túlsúlyba, ám érezhetően érdesebbé és változatosabbá válik a versek világa.”193 Ahogyan a versbeli heroikus pózoktól mentes gesztusok („Asszonyaink párnára, ingre / mentik a szűkülő hazát”, „Szövetkezünk, hogy megmaradjunk”) a megmaradást szolgálják, úgy jelentik a nyelvben, kultúrában bolyongás további lehetőségét a közösségi költő szerepében megszólaló beszélő számára a metaforák, a forma, ami a hagyomány általi megelőzöttség tapasztalatában megszólaló beszélő számára egyet jelent a szóba, a létbe vetett hittel.
A Jantra hídján című vers – amely egybefogja a nemzeti-közösségi és magánéleti- szerelmi tematikát194– záró sorainak, a „Tenyeremmé szűkült hazám, / hazámmá tágult tenyered”
190 A ciklus költeményeit NAGY Gábor A nemzeti közösség sorsértelmezése Baka István költészetében című tanulmányában interpretálja, amelynek allegorikus vonatkozásai hasznosak lehetnek, de a huszadik századi költői szerepjátszás részeként értelmezhetetlenek. A versek stilisztikai szempontú megközelítése azonban fontos adalékokkal szolgál munkámhoz. Vö. 59–60.
191 Vö. i. m. 59.
192 Uo.
193 „…legyek versedben asszonánc”, 25.
194 Vö. NAGY Gábor: A nemzeti közösség sorsértelmezése Baka István költészetében, 60.
55 szűkítő-tágító gesztusát megjelenítő metaforája éppen a nyelv lehetőségeit jelenti: a legkevesebb a teljesség megélésére, mert ez maradt, és a legtöbb, ami maradhatott, hogy a beszélő otthonra leljen benne, vagy tovább építve a hagyományt, legalább elmondhassa a teljesség felé vezető út buktatóit, hírt adjon a teljesség vágyáról egyénként és a közösség emlékezeteként egyaránt.
Ennek a nyelvi emlékezetnek a továbbépülése a Tűzbe vetett evangélium című ciklus.