52230
1933. ÉV 3. SZÁM FENNÁLLÁS ÖTA 25. SZÁM
FELSŐ OKTATÁSÜGYI A
EGYESÜLET
KÖZLEMÉNYEI
DR. T A U F F E R V I L M O S
NYUG. EGYETEMI NYILV. R. TANÁR. ELNÖK K Ö Z R E M Ű K Ö D É S É V E L S Z E R K E S Z T I
DR. MISÁNGYI V I L M O S
MŰEGYETEMI NYILVÁNOS R. TANÁR. FŐTITKÁR
B U D A P E S T
K I A D J A A F E L S Ő O K T A T Á S Ü G Y I E G Y E S Ü L E T I 9 3 3 M Á J U S H A V Á B A N
A Felső Oktatásügyi Egyesület évi rendes közgyűlésén, J 9 5 3 január hó 22sén előadta: Dr. Laky Dezső, műegyetemi ny. r^tanár.
Mélyen tisztelt Közgyűlés!
Általános kultúránk fejlődése a népszámlálás tükrében.
A statisztikusoknak félig-meddig- bibliája-számba megy a tízévenként végrehajtani szokott népszámlálás. Én is tehát elsősorban a statisztikai tudásnak ehhez a legősibb forrásához folyamodom akkor, amikor mai előadásom során újból az egyetemek és az egyéb főiskolák túlnépességének kérdésével foglalkozom.
Az 1930. évi — még mindig friss — népszámlálás anyagá- nak első kötete a közelmúlt hetekben hagyta el a sajtót.
Az előzetes eredmények közléséből is értesültünk arról, hogy Magyarország népessége annak a zajlásban is rendkívül érdekes korszak idején, amely az 1920—1930-as évek közé ékelődött be, 8'7%-kal növekedett. Kevésbbé ismeretesek azon- ban a Magyarország népességének műveltségi viszonyaiban történt eltolódások.
Nincs szükség arra, hogy rendre kiszedegessem a nép- számlálás forrásanyagából azt a gazdag kincset, amelyet a statisztikai hivatal nagy apparátusa a műveltségi viszonyok- ról összegyűjtött. De — úgy vélem — kötelességemet teljesí- tem akkor, ha mindenekelőtt azt a nagy fejlődést emelem ki, amely Magyarország elemi műveltségének fokában mutat-
kozott.
1920-ban a 6 évnél idősebb korú népességnek csak 84'8%-a tudott írni-olvasni, számos európai ország viszonylatában akkor is jelentős tömeg. 1930-ban azonban már 90*4%.
Mit jelent ez? Jelenti azt, hogy — hála annak a tervszerű gondoskodásnak, melynek megboldogult, felejthetetlen emlékű, Klobelsberg Kuno gróf volt az apostola — az analfabéták száma Magyarországon immár egészen szűk keretek közé szorult vissza. Megvan a remény arra, hogy iskolai hálózatunk szinte tökéletes kiépítése révén a legközelebbi népszámlálás még kedvezőbb viszonyokról fog majd hírt adni. S amint az öregebb korosztályok rendre elhalnak, a közel-jövő idők nép- számlálásai csak ritka kivételképen fognak majd olyan magyar embert találni, aki az írás-olvasás mesterségét nem ismeri.
örömmel kell regisztrálnunk Magyarország műveltségi viszonyainak ezt a gyönyörű evolúcióját. S örömmel kell szólnunk arról is, hogy a 6 éven felüli magyar népesség sorai között 1930-ban 782.022-vel többen voltak ími-olvasni tudók, mint 1920-ban. Ez utóbbiak tömege jó egynyolcadrésznyit
(12-8%) emelkedett.
Normális viszonyok mellett az írás-olvasás terjedésének tempóját követi, még pedig elég távolról követi, azoknak az elemeknek szaporodása, akik középiskolai műveltségre tettek szert. Még lassúbb azok számának terjeszkedése, akik a magas kultúra szellemét és áldásait egyetemeken vagy főiskolákon igyekeznek magukba szívni.
Az 1930. évi népszámlálás anyagának egyik legfrappón- sabb, leglenyűgözőbb adata azonban éppen akkor toppanik elénk, ha a két utolsó népszámlálás vonalában összehasonlít- juk egymással a népességnek a középiskolát, illetőleg egyete- met vagy más főiskolát végzett csoportjait.
1920-ban 73.475, 10 évvel később pedig már 84.723 volt a főiskolai képesítésű magyarországi lakosok száma. Azoké pedig, akik a középiskola 8 osztályáról szereztek bizonyít- ványt, 136.351-ről 189.935-re ugrott fel. Lehet-e a magyar nép kulturális viszonyaiban fellépett nagy, szinte forradalmi, vál- tozást mással jellemezni, mint azzal, hogy míg az írni-olvasni tudók tömege nem is teljes 13%-kal nőtt meg, addig az egye-
temi végzettségűeké 15'4%-kal, a középiskolát elvégzetteké ' pedig 39-2%-kai.
Azok lelkében, akik a népesség kulturális viszonyait el- szigetelten vizsgálják, talán örümtiizek is gyúlnak ki ennek a nagy változásnak hallatára vagy láttára.
Női népességünk kulturális színvonalának előretörése.
De tompítanunk kell az idézett számok súlyát; rá kell terelnünk a figyelmet két-nembeli lakosságunk nem egy- formán erősbödő közép- és magasfokú kultúrájára. Mert a nők járnak elől, — ők voltak azok, akiknek egyetemi tanult- ságú csoportja kerek számban 50%-kal (50T%) szaporodott s a középiskola 8 osztályát elvégzett nőké is csaknem ugyan- annyival (48-2%). A férfiaknál ezek az arányszámok jóval kisebbek voltak (az első: 12-6%; a második 36T%). De buzgól- kodásunk tulajdonképen meddő és sikertelen. Hiszen a fizikai munkapiac ellepése után: a modern idők nő-társadalma a szel- lemi munkapiacon is szinte félelmes versenytársként lép fel a férfiakkal szemben. Az a körülmény, hogy a nők közép- és magasfokú műveltsége rohamosabban terjedt, mint a férfiaké, valójában nem enyhíti a probléma súlyát. Sőt ellenkezőleg:
számolnunk kell esetleg éppen a nőknek a középiskolákra s az egyetemekre és főiskolákra irányuló még erősebb áramlásával.
Az egyetemek és főiskolák túlnépességének állandósulása.
Aki figyelemmel kísérte a magyar statisztika készenlétét, nem lepődhetik meg a felsorolt számokon. Tisztában volt azzal, hogy azoknak a mozgalmas, közvetlenül a világháború befejeződését követő, éveknek hatása, amikor az egyetemi és főiskolai hallgatók száma 20.000-re szökött fel — s amikor évről-évre nagyobb gondot okozott a középiskolák kapuján kopogtató gyermekek számára a puszta férőhely biztosítása is, — jelentkeznie kell majd a következő népszámlálás mérle- gében is. Tudta előre, hogy a dinamikai erők hatása ki fog majd fejeződni a népesség statikájának jellemző vonásai- ban is.
Aki pedig a '20-as évek derekán, mikor már a háborús korosztályok rohama az egyetemek ellen megszűnt, esetleg abban a hitben ringatózott, hogy hamarosan ismét normális kerékvágásba terelődik az egyetemi polgárság száma, már előbb csattanós cáfolatot kapott a következő évek fejlő- désében.
1925/26-ban az összes magyar egyetemi és főiskolai hall- gatók száma 15.200 volt, a mult tanévben pedig 16.002 s habár legutóbb a hallgatók számában néhány főnyi apadás mutat- kozott, az 1926-tól eltelt 7 év folyamán mégis meglehetősen egyenes vonalban tört előre a magas kultúrát állító fiatalság- száma.
Igaz, hogy az emelkedés szinte kizárólag a nők frontján mutatkozott. A férfihallgatók száma 13.500—13.700 körül ingadozott mindig. A nőké viszont gyors iramodással 1502-ről 2278-ra futott fel.
Ez azonban nem jelent mást, mint csupán azt, hogy azok a tartalékok, amelyekből a férfi egyetemi és főiskolai hallga- tók száma kiegészül, nagyjában kimeríttettek. Vagy jobban mondva: a fennálló törvényes intézkedések nem engednek módot arra, hogy a férfiak köziil többen iratkozzanak be fő- iskolai tanulmányok végzésére. Az egyetemi hallgatónők szá- mának friss, eleven tempójú emelkedése azonban, ha gondo- lunk arra, hogy a középiskolákból a leányok aránylag sokkal inkább sűrűsödő rajokban tódulnak ki manapság, mint a fiúk, azt mutatja, hogy éppen a nőhallgatók oldaláról számíthatunk talán már a közeli jövőben újabb meglepetésekre. Különösen akkor, ha a nők növekvő kultúrszomja olyan fakultásokat is szabaddá tenne előttük, melyek átmenetileg nálunk is nyitva állottak számukra, de amelyek sorompói azóta leereszttettek.
A magyar egyetemi és főiskolai hallgatók száma — úgy látszik —• 15.500—16.000 hallgató körül stabilizálódik. A folyó év őszén meginduló tanévtől kezdve ugyan pár éven keresztül jelentkeznie kell majd némileg a hallgatók számában a hábo- rús évek születési depressziójának. De nem először hangozta- tom most, hogy ez a hatás efemer lesz, — hacsak szerves intézkedésekkel nem fogunk hozzá olyan programm kiépítésé-
hez, mely az egyetemi és főiskolai hallgatók számát szűkebb határok közé szorítaná.
Sőt: éppen a nőhallgatók folyton növekvő csoportjai még azt a reményt is vitássá teszik, hogy vájjon 1933-tól kezdve 4, illetőleg 8 éven keresztül előbb gyengébben, majd erősebben s végül ismét egyre halaványabban fog-e jelentkezni az egye- temi és főiskolai hallgatók számában az az ür, mely népessé- günk korösszetételében a háborús születési szám eltorzulása következtében keletkezett.
Ha pedig ez így van, — így van, mert az évtized fordulója körül az egyetemi ifjúság számának újabb kulminációját vár- hatjuk, — akkor tulajdonképen fel kell tennünk a kérdést, hogy az ország magasabb érdekei szempontjából helyes-e a mai rendszer. Helyes-e az, hogy a magas kultúra székhelyeit szinte elözönli az ifjúság s olyan sűrű csoportokban lép ki onnan oklevéllel az életbe, hogy az érdekeltek közfelfogása és kívánsága szerint való foglalkoztatásáról Magyarország csonka határai között s adott struktúrája mellett nem lehet gondoskodni.
A hallgatóság belső összetételében történő kiegyenlítődés.
Lehetséges, hogy az a hullámjáték, amelynek menetét 60 esztendő perspektívájában megfigyelhettük, a jövőben is meg fog ismétlődni.
A legközelebb-mult esztendőkben világosan észlelhettük tudniillik, hogy a műegyetemi és az orvoskari, valamint a gazdasági főiskolai hallgatók száma erősen hanyatlott. A fia- talság helyes ösztönnel rosszabbnak ítélte meg az e pályákon való elhelyezkedés kilátásait. De ami csökkenés ezen a réven mutatkozott, azt bőségesen kiegyenlítette a jogi karokon és a jogakadémiákon, továbbá a filozófiai és érdekes: a hittudo- mányi karokon és főiskolákon hirtelen nagyobb számban tanuló ifjak serege. Az egyetemi és főiskolai hallgatók száma nem csökkent. Változás csak abban mutatkozott, hogy 1932-ben körülbelül 1000-rel több volt a joghallgatók száma, 1100-zal a bölcsészetkari hallgatóké s 700-zal a teológusoké, mint 1926-
ban, — azon az áron, hogy az orvoskari hallgatók száma és a technikus hallgatóságé 700—800-zal apadt, a gazdasági fő- iskolák hallgatóié pedig szintén körülbelül 600-zal.
A státus tehát érintetlen maradt, — csak a sakktábla mezején történtek húzások. De a játszma még mindig eldön- tetlen: az ifjúság rohama az egyetemek és főiskolák irányá- ban nem enyhült. Legfeljebb: ha majd az egyetemre készülő fiatalság körében köztudomásúvá válnék az, liogy például a jogi kari oklevelekkel is nehezebb a fiatalság reménye szerint való elhelyezkedés, a bölcsészetkari oklevél alapján pedig abszolút értelemben lehetetlen, az egyetemek és főiskolák felé imbolygó tömegek ismét azok felé a karok felé fognak for- dulni, melyekhez elődeik hűtlenekké váltak, •—- különösen akkor, ha az évek óta tartó gazdasági válság után egyszer mégis csak üt az enyhülés órája.
Az a fiatalság, amely a legutóbbi 10—12 év folyamán lépett ki az alma mater kötelékéből, — vagy egyelőre még ott tanul — meggyőződésem szerint túlnyomó többségében maga is a főiskolai hallgatóság létszámának erős megszorítása mel- lett szavazna.
Talán része volna ebben annak, hogy az élet kapujához már eljutott vagy annak közelébe evezett fiatalság lelkében tudat alatt aggodalom rejtőzködik, mert a fiatalságnak az egyetemekre vonuló friss csoportjai fokozzák a feszültség ere- jét, mely a szellemi munkapiacon évek óta fennáll s amelynek gyengülésére egyhamar nem számíthatunk.
Az egyetemek és főiskolák túluépességének általános bírálata.
Nekünk azonban, mélyen tisztelt Közgyűlés, a kérdést valamivel mélyebbről is meg kell vizsgálnunk. Kérdés, volt-e a magyar kultúra szempontjából — és van-e ma is — előnye annak, hogy népünk szinte felfedezte az egyetemi műveltséget.
S kérdés, vájjon nem szőhet-e hátrányokat a magyar szellemi élet horizontjába az egyetemeknek és a főiskoláknak hallgatók által való ellepése.
Tagadhatatlanul van haszna is annak, hogy népünk össze- tételében ugrásszerűen fejlődik a magas műveltségre támasz- kodó elemek képviselete. A szellemi és gazdasági evolúciónak is szinte csodálatos, előbb nem sejtett útjai virágozhatnak ki ott, ahol a lakosság pusztán tudásvágyának magasabb érzése által fűtve igyekszik szellemi szintáját a lehető maximumra fokozni.
De ki merné nyugodt lélekkel mondani, liogy az egyete- meken és főiskolákon zsibongó fiatalság tömegét pusztán a tudományos munkában való elmélyedés vágya sarkallja?
Ma is vannak, szerencsére, kivételek. Ma is vannak szép számmal diákok, akiket a közeli érvényesülés helyett inkább izgatnak azok a problémák, amelyek iránt érdeklődésük:
tudományos munkálkodásuk közben lobbant fel. De a kivéte- lek mégis csak kivételek. S mögöttük ott türemlik tömör ren- dekben azoknak a hallgatóknak a tömege, akik az egyetemi tanulmányokat pusztán és kizárólag eszköznek vélik, eszköz- nek tartják arra, hogy megélhetésüket biztosítsák.
Abban, hogy így történt, a kormányzatnak is van része.
Az úgynevezett numerus claususról szóló magyar törvények, bármennyire is támadták azokat, a magyar kormánynak ki- tűnő eszközt adtak a kezeügyébe a felső oktatás terén mutat- kozó túltengés megfékezésére. De állíthatjuk-e azt, hogy e tör- vények betöltötték hivatásukat. A törvény alapján kibocsátott rendeletek legutóbb is mintegy 3400 hallgató felvételét tették lehetővé az egyetemek első évfolyamára, — sőt ez a kontin- gens 3—4 évvel ezelőtt még jóval magasabb volt. Ezek a lét- számok tulajdonképen erős impulzust fejtenek ki arra nézve, hogy az egyetemi hallgatók száma szférikus magasságokba törjön fel.
Ne érintsük azt a kérdést, hogy a megállapított létszámok milyen mérlegelések alapján jöttek létre. S mennyiben játszott közre különösen a vidéki egyetemeknek az az emberileg külön- ben megérthető törekvése, mely hallgatóik létszámának növe- lésére irányult. Pedig nem egyedül a nagy hallgatói létszám az, ami az egyetemek létét igazolja.
A vidéki egyetemekre azért van szükség, mert nagy tudó-
mányos és nemzetnevelő munkát fejthetnek ki akkor, ha ren- deltetésüket jól betöltik.
De például a vidéki egyetemek megalapításának egyik vezető gondolata az volt, hogy a főváros zajától és csábításai- tól távol nyujtsunk módot a fiatalság komoly, elmélyedni kívánó elemeinek arra, hogy kevésbbé népes univerzitásokon folytathassanak egyetemi tanulmányokat. Nem hivatkozom kutatásaimnak arra a már közismert tanulságára, hogy a hallgatóság társadalmi összetétele nem egyforma. Különösen vidéki egyetemeken jelentkeznek a társadalmi ranglétra alsóbb fokozataiból feltörő és a budapesti tudományegyetemi és mű- egyetemi hallgatósággal a szellemi felkészültség szempontjá- ból sem egyenrangú tömegek. Az egyetemi hallgatóság demo- kratizálódásának híve vagyok. De nem annak, hogy tehetség- telen, gyenge előképzettségű fiatalság árassza el az egyeteme- ket. Azt a rendszert, hogy feltétlen szükségesség nélkül egyes fakultásokra évenként 250 vagy 300 hallgató vétessék fel, nem tarthatom szerencsésnek.
A magasan megállapított felvételi létszámok egyetempolitikai és társadalmi hátrányai.
Az egyetemek és főiskolák túlnépesedésében a legdöntőbb rúgók egyike ezek szerint: az évenként felvehető hallgatók magas száma. Ha történik is szelekció — éppen Budapesten — a felvett hallgatók tömegében, másutt — talán pusztán rosszul értelmezett presztízs-szempontokból — az egyetemek akkor is ragaszkodnak hallgató-kontingenseikhez, amikor az ügynek ebből végül is kára támad.
Kérdés, hogy nagytömegű egyetemi és főiskolai hallgató- ságot a magas kultúra intézményei tudnak-e szorosan vett tudományos szellemben nevelni. Ehhez több dolog is szükséges.
A professzori kart ne terhelje túl az a hátrány, melyet az abnormális számú hallgatósággal való foglalkozás jelent.
A tudományos oktatás eszközeinek elegendő minőségben és mennyiségben kell rendelkezésre állaniok. Hiába akarunk aránylag kevesebb hallgatóra méretezett laboratóriumokban,
szemináriumokban százakra menő fiatalságot foglalkoztatni, fáradozásunk — minden buzgóság ellenére — alig lehet ered- ményes.
De legelsősorban arra van szükség — annak a gondolat- nak átütő erejére, — hogy egyetemi tanulmányokat e tanul- mányok nagyszerűsége s ne csupán az életben való elhelyez- kedés biztosítása érdekében végezzen a fiatalság. Magyar- ország kultúrpolitikájának minden komoly tényezője tisztá- ban van azzal, mily messze állunk éppen ez utóbbi ideál meg- valósításától.
Az egyetemi tanulmányok szabadságának liíve vagyok.
Az arravaló: tehetséges embereknek módot kell nyujtanunk
— s okvetlenül elő kell hozzá teremtenünk az anyagi feltétele- ket a szegényebbsorsú hallgatóságnál is, — hogy egyetemi és főiskolai tanulmányokat folytassanak. De az a nagy fordulat, melynek révén középiskoláinkban körülbelül 64.000 i f j ú tanul
— több, mint Nagy-Magyarországon 1900 táján — s melynek révén másrészt az akkor mintegy 12.000 főnyi főiskolai hall- gatóság száma Csonka-Magyarországon ma is harmadrésszel több: már a hallgatóság társadalmi viszonyainak bírálata szempontjából sem volt a legszerencsésebb — s bizonyára a legkívánatosabb sem.
Itt állunk az úgynevezett állástalan diplomások problémá- jával szemben sokszor szinte tanácstalanul. A kérdés méreg- fogát átmenetileg kivehetjük. De bizonytalan, hogy az egye- temekről kitóduló ú j tömegek nyugtalanságát miképen csilla- píthatjuk majd le.
Megfeledkezünk arról, hogy az álhumanizmus és az ál- kultúra jegyében esztendők hosszú során keresztül szinte mást sem tettünk, mint a legkomplikáltabb segélyezési rendszerek- kel tervszerűen csődítettünk olyan hallgatói tömegeket is az egyetemekre és főiskolákra, melyek egy részének a főiskolai tanulmányokból kiesése egyáltalán nem lett volna az ország- vesztesége.
A középiskolai diákság és a főiskolai hallgatóság társa- dalmi felépítésében mélyreható eltolódásoknak lehettünk szem- tanúi rövid három évtized alatt.
Már a világháborút megelőző években is észlelhettük (különösen a főiskolai hallgatóság körében) nem csupán az úgynevezett intelligencia továbbtermelődését, hanem a társa- dalmi kapillaritás elve alapján alulról feltörő rétegek roha- mát is.
Aki azonban csak a közelmúltba pillant vissza és az 1900 körüli évek statisztikáját veti egybe a legközelebb eső éveké- vel, világosan láthatja azt, hogy a mezőgazdasági, ipari, keres- kedelmi és közszolgálati segédszemélyzet gyermekei akkor még fehér holló számba mentek a középiskolai tanulók között, 1931-ben pedig már a diáktábor 12-4%-át tették. A főiskolai hallgatók tömegéből 10-7% a most említett szülők gyermeke;
a régi Magyarországon arányszámuk 1901-ben nem volt több 2%-nál.
A kiragadott számokból messzemenő következtetéseket nem szabad levonni. A hallgatóknak ezeknek a csoportjából is kerültek ki pompás ifjak. Magamnak is vannak ilyen tapasz- talataim s bizonyára más professzornak is. De mégis kétség- telenül előttünk áll a magyar egyetemi és főiskolai hallgató- ság számában mutatkozó krízis egyik főoka: a szülők az emel- kedés, vagy legalább a színvonalon való megmaradás vágya által sarkallva, sokszor olyan esetekben is erőszakolják gyer- mekeik főiskolai tanulmányait, amikor abból sem a köznek, sem a családnak haszna nem lehet.
Az idők során hova-tovább nekem is arra az álláspontra kellett tehát helyezkednem, hogy sokaljam a numerus clausus szerint évenként felvehető egyetemi hallgatók számát, legfő- képen azért, mert az egyetemi diplomáknak általában még mindig kvalifikáló erejük van, bár ez a kvalifikáló erő sok esetben már csak formai.
Nem sok értelme van annak, hogy azok, akik többszörös bukások után mint kötelességüket nyilvánvalóan nem telje- sítő vagy tehetségtelen ifjak végül is befejezik középiskolai tanulmányaikat, — egyetemi polgárokká lehessenek és ott folytathassák a keserves — gyakran pedig üres, léha — diákoskodást, melynek bajnokai voltak már a középiskolákban is. Minden kedvezményt és előnyt meg kell adni a tehetséges,
szorgalmas és szegény hallgatóságnak. De irgalmatlanul ki kell irtani a főiskolák életéből azt a tehertételt, melyet az oda nem való hallgatók nagy tömegei jelentenek.
Rostavizsgák s egyéb egyetemi és főiskolai vizsgálatok ügye.
Az úgynevezett rostavizsgákat tehát, amely az egyetemek és főiskolák mindegyikén kivétel nélkül megtartatnék az első tanév végén, s amelyek során kemény szigorúsággal kérnők számon a fiatalságtól végzett munkájának eredményét, még abban az esetben is szükségesnek tartom, ha a kormányzat az egyetemekre és a főiskolákra felvehető hallgatók számát csök- kentené. De a rostavizsga egymagában aligha elég. Alig- hanem a hallgatóság összetételében jelentkező általános szín- vonal hanyatlása okozza, hogy a tanulmányi eredmények is a hallgatók nagy tömegeinél nem mindenütt egyenrangúak a világháborút megelőző évek eredményeivel.
Az ország jövőjéért való aggodalom késztet szóra.
A kellően nem szelektált egyetemi és főiskolai hallgatóság szellemi színvonala követi a súlypont vonzását. S ez a súly- pont bizony ma alacsonyabb, mélyebb régiókban helyezkedik el, mint valaha. A professzorokra hárul az a súlyos, gyakran szinte lelki összeütközéseket támasztó feladat, hogy a leg- szigorúbb mértékkel — bár a legteljesebb igazságosság szelle- mében — mérlegeljék hallgatóik tudását s akasszák meg vagy tegyék lehetetlenné is azok diplomaszerzését, akik arra nem méltók. Nem szolgálja a köz érdekeit az a tanulmányi vagy vizsgálati rend, amely mellett tulaj donképen ötször-hatszor lehet — vagy különös kegyelem alapján többször is — a szigorú vizsgák letételét megkísérelni. A konok pályázó végül mégis csak elnyeri törekvéseinek célját: az oklevelet.
Az egyetemi probléma kitűnő ismerői közül Grósz Emil és Szandtner Pál professzorok is tüzetesen foglalkoztak ezzel a kérdéssel s vizsgálódásaik eredményei közül két fontos tanul- ságról meg kell emlékeznem. Az egyik az, hogy a szegényes középiskolai tanultsággal érkezett egyetemi hallgatók további pályafutása is göröngyös. A másik az, hogy bár az elbírálás
szigora a béke éveiben alkalmazott mértékhez képest meg- enyhült, mégis átlagban még ma is a vizsgázók 20—30%-a a vizsgálatok első megkísérlése alkalmával szinte minden egye- temi vizsgálaton megbukik.
Ez semmiesetre sem kedvező tünet. Sok itt a teendő, melynek elvégzése a hallgatókra és az egyetemekre vár.
De azt hiszem, hogyha például a jogi oktatás reformja sulna, amint azt a Pázmány Péter Tudományegyetem jogTeS~
államtudományi kara kifejtette, a jogi oktatás terén sok visz- szásság szinte máról-holnapra megszűnnék és széles sávban kiválnának e karok hallgatóságából az oda nem való réte- gek is.
A gyakorlati közigazgatási szakvizsga várható hatása.
Az egyetemek túlnépesedését azonban nem csupán azzaj szoríthatjuk vissza, hogy redukáljuk az évenkint felvehető hallgatók számát, a tényleg felvetteket pedig jobban meg- rostáljuk és tanulmányi eredményeiket élesebben ellenőrizzük.
Az elmúlt évtized a kultúrpolitika és az egyetemek szempont- jából másik nagy tanulsággal is szolgált. Az egyetemeket vissza kell adnunk eredeti hivatásuknak. Váljanak azok szinte teljességükben tudományos műhelyekké. Ha a magas kultúra egész területén fokról-fokra jobban diadalra jutna az az el- gondolás, hogy aZ egyetemi oklevél birtokosának csak tudo-' mányos előképzettségét bizonyítja, de gyakorlati rátermett- ségét még nem igazolja^ mérséklődnék {innak az ostromnak hevessége is, melyet az ifjúság az egyetemekkel szemben ÖTy kitartóan folytat.
Nem tartottam kezdettől fogva szerencsésnek a gyakor- lati közigazgatási szakvizsga anyagán/Tk összeáijj+ísát. De viszont az 1929 : XXX. törvénycikknek hiányai, hézagai vagy éppenséggel hibái mellett is — melyek pótlásáról, illetőleg orvoslásáról éppen most készül gondoskodni a belügyi kor- mányzat — nagy érdeme az, hogy a közigazgatási pályára ké- szülő fiatalság elméleti képzettségének magasabb fokra eme-
lése mellett életre keltette az 1883. évi I. törvénycikk óta levegőben lógó gyakorlati közigazgatási vizsgálat intézmé- nyét, s ezzel nagy lépést tett a közigazgatási lisztviselői kai- képzettségének emelése érdekében.
A közigazgatási pályára készlő fiatalság előtanulmányai most már két, egymáséi élesen különváló, részre bomlanak.
Az elméleti képzettséget, j i y u j t ja ,az egyetem; a gyakorlati ismereteket a praxis, amelyet a törvény szerint a hivatalok- ban vagy esetleg tanfolyamokon lehet megszerezni.
Valahogy úgy érzem, hogy a jövő perspektívájában ennek a vizsgálatnak a rendszeresítése csökkenteni fogja a jogász- hallgatóság számát.
A gyakorlat i közigazgatási, s a már régóta érvényben álló, jól nevaTÍjugyvédi és bírói vizsgálatok révén a jogász- hallgatóság túlnyomó .részének — akár szabad pályán kíván érvényesülni, akár közhivatalba készül — egyetemi tanulmá-
nyait követőleg yiég egy ízben számot kell adnia arról a tudá- sáról, melyet az egyetem falain kívül szerzett meg. Csak azok nem állanak ki egyetemi zárószigorlataikon kívül újabb vizs- gát — bár az ő esetükben sem egészen biztos ez —, akik nem sajátlagosan jogászi vagy közigazgatási pályákon helyezked- nek el, például a banktisztviselők, vagy a különböző kamarák és egyéb érdekképviseletek tisztviselői karába került jogász- nemzedék.
Magasabbrendíí gyakorlati vizsgák a közszolgálati és szabad pályán.
Ha -tehát a versenyvizsgáknak az az áldásos rendszere, mely több nyugati államban a közpályák ra-~löiyk vő elemek magasfokú képzettségét biztosítja, Magyarországon egyelőre' nem is valósult meg, á jogászifjúság az érvényes törvényes rendelkezések alapján is csak kettős szűrő ellenőrzésén arjuWá boldogulhat az életben. A régi köztiszTviseioi es az Ügyvédi kar jelenlegi színvonalát a magam részéről sokra értékelem.
De úgy érzem, hogy az eljövendő idők fejlődése során ki fog épülni azoknak az újabb magasabbrendű és szigorú vizsgála- toknak a rendje is, amelyek révén ez ügyvédi s a bírói és
egyéb közszolgálati pályán az előrehaladás ezek sikeres ki-
allasatol íugg. —Ly A hivatalos statisztikai szolgálatról szóló 1929. ('y,i XI X.
törvénycikk a fogalmazási karon a . V I . fizetési osztályba ki- nevezést újabb — második — szakvizsga letételétől teszi . függővé. A katonai szolgalatban joi bevált a törzstiszti," a
"V-ezerkaii "stb. tán folyamok kötelező elvégzése. A kilencszázas- évek elején Pollák Illés ügyvédi rendtartástervezéte már kü- lönbséget tett felső- es* alsobírósági ügyvéd kozofö —-ha más értelmezésben is:
Csak gondolatot vetettem fel. A rendszerváltozásnak azon- ban az egyetemek túlnépesedése szempontjából nagy hord- ereje van. Akik úgynevezett jogi pályákra készülnek, komo- lyan mérlegelnék "aTcuraffiozást, ha pályájuk végső kifejlése szinte a messze jövő ködében vesznék el."-1
Minden esetre hivatkozom egy fontos mozzanatra.
A jogászember körülbelül 26 éves korában — lia különösebb ambíciók Tlém hevítik befejezheti tudományos és gyakor- lati tanulmányait s egész életén keresztül régi tudásából táp- lálkozhatik. Az évek során szerzett rutin sok minden akadá- lyon átsegíti, de mégsem lehetetlen, hogy tudása éppen akkor kopik meg, fakul ki, vagy válik ósdivá, amikor vezető pozí- cióba kenu s amikor arra volna szükség, hogy hivat a skörének mestere legydftT"
A jogászi műveltségre támaszkodó magyar társadalom egész pályafutását meg kellene feliát nehezítenünk, hogy a mai tűTprodukció valódi értékei felszínre* juthassanak.
De az ország szellemi értékeinek kivirágoztatása érdeké- ben ugyanilyen ellenőrzést kellene gyakorolnunk a többi egye- temi fakultásról az életbe kilépett ifjak későbbi pályáján is.
A filozófiai karok mellett szervezett tanárképző intézetek- ben a pedagógiai vizsgát csak az alap- és szakvizsgákat kö- vető két félévi gyakorlat után tehetik le a tanárjelöltek s jut- hatnak így középiskolai tanári oklevélhez. De utóbb az intern s gyakran igazságtalan minősítésen kívül, amin különben sorsok dőlhetnek el jobbra vagy balra, semmi garanciája
sincs a köznek arra nézve, hogy a tanárok közül valóban a legérdemesebbek kerülnek igazgatói vagy főigazgatói székbe, vagy esetleg olyan iskolába, ahol már a tanítás kitüntetés- számba megy. A középiskolák tanári kara Magyarország honorácior-osztályának egyik legkitűnőbb rétege. De itt sem lehetne akadálya annak, hogy bizonyos magasabb grádusok elérése előtt a várományosok tudásának mennyisége és minő-
sége újabb vizsgálatnak vettessék alá.
Nem kell persze ezeket a vizsgálatokat sem hétköznapi értelemben venni. Hiszen például annak, aki már előbb maga- sabb tudományos fokozatot ért el, — például magántanár lett, stb. — felmentést adhatnánk az újabb vizsgálat alól.
Arra nézve szerezzünk garanciát, hogy az egyetemtől már elszakadt tanárember később sem szakítja meg a tudományos munkával a kapcsolatot, vagy, hogy a kiszemelt egyén egyéb- ként tényleg méltó az előléptetésre.
A gondolatsort azonban elvezethetem az orvosokig és mérnökökig. Olaszország — ha nem tévedek — a műegyetemi oklevél megszerzésén kívül külön államvizsgálatot is követel mérnökeitől. Németország a közszolgálatban álló mérnökök sorában különbséget tesz „Ingenieur-bauführer" és „Ingenieur- baumeister" között s e rangok elérését külön vizsgálatokhoz köti. Magyarország mérnöktársadalmának sem válnék kárára, lia követnők ezeket az államokat a már kitaposott úton.
Intézményesen megszerveztük már Magyarországon is az Országos Közegészségügyi Intézet keretében a tisztiorvos- képzést. De nem mehetnénk-e tovább. Nem tehetnők-e függővé speciális vizsgálatok sikerétől a kórházakban vagy egyéb gyógyintézetekben is a magasabb állások elnyerését? Maga- sabbrendű és különleges tudást követelhetnénk meg a járás- orvosoktól is; ők is nagy közegészségügyi érdekeket gon- doznak.
A jobbak érdekében van szükség- a szelekcióra.
Mindez nem volna reakció, — csak gondos előrelátás, védelem a jövőre vonatkozólag. Talán a felsorolt példákkal is meg tudtam értetni azt a célt, melynek elérése előttem lebeg.
Amikor az ország szűkölködik a magas kultúra eszközei- vel legalább formailag felszerelt egyének nélkül, az egyetemi kvalifikáció betetőzését jelentő újabb szakvizsgálatok rend- szerével hiába akarnók javítani a' szabad pályákon dolgozó vagy a közhivatalokban "elhelyezkedett szellemi munkások felkészültségét. . •
De milítTr a szellemi pályákon túltermelés van, meg kell ragadnunk az alkalmat arra, hogy a kiválóbbakat j^utoma- tikusan buzdítsuk további munkára, a kevésbbé"alkalmasákat pedig szorítsuk vissza olyan munkakörökre, amelyeknél
nagyobb munkakörök megbízható ellátására amúgy sem alkalmasak.
Bizonyára lenyúlik a mai bajok gyökere, amint ezt futó- lag érintettem is, a középiskolákig. De úgy vélem, hogy az elgondolás, melyet kifejteni igyekeztem, nem egészen meddő.
Az^gyetemjgkxa. nem való elemek is megtorpannak majd az alma mater kapui előtt s félnek ázokon átlépni, nem úgy, mint manapság, mikor aránylag kevés erőfeszítés árán a korlátlan lehetőségek birodalma nyílik meg előttük.
