1
GAZDAG VILMOS
Segédkönyv a szláv–magyar nyelvi kapcsolatok tanulmányozásához
3
Filológia Tanszék, Magyar Tanszéki Csoport
GAZDAG VILMOS
SEGÉDKÖNYV
A SZLÁV–MAGYAR NYELVI KAPCSOLATOK TANULMÁNYOZÁSÁHOZ
„RIK-U” Kiadó Beregszász – Ungvár
2018
4
Jelen kiadvány elsősorban a magyar, illetve ukrán szakos egyetemi és főiskolai hallgatók számára nyújthat segítséget a szláv–magyar nyelvi kapcsolatok tanulmányozásában, de haszonnal forgathatják mindazok, akik a magyarországi szlavisztikai kutatások, a kárpátaljai magyarság nyelvi helyzete, vagy a kárpátaljai magyar nyelvjárásokban jelentkező keleti szláv (orosz és ukrán) hatás kutatástörténete iránt érdeklődnek.
Készült a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Kiadói Részlegének műhelyében.
Szerző:
GAZDAG VILMOS
Lektorálták:
Prof. Dr. habil. DSc ZOLTÁN ANDRÁS
Eötvös Loránd Tudományegyetem Dr. BÁRÁNY ERZSÉBET
II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Borítón: részlet Verancsics Faustus 1595. évi munkájából
Borítóterv: GAZDAG VILMOS
Korrektúra: G.VARCABA ILDIKÓ
A kiadásért felel: dr.OROSZ ILDIKÓ
A kiadvány megjelenését támogatta:
A kézirat 2014-ben elnyerte a „GENIUS” Jótékonysági Alapítvány Soós Kálmán Ösztöndíjpályázat jegyzettámogatási ösztöndíját.
©GAZDAG VILMOS,2018
ISBN 978-617-7404-83-4 ©II.RÁKÓCZI FERENC KÁRPÁTALJAI MAGYAR FŐISKOLA,2018
„RIK-U” Kiadó
Nyomdai munkák: Kálvin Nyomda, Beregszász, Kossuth tér 4.
Felelős vezető: Lacz Csilla
5
Előszó ... 7
A témakörhöz kapcsolódó általános kérdések A kétnyelvűség meghatározása. Kétnyelvű egyének ... 11
A kölcsönzésről, illetve az idegen szó, kölcsönszó, jövevényszó kategóriák elkülönítésének problematikájáról ... 13
A kölcsönzés okairól ... 20
Az idegen szavakhoz való viszony kérdése ... 24
Betekintés a magyarországi szlavisztika kutatástörténetébe A szláv–magyar nyelvi kapcsolatok korábbi kutatástörténetei ... 29
Mikorra is tehető a magyar–szláv etnikai és nyelvi érintkezések kezdete ... 31
A szláv nyelvi hatás mértékének megítélése a magyar nyelvtudományban ... 33
A magyar–szláv rokonság kérdése ... 35
A szláv–magyar nyelvi kapcsolatok kutatásának kezdetei ... 37
A XIX. századi magyarországi szlavisztika ... 42
A modern kori magyar szlavisztika ... 48
Asbóth Oszkár munkássága ... 48
Melich János szlavisztikai munkássága ... 51
Kniezsa István szlavisztikai tevékenysége ... 55
Hadrovics László szlavisztikai tevékenysége ... 61
Kiss Lajos szlavisztikai tevékenysége ... 65
Egyéb szlavisztikai vonatkozású tanulmányok ... 69
A kárpátaljai magyar nyelvjárásokat ért keleti szláv hatás Bevezetés ... 75
A kárpátaljai magyar nyelvjárások ... 77
A kárpátaljai magyarság kétnyelvűségének jellemzői ... 82
A kárpátaljai magyar–ukrán kétnyelvűség típusai ... 90
A kárpátaljai magyar nyelvjárások szláv lexikai elemei ... 93
A szaknyelvek szláv kölcsönszavai ... 97
A sajtónyelv és a szépirodalom szláv kölcsönszavai ... 99
6
A kölcsönszavak csoportosítási lehetőségei ... 105
Kronológiai csoportosítás ... 105
Az átadó nyelvek szerinti osztályozás ... 105
Szófaji eloszlás ... 106
Fogalomköri kategorizáció ... 106
A kölcsönszó-típusok szerinti csoportosítás ... 109
A kölcsönszavak asszimilációja ... 112
Fonetikai változások... 112
Alaktani asszimiláció ... 112
A szláv hatás következtében végbement hangtani változások ... 113
Szintaktikai kölcsönzések ... 114
A szláv hatás következtében jelentkező egyéb nyelvi sajátosságok ... 115
A kódváltások kérdése ... 115
Névhasználati sajátosságok ... 116
7
A magyar nép már a honfoglalás előtt is kapcsolatba került a szláv népekkel. A honfoglalást követően ez a kapcsolat szomszédsági kap- csolattá alakult. A szoros gazdasági és kulturális kapcsolatok révén mindkét nép sokat tanult egymástól. Az áruk cseréje mellett a kulturális és nyelvi adásvétel is aktívan folyt. Ez jól kimutatható a szláv és a ma- gyar kultúra, illetve az érintett nyelvek körében is. A fokozott nyelvi kapcsolatok színtereiül természetesen az egymással határos nyelv- területek szolgáltak.
A trianoni békeszerződés következtében épp e területek lettek elszakítva az anyaországtól, s így a már addig is meglévő nyelvi kapcsolatok még intenzívebbé váltak. A szomszédok nyelve egy csapás- ra uralkodóvá és kötelezővé vált az elcsatolt területek magyar lakosai számára is, ami természetesen e nyelvek presztízsének a nagyfokú növe- kedésével járt együtt.
A szláv–magyar nyelvi kapcsolatok tudományos szintű kutatása már a XIX. században jelentős eredményeket ért el, de a magyar nyelv szláv elemeinek kimutatásával már korábban is próbálkoztak.
Jelen munka keretében a magyarországi szlavisztikai kutatások alakulásának, illetve a kárpátaljai magyar nyelvjárásokat ért orosz/ukrán nyelvi hatás teljesség igénye nélküli, de minél átfogóbb felvázolására teszünk kísérletet.
Munkánk a kérdéskör jobb feldolgozási lehetőségének biztosítása végett néhány elméleti kérdés tisztázására is kísérletet tesz. Ilyen kérdésként foglalkozunk a kétnyelvűség meghatározásával, amely mint tudjuk, alapfeltétele a nyelvek közötti adásvételnek; a kölcsönzéssel, illetve az idegen szó, kölcsönszó, jövevényszó kategóriák elkülönítésé- nek problematikájával, valamint a kölcsönzés okaival.
Az elméleti kérdések tisztázása után áttérünk a magyarországi szlavisztika kutatástörténeti bemutatására. Ezt két fő irányvonal mentén végezzük el. Egyrészről olyan, általános szlavisztikai kérdésekre keressük a választ, mint például a magyar–szláv rokonság kérdése, vagy
8
a magyar nyelvet ért szláv nyelvi hatás mértékének a megítélése.
Másrészről pedig kronológiai sorrendben vesszük sorra a magyarországi szlavisztikai kutatások jeles személyiségeit, és az általuk írt korszakalkotó művek rövid ismertetése révén felvázoljuk munkásságukat.
A következő fejezetben a kárpátaljai magyar nyelvjárásokat ért keleti szláv (orosz/ukrán) hatások kutatástörténetének a felvázolására kerül sor. A fejezet elején itt is áttekintést nyújtunk a kérdéskör vizsgálatához kapcsolódó elméleti kérdésekről: ismertetjük a kárpátaljai magyar nyelvjárásokat és a kárpátaljai magyar lakosság nyelvi helyzetét.
A kárpátaljai magyar nyelvjárásokban jelentkező orosz/ukrán nyelvi hatás a legszembetűnőbben a szókészlet szintjén mutatkozik meg. A fejezet törzsanyagát ennek megfelelően a kárpátaljai magyar nyelvjárásokban, a kárpátaljai magyar sajtóban, valamint a szépiroda- lomban meghonosodott szláv elemekkel foglalkozó szakirodalmi előzmények feldolgozása képezi. Emellett azonban kisebb kitérő keretében érintjük a kódváltások és a kárpátaljai magyarok névhasználati sajátosságainak a kérdését is.
Munkánk elsősorban a magyar, illetve ukrán szakos egyetemi és főiskolai hallgatók számára nyújthat segítséget a szláv–magyar nyelvi kapcsolatok tanulmányozásában, de haszonnal forgathatják mindazok, akik a magyarországi szlavisztikai kutatások, a kárpátaljai magyarság nyelvi helyzete, vagy a kárpátaljai magyar nyelvjárásokban jelentkező keleti szláv (orosz/ukrán) hatás kutatástörténete iránt érdeklődnek.
9
A TÉMAKÖRHÖZ KAPCSOLÓDÓ
ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEK
10
11
A kétnyelvűség meghatározása. Kétnyelvű egyének
A nyelvek közötti kapcsolatok tanulmányozásához nem árt néhány fogalmat tisztázni. Például, hogy mit is takar a kétnyelvűség fogalma?
Kit lehet kétnyelvűnek tekinteni?
Annak ellenére, hogy a totális kétnyelvűség vagy többnyelvűség inkább szabály, mintsem kivétel igen sok egyébként eltérő társadalomban, a kétnyelvűségnek máig sincs általánosan elfogadott, a fogalom minden aspektusát átfogó definíciója. A meghatározások nagy száma és a bennük gyakran jelentkező ellentmondás abból ered, hogy a jelenségnek számos megközelítési módja ismeretes, s az egyes tudományterületek és kutatók különböző szempontokat érvényesítenek a bilingvizmus meghatározásában (Beregszászi–Csernicskó 2003: 28).
A kétnyelvűség két nyelv kapcsolatának, két nyelv kapcsolata pedig két etnikum, illetőleg azok tagjai kapcsolatának a közvetlen vagy köz- vetett következménye (Kiss 2002: 211).
Crystal a Nyelv enciklopédiája (1998: 451) című könyvében például így válaszol a Mi a kétnyelvűség? kérdésre: „Az evidens válasz az:
amikor valaki két nyelvet beszél. Ez a meghatározás azonban nem kielégítő. Nem foglalja ugyanis magába azokat, akik csak alkalmanként használják az egyik vagy a másik nyelvet, vagy azokat, akik az egyik nyelvet már hosszú évek óta nem használják. Nem foglaltatnak benne a meghatározásban azok sem, akik bár igen jól értenek, de nem beszélnek egy nyelvet, illetve, akik megtanultak olvasni, de nem tudnak beszélni, vagy írni egy másik nyelven. A meghatározás nem tisztázza azt sem, mi a viszony a különböző nyelvek és egy nyelv különböző dialektusai, beszédstílusai és szintjei között. És mindenekelőtt, ez a meghatározás semmit nem mond arról, a nyelvtudás milyen szintjén tekinthetünk valakit kétnyelvűnek.”
Az ÉKsz. (2003: 659) meghatározása szerint kétnyelvű az a személy, aki két nyelvet (egyformán) jól használ, s a beszédhelyzetnek megfelelően váltogatni képes. Bővebb definíciót javasol Bartha Csilla, aki szerint kétnyelvű az, aki a mindennapi érintkezései során két vagy
12
több nyelvet kommunikatív, szociokulturális szükségleteinek megfelelően (szóban és/vagy írásban, illetőleg jelelt formában) rendszeresen használ (Bartha 1999: 40).
Kontra Miklós a kétnyelvűséget relatívan értelmezi, mert véleménye szerint az egynyelvűek és a tökéletes kétnyelvűek abszolút kategóriája között a beszélők számos átmeneti típusa található, még a bilingvis népcsoportokban is (Kontra 1981: 8).
IRODALOM
BARTHA CSILLA 1999: A kétnyelvűség alapkérdései Beszélőkés közösségek Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.
BEREGSZÁSZI ANIKÓ–CSERNICSKÓ ISTVÁN 2003: A kétnyelvűség (bilingvizmus) fogalma. — In. Csernicskó István szerk. A mi szavunk járása. Bevezetés a kárpátaljai magyar nyelvhasználatba. Beregszász: Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola, 28–31.
CRYSTAL DAVID 1998:A nyelv enciklopédiája. Osiris, Budapest.
ÉKSZ. 2003. = Értelmező kéziszótár. Akadémiai Kiadó, Budapest.
KISS JENŐ 2002:Társadalom és nyelvhasználat. Szociolingvisztikai alapfogalmak.
Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.
KONTRA MIKLÓS 1981: A nyelvek közötti érintkezés néhány kérdéséről, különös tekintettel „elangolosodó” orvosi nyelvünkre. Nyelvtudományi Értekezések. 109. sz. Budapest Akadémiai Kiadó.
13
A kölcsönzésről, illetve az idegen szó, kölcsönszó, jövevényszó kategóriák elkülönítésének problematikájáról
Crystal véleménye szerint a kölcsönzés az új szavak egyik nyelvből a másikba való átkerülésének a leggyakoribb módja. Viszont arra is felhívja a figyelmet, hogy maga az elnevezés nem teljesen helyénvaló, vagy ahogyan ő maga is fogalmaz, „némileg sántít”, ugyanis a kölcsönzött szavakat később sem kell visszaadni (Crystal 1998: 412).
A kölcsönzés Haugen szerint „egy nyelv elemeinek egy másik nyelvbeli rekonstrukciójára tett kísérlet” (Haugen 1950: 212). Trudgill megfogalmazásában „az a folyamat, amelynek során a kétnyelvű beszélők az egyik nyelvükből való szót használnak a másik nyelvükben, és ezek a kölcsönszavak az utóbbi nyelvnek is szerves részévé válnak”
(Trudgill 1997: 41).
A nyelv szókészlete a nyelvi rendszernek közismerten leglazábban strukturált részrendszere, amely könnyen fogad be új elemeket. A szókölcsönzés a közvetlen kölcsönzésnek egyedüli reális válfaja olyan értelemben, hogy csak szavak és állandósult szókapcsolatok kerülnek át közvetlenül egyik nyelvből a másikba (Lanstyák 2006: 15). Ugyanakkor
„ahhoz, hogy egy másik nyelvből egy szót átvegyünk, és az az átvevő nyelvben meg is honosodjék, az átvevő nyelvi közösség tagjainak jól kell ismerniük az átadó nyelvet, vagyis legalább a részleges kétnyelvűség fokán kell állniuk, különben nem értenék a szavak jelentését, tehát nem is kerülhetne sor a szavak átvételére, legalábbis nem pontos jelentésük megtartásával” (Sulán 1963: 261).
A szó- és szószerkezet-kölcsönzés osztályozható a kölcsönzés milyensége alapján is. Eszerint beszélünk: direkt és indirekt átvételről, valamint hibrid kölcsönzésről.
I. Direkt kölcsönzésről beszélünk akkor, ha egy másik nyelvbéli elem közvetlen alkalmazásáról van szó az átvevő nyelvben. A direkt átvé- telnek több formáját célszerű elkülöníteni (Benő 2008: 19–23):
1. Tulajdonképpeni vagy lexémakölcsönzés: a szókölcsönzés révén az átvevő nyelv vagy nyelvváltozat egy új szóval gazdagodik;
14
2. Szószerkezetek és frazémák átvétele: gyakori eset, hogy nem csupán szavakat, hanem kifejezéseket is kölcsönöznek egymástól a nyelvek.
Ezek a kifejezések a leggyakrabban szállóigék vagy közmondások;
3. Tulajdonnév-kölcsönzés: ahogyan a köznevek, úgy a tulajdonnevek is kölcsönözhetőek. Természetesen a meghonosodás folyamatában ezeknek is módosul a hangalakjuk. A tulajdonnevek kölcsönzése során általában földrajzi és személynevek átvétele történik. A településnevek lexémakölcsönzéssel, tükörfordítással és olyan hibrid szerkezetek kialakulása révén kerülhetnek kölcsönzésre, melyek egyik tagja idegen szó, a másik pedig fordítás;
4. Betűszókölcsönzés: abban különbözik a tulajdonképpeni kölcsönzéstől, hogy az átvett lexikai elem az átadó nyelvben is több szó rövidítéséből jött létre, s így gazdag információtartalom és konkrétabb jelentésvonatkozás jellemzi. Különösen a szaknyelvekben igen elterjedt formája ez az átvételeknek;
5. Hangalakkölcsönzés és visszakölcsönzés: a kölcsönzés során olyan hangalak is bekerülhet a nyelv szókincsébe, melynek már van egy hasonló hangalakú és hasonló jelentésű párja is. A hangalakkölcsönzés egyik fajtája a visszakölcsönzés. Ilyenkor az átadó nyelv az átvevő nyelvben módosult nyelvi elemet kölcsönzi vissza és illeszti be új formájában a saját szókincsébe;
6. Áljövevényszók és szerkezetek: amikor nyilvánvaló, hogy valamely idegen nyelvből vett elemmel találkozunk, de az átadó nyelvben az adott szó vagy kifejezés nem ismert.
II. Indirekt kölcsönzésnek azt a folyamatot nevezzük, melynek eredményeként az átvevő nyelv elemeinek használata idegen nyelvi hatás következtében megváltozik anélkül, hogy bármilyen idegen morféma bekerülne az átvevő nyelvbe (Kontra 1981: 15).
Az indirekt kölcsönzés megnyilvánulhat jelentéskölcsönzésben, tükörszavak és tükörkifejezések használatában és stíluskölcsönzésben, valamint az idegen elem tudatos kerülésében, a hiperpurizmusban is (Benő 2008: 33).
15
1. A jelentéskölcsönzés akkor megy a legkönnyebben végbe, ha az át- adó és az átvevő nyelvben is szemantikailag és fonetikailag is hasonló a szó (Haugen 1950: 220). Lanstyák István ide sorolja a tükörszó jellegű és a vonzatkölcsönzéssel járó jelentéskölcsönzést is (Lanstyák 1998: 44–46).
2. Tükörszavak és tükörkifejezések: Tükörszavaknak tekintjük egy más nyelvi minta alapján fordítással létrejött származék- és összetett szavakat. A tükörkifejezések két vagy több szabad lexémából álló szer- kezetek, melyek a szerkezetet alkotó elemek és az összjelentés tekin- tetében is megegyeznek az átadó nyelvi mintával (Benő 2008: 35–37).
3. Hiperpurizmus: az amikor a kontaktushelyzetben élő beszélők az idegen vagy másodnyelvi elemeket tudatosan, s a lehető legnagyobb mértékben kerülni próbálják.
III. Hibrid kölcsönzésnek nevezi a szakirodalom a közvetlen és köz- vetett kölcsönzés együttes érvényesülésének folyamatát, amely a magyar szakirodalomban a részfordításként ismert jelenséggel azonosítható (Kontra 1981: 15).
A nyelvtudományban az etimológiai vizsgálatok megindulásával párhuzamosan vetődött fel az idegen szó, kölcsönszó, jövevényszó kategóriák elkülönítésének a problematikája is. Szarvas Gábor például az idegen szók két osztályának az elkülönítését tartja szükségszerűnek.
Véleménye szerint „Az elsőbe tartoznak azok, a melyeken nyelvünk már mindazon változtatásokat véghez vitte, melyeknek következtében a szó idegen hangzását végkép elveszti, s teljesen meghonosul, mi több egy egészen új szócsaládnak törzsökapjává válik; a második osztályt azon szók képezik, a melyek még egészen újak, s vagy semmi vagy csak lényegtelen hangváltozáson mentek keresztül; továbbá a melyeknél az átidomulás éppen folyamatban van, néha már végéhez közelít, de egyes hangelemek még ingadozók” (Szarvas 1872: 216–217). A Szarvas Gábor által létrehozott két, egymástól jól elkülöníthető, osztályt Simonyi Zsigmond már névvel is illette: igazi idegen szók vagy kölcsönszók – azok a szavak, „melyeknek idegen voltát érezzük, melyeket gyakran valóban csak kölcsön veszünk, hogy aztán megint túladjunk rajtok”. A meghonosult szók osztályába – azok a szavak tartoznak „melyek oly régen
16
átszármaztak más népektől a mienkhez, hogy vagy jelentésük megváltozott, vagy hangzásuk megmagyarosodott, azonfelül részben már családot is alapítottak nyelvünkben, s így nyelvünk viszontag- ságaiban részt véve, jogot szereztek maguknak a honosságra.” (Simonyi 1885: 286). Horger Antal szerint azonban a más nyelvből származó szavakat egységesen jövevényszónak kell tekintenünk, s a jövevényszó kategórián belül az „átvételük korára és eredeti hangalakjuknak megváltozott vagy meg nem változott voltára” való tekintet nélkül kell megkülönböztetnünk a meghonosodott és az idegen szót. Véleménye szerint meghonosodottnak kell nevezni az olyan jövevényszót, amely a művelt középosztály körében országszerte közhasználatú, vagyis köznyelvi szó; ezzel szemben idegennek az olyan jövevényszót, amely csak egyes társadalmi osztályok körében vagy csak egyes vidékeken használatos, tehát osztálynyelvi szó vagy tájszó (Horger 1940: 125–127).
Elődeivel egyetértve Bárczi Géza is, amellett foglal állást, hogy idegen nyelvi elemnek kell tekinteni azokat a nyelvi elemeket, amelyek még teljes mértékben nem igazodtak az átvevő nyelv rendszeréhez.
Azokat az elemeket pedig, amelyek már teljesen elvegyültek az átvevő nyelvben – jövevényszavaknak (Bárczi 2001: 45).
Az idegen szó megjelölést használják azokra az új keletű átvételek- re, amelyek a beépülés folyamatának kezdeti stádiumában állnak. Ezek elterjedtsége bizonyos nyelvváltozatokban különböző mértékű lehet.
Használatukra gyakran csak azért kerül sor, mert valamilyen jelentésbeli többlettel rendelkeznek az átvevő nyelvi szinonimájukhoz képest. Benő Attila az idegen szavak két csoportját különíti el (2008: 19–23):
Nemzetközi szavak – olyan idegen szavak, melyek kapcsolatba hozhatók a modern tudományos-technikai fejlődés vívmányaival, s amelyek számos nyelvben megtalálhatóak;
Xenizmusok – az idegen szavak nemzeti és kulturális sajátosságokat jelölő csoportja. A xenizmusok által jelölt leggyakoribb fogalomkörök: személyeket jelölő szók, foglalkozásnevek, néprajzi fogalmak (ruházat, hangszer, tárgyak, ételek), intézmények, közlekedési eszközök, épületek, pénznemek.
17
A jövevényszó azonban olyan idegen nyelvi elem, amely hangalaki, morfológiai, esetleg teljes jelentéstani módosulás révén vált az átvevő nyelvben teljes mértékben meghonosodottá. Ezt az is jelzi, hogy az adott szó idegen mivolta a laikus beszélők számára már észrevehetetlen, s hogy az átvevő nyelvben képzős származékszóként, összetett szavak tagjaként is megjelenik, valamint, hogy már nem csak a kétnyelvű beszélők nyelvhasználatában fordul elő. E szavak lexikai hiányt töltenek be az adott nyelvben vagy nyelvváltozatban, mivel új jelentésbeli kategóriát hoznak létre, stílusértékükben és expresszivitásukban különböznek az átvevő nyelvi párjuktól. Fazakas Emese felhívja a figyelmet arra, hogy bár a korábbi „szakirodalom szétválasztotta a jövevény- és kölcsönszavakat, azonban ma már a jövevényszó és a kölcsönszó szinonimaként szerepel” (Fazakas 2007: 169).
A kölcsönszó bizonyos fokú elterjedtséggel jellemezhető, és el- helyezhető a meghonosodás folyamatának valamely szakaszán, mivel az átvevő nyelvi rendszerhez igazodva némileg átalakul hangalakja, mor- fémaszerkezete, esetleg módosul a jelentése. Így a kölcsönszó magába foglalja az idegen szó és a jövevényszó kategóriáját is. Ugyanakkor nem tekinthető kölcsönszónak az a szó, amely egyszeri előfordulású, s csu- pán egy beszélőnél jelentkező interferenciajalenség (Benő 2008: 23–33).
A közvetlen kölcsönszavak esetében az interferenciahatás nem más, mint az egy szót vagy szókapcsolatot érintő bázistartó kódváltás, a kölcsönzés folyamata pedig közvetlen kölcsönzés. Az alaki kölcsönsza- vak esetében az interferenciahatás talán szintén azonosítható a bázistar- tó kódváltással, bár itt a helyzet a hasonló hangalakú és jelentésű átvevő nyelvi lexéma megléte végett bonyolultabb (Lanstyák 2006: 21–22).
Ugyanis, „szókölcsönzés terén, különösen tartós és egyben erős nyelvi hatás esetén gyakori jelenség, hogy az idegen eredetű szó valamelyik eredeti, már meglevő szó dublettjeként jelentkezik. Ilyenkor két eset le- hetséges. Vannak esetek, amikor az idegen eredetű szó dublett ugyan, azonban az eredeti szó az illető tárgy régebbi, egyszerűbb válfaját nevezvén meg, az idegen eredetű szó pedig az újabb, tökéletesebb változatot, az eredeti szó és a kölcsönszó közti ellentét jelentésmegosz-
18
lás formájában föloldódik, azaz mindkét szó fennmarad a nyelvben.
Végső fokon a szókölcsönzés ebben az esetben is az átvevő nyelv vagy nyelvjárás szókészletének gazdagodását eredményezi” (Márton 1956: 98).
A kölcsönszó alatt általában azokat az idegen elemeket értik, amelyek eredeti hangalakjukkal azonos vagy hasonló formában kerültek át az átvevő nyelvbe, ugyanakkor tágabb értelemben az átvevő nyelvbe tükörfordítás, illetve jelentéskölcsönzés által bekerült szavak is kölcsönszónak minősülnek (Lanstyák 2006: 19–20). Ezeket indirekt vagy közvetett kölcsönszónak szokás nevezni. Bárczi Géza viszont a tükörszavak külön csoportba való besorolását tartja célszerűnek, ugyanis ezek a tudatos szóalkotások, az idegen szavaknak szóról szóra, elemről elemre való fordításai (Bárczi 1996: 108), tartalmi átvételei (Erdődi 1952: 462–463). Emellett a tükör- szavaknak a másik két csoporttól való elkülönítése mellett szól az is, hogy ez egy átmeneti kategória a jövevényszavak és a belső keletkezésű szavak között, hiszen egy idegen nyelvi minta alapján, annak átvétele helyett, az adott nyelv a saját elemei segítségével próbálja meg azt reprodukálni (Fazakas 2007: 169; Erdődi 1952: 462–463).
Az Eckhardt Sándor által a calque magyar megfelelőjeként létreho- zott tükörszó vagy tükörkifejezés alapját Asbóth Oszkár 1883-as tanul- mányában kell keresnünk. (Kiss 1968: 455). Asbóth említett írásában a következőképp határozza meg a magyar keresztény terminológia tükör- szavait: „az egyházi kifejezésekben rendesen szolgai fordítással van dol- gunk: az eredeti fölfogás csak más-más ruhában tűnik föl, de gyakran megmarad valamennyi nyelvben”, illetve „vannak szók, melyek határo- zott irányba mutatnak, mert a szláv szót tükrözik” (Asbóth 1883: 394).
A tükörszó terminus hátránya, hogy magába foglalja a több szabad morfémából álló tükörkifejezéseket, sőt a tükörszólások egy részét is. A tükörszó többértelműsége végett célszerű a „kalk” műszót használni, ezáltal ugyanis a tükörszó, tükörkifejezés és a tükörszólás a kalkok egyes fajtáinak jelölésére szolgál. Ha egy átvevő nyelvi szónak nem a denota- tív jelentése változik meg egy átadó nyelvi modell hatására, hanem érzelmi, hangulati értéke, használati köre, a megváltozott jelentésű szót stílusbeli kölcsönszónak tekinthetjük (Lanstyák 2006: 23–25).
19 IRODALOM
ASBÓTH OSZKÁR 1883:A szlávság a magyar keresztény terminológiában. — In.
Nyelvtudományi Közlemények, 18. kötet/1883. 321–427.
BÁRCZI GÉZA 1963:A magyar nyelv életrajza. Budapest: Gondolat.
BÁRCZI GÉZA 2001:A magyar szókincs eredete. Tinta Tankönyvkiadó, Budapest.
BENŐ ATTILA 2008: Kontaktológia. A nyelvi kapcsolatok alapfogalmai. Egyetemi Műhely Kiadó Bolyai Társaság – Kolozsvár.
CRYSTAL,DAVID 1998:A nyelv enciklopédiája. Osiris. Budapest.
ERDŐDI JÓZSEF 1952:Szláv eredetű tükörszavakról. — In. Magyar Nyelvőr, 76.
évf. 6. sz. / 1952. 462–466.
FAZAKAS EMESE 2007:Bevezetés a magyar nyelvtörténetbe. Nyelvi változások, a magyar helyesírás és szókincs története. Egyetemi Műhely Kiadó, Bolyai Társaság–
Kolozsvár.
HAUGEN EINAR 1950:The analysis of linguistic borrowing. — In. Language 1950.
vol 26. №2.
Horger Antal 1940: A jövevényszó fogalma. — In. Magyar Nyelv. XXXVI. köt. 1.
sz. / 1940. 125–127.
KISS LAJOS 1968:Térdkalács; Tomp; Tükörszó; Ükörke; Vargánya. — In. Magyar Nyelv. 64. évf. 4. sz. / 1968, 453–456
KONTRA MIKLÓS 1981: A nyelvek közötti kölcsönzés néhány kérdéséről, különös tekintettel „elangolosodó” orvosi nyelvünkre. Budapest: Akadémiai Kiadó.
LANSTYÁK ISTVÁN 1998:Egyetemi füzetek 1: A magyar nyelv szlovákiai változatainak sajátosságai. Lilium Aurum Dunaszerdahely.
LANSTYÁK ISTVÁN 2006:Nyelvből nyelvbe. Tanulmányok a szókölcsönzésről, kódváltásról és fordításról. Pozsony: Kalligram Könyvkiadó.
MÁRTON GYULA 1956:A moldvai csángó nyelvjárás szókincsét ért román nyelvi hatásról. — In. Magyar Nyelv 52. évf. 1. sz. / 1956. 92–100.
SIMONYI ZSIGMOND 1885:Az idegen szók irodalma. — In. Budapesti Szemle. 13.
évf. 42. köt., 101. sz. / 1885. 285–298.
SULÁN BÉLA 1963:A kétnyelvűség néhány kérdéséhez. — In. Magyar Nyelv 59.
évf. 3. sz. / 1963. 253–265.
SZARVAS GÁBOR 1872:A Ferencz legenda. — In. Magyar Nyelvőr. 1. évf. 5. sz. / 1872. 215–225.
Trudgill Peter 1997: Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába. Szeged: JGYTF kiadó.
20
A kölcsönzés okairól
A kontaktológiai szakirodalom egyik fontos kérdése az, hogy vajon miért is kerül sor adott nyelvek között lexikai elemek kölcsönzésére. E kérdés kapcsán számos elmélet született, melyek túlnyomórészt megegyeznek a kölcsönzést kiváltó alapvető okokban.
Nézzünk hát elsőnek nyelvészek által felállított okrendszereket. A mindennapi használat miatt bekerült kölcsönszók a megszokás eredményei. Olyan szavak ezek, amelyeket a bilingvis nyelvközösségben élők naponta használnak munkájuk során, bevásárlás közben, a szomszéddal való kommunikációban stb. A beszélő ismeri ezek magyar megfelelőjét, de mivel élőnyelvi használatukra ritkán kerül sor, a passzív szókincsbe kerültek át (Csernicskó 1995: 139–140). Kótyuk István (1991: 66–69) a kölcsönszavak beáramlását és meghonosodását a következő okokkal indokolta: adott tárgy vagy dolog ezen a néven vált ismertté; hivatalos helyen, hivatalos személyek használják; kényelem- szeretet, a beszédtempó felgyorsulása (nem gondolkodunk a magyar megfelelőn, mivel a kölcsönszó gyakran rövidebb és könnyebben ejthető, mint a magyar megfelelője); nyelvi igénytelenség, gyakorlat- lanság. Hasonló okokkal magyarázza a kölcsönszavak bekerülését Benő Attila (2004: 151–154; uő 2008: 173-184) is:
– kulturális kölcsönzési modell: a szókölcsönzés során az átadó nyelvből olyan sajátos kultúrszavak, történelmi, gazdasági reáliák kerülnek át, melyek nincsenek meg az átvevő nyelvben;
– presztízskölcsönzési modell: az átadó nyelv gazdasági és kulturális szempontból követendő minta a kölcsönző nyelvi közösség számára;
A fentebbi két modell azonban kizárólag a kulturális és gazdasági különbségekben látja a szókölcsönzés indítékait, s így mellőzi a nyelvi kontaktus számos aspektusát, melyek figyelembevétele nélkülözhetetlen a kölcsönzés okainak teljes körű magyarázatánál.
– hangalaki expresszivitás: a kölcsönzött elemek hangalakja szebbnek, kifejezőbbnek minősíthető az átvevő nyelvi változatával szemben. Ebből az okból kerül sor a legtöbb hangutánzó és hangulatfestő szó átvételére;
21
– a jelölés és kifejezés módjából származó expresszivitás: a szavak, kifejezések magukban hordoznak egyfajta képszerűséget is. Az átadó nyelvi elem gyakran kifejezés-értékbeli többlettel rendelkezik, mint az átvevő nyelvbéli megfelelője;
– a negatív tulajdonságokat jelölő jelentésmezők vonzása: a kellemetlen, rossz tulajdonságokat jelölő jelentésmezők (butaság, lustaság, ügyetlenség, erkölcstelenség) körében igen nagy számmal megtalálhatók a más nyelvekből vett kölcsönszavak;
– nyelvi jelentéskategorizáció: az egyik nyelv árnyaltabban osztályozhatja a fizikai valóság valamely részletét, mint a másik, s ezáltal információsűrítést visz végbe, amely egy jelzős szerkezet vagy körülírás felváltásánál fontos átvételi ok lehet;
– nyelvi tabu és hangalaki jelöltség: gyakori az érzelmi megnyilvánulásokat, káromkodásokat, átkokat, állatterelő kiáltásokat kifejező elemek átvétele, mivel ezek erős nyomatékkal, színes érzelmi telítettséggel és nagy hangerővel ejtődnek, ami segíti a gyors rögzülésüket és gyors felidézhetőségüket is;
– kisebbségi kétnyelvűség és nyelvi feltételek: sokáig csupán azokat az egyéneket tekintették kétnyelvűnek, akik két nyelvet anyanyelvi szinten ismertek. Mára ez a nézet már természetesen nem elfogadott. A kétnyelvűségi helyzetben ugyanis a nyelvek kölcsönös szerepmeg- osztásban érvényesülhetnek, ami ahhoz vezethet, hogy egy adott nyelvi szintér lexikai állományában valamelyik nyelv használata válik uralkodóvá, s az ehhez a szintérhez kapcsolódó dolgoknak gyakran csak a másodnyelvi megnevezését ismeri, ami lexikai kölcsönzéshez vezet, mivel anyanyelvén is ezt használja;
– vizualitás: mára nagymértékben megnőtt az írott nyelv szerepe, ami szintén befolyással lehet a nyelvi érintkezésre. Hiszen a domináns kétnyelvű közösségekben (az államnyelv és valamely kisebbségi nyelv használata esetén) az államigazgatás és közigazgatás hivatalos megneve- zései, a nyilvános tereken olvasható felhívások, hirdetések, valamint a kereskedelmi tevékenység nyelve természetesen az államnyelv, melyek révén a kisebbségi nyelvbe is bekerülnek ezek a megnevezések;
22
– nyelvhasználati gazdaságosságra törekvés: ha a kölcsönszó hangalakja rövidebb, morfológiailag egyszerűbb az átvevő nyelvi megfelelőjénél, akkor a beszélők hajlamosak ennek a használatát előnyben részesíteni.
Zlinszky Aladár a Stilisztika és verstan c. tanulmányában szintén azt mondja, hogy „kölcsönszóra akkor van szükség, ha valamely nép egy másiktól valamit tanul. A tanult dologgal együtt átveszi annak a nevét is, és saját szókincsébe illeszti. A magyar nép mindazon népektől tanult, amelyekkel vándorlása közben érintkezett, és azoktól is, akik mai hazá- jában hatottak reá. Viszont más népek is tanultak a magyartól. Úgyneve- zett tiszta nyelv nincs is a világon” (Zlinszky 1913). Nem elhanyagol- ható, és mindenképp figyelembe kell venni azt is, hogy a kisebbségben elő magyar nemzetrészek nyelvük hosszú távú megőrzése, illetve a többségi társadalomba való szükséges mértékű beilleszkedésük érdekében legfontosabb nyelvi célként az anyanyelv már ismert beszélt nyelvi regisztereinek megerősítését, kiteljesítését, s újabbaknak (a standard nyelvváltozatnak, a különféle szaknyelveknek stb.) alapos elsa- játítását, valamint a második nyelv szükséges mértékű megtanítását határozzák meg. Térségünkben tehát e kisebbségi közösségek alapvető nyelvi célként a funkcionális kétnyelvűség elérését határozzák meg (Lanstyák 1996: 11–15). Ugyanakkor nem kell nyelvésznek lenni ahhoz, hogy valaki, különösen az a személy, aki aktívan érintett a kérdésben, választ adjon arra, hogy miért is alkalmaz anyanyelvi beszédében másodnyelvi elemeket. Nézzünk tehát néhány laikus véleményt is a kölcsönszavak bekerülésével kapcsolatban:
– Persze, ez az oroszból átvett szavakat ugyanúgy használjuk magyarban is,…
mert könnyebb az embereknek úgy használni, mint ahogyan a másik nyelvben használják. Tehát nem azt mondják, hogy személyigazolvány, hanem passzport vagy a kiflire nem azt mondják, hogy kifli, hanem bulocska.
(170_MEZOGECSE_1981_NO_ANYTR; N=37)
– …me rövidebb kimondani, hogy paszport, mint személyi.
(150_MAKKOSJANOSI_1959_F_ANYTR)
– Hát, mert így hallottuk osztán így mondjuk ugyi már az urasabban, hogy személyigazolvány vagy igazolvány mi már csak így mondjuk, hogy passzport.
(345_RAFAJNAUJFALU_1931_NO_GYAK N=19)
23
– … itten ukránok is élnek, oroszok is élnek így mi is átvettük tőlük egyes szavakat, még nem is tudjuk magyarul, hogy mi az. Gondolkodni kell, hogy megfejcsük, hogy mit akarunk mondani.
(430_NAGYBAKTA_KOSZTYO ERZSEBET (1942)_ANYTR)
– Há, ez ez má olyan beidegződés. Az emberek úgy, úgy megszokták.
Mondjuk bemegy egy hivatalba, akkor nem ke, hogy megértse az az idős bácsi vagy néni, hogy most mit mondott teljesen, de at mondja, dájte pászport, akkor odaadja a paszportot.
(322-CSETFALVA-1960-F-ANYH 1-2. RÉSZ N = 13, 14)
– Hát tulajdonképpen Ukrajnában élünk, és nekünk ez a megnevezése a mindenféle iratoknak, igazolványoknak meg van a külön elnevezés ukrán elnevezés és nekünk az ukránul van.
(D15 - BADALO-1962_NO_ANYTR. NO-24)
– Az a nyelv amely a, amelyik erősebb, az valamilyen szinten bélyegét rányomja arra a kisebbségre ahol van.
(246_HALABOR_1947_N_ANYTR; N= 6)
IRODALOM
BENŐ ATTILA 2004: A kölcsönszó jelentésvilága. A román–magyar nyelvi érintkezés lexikai-szemantikai kérdései. Erdélyi Tudományos Füzetek 246. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kiadása, Kolozsvár
BENŐ ATTILA 2008: Kontaktológia. A nyelvi kapcsolatok alapfogalmai. Egyetemi Műhely Kiadó Bolyai Társaság – Kolozsvár.
CSERNICSKÓ ISTVÁN 1995:A kárpátaljai magyarság és a kétnyelvűség (1945–
1993). — In. Kétnyelvűség és magyar nyelvhasználat, Budapest. 129–145.
KÓTYUK ISTVÁN 1991:A kétnyelvűség és a kárpátaljai magyar köznyelv — In.
Kétnyelvűség a Kárpát-medencében. Kiadja a Széchenyi Társaság a Pszicholingva Nyelviskola közreműködésével. Budapest. 66–69.
LANSTYÁK ISTVÁN 1996: Anyanyelvi nevelés a határon innen és túl. — In.
Csernicskó István – Váradi Tamás szerk., Kisebbségi magyar iskolai nyelv- használat, 11–15. Budapest: Tinta Könyvkiadó és Kiadványszerkesztő Bt.
ZLINSZKY ALADÁR 1914:Stilisztika és verstan — In. Szathmári István szerk. A magyar stilisztikaútja. Budapest, Gondolat, 1961. HTML formátum:
Budapest: Neumann Kht., 2002. Forrás:
http://mek.oszk.hu/06500/06592.Megtekintés: 2017-09-28.
24
Az idegen szavakhoz való viszony kérdése
Az idegen szavak használatával szemben, főleg a nyelvművelői körökben, erős ellenállást figyelhetünk meg. Nyelvészeink közül sokan hangoztatták, s vannak olyanok, akik még ma is hangoztatják, hogy e szavak feleslegesek a magyar nyelvben, ugyanis ezek használatát a laikusok a nyelvromlás egyik legszembetűnőbb jeleként értékelik. Így volt ezzel Simonyi Zsigmond (1885: 285–286) is, aki egyik tanulmányában így fogalmazott: „Vannak most is akárhányan kivált hírlapíróink és szaktudó- saink közt, a kik folyton folyvást idegen szókkal tarkázzák nyelvüket, ott is, a hol minden nehézség nélkül elkerülhetnék: momentumot írnak mozzanat helyett, nisust a törekvés helyett stb. stb. Ennek részint restség és kényelmesség az oka, részint pedig az a hiú törekvés, hogy a mit írnak, tudósabb színt mutasson a hozzá nem értőnek” (Simonyi 1885: 285). Bár azt ő maga is elismeri, hogy „az idegen szók fölös használata még koránt- sem olyan baj, mint a hibás szóképzés vagy éppen az idegenszerű szófűzés”, illetve, hogy „számos idegen műszót szükségképen kell használnia a szakembernek, sőt mindenkinek, a ki az illető tárgyat vagy fogalmat szabatosan, kétértelműség és körülírás nélkül ki akarja fejezni”.
Hasonló véleményt fogalmaz meg a kölcsönszavak használatával kapcsolatban Kótyuk István (1991: 67) is, aki úgy véli, hogy „e szavak túl- nyomó többsége fölösleges a nyelvben, mivel az általuk jelölt fogalmak- nak megvan a magyar neve”, ugyanakkor „magyar megfelelőjük legfeljebb akkor bukkan fel, ha a beszélő nagyon választékos akar lenni, és kínosan ügyel nyelvhasználatára”. Ezzel szemben Szarvas Gábor (1872: 302) azon a véleményen van, hogy „a meghonosult idegen szók többé nem idege- nek, hanem sajátunk; s ennél fogva kiirtásukra, hisszük, még a legérzé- kenykedőbb, legtúlhajtottabb nemzetieskedés sem akar gondolni.” Az idegen szók a magyar nyelvben című székfoglaló értekezése (1872a) és a Ferenc legenda nyelvi jelenségeinek ismertetése során létrehozott idegenszó listája (1872b: 217–222) parázs nyelvészeti diskurzus kibontakozásához vezetett. A bírálók azt próbálták bizonygatni, hogy a Szarvas által idegennek (főként szláv eredetűnek) minősített szavak valójában „tősgyökeresnek ismert magyar szavak” (Csalomjai 1872: 298).
A bírálatokra adott magyarázatában Szarvas Gábor felteszi a kérdést,
25
hogy vajon miért is kell mindenáron cáfolni a magyar nyelvben lévő idegen szavak létét. S természetesen választ is ad az általa költőinek szánt kérdésre.1
Szarvas Gábor fenti megállapításával egyetértve Kiss Jenő azt mondja, hogy az „idegen nyelvi hatással kapcsolatos félelmek elsősorban nem nyelvi eredetűek, hanem a népi, illetőleg kulturális veszélytudat nyelvi síkra terelődéséből eredeztethetők”. Hadrovics Lászlót (1979: 3) idézve megjegyzi azt is, hogy ez akkor következik be, amikor egy nép úgy érzékeli,
„hogy nemzeti létét, hagyományait, kultúráját, nyelvét veszély fenyegeti egy vagy több fölényes, erősen terjeszkedő kultúra és nyelv részéről” (Kiss 2011a: 9). Hadrovics nyelvszemléletét illetően Kiss Jenő megjegyzi, hogy
„Hadrovics nem ért egyet a leegyszerűsített szembeállítással, hogy tudniillik az anyanyelvi szavak előnyben részesítése provinciálissá tesz, az idegen szavak viszont a világkultúrához való utat jelentik. Nem a „vagy–vagy”, hanem az „is–is” a követendő út véleménye szerint, s a fő szempont a nyelvközösség egésze nyelvi kommunikációja minél zökkenőmentesebb voltának a biztosítása – s ebben bennfoglaltatik az anyanyelvi elemekből való lexikális építkezés támogatása” (Kiss 2011b: 122).
Márton Gyula véleménye szerint „A szókölcsönzés terén azonban, különösen tartós és egyben erős nyelvi hatás esetén gyakori jelenség, hogy az idegen eredetű szó valamelyik eredeti, már meglevő szó dublettjeként jelentkezik. […] Vannak esetek, amikor az idegen eredetű szó dublett ugyan, azonban az eredeti szó az illető tárgy régebbi, egyszerűbb válfaját nevezvén meg, az idegen eredetű szó pedig az újabb, tökéletesebb változatot, az eredeti szó és a kölcsönszó közti ellentét jelentésmegoszlás formájában föloldódik, azaz mindkét szó fennmarad a nyelvben. Végső fokon a szókölcsönzés ebben az esetben is az átvevő nyelv vagy nyelvjárás szókészletének gazdagodását eredményezi.” (Márton 1956: 98) Ilyen esetekben pedig a szókölcsönzés, illetve a kölcsönszavak használata semmiképp sem értelmezhető a nyelvromlás jeleként. Hiszen, amint azt David Crystal (1998: 17) is megjegyzi „minden nyelv a használók szükségleteinek kifejezésére jött létre”. Így tehát nyelvromlásról csak akkor
1A kérdésre adott válaszát lásd A szláv nyelvi hatás mértékének megítélése a magyar nyelvtudományban című fejezet utolsó bekezdésében.
26
lehet beszélni „ha olyan változások lépnek föl valamely nyelvben, amelyeknek következtében az adott nyelv a korábbiakhoz képest kevésbé felel meg a közösség vele szemben támasztott nyelvi közlési és kifejezési igényeinek” (Kiss 2011a: 12). A magyar nyelv esetében, amint azt Balázs Géza is megjegyzi, jelenleg nem beszélhetünk nyelvromlásról, „hiszen ma magyar nyelven mindent ki tudunk fejezni, minden szakterület művelhető anyanyelven. Nem utolsósorban azért, mert elég sokan fáradoztak a magyar nyelv gazdagításán” (Balázs 2005: 65). Viszont felhívja a figyelmet arra is,
„hogy a magyar nyelvet nem csak határokon belül beszélik, hanem egyre többen csak szórványokban, leszakadva a magyar nyelvterületről”, s „ott már valóban romlik a nyelvhasználat” (Uo).
IRODALOM
BALÁZS GÉZA 2005: Romlásnak indult…? Nyelvművelés, nyelvi ismeretterjesztés, nyelvtanoktatás. — In. Könyv és Nevelés, VII. évfolyam, 2005/1. szám. 59–65.
CRYSTAL,DAVID 1998: A nyelv enciklopédiája. Budapest, Osiris, 606.
CSALOMJAI 1872:Az idegen szók I. — In. Magyar Nyelvőr, 1. kötet. VII. füzet. / 1872, 297–299.
HADROVICS LÁSZLÓ 1979: Az idegen szavak és a purizmus. — In. Magyar Nyelv, 75. évf. 1. sz. / 1979. 1–7.
KISS JENŐ 2011A: Nyelvromlás? — In. Magyar Nyelv, 107. évf. 1. sz. / 2011. 9–20.
KISS JENŐ 2011B: Hadrovics Lászlóra emlékezve — In. Magyar Nyelv, 107. évf. 1.
sz. / 2011. 120–123.
KÓTYUK ISTVÁN 1991. A kétnyelvűség és a kárpátaljai magyar köznyelv. — In.
Kétnyelvűség a Kárpát-medencében. Kiadja a Széchenyi Társaság a Pszicholingva Nyelviskola közreműködésével. Budapest 1991. 66–69.
MÁRTON GYULA 1956: A moldvai csángó nyelvjárás szókincsét ért román nyelvi hatásról. — In. Magyar Nyelv, 52. évf. 1. sz. / 1956. 92–100.
SIMONYI ZSIGMOND 1885: Az idegen szók irodalma. — In. Budapesti Szemle, 13.
évf. 42. köt., 101. sz. / 1885. 285–298.
SZARVAS GÁBOR 1872A: Az idegen szók a magyar nyelvben — In. Pesti Napló, 1872. október 24.
SZARVAS GÁBOR 1872B: A Ferencz legenda — In. Magyar Nyelvőr, 1. kötet. V.
füzet. / 1872, 215–225.
SZARVAS GÁBOR 1872C: Az idegen szók II. — In. Magyar Nyelvőr, 1. kötet. VII.
füzet. / 1872, 299–303.
27
BETEKINTÉS
A MAGYARORSZÁGI SZLAVISZTIKA
KUTATÁSTÖRTÉNETÉBE
_______________________________________________________________________________
28
29
A szláv–magyar nyelvi kapcsolatok korábbi kutatástörténetei
A több évszázad során felhalmozódott tudásanyag kutatástörténeti szempontból való teljes körű összefoglalására a mai napig nem került sor. Az egyes nyelvészeti munkák rendre foglalkoztak és foglalkoznak a korábbi, általában az adott kérdéskör kapcsán született munkák bemutatásával és elemzésével.
A szláv–magyar nyelvi kapcsolatok kutatástörténetének a kezdeti időszakát Gáldi László dolgozta fel, s adta közre a Studia Slavica Academiae Scientiarum Hungaricae című folyóirat első és második számában (1955, 1956). Gáldihoz hasonlóan Fried István is több tanulmány keretében foglalkozott a korai magyarországi szlavisztika alakulásával (vö. Fried 1969; 1974). E munkái elsősorban Štefan Leschka szlavisztikai tevékenységének az ismertetésével foglalkoznak. A magyar nyelv jövevényszavait vizsgáló kutatásokat, s itt természetesen a szláv jövevényszavakkal kapcsolatos vizsgálódásokat is Bárczi Géza foglalta össze a Magyar szókincs eredete (1951: 24–91) című munkájában.
A Bárczi-féle kutatástörténet kiegészítéseként, pontosabban egyfajta folytatásaként készítette el Mollay Károly a Jövevényszó- kutatásunk 1945-től 1957-ig című tanulmányát, mely ugyancsak kitér a szláv jövevényszavak kutatására is (1958: 152–153), megjegyezve, hogy a vizsgált korszak e témakörben született legjelentősebb terméke Kniezsa István 1955-ben napvilágot látott A magyar nyelv szláv jövevényszavai I. című munkája.
Kniezsa az említett munkájának a bevezetőjében a második, sajnos el nem készült kötettel kapcsolatban a következőket írja: ,,a magyar nyelv szláv jövevényszavai kutatásának részletes történetét, az eddigi vélemények általános jellemzését és kritikáját csak e munka második kötete fogja tartalmazni” (Kniezsa 1955: 3).
H. Tóth Imre Bevezetés a szláv nyelvtudományba (1991) című munkája tizenharmadik fejezete a magyarországi szlavisztika történetének a rövid bemutatásával foglalkozik. Ebben a szerző célszerűnek tartja a
30
magyarországi szláv nyelvtudomány történetét a felszabadulás előtti és a felszabadulás utáni korszakokra osztani. Ugyanakkor megjegyzi azt is, hogy „e két szakasz között merev határvonalat nem lehet húzni, mert tudósainknak egy jelentős része már a felszabadulás előtt megkezdte tudományos tevékenységét, bár az csak a felszabadulás után teljesedett ki” (H. Tóth 1991: 132–133).
A magyarországi szláv nyelvtudomány történetének eddigi legteljesebb feldolgozását az 1990-ben megjelent A magyarországi szláv nyelvtudomány bibliográfiája 1985-ig képezi.
IRODALOM
A magyarországi szláv nyelvtudomány bibliográfiája 1985-ig. Szerkesztette NYOMÁRKAY ISTVÁN vezetésével a szerkesztő bizottság: Gregor Ferenc, Hollós Attila, Zoltán András. Készült az Országos Tudományos Kutatási Alap támogatásával az ELTE Szláv Filológiai Tanszék műhelyében.
Budapest, 1990.
BÁRCZI GÉZA 1951:A magyar szókincs eredete. Budapest, Tankönyvkiadó.
FRIED ISTVÁN 1969: A magyarországi szlavisztika kezdeteihez. — In. Helikon:
irodalomtudományi szemle, 10. évf. 2–3. sz. / 1964. 295–301.
FRIED ISTVÁN 1974: Szláv jövevényszavaink kutatásának történetéből. — In.
Magyar Nyelv, 70. évf. 2. sz. / 1974. 245–249.
GÁLDI LÁSZLÓ 1955: Sur quelques pionniers des rapprochements étymologiques slavo-hongrois. — In. Studia Slavica Academiae Scientiarum Hungaricae, 1. szám /1955. 5–28.
GÁLDI LÁSZLÓ 1956: De Gyarmathi à Miklosich: un chapitre de l'histoire des recherches étymologiques slavo-hongroises — In. Studia Slavica Academiae Scientiarum Hungaricae, 2. szám /1956. 289–329.
H.TÓTH IMRE 1991: Bevezetés a szláv nyelvtudományba. Kézirat. Tankönyvkiadó, Budapest.
KNIEZSA ISTVÁN 1955: A magyar nyelv szláv jövevényszavai. I. k. 1–2. Akadémia Kiadó, Budapest.
MOLLAY KÁROLY 1958: Jövevényszó-kutatásunk 1945-től 1957-ig. — In.
Magyar Nyelv, 54. évf. 1. sz. / 1958. 146–157.
31
Mikorra is tehető a magyar–szláv etnikai és nyelvi érintkezések kezdete
Asbóth Oszkár (1893: 42) a magyar nyelvben meghonosodott szláv szavak hangtani sajátosságai alapján úgy gondolja, hogy „a szláv szók javarésze egy, az ószlovén nyelvvel a legszorosabb rokonságban lévő nyelvből került nyelvünkbe, még pedig valószínűleg a honfoglalásra következő legelső századokban”.
Munkácsi Bernát (1897: 29–30) ezzel szemben a magyar–szláv etnikai és nyelvi kapcsolatok kezdeti időszakát vizsgálva a következő megállapításokra jutott:
1. A magyarok és szlávok etnikai, valamint nyelvi érintkezésének kezdetei tetemesen régebbiek a honfoglalásnál, s a magyarok Fekete- tenger melléki tartózkodásának korszakába teendők.
2. Különösen a nyelvi hatás terén, ezen korból valóknak kell tekintenünk – hacsak határozott történeti, vagy nyelvészeti körül- mények az ellenkezőt nem bizonyítják – közkeletű, valamint ószlovén, oláh-szláv és orosz hangalkotású szláv jövevényszavainkat.
3. Mai hazánk területén a honfoglaló magyarok a jelenleg is élő szláv nemzetektől különböző, velük nem azonosítható szláv népséget legfeljebb csak igen jelentéktelen, az etnikai és nyelvi hatás szempont- jából tekintetbe alig vehető számban találhattak.
4. A magyar nyelv szláv elemeiből levonható műveltség- és őstörténeti következtetések tehát (pl. a házi életre, földművelésre, iparra és a keresztyénséggel való első megismerkedésre vonatkozólag) szintén régibb, a honfoglalást megelőző korban gondolandók.
5. Szemben a szláv etnikai és nyelvi hatás ezen ősibb rétegével van egy újabbkori, a jelen haza területén történt érintkezésből származott réteg is, mely főképp délszláv jellegű. Ilyen legrégibb állami intézményeink egyik legfontosabb szava a megye, régi megya is (=
horv., szerb medja), mely, ha hazánk szláv lakosságának főtömege ószlovén fajta nyelvet beszélt volna, mindenesetre mesgyének (ószlov.
mezda) hangzanék.
32
Melich János (1902: 39–40) Asbóth Oszkár fenti kijelentését kétségbe vonva felhívja a figyelmet arra is, hogy Asbóth maga is belátja, hogy a kérdés vizsgálata meglehetősen kezdeti szakaszában jár, s hogy az új szempontok szerint végzett kutatások az eddigiektől eltérő ered- ményekre is vezethetnek. Az új eredmények lehetőségének igazolásául említi Asbóthnak azt az Oblák, Vondrák és Jágić által már cáfolt nézetét is, miszerint a keresztény terminológia „a nagy morva birodalomban alakult meg”.
IRODALOM
ASBÓTH OSZKÁR 1893: Szláv szók a magyar nyelvben. — In. Értekezések a Nyelv- és Széptudományok köréből. XVI. kötet, 3. szám / 1893.
MUNKÁCSI BERNÁT 1897: A magyar–szláv ethnikai érintkezés kezdetei. — In.
Ethnographia. VIII. évf. 1–2. sz. / 1897. 1–30.
MELICH JÁNOS 1902: Szláv jövevényszavaink. — In. Nyelvtudományi Közlemények, XXXII. kötet. 1. füzet 1902. márczius. 39–81.
33
A szláv nyelvi hatás mértékének megítélése a magyar nyelvtudományban
A honfoglalás után az idegen környezetbe került magyarság nyelve a gazdasági és kulturális átnevelődés során számos európai nyelvvel érintkezett, és sok idegen szót vett át. A leggyakrabban és a legnagyobb intenzitással az itt talált szláv lakossággal került kapcsolatba. E kapcsolat eredménye a tekintélyes számú szláv jövevényszó (Bárczi 1996:115), melyek mennyiség messze meghaladja minden más ismert nyelvből átvett szavaink számát (Zoltán 2004: 671).
A szláv jövevényszavak száma ugyanis főleg azzal magyarázható, hogy a magyarság a honfoglalás után kultúráját az európai, közelebbről a közép európai kultúrával cserélte fel, ezt a kultúrát pedig – különösen kezdetben – az itt talált szláv népek közvetítették (Kniezsa 2003). Melich János szerint „a magyar köznyelvben 600–650 körül van azoknak a szavaknak a száma, amelyek kétségtelenül a szláv nyelvekből kerültek”
(Melich 1926: 110). Papp Ferenc számításai alapján a szláv eredetű tőszavak aránya (9,36%) megközelíti a finnugor (10,10%), és meghaladja a magyar belső keletkezésű (8,18%) szavaink mennyiségét (1974: 55–56).
A nagymértékű szláv hatás jelentőségét azonban azzal szokás csök- kenteni, hogy a magyarság sohasem érintkezett az ősszlávokkal, csak az egyes szláv népekkel volt kapcsolatban. Így tehát téves az a felfogás, hogy
„a szláv hatás nyelvünkben egységes, egy szláv nyelv részéről eredő hatás volna” (Melich 1926: 110). „Ezért voltaképpen nem is szláv, hanem külön tót, orosz, szerb, horvát, bolgár, illetve szlovén hatásokról kellene beszél- nünk” (Bárczi 1996: 116; Kniezsa 2000: 144), „s ha idővel képesek leszünk szláv szavaink mindegyikéről kimutatni, hogy melyik szláv nyelvből való, akkor fogjuk látni, hogy bár összességében a szláv nyelvi hatás nyelvünk- ben igen nagy, egy-egy szláv nyelvnek a hatása azonban nem nagyobb, mint pl. a régi török vagy az olasz nyelvi hatás” (Melich 1910: 447).
Emellett meg kell azt is jegyezni, hogy a magyar nyelv szláv elemei
„főtömegükben egy, az élő szláv nyelvek egyikével sem azonosítható, s
34
nyelvemlékek híján biztossággal meg nem határozható szláv nyelvből valók” (Munkácsi 1897: 1).
Felmerül azonban a kérdés, hogy miért is volt szükség az idegen, főleg a szláv nyelvi hatás mértékének a kicsinyítésére. A választ Szarvas Gábor a következőképp fogalmazta meg: „Azért, mert – azt tartják sokan, mondhatni a nagy rész – mert szégyen volna a magyarra […], ha bebizonyulna, hogy mi oly nagy falka szót kölcsönöztünk különösen a szláv, de meg egyéb népektől is; mert ez semmi egyéb nem volna, mint nyílt bevallása annak, hogy őseink műveletlenek voltak, s a mi fő, műveletlenebbek a szlávoknál” (Szarvas 1872: 302).
IRODALOM
BÁRCZI GÉZA 1996: A magyar nyelv életrajza, Custos Kiadó, Budapest.
KNIEZSA ISTVÁN 1942: Magyar–szláv nyelvi érintkezések. — In. Szekfű Gyula szerk. A magyarság és a szlávok. Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karának Magyarságtudományi Intézete és a Franklin-társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, Budapest. 189–205, újabb kiadás: Bp., Lucidus Kiadó, 2000. 137–153.
KNIEZSA ISTVÁN 2003: A megtelepedett magyarság népi alkata. — In.
Domanovszky Sándor et. al. szerk. Magyar művelődéstörténet, Budapest, Arcanum 2003.
MELICH JÁNOS 1910: A magyar nyelv szláv jövevényei. — In. Magyar Nyelv, 6.
köt. 10. sz. / 1910. 443–447.
MELICH JÁNOS 1926:Régi magyar hatás a tót nyelvre. — In. Magyar Nyelv, 22.
köt. 3–4. sz. / 1926. 110–117.
MUNKÁCSI BERNÁT 1897:A magyar–szláv ethnikai érintkezés kezdetei. — In.
Ethnographia VII. évf. 1–2. szám. 1–30.
PAPP FERENC 1974:A lexémák szófaja, alaktani szerkezete és eredete. — In.
Magyar Nyelv, 70. évf. 1. sz. / 1974, 55–68.
SZARVAS GÁBOR 1872:Az idegen szók II. — In. Magyar Nyelvőr, 1. kötet. VII.
füzet. / 1872, 299–303.
ZOLTÁN ANDRÁS 2004:A magyar nyelv régi szláv jövevényszavai és a szláv nyelvtörténet — In. Kisebbségkutatás. Minorities Studies and Reviews. 13.
évfolyam, 2004. évi 4. szám. 671–674.
35
A magyar–szláv rokonság kérdése
Az európai nyelvészet korai időszakában (a XVI–XVII. század) a szláv szavak magyar nyelvben való tömeges jelenléte, illetve a huzamos ideig élő szlávos helyesírás miatt voltak olyan tudósok, akik a szláv rokonság lehetőségét is felvetették (Kerecsényi 1929: 545).
Hegedüs József a kérdés vizsgálata kapcsán az 1663-as, ismeretlen szerzőjű, Hungar-und Siebenbürgische Chronica, és Bochart azon kijelentésére hívja fel a figyelmet, mely szerint a magyar, más szláv nyelvekkel együtt, a szláv (alap)nyelvből származik, s megjegyzi azt is, hogy az általa idézett művek „szóegybevetéseket nem közöltek, a rokonságot semmivel sem támasztották alá, s inkább csak a magyarság földrajzi elhelyezkedéséből indultak ki” (Hegedűs 1966: 139). Ezzel kapcsolatban Nagy Sándor viszont azt mondja, hogy „magyar szavaknak szláv szavakkal való egyezése esetén nem mi vagyunk a kölcsönvevők, mint ahogyan eddigi nyelvészeink és historikusaink egész kara zengte, hanem a világ minden része felé szétszóródott sumér ősök nyelvéből kerültek a mi nyelvi örökségünkkel egyező értelmű szavak olyan nyelvekbe is, amelyek sem a nyelv-szerkezetére, sem a szókincs egyezése tekintetében nem rokonaink” (Nagy 1956: 258).
Moór Elemér a szláv származású, s általa „feleslegesnek”
minősített idegen szavak társadalomtörténeti kiértékelése alapján ugyancsak arra a megállapításra jutott, hogy „nekünk és a szomszédos szláv népeknek közös őseink is vannak” (Moór 1960: 501). Véleménye szerint a „szláv származású helyneveink ugyanis azt tanúsítják, hogy a magyar honfoglalás előtt itt élt szlávokat nem űzték el vagy irtották ki azok az őseink, akik Kelet-Európából egy hosszantartó és intenzív szárazsági periódus folyamán, illetőleg következtében a nyájaik számára legelőterületet kereső besenyők nyomására 896-ban költöztek e földre”, azaz ezek „nyilván beleolvadtak a magyarságba, vagyis az ő utódaik is mi vagyunk” (uo.).
A mai magyar nyelvészeti szakirodalomban egyre elfogadottabbá válik az a nézet, mely szerint nyelvünk több ősre vezethető vissza,
