Badó Attila
ÁRTATLANOK
VAGY BŰNÖSÖK?
X s iO f& i
Badó Attila
ÁRTATLANOK VAGY BŰNÖSÖK?
Az Egyesült Államok esküdtszékeinek vitatott döntései
Pro Talentis Universitatis Alapítvány Szeged
2021
ISZTE Klebelsbe.Fg Könyvtár \ Egyetemi Gyűjtemény
2.
HELYBEN
OLVASHATÓ
SZTE Klebelsberg Könyvtár
J001359879
31 0 7 81
,ISBN 978 963 306 485 6
© Badó Attila
SZTE ÁJTK Összehasonlító Jogi Intézet Felelős kiadó:
Pro Talentis Universitatis Alapítvány
Borítóterv, műszaki szerkesztés Hevesi István
Tartalom
Előszó... 7
Az esetek Aki elkezdte a sort Kirk Bloodsworth esete... 13
A „niggerek” Verneal Jimerson és Dennis Williams esete... 27
Akinek látomása volt - Robert Lee Miller esete... 41
A jó barátok - Ronald Willliamson és Dennis Fritz esete... 53
A beismerő vallomás -Earl Washington esete... 67
Bernhard Goetz - Aki kézbe vette saját védelmét, avagy a jogos védelem határai... 81
Patty Hearst - Túsz vagy terrorista? ... 99
O. J. Simpson felmentése, avagy az „Évszázad pere” ... 137
Dr. Sam Sheppard- A média befolyása?... 167
Louise Woodward,- a „bébisintér” ... 181
Az esküdtszék története az USA-ban... 209
Esküdtszéki formák, eljárásjogi kérdések... 235
5
Az esküdtek kiválasztásának „művészete”
Társadalomtudósok a bíróságon... 259 Az esküdtek tanácskozása... 277 A laikus bíráskodás létjogosultságának
korlátáiról a tudományos vizsgálatok
tükrében... 287 Függelék
Esküdti kérdőívek az O. J. Simpson-ügyben... 309 Bibliográfia... 347
Előszó
E kötet két korábbi munka átdolgozott, bővített változa
ta. (Badó Attila - Bóka János: Ártatlanul halálra ítéltek, Badó Attila: Esküdtszéki ítéletek. Futni hagyott bűnösök.) A Bóka János szerzőtársammal közösen írt munkából az általam megírt, továbbra is érdekesnek számító eseteket emeltem át a kötetbe. Mindkét könyv az amerikai igazság
szolgáltatás sokat vitatott jogeseteit dolgozta fel, és váltott ki érdeklődést az olvasókban. A téma iránti kíváncsiságot érzékelve 2016-ban határoztam el, hogy a piacon már nehe
zen beszerezhető könyvek pótlására közös kötetbe rende
zem azon jogeseteket és a jogesetekhez kapcsolódó tanul
mányokat, amelyek a joghallgatók és a szélesebb olvasó- közönség számára is tanulságul szolgálhatnak. 2021-re e kötetek is elfogytak, ezért most újabb, javított formában kerül a könyv az olvasók számára elérhetővé.
A téma nem csupán azért aktuális, mert az igazság
szolgáltatás ma is, mindenhol, több-kevesebb hibaszáza
lékkal működik, hanem mert az Egyesült Államokban az újságíróknak, ártatlansági projekteknek, a modern DNS vizsgálatoknak, ritkábban a „rendszer önellenőrző” mecha
nizmusának köszönhetően folyamatosan újabb és újabb súlyos tévedések kerülnek felszínre.
2020-ban például Rafael Ruiz esete került az újsá
gok címlapjára, aki egy 1985-ös ítélet alapján, szexuális bűncselekmény miatt töltött
25 évet börtönben. Ártatlanul, amint az a tárolt mintákon,
Rafael Ruiz a tárgyaláson
7
hosszas procedúrát követően, 2020-ban elvégzett DNS vizsgálatok alapján kiderült.
Az elmúlt néhány év jelentős változást hozott a hazai köz- gondolkodásban is. Jó néhány olyan magyar ügy került az érdeklődés középpontjába, melyek a laikusokat is meg
győzhették arról a triviális tényről, hogy az igazságszolgál
tatást bizony emberek végzik, akik tévedhetnek. A móri bankrablás ügye foglalkoztatta talán a leginkább a közvéle
ményt, de lehetne sorolni azokat a jogeseteket, melyeknél a rendőrök, ügyészek, bírák tényleges vagy esetleges tévedé
sére derült fény. Ezen ügyek kapcsán a szakemberek lehe
tőséget kaptak arra, hogy elmondják, az ilyen tévedések elkerülésére törekedni lehet ugyan, ám teljességgel kizárni ezeket lehetetlen.
A kötet első részében 4 halálra ítélt történetét mutatom be, ahol az elítéltek a modern DNS-vizsgálatoknak köszön
hetően többnyire közvetlenül a siralomházból nyerhették el szabadságukat. A második esetcsoportba olyan ügyek tartoznak, melyeknél az ítélet helyességéről, a döntés kap
csán felvetődő jogi, jogelméleti problémákról máig viták folynak. Egyes eseteknél alapvető jogintézmények (mint pl. a jogos védelemi helyzet) kerülnek reflektorfénybe, miközben mindegyiknél a búnösség-ártatlanság kérdése áll a középpontban. A kötet az amerikai esküdtszékről szóló tanulmányokkal egészül ki, melyeket az intézményről folyó kutatásaim alapján írtam. Ugyancsak helyet kapott e könyvben a laikus bíráskodásról szóló, annak hatékonysá
gát elemző vizsgádat eredménye is. Az esküdtszék története az Egyesült Államokban botrányok története. Olyan skan
dalumoké, melyek a közvéleményt megosztva időről időre az érdeklődés középpontjába ádlították az igazságszolgálta
tást. Szinte minden aktuális botrány kapcsán megkongat
ták a vészharangot és az esküdtszék válságáról zengett a sajtó. Egy 1997-ben megjelent, híres amerikai esküdtszéki 8
eljárásokat elemző műben a szerző egyenesen két nagy
„történelmi” korszakot különböztet meg az esküdtszék fej
lődéstörténete kapcsán, a O. J. Simpson ügye előtti (BOJ) és az utáni (AOJ) időszakot. Egy botrányos esküdtszéki döntéshez kapcsolja tehát azt a fordulópontot, ami után az igazságszolgáltatás már nem ugyanaz az amerikaiak szemében, mint azt megelőzően. Azt állítja ugyanis, hogy O. J. Simpson ügye végleg és végletesen kettéosztotta az esküdtszékről ítéletet formálókat. Valójában azonban csak saját korszakát értékeli túl, aki az O. J.-ügy kapcsán ilyen megállapításra jut. Esetek sorát lehet idézni (e könyvben be is mutatunk néhányat) annak bizonyítására, hogy O. J.
Simpson ügyét megelőzően is éppen eléggé megosztott volt az amerikai társadalom az esküdtszék megítélését illetően.
Ez a megosztottság jól érzékelhetően megjelenik azokban az időről időre felerősödő vitákban, melyek az intézményt az amerikai kolóniákra kerülésük óta kísérik.
A laikus bíráskodás állandóan visszatérő témát jelent az igazságszolgáltatásról való gondolkodásban. Amióta egyesek élethivatásszerűen foglalkoznak azzal, hogy igaz
ságot szolgáltassanak, azóta folyik vita arról, hogy szükség van-e a szakbíróság mellett vagy helyett laikus részvételre.
Amíg a törzsfőnök, vagy más népvezér feladata volt az ítélkezés, addig teljesen természetesnek tűnt, hogy külö
nösebb szaktudás nélkül, bizonyos formaságok betartása mellett, mintegy mellékes tevékenységként lehet ítélkezni az alattvalók ügyeiben. A jog formalizálódása folyamatában ez a magától értetődő tény veszít érvényéből és a mind
inkább szakmai feladattá váló igazságszolgáltatás elkezd viszolyogni a joghoz nem értő laikusoktól. Angliában a király által felállított és az ő nevében ítélkező bíróságok egy idő után már a királyt sem tartják arra alkalmasnak, hogy jogi kérdésekben állást foglaljon. A hagyományok, a politikai megfontolások és számos egyéb ok miatt azonban mindmáig tart a szaktudással nem rendelkező laikusok és
9
a professzionális bírák együttélése, habár a huszadik szá
zadban általános tendenciaként volt értékelhető a laikus részvétel háttérbe szorítása. (Az is megjegyezhető, hogy Európában mintha ezzel ellentétes tendencia bontakozna ki napjainkban.)
Ez egyedül talán az USA jogrendszerére nem igaz, ahol a polgári ügyekben ítélő esküdtszék mellett a vádesküdt
szék is fennmaradt, és a sűrű támadások ellenére a visz- szaszorítására irányuló igény komoly politikai üggyé nem vált. Állatorvosi lóról beszélhetünk az USA esküdtbírósága esetén, és nem csupán azért, mert az intézményt a legvál
tozatosabb formákban alkalmazzák, hanem mert az intéz
ménnyel kapcsolatos legtöbb „betegség” is itt jelentkezik.
Éppen ezért könnyen érthető mind a laikusok, mind pedig a kutatók részéről jelentkező feltűnő érdeklődés az amerikai esküdtszék iránt. Sokak számára izgató, kíváncsi
ságot kiváltó jelenség, ha összejön tizenkét, véletlenszerűen kiválasztott ember annak érdekében, hogy ítéletet mondjon egy tizenharmadikról.
A média érdeklődése persze sokszor magyarázható a reflektorfénybe került ügyek politikai töltetével, vagy azzal, hogy a szereplők olyan hírességek, akiknek étkezési szoká
sai is érdeklődésre tarthatnak számot, nemhogy bíróságon kiteregetett szennyeseik. A kutatói kíváncsiság bizonyos mértékig szintén összefügg ezzel, hiszen az amerikai tudo
mányos élet hátterét ismerve egyáltalán nem csoda, ha valaki a 16. századi jogalkotás technikai részletkérdései helyett egy közérdeklődésre is számot tartó problémáról folytat vizsgálatokat. Ráadásul olyan témáról, amely az utóbbi évtizedekben jövedelmező üzletágat teremtett a társadalomtudomány számára. Kutatóintézetek sokasága szakosodott arra, hogy esküdtszékkel kapcsolatos vizsgá
latokkal jusson tehetős megrendelőkhöz.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy az amerikai igazságszol
gáltatáson belül olyan központi szerephez jut ez az intéz
10
mény, amelyre egyetlen más jogrendszerben sincs példa.
Az évente több mint 300 000 esküdtszéki eljárás jelzi, hogy e kérdés nem csupán felfújt ügy, hírlapi sztorikat duzzasztó téma, hanem olyan kihívás az igazságszolgáltatással foglal
kozók számára, amellyel így vagy úgy, de szembe kell nézni.
11
Kirk Bloodsw orth esete
1
985 márciusában az esküdtszéki ítélet hallatán egy jól megtermett férfi elsápadt. Szándékos emberölésben és erőszakos közösülésben találta őt bűnösnek az esküdtszék, melynek következményeként a bíró halálbüntetés kiszabását látta szükségesnek. A férfi, elmondása szerint csak ült, és elhomályosult előtte a világ. Minden hang megszűnt számára és csak a bírót hallotta, amint az bejelenti: „A bün
tetés halál.”
„Sokkos állapotba kerültem. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Nem tettem semmi rosszat. Azt sem tudtam, hogy ordítsak, sírjak, vagy kiabáljak. Az a mondat pedig, amely számomra a véget jelentette, a tárgyaló
teremben ülőknek valami egészen mást jelenthetett, hiszen kitörő tapssal fogadták a bíró bejelentését.”
A nagydarab, büntetlen előéletű férfi esete nem okozott különösebb fejtörést az esküdteknek, hiszen számos „bizo
nyíték” szólt ellene.
Kirk Bloodsworth, a volt haditengerész, ettől kezdve elveszett ember volt, akinek sírására csak legyintés volt
13
14
a válasz. „Szörnyeteg, és persze amint a többség, ő is azt állítja, hogy ártatlan.” Kevesen gondolták ekkor, hogy a világtörténelem első olyan emberéről beszélnek, aki a tudo
mány, nevezetesen a DNS-vizsgálatok fejlődésének köszön
hetően hosszú évek múlva ki fog kerülni a börtönből, hogy újabb példát szolgáltasson arra, tévedni emberi dolog.
A történet 1984. július 24-én kezdődött, amikor egy Baltimore környéki erdős területen a kilencéves Dawn Hamilton holttestét megtalálták. A kislányt leütötték, meg
erőszakolták majd brutálisan megölték. Ráléptek a torkára, nemi szervébe egy botot szúrtak és alsónemújét egy fára akasztották. Az orvosszakértő megállapítása szerint a kis
lány halálát a fojtogatás és egy fejére mért ütés okozta.
Jóllehet magát az emberölést senki sem látta, a későbbi büntetőeljárás során a vád több szemtanút is felvonulta
tott. A gyilkosság napján, reggel fél hétkor, James Keller, autójával elhajtott a tett színhelye mellett és egy férfit látott, akiben később a vádlottat vélte felismerni. Ugyanaznap, a reggeli órákban, a 7 éves Jackie Poling és 10 éves barátja, Christian Shipley a tett színhelyétől nem messze horgász
tak. A fiúkhoz egy férfi sétált, akinek büszkén mutatták meg zsákmányukat, egy kifogott teknősbékát. Nem sokkal később a szerencsétlen sorsú kislány, Dawn is megjelent, aki arra kérte a srácokat, hogy segítsenek megkeresni uno
katestvérét, Lizát. A fiúk erre nem voltak hajlandók, mert nem akarták megszakítani a sikeres horgászatot. A férfi azonban felajánlotta segítségét, és a kislánnyal távozott.
A fiúk később fontos tanúi lettek az eljárásnak, akárcsak Donna Ferguson, aki fél tizenegy környékén szintén látta a későbbi áldozatot egy férfivel beszélgetni. Mindezek a tanúk a rendőrségi, majd a bírósági tárgyalás során azt vallották, hogy az általuk látott férfi Kirk Bloodsworth volt.
Kirkhöz egy névtelen telefonáló juttatta el a rendőrsé
get, aki az újságban közzétett, a szemtanúk segítségével elkészített fantomkép alapján azonosította be a férfit.
15
A másik személy, aki miatt a rendőrök a későbbi vád
lottra felfigyeltek, Bloodsworth felesége, Wanda volt, aki férje eltűnését jelentette be a rendőrségen. Mint kiderült, Kirk nem sokkal a gyilkosságot követően Cambridge-be utazott. Capel nyomozó 1984 augusztus 8-án itt hall
gatta ki a férfit. Elmondása szerint Bloodsworth nehezen tudta felidézni, hogy a gyilkosság napján hol tartózkodott.
A nyomozó a beszélgetés végén egy fényképet is készített róla, amit a szokásos módon, több fényképpel együtt meg
mutatott a horgász fiúknak. A két fiú egyike, Christian Shipley a fényképek közül Kirk Bloodsworth-ét választotta ki, azt állítván, hogy a kérdéses napon ő volt a horgásztó
nál, aki később a kislánnyal távozott. A másik fiú, Jackie viszont nem volt képes beazonosítani az általa látott férfit a fényképek alapján. Ezt követően a nyomozó megszerezte az elfogatási parancsot és Bloodsworth letartóztatásáról intézkedett.
Az esküdtszéki tárgyaláson a vád csakis közvetett bizo
nyítékokkal, mindenekelőtt a szemtanúk vallomásával és Kirk ellentmondásos nyilatkozataival kívánta meggyőzni az esküdteket arról, hogy a vádlott minden kétséget kizá
róan bűnös. Nem létezett beismerő vallomás, sem ujjle
nyomat, sem pedig olyan nyom, amely alapján a vádlott személyazonossága megállapítható lett volna. Ez azonban nem tette reménytelenné az ügyészek helyzetét. Éppen ellenkezőleg. Nagyon is kényelmesen, a „győzelem” biztos tudatában várhatták az esküdtszék ítéletét. A felháborodás olyan mértékű volt, hogy a közösség bűnöst és büntetést akart. Ehhez pedig a legszükségesebb eszköz, a vádlott, rendelkezésre állt.
A szemtanúk a bírósági tárgyaláson egybehangzóan azt vallották, hogy a vádlottban felismerni vélik azt a férfit, akivel a tragikus napon az áldozatot együtt látták. Egyedül Jackie vallomásával volt egy kis probléma. A kisfiú ugyanis nem csupán a fényképek közül nem tudta kiválasztani az
16
általa látott személyt, hanem a rendőrségen felsorakoz
tatott gyanúsítottak közül is először mást nevezett meg, mint akire későbbi állítása szerint gondolt. Kirk a 6-os számot viselte, Jackie pedig a 3-as számot viselőt válasz
totta. Azt ma is nehéz megállapítani, hogy ezt követően mi történt, hiszen a kisfiú édesanyja, az ügyben közremúködő rendőrök, illetve Jackie részéről is igen ellentmondásos nyilatkozatok hangzottak el. Mindenesetre három héttel a rendőrségen zajló felismerésre bemutatást követően a kisfiú vallomást tett, hogy valójában a 6-os számú sze
mélyre gondolt, és csupán félelemből nevezett meg mást.
Ez azonban nem változtatott azon, hogy a tanúk az esküd
teket könnyedén győzték meg arról, Kirk Bloodsworth és a kislány hosszabb időt töltöttek el együtt a kérdéses napon, miközben a vádlott azt állította, hogy nem is járt a hely
színen.
Ugyancsak fontos bizonyíték volt a vád kezében, hogy Kirk Bloodsworth, nem sokkal az áldozat megtalálását követően elhagyta otthonát és Cambridge-be ment, ami az esküdtek számára a menekülési szándék látszatát keltette.
A vádlott ezzel kapcsolatos ellentmondásos tanúvallomása ráadásul tovább rontott a helyzetén. Nem tudott ugyanis meggyőző magyarázatot adni arra, hogy miért távozott el otthonról. Azon állítása, mely szerint feleségével éppen akkor konfliktusba keveredett, nem hangzott túl hihe- tően.
Még több nyitott kérdést hagyott maga után az, hogy ismerőseinek miért mondta azt, hogy valami szörnyű dol
got csinált, ami veszélybe sodorhatja házasságát. A „ször
nyű dolog” mibenléte a későbbiek során központi kér
déssé vált.
Az egyik tanú azt vallotta, hogy 1984 augusztusában, vagyis a Kirk letartóztatását megelőző napokban találkozott a vádlottal, aki egy bűncselekményről beszélt neki. Ennek során egy fickóról szólt, aki megerőszakolt egy kislányt,
17
valamint egy véres kőről is említést tett. A tárgyaláson fontos kérdéssé vált, hogy honnan tudhatott Bloodsworth arról, hogy mi volt az elkövetés eszköze, ha arról csak néhány nyomozó tudott? Bloodsworth először letagadta, hogy említést tett volna a véres kőről, majd később azt mondta, hogy nem tudja, miért beszélt erről másoknak.
Capel nyomozó a tárgyaláson azt állította, hogy egy visel
kedési szakértő tanácsára a vádlott első meghallgatása
kor néhány fehér gyermekruhát helyezett el egy asztalon, amire a vádlott furcsán reagált. Azt hangoztatta, hogy nem ölte meg a kislányt és a „véres kő” kifejezés is elhagyta a száját. Capel szerint az elkövetés eszközéről csak néhány nyomozó és persze a gyilkos tudhatott. Végül, a kislány testén talált cipőnyomot is Bloodsworth-nek tulajdonította az ügyészség.
Bloodsworth ellentmondásos nyilatkozatai és a tanúk szavahihetősége olyannyira hihetővé tették a vádlott bűnös
ségét, hogy a védelem képtelen volt ellensúlyozni azokat.
1985-ben megszületett tehát az első marasztaló ítélet.
A bíróság halálbüntetés kiszabását látta szükségesnek.
Kirk Bloodsworth hamarosan már a siralomházban fáraszt
hatta cellatársait ártatlansága makacs hangoztatásával.
Az ügyvéd azonban 1986-ban fellebbezést nyújtott be.
Számos kifogást sorolt fel beadványában. Megkérdőjelezte, hogy a létező bizonyítékok elégséges alapot adtak volna Bloodsworth elítéléséhez. így kétségbe vonta az egyik tanú-felismerési eljárás érvényességét, vagy a „véres kő”
említésére alapított bizonyítékot. Azt is állította, hogy a
„borzasztó dolog” mibenlétét szintén nem kellő körülte
kintéssel tárták fel az esküdtszéki eljárás során. A kislány torkán talált cipőnyom bizonyító erejét is vitatta. Sem a szakértő felkészültsége, sem e bizonyíték kezelésének a módja nem volt megfelelő, mondta az ügyvéd. Az ügyészség nem bizonyította, hogy a tárgyaláson bemutatott tenisz
cipő a vádlotté volt, vagy hogy azt egyszer is hordta volna.
Ráadásul a vádlott lábmérete is jelentős eltérést mutatott a cipőhöz képest.
Az ügyvéd legfontosabb kifogása azonban az volt, hogy az ügyészek egy másik lehetséges gyanúsítottal kapcsolat
ban információkat tartottak vissza. Ez a személy Richard Gray volt, aki az áldozat édesapját a kislány faágon lógó alsóneműjéhez vezette. A férfira az erdőben akadt egy rendőr, ahol a hírlapkézbesítő éppen sétált, s aki később a kérdéses ruhadarabra bukkant. Autójának hátsó ülésén a rendőrök egy másik női alsónemüt is találtak. Az ügyvéd azt sérelmezte, hogy az ügyészek nem adták át a védelem
nek az egyik rendőr jelentésének másolatát, ami értékes információkat tartalmazott. Bacon felügyelő jelentésében leírta, hogy amikor rátalált Grayre az erdőben, az a kezeit kivéve rendkívül piszkos volt. Ingén vérre emlékeztető fekete foltot látott. A férfi idegesnek tűnt és autója kere
sése közben hányt is. Bacon leírta, hogy amikor még ő sem tudott arról, hogy a kislány holttestét megtalálták, Gray azt mondta, hogy reméli, elkapják a tettest és hogy látni is utálja, amikor kislányokkal erőszakoskodnak. Az autójában talált női fehérnemű, mérete alapján egy kislányé lehetett.
19
A férfi azt mondta, hogy néhány nappal azelőtt találta az erdőben és úgy gondolta, hogy hazaviszi a feleségének vagy a lányának. Bacon számára az is gyanússá vált, hogy az autóban 30-40 összetekercselt újság is volt. Nehezen tudta elképzelni, hogy ennyi újság összetekerése után valakinek tiszta maradjon a keze. A férfiról később Bacon azt is kide
rítette, hogy büntetett előéletú.
A nyomozót nem sokkal a jelentés elkészítése után felettesei arra utasították, hogy hagyjon fel a Gray utáni vizsgálódással, mert akkor már a rendőrség más irányban nyomozott. Az ügyvéd rámutatott arra, hogy a jelentés ismerete a hatékony ügyvédi munkához elengedhetetlen lett volna számára.
A Maryland-i Fellebbezési Bíróság csakis ezen utóbbi kifogás alapján, a híres Brady versus State precedensre hivatkozva állapította meg, hogy az eljárást hatályon kívül kell helyezni, és új esküdtszéki tárgyalást kell lefolytatni.
Bátran állítható, hogy Kirk Bloodsworth életét a gyanúsan viselkedő levélkihordó mentette meg.
Az ismételt esküdtszéki tárgyaláson érdekes informá
ciók kerültek felszínre. Capel nyomozó vallomást tett, hogy Bloodsworth első kihallgatását megelőzően egy kődarabot is az asztalra helyezett, majd úgy intézte, hogy Bloodsworth a kirakott ruhákkal együtt „véletlenül” meg
pillanthassa azokat. Bloodsworth tehát innen tudhatott az ominózus véres kőről, amiről több tanú állítása szerint is beszélt.
A „borzasztó dolog” mibenléte is körvonalazódni látszott a második eljárás során, jóllehet a vád e tekintetben szin
tén némi sikert könyvelhetett el, amennyiben e kérdés kap
csán a vádlott szavahihetőségét sikerült megkérdőjeleznie.
Az egyik tanú, Rose Carson elmondta, hogy Bloodsworth azon mondatát, hogy „valami borzasztó, dolgot tettem”, ő a szövegkörnyezet alapján úgy értelmezte, hogy az a feleségé
vel kapcsolatos problémákra vonatkozhatott. Douglas Orr,
a másik tanú, akivel Bloodsworth Cambridge-ben beszélt, hasonló tanúvallomást tett. Állítása szerint, a betegnek tűnő Bloodsworth neki is egy szörnyű dologról beszélt, nevezetesen arról, hogy feladta állását és elhagyta felesé
gét. Bloodsworth anyósát is meghallgatták, aki szerint veje neki úgy említette a szörnyű dolgot, hogy egész éjszaka kimaradt, elköltötte a fizetését, és nem vitte el a feleségét vacsorázni.
Az ügyész e tanúvallomásokkal Bloodsworth első esküdt
széki tárgyaláson elhangzott vallomását állította szembe.
Bloodsworth annak idején ugyanis azt mondta, hogy a kér
déses kifejezés arra vonatkozott, hogy a feleségét nem vitte el „taco salátát” enni, amin összevesztek. Ez ugyan nem állt nagyon távol a tanúk által előadottaktól, mégis, az ügyész rámutathatott arra, hogy a vádlott legalábbis összevissza beszélt.
Ezt látszott igazolni az a vallomás is, amit Tina Christopher korábban tett. Tina egy Bloodsworth és közte lezajló beszél
getést idézett fel, amire Cambridge-ben, a Bloodsworth letartóztatását megelőző néhány napban került sor. „Egy kislányról beszélt. Azt hittem a lánya, úgyhogy nem is nagyon figyeltem oda, de ö leírta, hogy állítólag milyen ruhát viselt a lány, és azt mondta, hogy ó és az a másik fickó a parton voltak és a lány kérte őt, hogy segítsen neki, és hogy az a másik fickó állítólag levetkőztette valahol.”
Márpedig Bloodsworth következetesen azt állította, hogy a helyszín közelében sem járt a kérdéses napon. El lehet képzelni, hogy egy esküdt fejében mi zajlott le egy ilyen tanúvallomást hallva, miután már többen azt állították, hogy együtt láttáik a vádlottat a kislánnyal.
A legérdekesebb momentum a második esküdtszéki tárgyaláson egy olyan új személy felbukkanása volt, aki még a fellebbezésre okot adó Richáxd Gray-nél is gyanú- sabbnak tűnt. Amint kiderült, nem sokkal azután, hogy 1985-ben megszületett a halálos ítélet, a tárgyalást vezető
21
bírót felhívta egy pszichiáter, aki igen érdekes dolgokat közölt vele. Dr Ostrom, egy pszichiátriai klinika igazgatója beszámolt neki arról, hogy 1984. július 25-én, vagyis a gyilkosság napján, a kora délutáni órákban David M. Rehill kereste fel a klinikát. A drog- és alkoholfüggőséggel akkor már 7 éve kezelt, és erőszakos cselekedeteiről is ismert beteg annyit mondott, hogy valami szörnyű dolgot tett, ám ennek mibenlétét nem részletezte. A bíró a telefonhívást követően azonnal értesítette a rendőröket, azonban erről a tényről a védelem csak több mint két évvel később, 1987 márciusában, két héttel a második esküdtszéki tárgyalást megelőzően kapott tájékoztatást. Erre az volt a magyarázat, hogy a rendőrök a már ismert tanúk által adott személyle
írás alapján kizártnak tartották, hogy Rehill lenne a lehet
séges elkövető. Igaz ugyan, hogy hasonlított az újságokban is megjelent fantomképre, de a két horgászó kisfiú által közölt személyleíráshoz képest a férfi jóval alacsonyabb és soványabb volt.
A tárgyaláson Dr. Ostrom mellett a pszichiátriai klinika több munkatársa is megjelent és tanúvallomást tett. Egy szociális munkás, Ms. Marks tanúsította, hogy Rehillt látta aznap a klinikán, aki nyugodtnak látszott és egy kislánnyal való személyes kapcsolatáról is beszélt neki. Elmondása szerint a férfin nem vett észre sérüléseket. Ezzel szemben az egyik titkárnő, Beverly Raymond friss sérüléseket vélt felfedezni a férfi arcán. Azt is elmesélte, hogy a gyilkos
ság másnapján, amikor meglátta az újságban a fantomké
pet, mondta is Ms. Marksnak, hogy szerinte hasonlít a kép Rehillre. Egy másik titkárnő viszont nem emlékezett arra, hogy bármilyen sérülést látott volna Rehill arcán.
A bíró, megismervén e ténye
ket, megdöbbenését juttatta
kifejezésre: „Itt nem bármelyik baltimore-i szőke férfiról van szó, hanem arról a férfiról beszélünk, aki Dr. Ostrom elmondása szerint a szörnyű bűncselekmény színhelyétől 10 percnyire lévő klinikán járt a bűncselekmény napján, anélkül hogy előre bejelentkezett volna... sérülésekkel a karján és az arcán. Arról, akire ha ránézek, ráillik annak az embernek az általános személyleírása, akit utoljára láttak az áldozattal, és akit azért nem vetettek tanú-felismerési eljárás alá, mert úgy ítélték meg, hogy a kislányt utoljára látó két kisfiú által vázolt személyleírás nem illik rá...
Nagyon őszintén, mindez megdöbbentő. Az, hogy a rend
őrség, az általa begyűjtött információk alapján mindezek után eltekint a tanúfelismeréstől, felháborító.”
Az esküdtek viszont ezt nem tartották oly mértékig fel
háborítónak, hogy hajlandók lettek volna felmentő ítéletet hozni. A második tárgyaláson az esküdtszék ismét bűnös
nek találta a vádlottat. A végeredmény annyiban azonban módosult, hogy a halálbüntetés ekkor már életfogytiglani szabadságvesztéssé szelídült.
Miközben Kirk lesújtva vette tudomásul, hogy ismét veszített, az ügyvéd már újabb fellebbezésen gondolkodott.
A Maryland-i Különleges Fellebbezési Bíróságra benyújtott beadványában több mint tíz pontban sorolta fel a második eljárás során elkövetett ügyészi és bírói tévedéseket. A két legfontosabb kifogás egyikeként ismét csak a bizonyítékok elégtelenségét jelölte meg. Védence elítélése voltaképp azon nyugodott, hogy a tanúk négy órával az elkövetést megelőzően öt együtt látták a későbbi áldozattal. Márpedig ez egyáltalán nem elég ahhoz, hogy a vádlott minden két
séget kizáró bűnösségét igazolja. Másik lényegi kifogása az volt, hogy a vád, akárcsak az első eljárás alkalmával, most is visszatartott egy fontos bizonyítékot, és csak akkor tájékoztatta a védelmet a lehetséges másik gyanúsítottról, amikor már nem maradt elég idő önálló nyomozás lefoly
tatására.
23
A Bíróság azonban egyik kifogást sem tartotta megala
pozottnak. Terjedelmes indoklásában elmagyarázta, hogy a bizonyítékok súlyának, a tanúvallomások hitelességének megítélése az esküdtszék hatáskörébe tartozik, ami mint a tények mérlegelője, ártatlanság és bűnösség kérdésében dönt. A bizonyíték visszatartásával kapcsolatban pedig kifejtette, hogy éppen a védelem nem viselkedett elvárha
tóan, hiszen lehetősége lett volna az új tény megismeré
sének pillanatában a tárgyalás elhalasztását kérni, amit taktikai okokból nem tett.
1988. július 8-án tehát a fellebbezést elutasították.
Évek múltak el, mire Kirk előtt végre egy újabb lehetőség csillant fel. A DNS-vizsgálatok ekkorra már elfogadott bizo
nyítási móddá váltak, s alkalmazásukra ebben az esetben a kislány alsóneműjén maradt apró kis spermafolt adott lehetőséget. A folt Kirk Bloodsworth számára a szabadsá
got jelentette.
Az ügyvéd az ügyészség engedélyét kérte azon vizsgála
tok elvégeztetésére, amelyek a tárgyalás időpontjában még nem voltak lehetségesek. A mintákat elküldték az FSA-nak (Forensic Science Associates), hogy végezze el a nemrégiben kifejlesztett ún. PCR-tesz-tet. (Polymerase Chain Reaction) A többször is ellenőrzött DNS-vizsgálatok világosan meg
mutatták, hogy a megküldött minta semmi esetre sem származhat Kirk Bloodsworth-től.
1993. június 25-én az FBI szakértői is ugyanarra az eredményre jutott, mint az FSA. A szenzációt keltő ered
mények a vád képviselőit is kezdték elbizonytalanítani.
Bár előálltak azzal a magyarázattal, hogy a spermafolt máshonnan is a fehérneműre kerülhetett, minden valószí
nűség szerint ezzel csak saját lelkiismeretüket nyugtatgat
ták. Bloodsworth „kiszabadítása” ennek ellenére nem túnt egyszerűnek. Marylandben ugyanis az utolsó fellebbezést követő egy éven belül lehet új bizonyítékot előterjeszteni.
Az ügyészek ezért csatlakoztak a Bloodsworth ügyvédei 24
által írt petícióhoz, melyben az elítéltnek nyújtandó kegye
lemért folyamodtak. A kegyelmet meg sem várva, 1993.
június 28-án egy baltimore-i bíró Bloodsworth szabadlábra helyezéséről rendelkezett. Decemberben pedig Maryland kormányzója kegyelmet nyújtott.
Kirk Bloodsworth azonban megtapasztalhatta, hogy több mint 9 évi küzdelmet követően a börtön kapujából kilépve sem könnyű az élet. Végtelen kimerültség, egyben üresség fogta el, és egyik pillanatról a másikra céltalanná vált élete.
Az évekig tartó harc után úgy érezte, egy elvesztegetett évti
zeddel a háta mögött szinte lehetetlen az újrakezdés.
Először egy temetőben kezdett dolgozni, az igazgató azon
ban hamarosan közölte vele, hogy mennie kell, mert árt az üzletnek. Az emberek rossz szemmel nézték, hogy Kirk foglal
kozik elhunyt szeretteikkel. Máshol sem járt szerencsével.
Egy darabig a lakókocsijában lakott, és egyik állást hagyta ott a másik után. Gyakran talált az autóján cetli
ket „gyerekgyilkos” felirattal. Végül az államtól elmaradt munkabér címén kapott 300 000 dollárból egy hajót vásá
rolt magának, és akárcsak a filmbéli Forrest Gump, azóta ő is rákhalászattal tölti idejét. Mint mondja, 9 évig nem láthatott csillagos eget. Jóllehet kártérítés címén ennél jóval több pénzt kicsikarhatott volna az államtól, fáradtnak érezte magát egy újabb perhez. 1997-ben idegösszeomlása volt és máig is állandó pszichés problémákkal küzd.
Legnagyobb fájdalma talán az, hogy édesanyja nem érhette meg szabadulását. Ügy halt meg, hogy nem lehetett biztos fia ártatlanságában.
Kirk ma is úgy érzi, hogy a tökéletlen igazságszolgáltatás tönkretette életét. Családjától elszakították, és olyan súly- lyal terhelték meg, amitől élete végéig képtelen lesz sza
badulni. A DNS-vizsgálatok ellenére máig is a kételkedés légköre lengi körül.
„Mindegy mi történik, a bizalmatlanságtól már nem sza
badulhatsz meg. Bementem egy szupermarketbe ahol egy 25
kislány rám mutatott és így szólt: »Mami, ez a bácsi volt ma a TV-ben.« Az asszony a gyermekhez rohant, megragadta és azt mondta neki: »Ne menj közel hozzá!« Otthagytam mindent a boltban és kiszaladtam.”
Nem valószínű, hogy enyhíti Kirk szenvedéseit a tény, hogy ami vele történt, az ma már történelmi eseménynek számít. Kétségtelen mégis, hogy esete kiszabadította a szellemet a palackból. A DNS-vizsgálatok, amint azt a to
vábbiakban látni fogjuk, sokszor nyitották és nyitják meg mindmáig a siralomházak ajtaját. Az ő esete teremtett másoknak is esélyt arra, hogy ügyükben felülvizsgálatot indítsanak. Nem utolsósorban, számos gyakorló jogász magabiztossága enyhült Kirk ügye kapcsán, akik ma már maguk is belátják, valójában nem léteznek minden kétsé
get kizáró bizonyítékok. Bármennyire fájó, még a legmo
dernebb DNS-vizsgálatok ismeretében sem.
Az ügy margójára érdemes feljegyezni, hogy Dawn Hamilton ügye mindmáig megoldatlan rejtély. Amint az elkö
vetkezőkben az olvasó tapasztalni fogja, a DNS-vizsgálat gyakran nem csupán az elítélteknek hozhat kegyelmet, hanem az igazi elkövető kilétét is tisztázni képes. Nem így ebben az esetben. Annak ellenére, hogy két rendkívül gyanús férfi is felbukkant az eljárás során, sem ők, sem más szóba jöhető személyek nem voltak beazonosíthatóak a DNS-vizsgálat alapján. Maradt tehát a kétely és az a fáj
dalom, amit egy szerencsétlen sorsú kislány elveszítése okozott.
26
V e m e a l Jim erson és Dennis W illiam s esete
B
izonyára sokan elgondolkoztak már azon, hogy milyen lehet a dúsgazdag emberek élete, és talán azon is, hogy mit vállalnának az anyagi gondoktól mentes életért cserébe. El lehet persze gondolkozni azon is, hogy mit vállalnának azért, hogy ne kelljen kisvárosi, sivár környezet
ben, kicsinyes pénzügyi gondoktól terhesen leélni az éle
tüket, feketén, fekete szomszédokkal, kitörési esély nélkül.
Az alábbiakban olyan esetről írunk, melynek kapcsán az így bevezetett kérdés pontosítható ma már azzal, hogy a börtönben, siralomházban eltöltött majdnem két évtized belefér-e egy ilyen alkuba? Vajon ki vállalná, hogy több ezer napon át úgy kell lefeküdnie és másnap felkelnie, hogy nem tudhatja, mikor fognak valami gyilkos mérget fecs
kendezni belé, hogy a társadalom végleg megszabadulhas
son tőle.
Az alábbi történet 4 olyan személyről szól, akik ezt a kér
dést ma már meg tudják válaszolni, vagy legalábbis igazi jelentősége van számukra a kérdésfelvetésnek. Meg lehet ugyanis kérdezni tőlük, hogy 36 millió dollárral a zsebükben vállalnák-e újra mindazt, ami velük történt. Négyen együtt ennyi kártérítést kaptak azért, mert ártatlanul bűnhődtek
27
mások helyett, akik eközben szabadon követhették el egyik bűncselekményt a másik után.
Attól persze mindenkit óvnék, hogy válaszukat kész
pénznek vegye. Ők ugyanis azt állítják, hogy nem vállalnák, és ilyenkor még arra is képesek, hogy elsírják magukat.
Egyikük pedig még azt is a pénzre sóvárgók szemébe vágja, hogy a fiatalságát lopták el, és ez számára megfizethetetlen.
Hálátlan emberek, akiket már nem lehet kiengesztelni.
Ez az ügy állatorvosi lóvá nőtte ki magát az amerikai igazságszolgáltatás történetében. Joghallgató generációk számára mutat példát arra, hogy néhány lelkiismeretlen nyomozó, felkészületlen ügyvéd, megvesztegethető, vagy idegbeteg tanú hogyan képes emberi tragédiákat okozni az igazságszolgáltatás nevében.
„Nem szeretnék velük a sötét utcán találkozni” - mond
ják sokan, amikor Verneal Jimerson és Dennis Williams fényképét meglátják. „Tipikus néger bűnözők” - teszik még hozzá, és talán elharapnak egy ennél is durvább megjegy
zést. Könnyen elképzelhető, hogy néhány nyomozónak is ez jut az eszébe, ha ilyen kinézetű férfiakkal találja szembe magát. Számos szakember ad hangot azon meggyőződésé
nek, hogy a megnevezett két férfi és társaik sorsát a külső jegyek pecsételték meg. Ha történetesen nem szlenget beszélő feketékről van szó, talán nem töltenek majdnem két évtizedet a börtönben, a halálbüntetés végrehajtására várva. Akkor talán a nyomozók sem a könnyebb utat kere
sik ahhoz, hogy eredményt produkálhassanak. Talán akkor olyan ügyvéd is akadt volna, aki az ügy kapcsán néhány alapvető ellentmondásra rávilágítani képes.
Ford Heights egy Chicagótól északra található piciny település mindössze néhány ezer, többségében fekete lakos
sal. A helységben nincs kórház, de még orvos sem, aki a balesetek vagy a gyakori összetűzések áldozatait gyor
san elláthatná. A közbiztonság amerikai viszonylatban is katasztrofális. Mindennaposak a rablások, lövöldözések.
1978 májusában azonban olyan bűncselekmény történt, amely még ezt a sokat edzett kis közösséget is alaposan felzaklatta.
Május 12-én a l l éves Antone Adams egy fehér férfi holttestére bukkant a település keleti részén. Adams édes
anyja kihívta a rendőröket, akik hamarosan egy fehér női holttestet is felfedeztek egy közeli épületben. A szerencsét
len sorsú szerelmespár eltűnését már előző nap bejelen
tették. Lariy Lionberg első éjszakáját töltötte új munka
helyén, egy benzinkútnál, ahová barátnőjét, Carol Schmält is elvitte. A kútvezető a reggeli órákban csak hűlt helyü
ket találta. Eleinte csak lopásra gyanakodtak a rendőrök, hiszen kb. 350 dollár készpénz mellett néhány értéktárgy is eltűnt. A megtalált áldozatok azonban rácáfoltak erre a feltételezésre. A nőt szemmel láthatóan megerőszakolták, és mindkettőjük fejébe közvetlen közelről golyót repítet
tek. A cselekmény brutalitása felháborította a jelenlévőket.
Nincs mit csodálkozni azon, hogy a kiérkező rendőröket vezető Howard Vanick hadnagy ráparancsolt beosztottjaira:
„Sürgős megoldást akarok!”
Nem is kellett sokáig várni. Dél felé, amikor a rendőrök munkáját már jelentős nézősereg követte figyelemmel, telefonhívás érkezett. A hívó azt állította, hogy az elkö
vetők a bámészkodók között tartózkodtak, és egy piros Toyotával, illetve egy narancssárga Chevrolettel távoztak.
Azt is mondta még, hogy kihallgatta beszélgetésüket, innen tudja, ők és még egy társuk követték el a bűncselekményt.
Ezen az alapon fogták el hamarosan Verneal Jimmersont és Dennis Williams-et.
A titokzatos tanú hamarosan felfedte magát. Charles McCraney, mint később kiderült, tanúja volt a gyilkosság
nak és később a vád számára nélkülözhetetlen segítséget nyújtott. McCraney azt javasolta a nyomozóknak, hogy vegyék fel a kapcsolatot egy Paula Gray nevezetű fekete nővel, aki az elkövetőket jól ismeri és a bűncselekményről
29
többet tudhat. Az események pörögni kezdtek. Az akkor 17 éves Paula máig tisztázatlan körülmények között a vele baráti viszonyban álló Dennis Williams, Willie Rainge és Kenneth Adams nevét említette a rendőröknek, akik állí
tása szerint az ő jelenlétében hajtották végre szörnyű tet
tüket. Jóllehet Paula nem beszélt Verneal Jimmersonról, a nap folyamán egy másik nyomozónak már őt is a tettesek között említette. Ezt követően mind a négy férfi önkéntes alapon hazugságvizsgálatnak vetette alá magát. A szakértő szerint Williams, Rainge és Adams nem mondtak igazat akkor, amikor a cselekményben való részvételüket tagad
ták. Jimmerson eredményeit pedig úgy értékelte, hogy azok nem elég meggyőzőek.
Mindez elég volt a rendőröknek arra, hogy a négy férfi ellen megfogalmazzák az emberölés, erőszakos közösülés és az ehhez kapcsolódó egyéb bűncselekmények vádját és azt a sajtó útján világgá kürtöljék. Csak egy kicsit kellett volna várniuk, hogy minden másképpen alakuljon.
Már másnap, május 16-án vádesküdtszéki eljárásra került sor, melynek során Paula Gray elmondta, hogy május 11-én jelen volt, amikor Williams, Rainge és Jimerson fejenként kétszer megerőszakolta Carol Schmält. Azt is elmondta, hogy a sötét épületben a kezében lévő öngyújtó biztosított fényt azalatt a félóra alatt, amíg a férfiak erőszakot követtek el a lányon. Williams kétszer lőtt Carol fejére, majd kivitték az épületből az áldozat barátját, akire Williams kétszer, Rainge pedig egyszer lőtt. Azt is elmondta, hogy Williams még meg is fenyegette őt, hogy ha szól a rendőröknek, meg
öli őt és a családját. Paula a vallomás megtétele után nem sokkal hazamehetett.
Az ügy azon részlete, amit ma már tudunk, ám hosz- szú időn keresztül a rendőrök sikeresen homályban tar
tottak, ekkor még megváltoztathatta volna az események irányát. A nyomozók hívást kaptak egy kórházban fekvő férfitől, aki azt állította, hogy fontos információ birto
kában van a kérdéses gyilkossági üggyel kapcsolatban.
A nyomozók meghallgatták a férfit, Marvin Simpson-t, aki néhány nappal a bűncselekményt követően autóbalesetet szenvedett. A férfi elmondta, hogy a rendőrök rossz nyo
mon járnak. Állítása szerint valóban négy férfi követte el az emberölést, de nem a megvádoltak, hanem Dennis Johnson, Ira Johnson, Arthur (Red) Robinson és Juan Rodriguez. A Capelli nyomozó által írt részletes feljegy
zésből az is kitűnik, hogy Simpson annak is tanúja volt, hogy a gyilkosságot megelőzően Ira Johnson egy 38-as kaliberű pisztolyt vásárolt. A későbbi elkövetők őt is pró
bálták rávenni, hogy vegyen részt egy balhéban, ám ezt visszautasította. Elmondása szerint május 11-én beszélt Arthur Robinsonnal, aki elmesélte, hogy Dennis és a fiúk jól szórakoztak előző este. Robinson elmondta neki, hogy
„megdugtak egy jó fehér tyúkot”. A zsebében ráadásul egy köteg pénz is volt. Másnap, amikor Simpson Irának elmesélte, hogy a rendőrök mit találtak, elmondása szerint Ira pánikba esett, és csak annyit nyögött, hogy nem akar odamenni. Simpson azt is elmondta, hogy a fiúk egy Buick Electra 225-öst használtak az elkövetéshez.
Ez a tanúvallomás azonban nem változtatta meg a nyo
mozók azon szándékát, hogy Paula tanúvallomása alap
ján, a sajtóban már megnevezett személyek halálra ítélé
sét készítsék elő. Többen állítják, hogy a nyomozók ekkor egy apró tévedés beismerésével még megmenthették volna Illinois igazságszolgáltatásának becsületét. Hogy mi vezé
relte őket, máig nem lehet tudni.
Mialatt a rendőrök Simpsont hallgatták ki, Paula Gray-t, a koronatanút már különös tünetekkel ápolták a kór
házban. Az apja vitte be az intenzívre, mert hisztérikus kitörései voltak. Akut skizofréniát állapítottak meg nála, és gyógyszerekkel kezelték, melynek hatására ismét kihallgat
ható állapotba került. Az eljárás eközben gyors ütemben folyt a maga útján.
31
A bíró előtti előzetes meghallgatás (preliminary hearing) eseményeiből érdemes Charles McCraney, illetve Paula Gray tanúvallomását idézni.
McCraney a tett helyszínéhez közel lakott, és a kérdéses időpontban éppen a Kojak sorozat egyik epizódját nézte otthonában. Amikor kinézett az ablakán, 3 autót látott megállni. Egy kétajtós piros Toyotát, egy narancssárga Toyotát és egy sárga VEGA-t. Látta, amint egy fekete férfi egy téglát hozott és betörte az utcai lámpát. Hat vagy nyolc, többségükben fekete férfit látott egy elhagyatott épületbe bemenni. Ekkor elmondása szerint lekapcsolta a tévét és gitározni kezdett. Amikor másodszor is elkezdett volna egy darabot lejátszani, lövést hallott. Az eseményeket hajnali
1 és 3 óra közé tette.
Az előzetes meghallgatás során Paula Gray megdöb
bentő vallomással állt elő. Eleinte alig lehetett válaszokat kicsikarni tőle. Arra a kérdésre, hogy hol tartózkodott a gyilkosság éjszakáján, másodszori felszólításra csak annyit mondott, hogy „otthon”. Amikor azt kérdezték tőle, hogy ott volt-e Dennis Williams, Kenny Adams, Verneal Jimmerson és Willie Rainge társaságában a tett helyszínén, nem volt hajlandó megszólalni. Az ügyvéd a bíróhoz fordult és azt mondta: „Kérem jegyzőkönyvezzék, hogy a tanú rázza a fejét, tehát válasza negatív.” Az ügyész pedig arra kérte a bírót, hogy azt jegyzőkönyvezzék, hogy Paula sír, és keze
ibe temeti a fejét. Az ügyész egyre ingerültebb kérdéseire Paula kitérő válaszokat adott. Végül arra a kérdésre, hogy a vádesküdtszék előtt az igazat vallotta-e, Paula nyelve is megoldódott: „Mindannyian hazugságra vettetek rá!”
Az ügyész felemelt hangon ismét rákérdezett: „Eskü alatt az igazat mondta?” „Jól hallottad hogy mit mondtam, nem kell ordibálnod velem!” - mondta a lány. Az ügyész részlete
ket olvasott fel a vádesküdtszéki vallomásból, amire Paula csak annyit mondott: „Ez hazugság.”
Az előzetes meghallgatás alapján és beismerő vallomás híján a felek esküdtszéki eljárás lefolytatásában állapod
tak meg.
Érdekes módon azonban Vemeal Jimmerson ellen ejtet
ték a vádat. A bíró megfogalmazása szerint egy vissza
vont tanúvallomáson kívül semmilyen bizonyíték nem szól ellene. Míg a többiek a haj- és spermaminták alapján vércsoportjuk miatt nem voltak kizárhatók az elkövetői körből és a hazugságvizsgálat eredménye is ellenük szólt, Jimmerson esetében a vád valóban csak Paula vallomására támaszkodhatott. Ezzel szemben vád alá helyezték a másik három férfit és Paula Gray-t is, akit a férfiakkal együtt emberölés és erőszakos közösülésben való részvétellel vádoltak. Sorsukról esküdtszék határozott. Mégpedig igen különös módon. A három fekete férfi és Paula ügyét ugyan
azon tárgyalóteremben, egyszerre folytatták le, de más esküdtszék ítélkezett Paula és egy másik a férfiak ügyében.
Ez egy igen ritka eljárásjogi lehetőség, amit addig Illinois államban mindössze kétszer alkalmaztak. Az ügyész sze
rint erre azért volt szükség, mert számos tudományos jel
legű bizonyíték szólt mind a négy vádlott ellen, melyeknek bemutatását ésszerű egy eljárásban elvégezni. Ugyanakkor Paula vádesküdtszéki vallomása legfeljebb saját maga ellen használható fel, ezért ennek bemutatásakor a férfiak ügyé
ben ítélkező esküdtszék kivonul.
Az ügyész összeállította több mint 200 oldalas vádiratát (amelyből természetesen kimaradt Simpson ominózus val
lomása), és készen állt a tárgyalásra.
Az eljárás 1978. szeptember 14-én vette kezdetét.
Az esküdtek kiválasztását követően megkezdődtek a meg
hallgatások. Az egyik fontos kérdés, amit tisztázni kellett, hogy Paula Gray vádesküdtszéki vallomása a Paula felett ítélkező esküdtek tudomására hozható-e. Ezt a kérdést az esküdtszék jelenléte nélkül próbálta a bíró tisztázni.
3 3
Paula a bíróságon elmondta, hogy az őt egy hotelszobában kihallgató rendőrök zárt ajtók mögött megverték, és ennek hatására tört meg és állította azt, hogy a 4 fekete férfi az ő jelenlétében ölte meg Carol Schmält és Lariy Lionberget.
Hangsúlyozta, hogy a rendőrök ezt követően alaposan felké
szítették őt arra, hogy mit kell mondania az ügyészeknek és a vádesküdtszéknek. Üjra és újra elismételte, hogy a rend
őrök kényszerítették hamis tanúvallomásra. A rendőrök a keresztkérdések során megpróbálták a gyenge idegzetű és a gyengeelméjűség határát súroló Paula vallomását képtelen mesének feltüntetni. Megkérdezték például, hogy a hotel
ben, miután kihallgatták, Paula édesanyja miért ösztökélte őt arra, hogy mondja el az igazat, ha neki is elmesélte, hogy a rendőrök előtte megverték. A bíró végül az ügyész érveit fogadta el, és megállapította, hogy Paula vallomása önkén
tesnek tekintendő, ezért ellene felhasználható.
A tárgyalás során a tettesek autóit beazonosító McCraney beszámolója mellett a legfontosabb kérdés az egyik vádlott autójában talált, a feltételezések szerint az áldozatoktól származó hajminták, illetve az áldozat vaginájában talált spermium beazonosítása volt. Jóllehet a beazonosítás akkori lehetőségei igen korlátozottak voltak, a vád a szak
értők segítségével mégis sikeresen győzte meg az esküdte
ket, hogy minimális a valószínűsége a tévedésnek.
A vád egyik fontos tanúja egy David Jackson nevezetű elítélt volt, aki elmondása szerint az előzetes letartóztatás
ban lévő Williams és Rainge beszélgetését hallgatta ki. Ott volt mellettük Adams és Jimmerson is. Hallotta, amint azt mondja egyikük: „Előző este volt egy puncilövésünk... de nem kell félni, mert a lány nem fog beszélni, és a fegyvert sosem fogják megtalálni. Jó, hogy a fickót is elintéztük...”
Jackson a tárgyaláson azonosította a vádlottakat, és egé
szen 1994-ig nem változtatott tanúvallomásán.
Az eljárás végén a vád még egy meglepetéssel is szolgált.
Megjelent a bíróságon az a 11 éves kisfiú, aki megtalálta
Larry Lionberg tetemét, és előadta, hogy öccsével együtt május 11-én délután öt órakor, vagyis a bűncselekmény elkövetését követően már a tett színhelyén jártak és ott egy fekete férfit láttak, aki futott, a tűzcsapnál megállt egy pillanatra, majd tovább futott. A kisfiú szerint a férfi az egyik vádlott volt.
Meghallgatván a vád és a védelem záróbeszédeit, mind
két esküdtszék visszavonult, hogy döntését meghozza.
A 3 férfi vádlott ügyében ítélkező esküdtszék 9 nőből és három férfiből állt. Mintegy 4 órás tanácskozást követően hozták meg a marasztaló ítéletet. A Paula Gray ügyében ítélkező esküdtszék 8 férfiből és négy nőből állt. Nekik még ennyi időre sem volt szükségük. Két órán belül kimondták Paula bűnösségét is ugyanazon pontokban, mint a férfiak esetében (emberölés, erőszakos közösülés), kiegészítve a hamis tanúzással.
Illinois törvényei szerint a halálbüntetés kiszabását ille
tően az elítélt választhat, hogy arról a bűnösségét kimondó esküdtszék, a szakbíró, vagy egy új esküdtszék döntsön.
Az ügyvéd, taktikai okból, különböző formát választott a 4 elítélt számára. Nem sikertelenül, hiszen egyedül Dennis Williams, a cselekedet feltételezett központi szereplője kapott halálos ítéletet. (Dennis volt az egyetlen a vádlottak közül, akinek volt már korábban büntetőügye.) A többiek különböző időtartamú, de gyakorlatilag életfogytig tartó szabadságvesztést kaptak.
Az esküdtszék és a bíró súlyos tévedéséhez természete
sen több tényező is hozzájárult. A rendőrök túlbuzgósága, rosszindulata, lelkiismeretlensége. Paula Gray gyenge ideg
zete, befolyásolhatósága. Azonban már itt érdemes meg
jegyezni, hogy a gyenge ügyvédi teljesítmény milyen nagy segítséget jelentett a vád számára. Talán ennél az ügynél valóban találó Balzac híres mondása, hogy az esküdtszék az az intézmény, amely eldönti, hogy kinek van jobb ügy
védje. A védelem ugyanis alapvető ellentmondásokra sem
3 5
mutatott rá az eljárás során. Az például, hogy Paula Gray fél órán keresztül világított volna egy öngyújtóval, elkép
zelhetetlen. Ha az ügyvédek egyszer is kézbe vették volna a Paula által említett öngyújtót, és meggyújtják, máris két
ségbe vonhatták volna a koronatanú állításait. Egy ilyen öngyújtó egyrészt tíz percnél tovább nem ég, másrészt néhány percen belül 300 fokra melegszik, amit emberi kéz képtelen tartani. Arra is könnyedén rámutathattak volna, hogy McCraney vallomása alapján az időpontot illetően valami nincs rendben. Ha egy pillantást vetnek az akkori tévéműsorra, láthatják, hogy a „Kojak” 0 óra 50-kor véget ért. Az említett gitárszám kétszeri lejátszása után sem lehetett több mint hajnali fél három. Márpedig ekkor az áldozatok még éltek. A benzinkútnál a kútvezető vallomása szerint fél háromkor még ott volt a szerencsétlen szerelmes
pár, akikkel ő telefonon beszélt. Az autó, amit a vád szerint az elkövetők használtak, szintén alkalmat adhatott volna arra, hogy az ügyvéd rámutasson, abban nem férhetett el ötnél több ember. (Ezzel szemben a Simpson által említett Buick-ban elfér 6-7 ember, ám erről a vallomásról az ügy
véd természetesen ekkor még semmit sem tudott).
Az ítéletek megszületése után kezdetét vette a különböző fellebbezési lehetőségek kimerítésének időszaka. Williams és Rainge 1982-ben sikeresen győzték meg a fellebbviteli fórumot, hogy esetükben a nem kielégítő védelmi tevékeny
ség okot ad egy új esküdtszéki tárgyalás lefolytatására.
Erre az adott alapot, hogy a védelmüket ellátó ügyvédről kiderült, a tárgyalás során súlyos pénzügyi zavarral küsz
ködött, aminek a vége büntetőügy lett, és az ügyvédet ezért később a kamarából is kizárták. Érvelésük szerint ennek volt köszönhető az alacsony hatékonyságú védelmi munka.
Paula Gray szintén lehetőséget kapott az új eljárásra.
A rendkívül rossz idegi állapotban lévő Paulát a vád ekkor rávette arra, hogy Rainge, Williams és a szabadlábon tar
tózkodó Jimerson ellen is tanúskodjon. Az ügyészek Paula
számára a szabadulás lehetőségét csillantották fel, ameny- nyiben beleegyezik ebbe.
1984-ben sor került Jimerson letartóztatására. Ügyvédje, E. B. Taylor szerint iszonyú igazságtalanság, ha valakit egy
szer már ugyanabban az ügyben alaposan megdolgoztak, szabadon engedtek, majd hat évvel később újra elővesznek, hogy: „Hello haver, ismét a kezünkben vagy.” Jimerson hat éven keresztül, ártatlansága tudatában folytatta hét
köznapi életét, és enyhén szólva váratlanul érte az újabb letartóztatás. Paula Gray a tárgyalás során részletes, és az első, vádesküdtszéki tanúvallomással többnyire egyező történetet adott elő. Annak érdekében, hogy egy kicsit az esküdtek fejével gondolkozhassunk, és megérthessük, milyen könnyű egy hamis történetet hihetően előadni, ismét érdemes a vallomás néhány részletét felvillantani.
Paula elmondta, hogy Dennis Williams, Kenny Adams, Willie Rainge az ismerősei, valamint a bíróságon jelen lévő Verneal Jimerson is. 1978. május 10-én az éjszakai órákban Adams autójában ültek, amikor Dennis Williams odajött hozzájuk és megkérdezte, hogy isznak-e vele egy sört. Mondták, hogy nem, mire Dennis elment. Később Adams is távozott és Paula bement lefeküdni. Egyszer csak hallotta, hogy egy autó elakadt a sárban, és kiment megnézni. Nagyon sötét volt, de látta, hogy Dennis autója akadt el. Dennis is meglátta őt, és odajött, hogy a karjá
nál fogva az autóhoz húzza. Rainge, Adams és Jimerson is ott voltak. Gyalog mentek innen a Cannon Lane 1528-ba.
Az elhagyatott épület földszintjén maradt Jimerson a fehér férfival, míg a nőt a többiek az emeletre vitték, ahová ő is velük ment. A nő reszketett. Williams azt mondta neki, hogy vegye le a ruháját. A helyiségben nem volt fény, ezért Dennis Paula kezébe adott egy fekete öngyújtót és ráparan
csolt, hogy gyújtsa meg. Dennis ezután letolta a nadrágját, és közösült a nővel. Ezután Rainge, majd Adams következ
tek. Jimerson is feljött az emeletre és ő is közösült a nővel,
3 7
majd lement és Rainge jött fel és Dennis újra kezdte az egészet. Ezt követően Williams szólt Adamsnek, hogy újra ő következik, de Paula rászólt: „Kenny, ne csináld! Dennis megörült!” Rainge lement, Jimerson újra feljött egy máso
dik körre. Amikor Jimerson befejezte, Williams megfordí
totta a nőt és kétszer fejbe lőtte. Paula, elmondása szerint ekkor látta először a fegyvert. A nő megölését követően mindenki lement a földszintre. A férfi is reszketett. Dennis megmondta, hogy hova fektessék, majd kétszer fejbe lőtte.
Dennis ezután Rainge kezébe adta a fegyvert, aki szin
tén rálőtt hátulról a férfira. Ezek után Dennis azt mondta Paulának, hogy ha elmondja valakinek, hogy mit látott, megöli őt és a családját is.
Mindezt olyan hitelesen adta elő Paula Gray, hogy Jimerson vallomása, melyben beszámolt arról, hogy az eseményekről mit sem tudott, hiteltelenné vált az esküd
tek szemében. Jimersont bűnösnek találták, és 1985-ben esetében is megszületett a halálos ítélet. Akárcsak 2 évvel később Dennis Williams esetében, akit egy másik esküdt
szék újra halálra ítélt, míg Willie Rainge ismét életfogytig
lanit kapott.
Az ezt követő évek ismét csak különböző fellebbezési kísérletekkel teltek el, minden eredmény nélkül.
Fordulat az ügyben 1993-ban következett be. Ekkor már hosszú ideje foglalkozott az üggyel a sajtó, és több cikk is megjelent ártatlan emberek kivégzésének lehetőségére figyelmeztetve. A bíróságot az akkoriban kidolgozott új DNS-vizsgálatok elvégzésére próbálták ösztönözni.
Eleinte a kezdeményezés nem vezetett eredményre, ám az ügyben beálló újabb fejlemények lassan-lassan ezt is kikényszerítették. 1994-ben David Jackson eskü alatt visszavonta azon vallomását, miszerint kihallgatta volna az előzetesben lévő vádlottak beszélgetését. Elmondása sze
rint nem hallott a vádlottaktól egyetlen szót sem a kérdéses bűncselekményről. Azért tette meg vallomását, mert báty
jával együtt rablással vádolták, és ez lett volna már a har
madik marasztaló ítélete. Az ügyészségen többször is járt, ahol egy ügyész kioktatta, hogy mit kell a tárgyaláson mon
dania. Az ügyész a tárgyalás után öt nappal Minneapolisba vitte, ahol 6 évig lakott, míg végül hazatért.
1995 májusában egy fellebbviteli bíróság olyan döntést hozott, hogy Jimerson ügyében az igazságosság alapvető elvei sérültek meg. Paula Gray ugyanis eskü alatt vallotta, hogy az ügyészek semmit nem ígértek vallomásáért cse
rébe. Miután ez nyilvánvalóan nem volt igaz, a bíróság sze
rint Paula szavahihetősége alapvetően megkérdőjeleződött.
Márpedig Jimerson elítélése kizárólag Paula vallomásán nyugodott. A bíróság ugyanakkor jelezte, hogy mindez nem érinti a többi elítélt helyzetét. 1996 januárjában Jimersont óvadék ellenében szabadlábra helyezték.
Ekkorra már a DNS-vizsgálatok elvégeztetésére is hajlani kezdett az ügyészség, bár engedély erre még mindig nem létezett. Egy szenzációs felfedezés azonban feltette az i-re a pontot, és elkerülhetetlenné tette a vizsgálatok elvégezteté
sét. Az ügyön már jó ideje dolgozott néhány egyetemi hall
gató újságíró professzorukkal együtt, és a halálbüntetésre szakosodott dokumentációs központ (Capital Resource Center) iratanyaga között megtalálták Capelli nyomozó kézírásos feljegyzéseit Simpson kihallgatásáról, benne a feltételezett elkövetők neveivel. Közülük Dennis Johnson már 1992-ben meghalt kábítószer-túladagolásban, a töb
biek viszont éltek. Testvére, Ira Johnson emberölés miatt 74 éves börtönbüntetését töltötte éppen. Nem sokkal a felfedezést követően megszületett a DNS-vizsgálatok elvé
geztetésére vonatkozó határozat. Mialatt a vizsgálatok Bostonban zajlottak, Ira Johnson magnószalagra mondta vallomását, melyben elismerte, hogy bátyjával és társaival követték el Carole Schmal és Larry Lionberg megölését.
Elmondása szerint a bátyja és Arthur Robinson erősza
kolták meg Carole-t, és Dennis lőtte fejbe a lányt. Arthur
3 9
ezt követően elment, ők pedig a bátyja parancsára mind
annyian tüzeltek a férfira. Ira fejbe lőtte, majd Johnny a hátán találta el. Ira azt is elmondta, hogy ők maguk sem értették, hogy a rendőrök miért nem vették őket kezelésbe, annál is inkább, mert a tett helyszíne tele lehetett az ujj
lenyomataikkal.
1996. június 6-án a DNS-vizsgálatok eredménye is meg
született, és kizárta, hogy az immár 18 éve elkövetőnek gondolt férfiak bármelyike részt vehetett volna az erőszakos közösülésben.
Az igazságszolgáltatás már megszokott lassúságával július 1-én hivatalosan is kinyilvánították Williams, Rainge és Adams ártatlanságát. Hamis tanúvallomására tekintet
tel egyedül Paula maradt a börtönben, aki csak 2002-ben kapott kormányzói kegyelmet.
Ira Johnson mellett a másik két, még életben lévő elkövető is beismerő vallomást tett. A törvény azonban kizárta, hogy
18 év után velük szemben eljárást kezdeményezzenek.
Akinek látomása volt
Robert Lee Miller esete
„Kedves Mr. Macy!
Alulírottak felháborodva vettük tudomásul azon döntését, hogy immár másodízben küzd azért, hogy az igazságszol
gáltatás Robert L. Miller, 38 éves fekete férfira halálbün
tetést szabjon ki, aki 8 évet töltött az oklahomai siralom
házban, és két évet az oklahomai börtönben egy új eljárás lefolytatására várva. Robert Miller ártatlan. A DNS-vizsgá
lat egyértelműen bebizonyította, hogy nem erőszakolhatta és ölhette meg az áldozatot. Azt tanácsoljuk, hogy ne paza
rolja az adófizetők pénzét egy tévedésre... amikor a szörnyű bűncselekmény elkövetője egyébként ismert.”
Az 1996-ban íródott levél egy a sok közül, amit Robert Miller megmentése érdekében magánszemélyek és külön
böző civil szervezetek megfogalmaztak. A saját vallomása alapján halálra ítélt férfi a modern tudományos vizsgála
tok segítségével bizonyíthatta be, hogy a korábbi vádakkal ellentétben nem ő erőszakolta meg a szerencsétlen sorsú áldozatokat. Ez azonban a helyzetén jó darabig nem sokat változtatott.
Gyakori ugyanis, hogy egy DNS-vizsgálat eredményének birtokában, mely az elítélt részvételét egy emberölésben kizárja, gyakran továbbra is tehetetlen az ügyben eljáró ügy
véd. Számos eset áttanulmányozása után úgy tűnik, hogy ennek leggyakoribb oka a törvényi korlátokon túl az, hogy a vádhatóság csak lassan, vagy egyáltalán nem hajlandó beismerni tévedését. Általában ilyenkor mozdul meg a társadalom, a különböző konzervatív és liberális szerveze
tek, a sajtó, az egyház, hogy a fenti akadályok ellenére is szabadlábra kerülhessen az ártatlanul elítélt. Robert Miller
41
