Ha megsérülsz, lebénulsz, vagy bármi más történik veled, miközben erőszakos bűncselekményt követsz el ellenem, az nem az én hibám
(Bernhard Goetz)
1
984. december 22-én egy vékony, szemüveges elektromérnök néhány pisztolygolyó segítségével szabályosan
„belőtte” magát az amerikai nép köztudatába. Rövid idő alatt olyan közéleti személyiséggé változott, akinek min
den szavát leste a sajtó, és ha valahol megjelent, hamaro
san tömeg vette körül. Cikkek sokasága foglalkozott sze
mélyével, könyvek elemezték megnyilvánulásait. Ha valaki közelebbről megismerkedett vele, nem igazán értette, hogy egy ilyen átlagos külsejű, átlagos szellemi képességű férfi hogyan is tehet szert ilyen közismertségre és bizonyos körök
ben ekkora népszerűségre. Az élet azonban sokszor pro
dukál furcsa helyzeteket, és Bernhard Goetz esete is ezek sorába illeszkedik.
Azon a bizonyos napon, mely hősünk életét megváltoz
tatta, még alig múlt dél, amikor belépett egy New York-i metrókocsiba. Az ajtó mellett egy négyfős fekete tinédzse
rekből álló csoport hangoskodott, akiktől az utasok a
81
Bernhard Goetz a Times magazin címoldalán
kocsiban láthatóan távolabb foglaltak helyet. Troy Canty, Darrell Cabey, Bariy Allen és James Ramseur ekkor még nem sejthette, hogy tartaniuk kellene attól a cingár fehér amerikaitól, aki széldzsekijében inkább emlékeztetett egy megfáradt hivatalnokra, mint a Charles Bronson által meg
személyesített bosszúálló hősre, aki bűnözőket büntetett a filmekben érdemeik szerint. Nagyot tévedtek. Amikor Goetz belépett, az egyik padszerü ülésen elnyúló Troy Canty a maga keresetlen stílusában üdvözölte az újonnan érkezőt:
„H ow a re y a ? ” Miközben egyik társa Goetz felé közeledett, Canty rátért a lényegre: „ A d j öt d o llá rt!” Goetz döbben
ten kérdezett vissza: „ M it a k a rs z ? ”, mire azonnal jött a megerősítés: „ A d j ö t d o llá rt.” Ekkor Goetz, mintha csak a mozivásznon tenné, előhúzott az övére erősített pisztoly- táskájából egy töltött fegyvert és több lövéssel leterítette a fiúkat.
A lövések hallatán valaki meghúzta a vészféket, a sze
relvény csikorogva megállt. Az utasok pánikszerűen kime
nekültek a kocsiból, ám két nő nem tudott megmozdulni az ijedtségtől. Miután Goetz megpróbálta megnyugtatni őket, elindult az ajtó felé. Egy kalauz állta útját, aki meg
kérdezte, hogy rendőr-e. Goetz csak annyit mondott, hogy ki akarták rabolni, majd felszólításra sem volt hajlandó átadni fegyverét. Két kocsi között a sínekre ugrott, és mint aki jól végezte dolgát, szinte döbbenetes nyugalommal tűnt el az alagút sötétjében.
Hamarosan autót bérelt és Vermontba távozott, ám kilenc nappal később, 1984. december 31-én feladta magát, miután a New York-i rendőrség kiterjedt nyomozásba kez
dett a „metro önkéntes rendőre” után.
Bernhard Goetz sokak álmát váltotta valóra. Megtorolni a rajtunk esett sérelmet, megfizetni a ránk támadóknak, fájdalmat okozni a nekünk fájdalmat okozóknak - sokak kívánságát kifejező vágyálmok ezek. Ugyan ki ne került volna még olyan helyzetbe, amikor tehetetlenül kellett
8 3
eltűrnie mások sértegetéseit, ellenünk, vagy a környeze
tünkben lévők ellen irányuló támadásait? Kiszolgáltatottan a nálunk erősebbnek, agresszívebbnek, kiszolgáltatottan saját félelmünknek, gyengeségünknek. A New York-i metró ma sem tartozik a legbiztonságosabb helyek közé, de a nyolcvanas években naponta tucatjával történtek itt bűn- cselekmények. A rendszeresen utazók között aligha lehet
tek olyanok, akik ne lettek volna még szemtanúi egy-egy atrocitásnak. A mindennapos lopások, rablások joggal váltották ki a lakosság felháborodását, és növelték a ható
ságok erőteljesebb fellépését követelők táborát. Aki valaha áldozata volt már egy támadásnak, rablásnak, az tudja, hogy a „visszavágás” ösztönös vágya szinte elhatalmasod
hat az emberen, ám a bosszú gondolatával játszadozók általában megmaradnak a képzelgés szintjén. Csak álmo
doznak arról, hogy leszámolnak a velük packázó bűnözők
kel, miközben hatványozott félelemmel továbbra is kiszol
gáltatják magukat a véletlennek és a bűnüldöző szervek felkészültségének.
Annak megítélése, hogy Goetz tette jogi szempontból hogyan minősíthető, látszólag szakmai probléma. Büntető ügyek sokaságánál vetődik fel a kérdés, hogy valaki jogos védelmi helyzetben cselekedett, önbíráskodott, vagy egy
szerűen bosszút állt valakin vagy valakiken. Ezek a gyak
ran szőrszálhasogatásnak tűnő jogászi viták azonban rit
kán tarthatnak számot közérdeklődésre. Goetz ügye két okból is alkalmas volt arra, hogy hamarosan a címlapokra kerülhessen, és témát szolgáltasson heves társadalmi és szakmai vitákhoz.
Az első ok az volt, hogy egy egyszerű állampolgár, aki - mint később kiderült - már átélt egy hasonló támadást, saját kezébe vette védelmét. Felfegyverkezett, és elhatároz
ta, hogy legközelebb nem hagyja magát terrorizálni. Tette ezt annak ellenére, hogy a korábbi utcai támadásra hivat
kozva sem kapott fegyverhasználati engedélyt. Bernhard
Goetz-nek egyszerűen elege lett. Elege lett a rendőrség tehetetlenségéből, a félelem légköréből, és abból, hogy gyá
ván megfutamodjon, vagy passzívan tűrjön.
A másik tényező, ami kényessé, egyben érdekessé tette Goetz cselekményét, illetve annak megítélését, az a szerep
lők bőrszíne volt. A faji kérdésekre érzékeny amerikai tár
sadalom keretei között könnyen adhatott alapot egy másik szinten folytatott vitára az, hogy egy fehér férfi rálőtt négy feketére, akik ugyan nem haltak meg, ám egyikük gyógyít- hatatlanul lebénult, örök életére tolókocsiba kényszerült.
E kérdésektől és az ebből fakadó nagy figyelemtől elte
kintve a Goetz ügyében folytatott rendőrségi, majd később bírósági eljárásban a fő kérdés az volt, hogy Goetz jogos védelmi helyzetben cselekedett, avagy emberölési szándék
kal lőtt a fiúkra.
Goetz vád alá helyezése egyébként nem ment simán, és társadalmi nyomás nélkül talán be sem következett volna.
Miután Vermontba menekült, nem sokéiig maradt nyug
ton, hanem visszatért New York-ba. A lakásán azonban értesítést talált a rendőröktől, hogy keresse fel őket, mert beszélni akarnak vele. A rendőrség tippet kapott valaki
től, hogy Goetz hasonlít a tanúk segítségével elkészített fantomképen ábrázolt férfira. Goetz megrémült, és ismét Vermontba utazott, ahol szilveszter délután, hosszú őrlődés után végül besétált a rendőrségre. Az itt felvett vallomása a későbbiekben komoly bonyodalmat okozott, leginkább Goetz ügyvédjének, akinek hosszan kellett kimagyaráznia a vallomásban elhangzottakat.
A rendőrök több felvételen is rögzítették Goetz vallomá
sait. A New Hampshire-i rendőrök egy két órás magnó- kazettát, a New York-iak egy hasonló hosszúságú video
felvételt készítettek Goetz verziójáról.
Goetz vallomásában elismerte, hogy ő lőtt a fiúkra, de kijelentette, hogy csak önvédelemből lőtt, mivel azt hitte, hogy „péppé” fogják verni. Goetz azt is elismerte, hogy
8 5
engedély nélkül hordott magánál töltött fegyvert, és ezzel tudatosan szegte meg a törvényt. A történtekről úgy szá
molt be, hogy amikor belépett a metrókocsiba, szembe találta magát négy fiatallal, az egyik azt kérdezte: „H o g y v a g y ? ”, ő pedig válaszolt: „Jól. ” Bár ez ártatlan beszélge
tésnek tűnhet, Canty és egy másik a fiatalok közül Goetz felé lépett, így elválasztották a kocsiban ülő többi utastól.
Goetz azt állította, hogy amikor Canty öt dollárt kért tőle, az egyik társa a kezét a kidudorodó kabátzsebébe dugta.
Goetz idegesen kérdezte: „ M it m o n d tá l? ”, mire Canty meg
ismételte, hogy pénzt akar. Amint ezt kimondta, Goetz felállt, előhúzta a fegyverét, és önvédelemből rálőtt a tiné
dzserekre. A vallomás problematikus része az volt, ahogyan Goetz az utolsó lövésről beszélt, amely végül a legsúlyosabb sérülést okozta. Amikor a fiúk mindegyike lövést kapott, Goetz az ülő, találattól pihegő Cabey-hez szólt: „N em n ézel ki tú l rosszul, itt van e g y m ásik. ” Ez a második lövés szét
roncsolta Cabey gerincét és maradandóan lebénította.
A vallomások alapján a rendőrség úgy gondolta, hogy kellő bizonyíték áll rendelkezésre ahhoz, hogy vádesküdt
szék döntsön a vádemelés kérdésében.
Január 25-én került sor arra a vádesküdtszéki eljárás
ra, melynek során a 23 esküdt, meghallgatva a vallomásról készült felvételeket, úgy döntött, hogy Goetz önvédelemből cselekedett, ezért csupán tiltott fegyvertartásért lehet elle
ne vádat emelni. Goetz és a védelmét ellátó csapat felléleg
zett. Sőt, Goetz fel is bátorodott, és kezdte átélni a neki tulajdo
nított hősi szerepet. Sűrűn nyi
latkozott a sajtónak, és egyre határozottabb, bátrabb kijelen
téseket tett, melyek nem
kel-Bemhard Goetz a tárgyaláson
D a r r e ll C a b e y
tettek egyértelmű tetszést a lakosság egy jelentős részében.
A sajtó is fokozatosan ellene fordult, és olyan írásoknak adott teret, melyek Goetz tette mö
gött rasszista indítékot feltéte
leztek. A két komolyabb sérü
lést szenvedett fekete fiú eköz
ben kártérítési pert kezdemé
nyezett Goetz ellen.
Az ügyben jelentős fordulat akkor állt be, amikor nyilvá
nosságra került az a rendőrségi
jelentés, mely a már idézett mondatról „N e m n éz e l ki tú l rosszul, itt van e g y m á s ik ” először tájékoztatta a közvé
leményt. Az ügyészség nem sokkal ezután újabb vádes- küdtszéki eljárást harcolt ki, melynek során az esküdtek, vélhetően az immár megváltozott közhangulat hatására is, az emberölési kísérlet kérdésében is vádemelésre alkalmas
nak ítélték meg Goetz cselekedetét.
Hosszas jogi hercehurcát, beadványokat kísérő bírósági döntéseket követően, 1986 decemberében indulhatott meg a nagy közérdeklődésre számot tartó esküdtszéki eljárás.
Az esküdtek kiválasztása
Már az eljárás kezdetétől nyilvánvaló volt minden részt
vevő, külső megfigyelő számára, hogy a faji kérdésnek komoly szerep jut majd ebben az ügyben is. Amikor egy fehér vádlott áll négy fiatal fekete sértettel szemben, akkor szinte elkerülhetetlen az Egyesült Államokban, hogy e probléma ne furakodjon a tisztázandó tény és jogkérdések
8 7
közé. Ennél az ügynél még arra is esély mutatkozott, hogy a tényeket és jogdogmatikai problémákat a bőrszínek kont
rasztja teljesen elfedi. A fehér vádlottakról és fekete sértet
tekről felvonultatható amerikai jogtörténeti esetgyűjtemény egy igen lassú, az 1960-as évektől egyre gyorsuló tenden
ciaváltást mutat. Attól a tipikus esküdtszéki hozzáállás
tól, mely fekete sértett esetén csak kivételes esetben volt hajlandó marasztaló ítéletet hozni fehér elkövetővel szem
ben, hosszú út vezetett ahhoz, hogy civil szervezetek vagy időnként a sajtó támogatásával olyan nyomás nehezedjen a most már bőrszínekben is változatos esküdtekre, hogy a rossz emlékű, feketékkel szemben diszkriminatív igaz
ságszolgáltatást időnként éppen ellenkező előjelű gyakor
lat váltsa fel. Goetz ügye keveseket foglalkoztatott volna akkor, ha a sértettek történetesen fehér garázdálkodó fia
talok. A szóban forgó cselekmény azonban attól vált a kül
világ szemében különösen érdekessé, hogy a fekete lakos
ság árgus szemekkel figyelte, hogy az általuk továbbra is
„fehérnek” tartott jogrendszer és igazságszolgáltató gépezet miként reagál négy fiatal „hidegvérű” leterítésére. A közvé
leménykutatások már kezdettől fogva jól mutatták, hogy a fekete és fehér lakosság véleménye az ügyről élesen eltért egymástól. 1985 márciusában, a vádemelést megelőzően New York-ban készült felmérés szerint a fekete lakosság 51%-a szerette volna, ha Goetz ellen emberölési kísérlet miatt vádat emelnek, míg a fehér lakosok közül ezt csak
19% támogatta.
Mindezek miatt senkinek sem lehetett kétsége afelől, hogy az esküdtszék összetétele, az esküdtek bőrszíne meg
határozó lehet az ügy kimenetelére. A kiválasztási eljárás éppen ezért az átlagosnál hangsúlyosabb szerephez jutott, és a média élénk figyelme mellett zajlott. Az eljárás több fordulóból állt, és a véletlenszerűen kihúzott esküdtek által alkotott 300 fős listából kellett az úgynevezett „voir dire”
eljárás során kiválasztani azt a 12 személyt, akik Goetz
sorsáról döntést hoztak. A kiválasztás elmélete és logikája az, hogy a vád és a védelem megfelelő érvekkel alátámasz
tott és a bíró által elfogadott korlátlan számú, illetve előre meghatározott számú indoklás nélküli kizárással élhet, ami a pártatlan esküdtszék felállását szolgálja. Ez a sokszor igen hosszadalmas és fárasztó procedúra azzal jár, hogy annyi szóba jöhető személyt kell meghallgatni, kikérdezni, és elfogadhatóságáról a vádnak, a védelemnek és a bíró
nak véleményt nyilvánítani, míg ki nem alakul a 12 fős esküdtszék. A Goetz-ügyben a kiválasztási eljárás nyilvá
nos szakaszára akkor került sor, amikor 130 név szerepelt már csak a listán. A sajtó természetesen nagy létszámban képviseltette magát, a tárgyalóterem megtelt az érdeklődő tévé- és rádióadók, valamint az újságok képviselőivel.
A vád és a védelem taktikája látszólag egyértelműnek tűnt. A vádnak azok kizárására kellett törekednie, akik netán átélve egy a vádlott esetéhez hasonló atrocitást, érzelmileg a megtámadottak oldalán állnak, míg a véde
lemnek éppen az ilyen személyek esküdtszékbe kerülését kellett támogatnia. Logikusnak tűnhetett volna a fent már említett tények ismeretében azonban az is, hogy a véde
lem lehetőleg igyekezzen minden feketét kizárni az esküdt
székből. A per időszakában ezen cél elérésére ráadásul jóval több lehetősége volt a védelemnek, mint amennyivel manapság rendelkezne. Nem született meg még az a bírói döntés, mely a diszkriminatív módon alkalmazott indoklás nélküli kizárást korlátozza. Goetz ügyében tehát a véde
lem megtehette volna, hogy mind a 15 indoklás nélküli kizárási lehetőségét a feketék esküdtszékbe kerülésének megakadályozására használja fel. A védelem azonban, a munkacsoportban helyet kapó Howard Varinsky pszicholó
gus tanácsára egy másik utat választott. El akarták kerülni azt a látszatot, hogy Goetz felmentését a faji konfliktus kiaknázásával próbálják elérni, és ezzel a fehér esküdteket egy „bizonyítási, bizonygatási” helyzetbe kényszerítsék.
8 9
Egy fehér esküdt gondolkodhat úgy is, hogy amennyiben a vádlott felmentésére szavaz, akkor őt fajgyűlölőnek tekint
heti a társadalom. Ezért a védők inkább arra törekedtek, hogy lehetőleg azon feketék esküdtszékbe kerülését érjék el, akik nagyobb szimpátiával viseltetnek a megtámadottak, mint a bűnöző életmódot folytatók iránt. Emellett persze azokat is támogatták, akik már átéltek egy vagy több olyan incidenst, melyek a bűnözők elleni dühüket fokozhatták.
Az ügyészek természetesen éppen ezen személyek kizárá
sára törekedtek, és azokat a „széplelkűeket” részesítették előnyben, akik a kisebbségek diszkriminációja elleni küz
delmet komoly társadalmi feladatnak tekintették.
Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a kiválasztási eljá
rás nem pusztán a felek száméira kedvezőnek tűnő esküdtek
„megszerzésére”, hanem azok befolyásolására is módot ad a vád és a védelem számára. így történt ebben az esetben is. A feltett kérdésekbe az ügyész és az ügyvéd is igyekezett olyan állításokat becsempészni, melyek a későbbi döntést befolyásolhatták.
Az igen érdekes, taktikai elemekben bővelkedő, több hónapon át tartó eljárás viszonylag kevés, mindössze 37
„esküdtjelölt” meghallgatása után véget ért. A vád és a védelem is csupán a felét használta fel indoklás nélküli kizárási lehetőségeinek, mégis sikerült az esküdtszék összetételében megállapodni. Köszönhető volt ez minde
nekelőtt a már említett ügyvédi hozzáállásnak, mely nem akart minden fekete esetében ezen kizárási lehetőséggel élni. Érdekes módon így is csupán két fekete került az esküdtszékbe. A nyolc férfiből és négy nőből álló testü
let tehát összeállt, hogy megítélje, Bernhard Goetz vajon súlyos, élet elleni bűncselekmények elkövetésében bűnös, avagy önvédelemből cselekedett.
A per
1987. április 27-én vette kezdetét az a per, melyet sokan máig is a huszadik század egyik legjelentősebb bírósági eseményeként tartanak számon az Egyesült Államokban.
A vádat Gregory Waples ügyész képviselte, aki leginkább Goetz magnóra rögzített vallomására támaszkodott, mely szerinte a napnál világosabban alapozta meg az emberölési kísérlet tényállását. Azt azonban ő is jól tudta, hogy ez a meggyőződés édes kevés akkor, amikor a jogi kérdések
ben kevéssé tájékozott laikusok döntenek a bűnösségről.
Éppen ezért a száraz jogászkodás és a színtiszta logika nem feltétlenül vezet a sikerhez. Az ügyésznek tehát fel kellett készülnie arra, hogy az érzelmekre alapozni kívánó ügyvé
dekkel szemben fel tudja venni a harcot. Leginkább arról kellett meggyőznie az esküdteket, hogy Goetz nem a társa
dalom akaratát valóra váltó hős, hanem egy önbíráskodó, lelkiismeretlen ember, aki eleve azzal a szándékkal hordott magánál fegyvert, hogy az első adandó alkalommal bosszú
jához használhassa.
Amint emlékszünk, a vallo
másában Goetz határozottan állította, hogy önvédelemből cse
lekedett. Állításának igazságér
tékét azonban jelentősen leron
totta az a kijelentése, hogy saját védelme mellett azért is lőtt, mert meg akarta ölni, vagy sebe- síteni a fiúkat, és annyi fájdal
mat akart okozni nekik, ameny- nyit csak lehet. Azt is mondta a
Goetz, kezében kismacskával Mögötte a falon: „Óvd az állatokat!”
91
rendőröknek, hogy a sebesült Cabey-be az első lövések leadása után még egy golyót eresztett, mégpedig a már említett, vadnyugati filmbe illő megjegyzését követően:
„Nem nézel ki túl rosszul, itt van egy másik.”
A vád egy tanút is megszólaltatott ennek igazolására.
Christopher Boucher, aki alig több mint tíz méterre állt az eseményektől, azt állította, hogy Goetz a sorozatban leadott első néhány lövést követően kevesebb mint egy méterre megközelítette a sebesült Cabey-t, lenézett rá, és egy újabb golyót eresztett belé. Az ügyész szerint, ha valaki el is fogadná, hogy az első lövések jogos védelmi helyzetben dör
dültek el, erre az utolsóra már senki sem foghatja rá ezt.
Ahhoz ugyanis, hogy a jogos védelmi helyzet megálljon, és a védekezőt ne lehessen felelősségre vonni tettéért, a világ szinte minden jogrendszeréhez hasonlóan, az Egyesült Államokban is számos feltétel együttes megléte szükséges.
Köztudott, hogy az amerikai bírói (esküdtszéki) gyakorlat
„elnézőbb” a magukat megvédeni szándékozók cseleke
deteivel szemben, vagyis nem értelmezi oly szigorúan a kritériumok meglétét, mint a kontinentális joggyakorlat.
Mégis, a fogalmi elemek szintjén szinte teljes egyezést mutatnak az amerikai szabá
lyok a kontinentális (francia, német, magyar stb.) szabályo
zásokkal. Itt is megkívánják a támadás közvetlenségét (immi
nent), továbbá a támadásra adott „válasz” szükségességét és arányosságát (necessary and proportional). Végezetül a véde
kező szándékának a támadás elhárítására, nem pedig
pusz-Darrell Cabey
Barry Slotnick
tán sérelem okozásra kell irá
nyulnia.
Waples ügyész e tények fel
sorakoztatását követően terelte érzelmi síkra mondandóját, kijelentve, hogy Goetz a bizo
nyítékok alapján hidegvérrel, szándékosan lőtt, ez a cseleke
dete messze állt az önvédelem
től, sokkal inkább az önvéde
lem eszméjének kigúnyolásáról van szó. A négy fiatal lelövése
„undorító”, „hidegvérű” és „kegyetlen” volt. Az ügyész azzal is érvelt, hogy az esküdtek képzeljék el, mi történne az Egyesült Államokban, ha az emberek semmibe vennék a törvényt, és megbüntetnének bárkit, akiről azt hiszik, hogy rossz fát tett a tűzre.
Goetz védelmét a neves ügyvéd, Barry Slotnick látta el. Mivel Goetz részletes tanúvallomást tett, Slotnick nem vitatta a tények többségét, csupán a jogos védelmi helyzet fennállásának bizonyítására koncentrált. Azokat a felté
telezéseket, hogy a vádlott tette mögött rasszista szándék húzódott volna, gyorsan visszaverte azzal, hogy Goetz a lövöldözést követően igyekezett megnyugtatni azt a két höl
gyet, akik a lövésektől megdermedve mozdulni sem bírtak a metróban elfoglalt ülőhelyükről, pedig az egyik fekete volt.
Ez ellentmondani látszott annak a sajtóban is lábra kapó hírnek, hogy Goetz négergyűlölő lenne.
A jogos védelmi helyzet igazolása már nehezebb falat
nak mutatkozott. Slotnick a jogi érvek felsorakoztatása előtt az esküdtek „megpuhítására” törekedett. így először a sértettek múltjának feltárásával kívánta igazolni, hogy
9 3
veszélyes, bármire képes bűnöző elemekkel szemben állt Bernhard Goetz. Nem sebezhető gyermekekről van tehát szó, hanem veszélyes tinédzserekről, a „társadalom raga
dozóiról”. Slotnick mindegyik fiú bűnügyi múltját rész
letezte. Cabeyt két hónappal az eset előtt fegyveres rab
lásért tartóztatták le. Cantyt és Ramseurt is elítélték és lopásért börtönbe zárták, Allan pedig kétszer volt elítélve rendzavarásért, egyszer pedig belekeveredett egy nő meg
támadásába. A lövés délutánján éppen úton voltak, hogy videojáték-gépeket lopjanak, amit vallomásukon túl a zse
bükben talált csavarhúzó is igazolt. (Abban a kezdeti idő
szakban, amikor a sajtóorgánumok többsége inkább Goetz oldalán állt, e csavarhúzókról még olyan híradások jelentek meg, hogy azok ember elleni támadás céljából ki voltak
„hegyezve”. Később kiderült, hogy mindez csupán újságírói koholmány volt.) A védelem arra is igyekezett felhívni az esküdtek figyelmét, hogy az „áldozatok” bírósági szerep
lése is önmagáért beszélt. Jól mutatta, milyen fenyegetést jelenthetnek e bűnözők a társadalomra, és hogy Goetz
lése is önmagáért beszélt. Jól mutatta, milyen fenyegetést jelenthetnek e bűnözők a társadalomra, és hogy Goetz