Robert Lee Miller esete
„Kedves Mr. Macy!
Alulírottak felháborodva vettük tudomásul azon döntését, hogy immár másodízben küzd azért, hogy az igazságszol
gáltatás Robert L. Miller, 38 éves fekete férfira halálbün
tetést szabjon ki, aki 8 évet töltött az oklahomai siralom
házban, és két évet az oklahomai börtönben egy új eljárás lefolytatására várva. Robert Miller ártatlan. A DNS-vizsgá
lat egyértelműen bebizonyította, hogy nem erőszakolhatta és ölhette meg az áldozatot. Azt tanácsoljuk, hogy ne paza
rolja az adófizetők pénzét egy tévedésre... amikor a szörnyű bűncselekmény elkövetője egyébként ismert.”
Az 1996-ban íródott levél egy a sok közül, amit Robert Miller megmentése érdekében magánszemélyek és külön
böző civil szervezetek megfogalmaztak. A saját vallomása alapján halálra ítélt férfi a modern tudományos vizsgála
tok segítségével bizonyíthatta be, hogy a korábbi vádakkal ellentétben nem ő erőszakolta meg a szerencsétlen sorsú áldozatokat. Ez azonban a helyzetén jó darabig nem sokat változtatott.
Gyakori ugyanis, hogy egy DNS-vizsgálat eredményének birtokában, mely az elítélt részvételét egy emberölésben kizárja, gyakran továbbra is tehetetlen az ügyben eljáró ügy
véd. Számos eset áttanulmányozása után úgy tűnik, hogy ennek leggyakoribb oka a törvényi korlátokon túl az, hogy a vádhatóság csak lassan, vagy egyáltalán nem hajlandó beismerni tévedését. Általában ilyenkor mozdul meg a társadalom, a különböző konzervatív és liberális szerveze
tek, a sajtó, az egyház, hogy a fenti akadályok ellenére is szabadlábra kerülhessen az ártatlanul elítélt. Robert Miller
41
esetében az ügyészség különösen nagy erőfeszítést tett azért, hogy az elítélt bűnössége ne kérdőjeleződhessék meg.
Az érvelés, mint általában ilyen eseteknél mindig, most is úgy hangzott, hogy az igazi elkövető kilétének felfedése után sem zárható ki, hogy Miller az emberölésben részt vett. Hogy e kicsit cinikus magyarázat megfogalmazásánál milyen mértékben játszott szerepet a meggyőződés, a büsz
keség, vagy a karriervágy, azt nehéz eldönteni. Úgy gondol
juk, hogy erre a történet megismerése után sem kaphatunk egyértelmű választ. Az ügyben közvetlenül érintettek persze úgy ítélik meg, hogy a Miller-ügy elhúzódása kizárólag az ügyészi rosszindulat eredményének tekinthető, és olyan ügyészi kijelentéseket és sajátos gesztusokat idéznek, ame
lyek ezt a feltételezést támasztják alá. Nem tisztünk, hogy e tekintetben bíráskodjunk. Lássuk ehelyett a történetet.
Zelma Cutler 92 éves volt, amikor saját ágyában meg
erőszakolták és megölték. A hozzá képest szinte fiatalnak számító Anna Laura Fowler 83. évét töltötte be, amikor Zelma halálát megelőzően négy hónappal hasonló módon végeztek vele. A két asszony Oklahoma ugyanazon körze
tében lakott. Mindketten özvegyek voltak és nem messze egymástól, egy-egy sarokházban éltek. Az elkövetés módja teljesen azonosnak tűnt. A telefonvezetéket tönkretették, értéktárgyat gyakorlatilag nem vittek el, az idős nőket meg
erőszakolták, majd megölték. A hálószobákban mindkét esetben összecsomózott ruhadarabokat találtak, és mind
két esetben lecsapták a biztosítékot is.
A rémületben élő lakosság gyors megoldást követelt, hogy a rettegés véget érjen. A rendőrség nagy erőkkel folytatta a nyomozást, melynek hamarosan meg is lett az eredménye. Az elkövető által a helyszínen hagyott hajmin
ták fekete elkövetőre utaltak, ezért 173 fekete férfit kér
deztek meg az ügyről, és 23-tól vérmintát is vettek. Ezek között volt az elkövetés helyszínének környékén élő Robert L. Miller is, akit 1987. február 23-án nyomozók kerestek
fel, és a segítségét kérték. A büntetlen előéletű 27 éves fekete férfi készségesnek mutatkozott, és a nyomozókkal együtt a kapitányságra ment, ahol kérdezgetni kezdték.
Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a férfi a nyomozás szem
pontjából fontos, ráadásul nem mindennapi figura, mert arról beszélt, hogy különleges képessége folytán a gyilkos szemével képes látni az eseményeket. Miller ebben az idő
szakban rendszeresen fogyasztott drogokat, ezért nincs mit csodálkozni e csodával határos tulajdonságán.
A következő 12 órában Robert L. Miller a látomásairól számolt be, amit videokamerával fel is vettek a nyomozók.
Ezek a látomások alapozták meg azt, hogy Miller több mint 10 éven át raboskodjon egy halálos ítélet árnyékában.
A vádat képviselő egyik ügyész, Robert Macy örömmel jelentette be, hogy a veszély elmúlt, mindenki fellélegezhet.
A rendőri munkát kiválónak minősítette, hiszen a detektí
vek szerinte hihetetlen leleményességgel irányították úgy a beszélgetést, hogy a gyanúsított szépen lassan bevallja tettét. Az ügyész, aki arra volt büszke, hogy több embert juttatott már „bitófára”, mint bármelyik más ügyész, való
ban elégedett lehetett. Az esküdtszék összetétele ugyanis előrevetítette Miller sorsát. A tizenkét esküdt mindegyike fehér volt.
A tárgyalásra hamarosan minden készen állt, és a vád a tárgyaláson bizonyítékok egész sorát vonultatta fel, melyek közül kiemelt szerepet szánt annak a 12 órás videofelvé
telnek, mely az ügyészek szerint egy beismerő vallomással volt egyenértékű. Miller ugyan egyszer sem mondta ki, hogy ő lett volna az elkövető, de olyan tényekről számolt be, amelyekről csak az elkövető tudhatott. Mik is voltak ezek a tények az ügyészség szerint? Miller szerintük tudta, hogy melyik szobában történt a bűncselekmény. Jó leírást adott a szoba berendezéséről, és tisztában volt azzal, hogy az elkövető miként hatolt be az épületbe. Azt is tudta, hogy miért vágta el a gyilkos a telefonvezetéket, valamint hogy
4 3
milyen gondolatok, érzések vezérelték a tett elkövetésénél.
Arról is beszámolt a nyomozóknak, hogy az elkövető egy alsónadrágot hagyott az áldozat mellett.
Ugyancsak az ügyészség rendelkezésére állt az elköve
tőtől származó néhány hajszál és az áldozat vaginájában talált spermium is, melyek azt mutatták, hogy Miller az elkövetői körből legalábbis nem zárható ki. Vércsoportja megegyezett az áldozatban talált spermiumból kimutatott vércsoporttal. Egy cellatárs is előkerült, aki azt vallotta, hogy Miller a zárkában beszámolt neki tettéről.
Ám az esküdtszékre legnagyobb hatást az ügyész záró
beszéde gyakorolta, aki teátrális jelenetet rendezve muta
tott rá a tényre, hogy a tett helyszínén talált alsónadrág márkája és a Miller által is viselt alsónadrág márkája meg
egyezett.
Az ügyvéd által kidolgozott védelmi taktika mindezzel szemben mit sem ért. Jóllehet Miller a tárgyaláson mind
végig tagadta, hogy bármilyen szerepe lett volna az idős hölgyek megerőszakolásában és megölésében, a vád sike
resen „bizonyította” a vádlott bűnösségét.
Mindezek alapján a csupa fehérekből álló esküdtszék bűnösnek találta Robert L. Miller-t két rendbeli erőszakos közösülés, két rendbeli emberölés, két rendbeli betöréses lopás elkövetésében és egy betöréses lopás kísérletében.
(A két halállal végződő erőszakos közösülés mellett egy har
madik, ugyancsak idős asszony elleni támadást is Miller nyakába varrtak, ahol a megtámadott hölgy szerencsésen megmenekült és életben maradt.) A bíró által kiszabott bün
tetés példás volt, ám egyben megmosolyogtató is. A kétszeri halálbüntetés kiszabása mellett még 725 éves börtönbün
tetést is az elítéltre mért.
Az esküdtszék marasztaló ítéletén és a büntetésen iga
zából nem lehet meglepődni. Az ügyészek mestermunkát végeztek, és a felvonultatott bizonyítékok minden valószí
nűség szerint a leghalványabb kétséget sem hagyták az
ítészekben. A legtöbb esküdt képtelen elhinni, hogy valaki önszántából tegye magát gyanússá akkor, amikor semmi köze egy bűncselekményhez. Ráadásul, ha valaki nem nézi meg többször és igen figyelmesen a 12 órás videofelvételt, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy Miller olyan tényekről tudott, amelyekről más nem tudhatott. Ezt a következtetést pedig megerősítette az ügyész határozott kijelentése: „Csakis egy ember létezik, akire minden feltétel ráillik, és ez az ember itt ül a teremben...” A videó felvé
telt ugyan levetítették az esküdteknek, bizonyos részeket többször is. Az emberi koncentráló képesség azonban kor
látozott, és a lankadó figyelem a legtöbb embert képtelenné teszi arra, hogy olyan ellentmondásokra, rendőri trükkökre figyelhessen fel, melyek a későbbi események ismeretében már mindenki számára nyilvánvalónak tűnnek. A perverz fekete vádlott iránt érzett düh pedig még azok ítélőképessé
gét is elhomályosítja, akik netán órákon keresztül képesek a feszült odafigyelésre.
Az ítélet tehát - Robert L. Millert-t kivéve - mindenki megelégedésére szolgált, és talán még az ügyben eljáró ügyvéd is úgy gondolta, hogy igazságot szolgáltattak a sze
rencsétlen idős asszonyok hozzátartozóinak.
Talán feledésbe is merül Miller ügye, ha fellebbezésével - akárcsak egy jól megkomponált hollywoodi filmben - nem egy fiatal, energikus ügyvédnő kezd el foglalkozni. Ugyan kinek is okozna hiányérzetet egy fekete bűnöző, akiről csak a szomszédai nyilatkoztak úgy, hogy kedves, segítőkész ember? Lee Ann Peters, az oklahomai ügyvédnő azonban előítéletek nélkül ásta bele magát Robert Miller történetébe, és hamarosan érdekes felfedezéseket tett.
Talán emlékszünk még, a rendőrség 23 fekete férfitól vett vért a nyomozás során. Petersnek feltűnt, hogy haj- mintát ugyanakkor eggyel több személytől vettek. A 24.
személy, Ronald Lott, eltűnt a rendőrség szeme elől, és vérvizsgálatára már nem került sor. Hamarosan még ennél
4 5
is érdekesebb tényre bukkant az ügyvéd. Megtudta, hogy Miller letartóztatását követően az idős hölgyek elleni táma
dások az adott körzetben nem szűntek meg. Ugyan halál
lal nem végződtek e későbbi esetek, azonban az elkövetés módját illetően feltűnő volt az azonosság a Zelma Cutler és sorstársai elleni bűncselekményekkel. A korábbiakhoz hasonlóan vágták el a telefonvezetékeket, a helyszínen össze
kötözött ruhadarabot találtak, a biztosítékot lecsapták, és az elkövető a hátsó ajtón hatolt be az épületbe. A két idős asszony azonban szerencsésen megmenekült ez utóbbi esetekben. Az egyik hölgy még komoly ellenállást is tanú
sított, mert pisztolyával rálőtt a betolakodóra, majd találat híján fejbe vágta azzal, mígnem a támadó kicsavarta az idős nő kezéből a fegyvert. Nem sokkal később egy fekete férfit tartóztattak le, akinél megtalálták a hölgy pisztolyát, és aki a másik megtámadott hölgy lakásában felejtette az ujjlenyomatát. A férfit Ronald Lott-nak hívták.
Lottot vád alá helyezték és tárgyalása szinte párhuza
mosan zajlott Miller esküdtszéki tárgyalásával. Ami viszont igazán meglepő volt, hogy egy bizonyos ügyész, Barry Albert, mindkét ügyben szerepet kapott. Az ügyvédnő meg
tudta, hogy Barry Albert egy alkalommal meg is jegyezte a Lott-ügyet vezető bírónak, hogy „déjà vu” érzése van, ami Miller számára „kizárásos bizonyítékot” jelenthet.
Elmondása szerint ezt nem csupán a Miller ügyében vádat képviselő Ray Elliott-tal és Robert Macy-vel, hanem Ron Evans ügyvéddel is közölte. A védő ezt máig tagadja és nehéz is elhinni, hogy tudomása lett volna erről a tényről.
Elképzelhetetlen, hogy ne használta volna fel ezt az értékes információt a tárgyaláson. Márpedig tény, hogy az esküd
tek és a tárgyalást vezető bíró Lőtt személyéről egyetlen szót sem hallhattak.
Az évek gyorsan peregtek, és az ügyvédnő vizsgálódásá
val párhuzamosan a természettudósok sem tétlenkedtek.
1991-ben már rendelkezésre álltak olyan DNS-vizsgálatok,
melyek bizonyíthatták, hogy az áldozatok vaginájában talált spermium valóban Millertől származott-e. Az ügyvédnő, ahelyett tehát, hogy a másik lehetséges gyanúsított eltit
kolásának kérdésére koncentrált volna, a DNS-vizsgálatok elvégzését kérte. A minták persze „elöregednek”, ezért az első, ún. RFLP-vizsgálatok nem vezettek eredményre, s csak a nagyobb pontosságot biztosító PCR-vizsgálat segít
ségével lehetett kimutatni, hogy a tárolt minták és Robert Miller DNS-láncai egyértelműen eltérnek egymástól. A vizs
gálat egyben azt is kimutatta, hogy a tárolt spermium Ronald Lott-tól származott.
Elképzelhető, hogy az ügyben eljáró ügyészek mennyire megdöbbentek a le is ellenőriztetett eredményen. A döb
benetből felocsúdva azonban gyorsan készen álltak a szo
kásos válasszal: Ha nem is Robert Miller volt az erőszakot tevő, akkor is jelen volt az elkövetésnél Lott-tal együtt.
A videofelvétel ezt egyértelműen bizonyítja.
Miller tehát továbbra is a siralomházban maradt, és elutasította az ügyészek azon ajánlatát, hogy ítéletét a kegyelem lehetőségét kizáró életfogytiglani szabadság- vesztésre változtassák. Végül 1995-ben Miller lehetőséget kapott arra, hogy ügyét újratárgyalják. Ennek köszönhe
tően a siralomházból egy börtönbe költöztették át. Az ame
rikai igazságszolgáltatás malmai azonban lassan őrölnek.
1997-ben került sor arra a bírói meghallgatásra, mely azt volt hivatott eldönteni, hogy szükség van-e egyáltalán újabb esküdtszéki tárgyalásra, hiszen a vád szinte összes bizonyítéka megdőlt. Az a cellatárs, aki Miller ellen vallott, időközben visszavonta vallomását, és a DNS-vizsgálatok is Miller ártatlansága mellett szóltak. Larry Jones bíró, ala
posan megvizsgálva a videofelvételt, úgy ítélte meg, hogy Miller látomásai sem tekinthetők beismerésnek. A fel- lebbviteli fórum azonban másként értékelte a tényeket, és egy második esküdtszéki tárgyalásra okot és lehetőséget látott.
4 7
Miller védelmébe ekkor kapcsolódott be a neves ügy
véd, Garvin Isaacs, aki a Millerrel való személyes találko
zás alapján döntött úgy, hogy a férfi védelmét ingyenesen ellátja. Isaacs szakértők segítségével készült a tárgyalásra.
Pszichológusokkal nézette meg a videó felvételt és Millert hazugságvizsgáló géppel vizsgáltatta meg. A szakértők egy
öntetűen úgy vélték, hogy a videó felvételek és a hazugság
vizsgálat is Miller ártatlanságát támasztják alá.
Talán érdemes a videofelvételből néhány részletet kira
gadni, hogy érzékelhetővé váljon, mire alapozták a szakér
tők véleményüket. Segítségünkre van ebben Barry Scheck, Péter Neufeld és Jim Dwyer híres, az amerikai igazságszol
gáltatás nagy tévedéseiről szóló könyve, mely a nyomozók és Miller között folyó beszélgetést részletesen idézi.
Nyomozó: Amikor a férfi megtette a nővel amit megtett, gon
dolkozz nagyon keményen, mert ez valóban nagyon fon
tos. Hagyott ott valamit? (A nyomozó az „article” szót használja, amin akár ruhadarabot is lehet érteni) Miller: Lehetséges.
Nyomozó: Mit hagyhatott ott, nézd az álomképedet és mondd meg, mit hagyhatott ott? Hagyott ott valamit?
Miller: Igen, valamit.
Nyomozó: Mit hagyott ott?
Miller: Mert nagyon sietett.
Nyomozó: Jézus, segítsd ezt az embert a visszaemlékezés
ben.. .Mit hagyhatott ott annál a nőnél?
Nyomozó: Segíts ennek az embernek emlékezni, Jézus!
Miller: Talán a férfi kiszaladt és valamit véletlenül ott hagyott. Vagy talán valami célja volt ezzel. Talán...
Nyomozó: Miféle dolog volt az, milyen jellegű, dolog volt az, egy kő, egyfajta tárgy, vagy egy ruhadarab (clothing item)?
Miller: Talán.
Nyomozó: Talán mi?
Miller: Mert nekem is eltűnt néhány ruhám a 29. utcá
ban.
Nyomozó: Mik tűntek el?
Miller: Nadrágok... kabátok... ingek. Sok minden...
Nyomozó: ...Figyelj rám, Robert. Menjünk vissza az álmaid
hoz. Mit hagyott az a valaki a házban, amit esetleg tőled loptak el... ? Mit hagytak a házban?
Miller: Talán néhány hajszálamat. Nem tudom.
Nyomozó: Hunyd be a szemed. Miféle ruhát hagyhatott ott?
Miller: Talán egy cipőt vagy valami ilyesmit. Nem tudom.
Meg kéne néznem a cipőimet.
Nyomozó: Figyeld a látomásaidat és nézd meg, hogy mit tartott a gyilkos a kezében. Vagy elfelejtett valamit?
Miller: Ott hagyhatta a kést, vagy valamit, ami a zsebében volt.
Nyomozó: Nézd a férfi testét, mi hiányzik róla ? Rajta van az inge, vagy mi hiányzik?
Miller: Talán az ing.
Nyomozó: Mi hiányzik, nézz rá!
Miller: A nő valamit leszakíthatott róla... Valamelyik ruha
darabot... Talán a kés.
Nyomozó: Szándékosan hagyta a házban?
Miller: Hú!
Nyomozó: Mi az? Figyeld a látomásaidat. Mi az?
Miller: Amikor megerőszakolta a nőt, levette a ruháit és ott hagyhatta az alsónemújét, vagy valami mást, de tudom hogy ott hagyott valamit, ő nem tudta, hogy ott hagyta, de ott hagyta.
Nyomozó: Mit hagyott ott?
Miller: Hú, amikor levette a nadrágját és megerőszakolta, nem tudom.
Nyomozók: Mi volt az, mi volt az?
Miller: Otthagyhatta a kalapját, síszemüvegét vagy valami mást, amit elfelejtett visszavenni magára, mert nagyon sietett.
Nyomozó: És mi lenne az?
Miller: Nem tudom.
A nyomozók tovább kérdezgették Millert, aki további ruhadarabokat sorolt fel. Ezt követően az ügy más részle
tére terelték a beszélgetést. Néhány órával később azonban visszatértek az alsónemü kérdésére, ám ekkor már úgy beszéltek róla, mintha Miller határozottan ezt a ruhadara
bot nevezte volna meg.
Nyomozó: Mondtad, hogy az alsónadrágját hagyta ott vala
melyiknél. Melyiknél hagyta ott, az elsőnél vagy a máso
diknál? Miller: Nem tudom most pontosan megmondani.
Nyomozó: Milyen alsónadrág is volt az? Miller: Nem tudom, nem tudom pontosan.(Kis szünet után folytatták a kér- dezősködést.) Nyomozó: Milyen alsónemü van rajtad?
Miller: Azt hiszem Fruit of the Loom. Nyomozó: Nézzük csak meg!
Elképzelhető, mekkora volt az öröme a nyomozóknak, amikor láttáik, hogy Miller ugyanolyan, ráadásul azonos méretű alsónadrágot viselt, mint amit az egyik áldozat mellett találtak. Könnyű azt is elképzelni, hogy mennyire
mélyen hihették a nyomozók, hogy valóban az elkövetőbe akadtak bele. Fel sem merülhetett bennük, hogy pusztán véletlen egybeesésről lehet szó, s hogy a divatos márkájú alsónemüt ugyanolyan mérettel tömegesen hordhatták fekete férfiak.
Az is látható ugyanakkor, hogy a beszélgetés egyes rész
leteinek egymás mellé állítása miként fedi fel a vád által vallomásnak nevezett elbeszélés buktatóit. Vallomásnak tekinthető-e az, amikor valaki következetesen egyes szám harmadik személyben hosszas találgatás után megem
lít egy kérdéses tárgyat, amiről órákkal később már úgy kérdeznek a nyomozók, mintha azt Miller határozottan megnevezte volna. Ha beleképzeljük magunkat az esküd
tek helyzetébe, akik nem összeollózva, hanem lineárisan követték a vádlottal folytatott beszélgetést, érthetővé válik, milyen könnyen lehettek ők is tévedés áldozatai. Ugyan ki emlékezett volna a film vetítése közben órák múltán pontosan arra, hogy Miller milyen szövegkörnyezetben ejtette ki először az alsónemű kifejezést? Az alsónemű pedig csak egy tény volt a sok közül, amire a nyomozók hasonló módon vezették rá a látomásait elemezgető vád
lottat. Ügyészi tálalásban mindez már ügy hangozhatott, mintha Miller számos olyan tényről tudott volna, amiről csakis a tényleges elkövető tudhatott. Pedig ekkor még nem is beszéltünk arról, hogy a gyilkosságok és a Millerrel folytatott beszélgetés között eltelt időben a sajtóból vagy a szomszédoktól milyen információkhoz juthatott a zavart elmeállapotú vádlott.
Kiegyenlített ügyészi és ügyvédi erőviszonyok és érzel
mileg semleges hallgatóság előtt persze ellensúlyoz
ható mindez. Ám sem egyik, sem másik feltételről nem beszélhetünk az 1988-as esküdtszéki tárgyalást illetően.
Az ugyan nem állítható, hogy az ügyvéd alkalmatlan lett volna feladata ellátására, az viszont igen, hogy az ügyészek nagyobb meggyőződéssel és hatásosabb előadásmóddal
51
tudták befolyásolni a perverz bűncselekménytől felháboro
dott fehér esküdteket.
A küszöbön álló második esküdtszéki tárgyalás eseté
ben már egészen más volt a helyzet. A napvilágra kerülő DNS-vizsgálati eredmények, az egyébként is gyanús és visz- szavont tanúvallomás, a híres és tapasztalt ügyvéd szerep- vállalása egészen más esélyt jósoltak az immár egy évtizede raboskodó elítéltnek. Garvin Isaacs maga is optimistán várta a tárgyalást.
Ekkor azonban váratlan fordulat állt be az ügyben.
Az ügyészség hirtelen minden vádat ejtett Robert L. Miller ellen. Vajon mi késztette őket e lépésre annyi küzdelmes hosszú év után? A választ a kulisszatitkokban járatos jogá
szok fejtették meg. Ray Elliott, akit az ügyvédek megszál
lott, egyesek pedig vérszomjas ügyésznek tekintenek, alkut akart kötni a halálbüntetéssel szembenéző Ronald Lott-tal.
Felajánlotta neki, hogy megmenekülhet a kivégzéstől, ha azt vallja, hogy a bűncselekmények elkövetésénél Robert Miller is jelen volt. Miután erre Lőtt nem volt hajlandó, Elliott feladta a küzdelmet, és talán maga is elbizonytala
nodott végre Miller bűnösségét illetően.
Robert L. Miller 1998. január 22-én szabadult a bör
tönből, esélyt kapva ezzel arra, hogy újra kezdhesse életét.
tönből, esélyt kapva ezzel arra, hogy újra kezdhesse életét.