HATALOM ÉS KULTÚRA
HATALOM ÉS KULTÚRA
Az V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus (Jyväskylä, 2001. augusztus 6-10.)
előadásai II.
Szerkesztette JANKOVICS JÓZSEF
NYERGES JUDIT
NEMZETKÖZI MAGYARSÁGTUDOMÁNYI TÁRSASÁG BUDAPEST
2004
Megjelent
az Oktatási Minisztérium és az Illyés Közalapítvány
támogatásával.
ISBN 963 216 747 9 (2. Kötet) ISBN 963 216 742 2 Ö
TARTALOM
A magyar nők írása...8
Benyovszky Tóth Anita (Cluj) Kisebbségben a kisebbség: A női költészet helyzete a romániai magyar irodalomban ...9
Juliane Brandt (Berlin) Nők a magyar református imádságoskönyvekben 19. század második felében ...16
Horváth Györgyi (Pécs) A női irodalom fogalma Magyarországon. A történeti megértés szerepe a magyar nőirodalmi kutatásokban ...22
Marcella Husova–Milan Hlavacka (Praha) Irodalom felügyelet alatt ...31
Jolanta Jastrzębska (Groningen) Az „écriture féminine” jellegzetességei Szabó Magda prózájában ...37
Kádár Judit (Budapest) „Imádság és harisnyakötés” ...44
Máthé Andrea (Szeged) Hímnem? Nőnem? Semlegesnem?...48
Reinhart Erzsébet (Bucureşti) A reformkor két nőírójának nevelési elvei ...59
Klasszikusok kiadása ...69
Bessenyei József (Miskolc) A Miskolci Egyetemen akkreditált szövegtudományi PhD (doktori) program rövid ismertetése ...70
Heltai János (Miskolc) A szöveg tekintélyének forrásai Magyarországon a barokk kor elején ....74
Horváth Júlia (Székesfehérvár) Egy klasszikus magyar költő kultusza...88
Kabdebó Lóránt (Miskolc) A Szabó Lőrinc-szövegkiadás múltja és jövője...91
Kiss Katalin (Miskolc) Bio- és bibliográfiai adatbázisok szerepe a tudományos szövegkiadásban ..102
Kiss Noémi (Miskolc) A szerző alakzata – Paul Celan(é) és Szabó Lőrinc(é) ...105
Kovács Béla Lóránt (Miskolc) Klasszikusok napjaink távlatából ...110
Szőke György (Budapest) Cenzúra és textológia ...113
Hatalom és sport ...118
Kertész István (Budapest) A hatalom viszonyulása az olimpiai mozgalomhoz a 19–20. századi Magyarországon ...119
Szikora Katalin (Budapest) Sport és politika Magyarországon az 1930-as években ...126
Nemzeti mítoszok és sztereotípiák Közép-Európában ...132
Elżbieta Artowicz (Warszawa) A lengyel–magyar barátságról kialakult sztereotípia a rendszerváltás előtt és után ...133
Bányai János (Novi Sad) „Franz Kafka kivégző-masina”, avagy mítosznyomok elbeszélhetősége...141
Benő Attila (Cluj) A hatalom metaforái ...147
Huttererné Pogány Irén (Graz) Adalékok az auto- és heterosztereotípiák problematikájához osztrák–magyar viszonylatban...159
Mann Jolán (Zágráb) Nemzeti mítoszok a 20. század első felében a magyar és a horvát irodalomban ...168
Máté Zsuzsanna (Szeged) Egy Szent István-i mitologéma értelmezés-sorozata ...175
Pál Judit (Cluj) Erdély népeinek eredetmítoszai: a székelyek hun eredetének mítosza ...182
Hermeneutika és fordítás ...190
Fehér M. István (Budapest) A megtört tradíció ...191
Tamás Attila (Debrecen) Magyar versek németre fordításával kapcsolatos problémák ...203
Nemzeti kisebbségek és a hatalom...206
Carla Corradi Musi (Bologna) Shamanic culture, ethnic identity and power among the Finno-Ugric and Siberian peoples...207
Fedinec Csilla (Ungvár) Kárpátaljai autonómia-koncepciók 1918–1944 között ...213
B. Kovács András (Sepsiszentgyörgy) Egy erőszakos disszimilációs kísérlet kudarca...232
Szász Alpár Zoltán (Cluj) The Share of Power Held by Ethnic/National Minorities...243
Közgyűjtemények, képzés, oktatás...250
Ioan Chiorean (Târgu-Mureş) A bécsi udvar iskolapolitikája a felvilágosodás kori Erdélyben...251
Káich Katalin (Novi Sad) Szabad líceumok a 19–20. század fordulóján a magyarosodás szolgálatában, különös tekintettel a Délvidéken ...260
Olga Khavanova (Moscow) Longing for Modern Education or Desire of Social Prestige?...265
Köpeczi Béla (Budapest) Mi a hungarológia? ...271
Papp Árpád (Subotica) A közgyűjtemények és a hatalom...273
Szíjártó Imre (Maribor) Hungarológiai tevékenység a Maribori Egyetemen...278
Várhelyi Ilona (Debrecen) A lokalitás mint irodalmi érték...283
Politika és társadalom Magyarországon...290
Mari Vares (Jyväskylä) A Territorial Question in the Context of National and International Policy ...291
Murber Ibolya (Graz) Arcok a tömegből...297
Vallás és hatalom...304
Kiss Antal (Debrecen) Pap, közösség, hatalom...305
Észtország, Finnország és Magyarország kulturális kapcsolatai a II. világháború előtt...318
Anna-Liisa Mattila (Jyväskylä) A Lotta Svärd Szervezet magyarországi kapcsolatai ...319
A. Molnár Ferenc (Debrecen) Rényi Ferenc, egy magyar szabadsághős legendája Európában, Finnországban és annak történelmi-politikai vonatkozásai...324
Piret Norvik (Tallinn) Aleksander Veiderma, a rokonnépi mozgalom kezdeményezője ...331
Anu Nurk (Tartu) Ants Murakin a magyar irodalom közvetítője...336
Raija Oikari (Jyväskylä) The Kinship Ideology as War-propaganda during the Second World War...339
Révay Valéria (Nyíregyháza) A finn kultúra az 1900-as évek elején Nyíregyházán ...342
Szopori Nagy Lajos (Budapest) Ambivalenciák az 1930–1940-es évek magyar–finn kapcsolataiban...349
Voigt Vilmos (Budapest) Kustaa Vilkuna and Gyula Ortutay and Finnish-Hungarian Cultural Connections during Kekkonen–Kádár’s Rule ...353
Zaicz Gábor (Budapest) Zsirai Miklós Finnugor rokonságunk című kézikönyvének fogadtatása Magyarországon, Finn- és Észtországban ...356
A latin nyelvű műveltség Magyarországon...365
A. Molnár Ferenc (Debrecen) A Halotti Beszéd néhány kifejezése és azok latin nyelvű háttere...366
M. Nagy Ilona (Debrecen) A latin és a magyar egyházi nyelv viszonyáról a középkorban egy stílussajátság kapcsán...382
Richard Pražák (Brno) A Szent László-legenda ...389
Irányított irodalom ...395
Cseke Péter (Cluj) A kisebbségi sajtónyilvánosság korlátozása Romániában (1919–1989)...396
Fedinec Csilla (Ungvár) A magyar irodalom a kárpátaljai oktatásban 1944-től napjainkig ...409
Györffy Gábor (Cluj) Kommunista cenzúra a XX. században ...423
Schulcz Katalin (Budapest) Irányítókról és irányítottakról ...429
Standeisky Éva (Budapest) A népi írók és a kultúrpolitika az 1950-es években...434
Alexandr Stykalin (Moscow) The Moscow’s official image of György Lukács. 1945–1985. ....440
Varga László (Budapest) A hetvenes–nyolcvanas évek irodalmi élete ...445
Veres András (Budapest) Irányított irodalom, 1945–1989 ...450
A nemzeti irodalom paradigmái a 18–19. században ...459
Dávidházi Péter (Budapest) „Édes eleink” útja „ditső Honnyunk” „boldog földjére” ...460
Debreczeni Attila (Debrecen) Nemzet- és nacionalizmus-diszkurzusok ...469
Magyar nyelvészeti technológiák...478
Kiss Gabriella–Kiss Margit–Pajzs Júlia (Budapest) A Nagyszótár történeti korpuszának morfológiai elemzéséről...479
Művészetek ...485
Gergely Katalin (Budapest) Villatelep az 1910-es évek Budapestjén ...486
Harkai Imre (Novi Sad) A vajdasági magyar építészet irányítása a XX. század második felében ...498
Rita Honti (Helsinki) Tarasti’s theory of musical semiotics ...504
Máté Zsuzsanna (Szeged) A művészet hatáshatalmának néhány kérdése a klasszikus esztétikákban ...511
Edit Rózsavölgyi (Padova) The Change of the Hungarian Political System in the Documentaries of the Fekete doboz (Black Box) ...521
A szemiotika fellendülése Magyarországon és Finnországban...531
Katona Edit (Novi Sad) Felemás terminológiai rendszerváltás ...532
Olga Murvai (Bucureşti) Metaphors of Time and Space in political language ...538
Okamoto Mari (Osaka) A mai magyar gimnazisták köznyelv és nyelvjárás közötti kódválasztása...544
Diákszimpózium ...552
Kálai Sándor (Debrecen) Között...553
Salo, Henna (Helsinki) A város mint téma Heltai Jenő és Kosztolányi Dezső költészetében...559
Stachó László (Budapest) Közép-Európa lélektana: egy normatív program...565
Pieta Voipio (Helsinki) Pelikán elvtárs és a rendszer visszásságai...583
Utószó ...589
A magyar nők írása
Benyovszky Tóth Anita (Cluj)
Kisebbségben a kisebbség: A női költészet helyzete a romániai magyar irodalomban
(A csend megláttatása Hervay Gizella költészetében)
1. mottó HATÁRÁTLÉPÉS MINDEN VERSEM határsértés az életem
határsértés az életem
egymás szavába vágva mondjuk magunkat a fulladásig
sorsunk kiásva – jeltelen katonasír – történelem (Hervay Gizella)
(Bevezető) A határon túli magyar lét, a kisebbségi helyzet és a benne felnövekedő és kiteljesedő költészet vizsgálata elsősorban a peremhelyzet problematikusságát vagy éppen ennek dacára kialakult zsenialitását helyezi előtérbe. Ennek a szükségszerű fókuszálásnak a hátterében, azt gondolhatjuk, elsikkadnak olyan lényeges viszonyítási pontok, amelyek természetükből adódóan megbonthatnák ezeket az elhatárolásokat, és olyan lényeges problémát vetnének fel egy újbóli vizsgálathoz, amely ugyanúgy felvetődik határon innen és határon túl. A kisebbségi magyar iro- dalmak közül az erdélyi az, amelyik a legszámottevőbb és amelyik a leginkább ismertté vált Ma- gyarországon. Az 1900-as évek elejétől számos korszakot különíthetünk el alakulásában. Feltűnő azonban, hogy csupán a Forrás első nemzedéke lesz az, ahol egy költőnő is jelentős szerepet vállalhat. Ez a nemzedék már háttérbe szorította, nem tartotta olyan kirekesztően fontosnak a politikum, az ideológiai elvek és a társadalmi meghatározottság által uralt lírai beszédszituációt. A formai megújulás mellett fontossá vált azonban a személyiség pontos lélekrajza, filozófiai indíttatású értelmezése és etikai megközelítése. Nem biztos azonban, hogy Hervay lírájának vizsgálatakor elsikkad a nőiség problematizálása a „lírai megújulás”, illetve a „lírai forradalom”
hátterében, bár a legtöbb esetben úgy tűnik, nem ez kerül előtérbe a recepcióban. Ami végeredményben nem is baj, hiszen Hervay Gizella költészetének kétségtelenül legszimpatikusabb és legeredményesebb megítélései azok, amelyek párhuzamba állítják és egyenrangú félként kezelik, elemzik életművét vagy egyes köteteit az első Forrás-nemzedék többi tagjáéval.
Az „újtípusú avantgárd” tárgyalásakor Széles Klára a romániai magyar irodalom ezen nemze- dékének előkészítőjeként például Székely János és Kányádi Sándor líráját, majd a lírai „újhullám”
betetőzéseként Hervay Gizella mellett Páskándi Géza, Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár költészetét tekinti irányadónak. Összefoglalóan megjegyzi „(h)a a legközösebb összegeznivalót keressük, paradox módon az egyediséget kell kiemelnünk.”1 Azonban elemzéseiben mégsem teszi meg azt az összehasonlító gesztust, amelyet majd Bertha Zoltán visz véghez az egész nemzedékre kiterjedően.2 Sándor György, Hervay életművét végigtekintve, felvázolja azt az egyenes utat, amely
„az utolsó években egyre magasabbra ívelt és líránk élvonalába emelkedett,” és láthatóan nem tartja lényegesnek a versek megítélésében az összehasonlító gesztust.3 Olasz Sándor viszont a posztumusz kötet elemzésekor a kései József Attila hangjával rokonítja ezt a rendkívül szuggesztívnek és szubjektívnek ítélt kötetet. E néhány megítélés tanulságaként levonható, hogy egyrészt olyan,
1 SZÉLES Klára, Újtípusú avantgárd a romániai magyar irodalomban, Kortárs, 1971/4. 655–664.
2 BERTHA Zoltán, Az első Forrás nemzedék, in Gond és mű, Budapest, 1994.
3 SÁNDOR György, Növekszem felnőtt halálra (Hervay Gizella lírája), Forrás 1983/6. 72–76.
egyediségében és színvonalában jelentős költészetről van szó, amely megállja a helyét mind önálló elemzésekben, mind kortársi, nemzedéki összehasonlításban, és így egyrészt nincs szüksége a női költészet megkülönböztető jelzőjére, másrészt pedig első költőnőként nincs is nemzedékében és elődei közül kihez hasonlítani.
Így általában már sokkal kevesebb eredményhez vezető kritikák, tanulmányok igyekeznek kiemelni Hervay „asszonysorsának” költészetében megjelenő, kissé tárgyiasult elemeit, és mindebből messzemenő következtetéseket levonni, mint például Szakolczay Lajos egyik tanulmánya,4 vagy elkülöníteni Hervay költőnőként és férfimód írt verseit, mint ahogy Fábián Sándor5 teszi. Az egyetlen összegző, ezen állásfoglalásokat fölülvizsgáló tanulmány Balázs Imre József6 írása, amely bár pontosan járja körül a kérdést, de olyan szempontot közelít meg, a női írás témakörét, amely a recepció egészéhez képest eltörpülő és erőteljesen reflektálatlan problémának bizonyul Hervay lírájával kapcsolatban.
Ami azonban a leginkább érthetetlen a recepcióban, az az a nagyfokú biográf igény, amely minduntalan előtérbe állítja vagy a volt férj, vagy a költő-kortárs, Szilágyi Domokos alakját, és háttérbe, árnyékba vonja mögötte Hervay Gizella költészetét, vagy éppen Hervay személyiség- jegyeivel, elszenvedett veszteségeivel, mindennapjainak kikövetkeztetésével próbálja magyarázni verseit. Hiszen Hervay Gizella költészete a mai napig is elsősorban Szilágyi Domokos lírája mellett (annak árnyékában?) tárgyaltatik, verseiben állandóan az örökös fájdalom, a keserűség alakzatait tárják fel, a hallgatás rétegeiből feltörő halott-siratást értelmezik. Bár a Szilágyi-recepció is bővelkedik tisztán motivikai centrumú elemzésekben, mégis úgy tűnik, Hervay Gizella költészetét, bár tiszta hangú költészetnek ismerik el, mégsem kísérlik meg feltárni ennek a nyelvi szituációnak rétegzettebb sajátosságait.
Hervay Gizella költészetéről nehéz összefoglalóan beszélni, annak ellenére, hogy az eddigi recep- ciónak túlságosan csábító volt, hogy a pár mondatos összefoglalás túlságosan is adja magát. „Zavar, társvesztés, földre szakadt ég, talán ezek jelzik e költészet vonatkoztatási pontjait. S a mindőket bilincsként átfogó magány”7 – írja Szakolczay Lajos, aki összevonja ezt az állapotmeghatározást, a
„védtelen asszonyköltő” kiszolgáltatottságával. Ez az általánosítás arra vonatkozik, hogy boldog költőnőket Psychén kívül alig találunk. „Annál több a zárdahangulattól, magánytól, saját csúnyaságától és legfőképp a meg nem értéstől sebzett nőalak.”8 A példa itt Czóbel Minka elzárkózása, megrettentsége és Kaffka Margit kemény fegyelmű zárkózottsága. Tematikus szempontból tehát ez a sor bővíthető Hervayval is, ám ez az igen egyszerű, hangulati besorolás nagyon gyanús. Azonban amikor kortárs erdélyi költőnőket olvasunk, és ha nem is elsősorban a fájdalomtól való átitatottság, a magány, a boldogtalanság a kizárólagos verseikben, azért elgondolkozunk, hogy vajon a közös történelmi-társadalmi határvesztettség, vagy inkább női mivoltuk szabadítja fel ezt a negatív univerzumot bennük. Az erdélyi magyar líra újabb nőalakjai csak a harmadik Forrás-nemzedéktől, vagy más néven Echinox körtől indultak útnak. A második nemzedék erős népi indíttatása után az új elméleti iskolák, az „esztétikai radikalizmus” és a neoavantgárd színezetű kísérleti, játékos felszabadultság térhódítása Balla Zsófia költészetében például a szürrealisztikus, tudatalatti rétegek feltárását helyezi előtérbe. Hervayhoz képest
„visszafogottabb, kevésbé áradó a fájdalom, a keserűség megszólalása, amely az én és a másik között húzódó feloldhatatlan személyiséghatár, »testhatár« gyötrelmeiből fakad.”9 Adonyi Nagy
4 SZAKOLCZAY Lajos, Hervay Gizella lírája, Tiszatáj, 1980/6.
5 FÁBIÁN Sándor, A női önkifejezés szabadságáért, Igaz szó, 1974/6.
6 BALÁZS Imre József, Hervay Gizella és a Canon típusú fénymásoló
7SZAKOLCZAY Lajos, Hervay Gizella lírája, In Dunának, Oltnak, Budapest, 1984, 191.
8Uo. 190.
9 BERTHA Zoltán, „Erdélyi magyar irodalom a nyolcvanas években,” in Gond és mű, Budapest, 1994.
Mária „objektív”, „tárgyias-metafizikai” költészete „csupa szomorúság, csupa rettenet, megriadás, és dermedtség,”10 Hervay lírájától képiségének erőteljesebb metszésében, személytelenségében és a versformáinak törékenységében mondható erősen különbözőnek. Végül például még Gál Éva Emese líráját állíthatjuk ebbe a sorba, aki a „magányt és kiúttalanságot erős létezésképekbe foglaló költő”.11 Azonban mindez kevésnek bizonyul egy általános női hangulat definiálására, hiszen elég a Hervay-költészet mélyére hatolnunk, és feleslegessé válik a hangulat-elemzés és a másokkal való összehasonlítás kényszere. Egy másik megközelítés talán több eredményhez vezethet, amikor is nem a nőiségben keressük ezt az általánosítható jelleget, hanem a csend versteremtő erejében, amelynek eredményeképpen, Susan Sontag szavaival élve, létrejön „egy olyanfajta művészet, amelyet sokan illetnek elítélően a néma, bágyadt, megadó, hideg jelzőkkel.”12
Előadásomban erre próbálok meg kísérletet tenni a Hervay-líra, véleményem szerint, leglénye- gesebb poétikai szervezőelvének, a csendnek szövegszintű kimutatásával. A költészetbe beíródó csend azonban nem női sajátosság, hanem egy már igen korán megindult, a huszadik századtól pedig fölerősödő költői folyamat, amelynek Hervay költészete kiemelkedő darabja.
2. mottó
“Itt viszont vannak csendek, és a csenda szavak segítségévelszületik meg.
Nincs mit mondanom, és ezt mondom, de vágyom rá, és ez a költészet.”
(John Cage: Előadás a semmiről) (A csend megláttatása) Hervay Gizella költészete az egyik legjobb alkalom arra, hogy a csend versépítési lehetőségeinek egy szeletét feltérképezzük. Ez a motívum azonban nem csupán motívum. Lényeges feltárni azokat az eljárásokat, amelyekkel a csendet ki lehet emelni a csupán tartalmi pozícióból, és mélyen be lehet építeni a versszerkezetekbe. Ahogy végighaladunk az életművön, szinte egy pillanatra sem veszítjük el az alakulás útját. A csend retorikája belsővé válik ebben a folyamatban és körülírni ezt a fejlődést vagy csak nagyon sok szóval, vagy sehogy sem lehet. Már maga az elgondolás is paradox: a csendről írni. Teljes joggal egy zeneszerző teheti csak ezt meg, ahogy John Cage is tette A csend című könyvében.
Hogy be tudjunk vonódni a csendről való gondolkozásba, mindenképpen kérdésekkel kell kezdenem. Mik a csend testrészei? Hogy a Hervay-versek motivikáját még így „látatlanban”
feltérképezzük, elég ezt a kérdést feltennem. Mi az, ami bennünk a csendet megteremti? Mi kell a csendhez? Két tenyér. Amit a füleinkre tapaszthatunk. Mi az, ami mégis a csendből is jeleket, néma szavakat küld? Két tenyér és az arc. Kézjelek és mimika. A tenyereinkkel eltakarhatjuk az arcunkat is, és akkor nem küldünk több jelet. Csak egyet. A csend és a fájdalom jelét. Ez a befelé sírás jele.
Az igazi csendet a magányban találhatjuk meg? A kívülálló számára igen. Azonban befelé hangok vannak. Bent soha sincs csend, mint ahogy a külvilágban sem. „CSEND NEM LÉTEZIK. HA SÜKETSZOBÁBAN VAGY IS, MEGHALLOD A LÜKTETÉSÉT A TE IDEGREND- SZEREDNEK, LÜKTETÉSÉT A TE VÉRKERINGÉSEDNEK” – idézhetjük John Cage híres
10 Uo.
11 Uo.
12 Susan SONTAG, A csönd esztétikája, in A pusztulás képei, Budapest, 1970. 13.
mondatát.13 Tehát egy állandó mély és egy állandó magas belső hang és a köréjük szövődő külvilág hangjai. Ez a csend.
“Békák egymással feleselnek, repülő búg, sír egy gyermek:
az új ház első újszülöttje.
E hármas zajban úgy ülök le verset írni, hogy fülemben kalapál a zajban rendet teremtő csend, s meglepetten hallgatom ez összhangon át hármas csendben az éjszakát:
a hangok úgy feleselnek egymással, ahogy a gyermek a világgal, ahogy én a
megzendülő éjszakával.”
(Hangok)
Egy vers a „csendre-ítélt” első kötetből, a Forrás-sorozatban megjelent 1963-as Virág a végtelenben versei közül. A megtagadás oka, hogy színvonalban alatta marad a későbbi köteteknek, itt még nem találta meg a hangját. Azonban nemcsak az életmű kezdete, hanem a végpontja is mesterséges, önmegtagadó gesztus.
A Hervay-költészet történetté olvasását én nem az egyéni értelem-konstrukciók önkényes linearitásában látom, „a bizonyosságtól a kétely felé halad(ásban)”, ahogy Balázs Imre József említi az 1999-es válogatott kötet előszavában.14 Amennyiben ezt tesszük, elhamarkodottan egyszerűnek ítélhetjük ezeket a verseket. Inkább egyfajta belső olvasásfolyamatot, retorikai, strukturális fejlődésképet érdemes feltárni ezekben a versekben.
Az életmű egészében körkörös áramvonalak működnek, két szint örökös egymásra épülése spirálisan tör a cél felé. Az örökös megvonás és hozzáépítés dialektikája egyenes vonalban vezet az életmű megszakadásáig. Képletesen értve, kissé romanticizálva, az életmű önkéntes végpontja, Hervay öngyilkossága, a teljes csöndhöz való megérkezés maga a költészet negációja. „A csönd a legvégső következménye a kommunikációtól való vonakodásnak, a közönséggel való kapcsolat- teremtést illető ambivalenciának, amely vezérmotívuma a modern művészetnek.” Susan Sontag szerint tehát ez az egyik formája a művészetben megjelenő csöndnek, a hivatás megtagadása.15 Azonban sem ez, sem az őrület, sem a közönség esetleges hallgatása nem elég ahhoz, hogy egy költészetet a csend költészeteként karakterizáljunk. Ennek igen sok formája lehetséges, kezdve a legapróbb részletektől a legátfogóbb értelem-konstrukciókban fellelhető üresedésekig. „Megjelenési formái közül megemlíteném az ütem és a ritmus részeként: a hangokat, szótagokat, a szavakat elválasztó szünetet, a sormetszetet, a sorvéget, vagy a mondatokat befejező, elválasztó és összekötő szünetet, az írásjeleket követő szünetet, a kihagyást, az elhallgatást, Jakobson „zérus-jel”-eit, a verset szakaszokra tagoló sorkihagyást”.16 Kuczka Péter meghatározásában mint „negatív forma”
tehát csak strukturális mikro-elemként tételezhető fel, illetve olyan erőteljes megoldásokban, mint például a kipontozott szövegrészek, üresen hagyott oldalak, szótagokra töredezett szavak, vagy éppen szünet nélküli, összetapasztott szósorok, központozás nélküliség, vagy éppen notációs,
13 John CAGE, Az experimentális zene, in A csend, Pécs, 1944. 36.
14 HERVAY Gizella, Az idő körei (Összegyűjtött versek), Bukarest–Kolozsvár, 1999. Ki emlékszik a holnapi napra? BALÁZS Imre József előszava
15Susan SONTAG, A csönd esztétikája, in A pusztulás képei, Budapest, 1970, 12.
16 KUCZKA Péter, Negatív formák a költészetben, in Formateremtő elvek a költői alkotásban, Budapest, 1971.
grafikai jelzések használata. Hervay lírája ebből a strukturális szempontból nem jellegzetes. A semmiből való teremtés retorikája viszont, mintegy ráolvasásszerűen, kényszeres ismétlődésekben újra és újra visszatér verseiben.
“Teremtek tájat magamnak. Szavakból természetesen. Jó tartós szavakból.”
(Űrlap)
Ezt nem gyónásként, hanem inkább „megszabadulás(i), önsanyargatási gyakorlat(ként)”
aposztrofálhatjuk, amelyen keresztül „a művész megtisztul önmagától és végül a művészettől is”.17 A sokszor már kényszeresnek tűnő beszéd azonban a csönd egy megvalósulása, amely panaszként, vádként válik hallhatóvá. A semmi ebben az esetben mint a vers eleme rögzíthető, melyet vagy
„metaforikus csönd”-ként értelmezünk, mikor is a tárgyiság minimumát alkalmazza a költő, vagy pedig minimális formaként vizsgálhatjuk. Mindkét lehetőség igen hangsúlyosan jelen van Hervay Gizella költészetében, az általában rövid szabad versek mellett fontosak a már a nőiséggel kapcsolatban megemlített lecsupaszított tárgyi viszonyok.
“Meglóbálom piros nylonszatyromat, benne a ma esti parizer-adag
elszédül. Ragyog a kirakatüveg.
Indulok. Népdalt énekelek.”
(Kirakat)
A tematikus elvárásrendszer azonban Szakolczay Lajossal ellentétben, aki az asszonyi teendőket, mosogatást, bevásárlást, kézimunkát látta meg benne, másik oldalról is megközelíthető. A tárgyia- sulás, tehát kijelölése egyetlen pontnak a végtelenben, amit ebben a lecsupaszított figyelem-cent- rumban a semmi vesz körül, így nem töltődik fel külső értelemmel. A hétköznapi tárgyak preferálása eggyé válik magának a szótöveknek, képi töveknek, azaz a költői képek leépítésének, az asszociáció tövének, a cselekvés tövének végletes használatával.
A második kötet (Reggeltől halálig) kiindulási alapjához képest a harmadik (Tőmondatok) negatív elmozdulása tehát a teljes lecsupaszítás, a hasonlatok kivonásának irányában jelent végpontot, a csend elérésének módja a teljes retorikai leépítés lehetősége. George Steiner szavait idézve „(s)ok modern költészetben a csönd az eszményi célt jelenti. Beszélni annyi, mint kevesebbet mondani.”18 Az érzékelés teljes beszűkülését jelzik tematikus szempontból az állandóan előbukkanó, érdektelennek tetsző életképek, mint például Gyerekek a rendelőben, Lifteslány, Két nő, Mosónők, Villamosban, és a minimál-környezet észlelésének kizárólagossága, a test határainak felülvizsgálása, a naplószerű mindennapok költészete, a befelé beszélés, önmegszólítás retorikája és a talán éppen emiatt a kényszeresen a hétköznapokra koncentráló, állandósult fájdalom, szerelmi veszteség, és hazátlanság életérzése.
“Tőmondatokban gondolkozom.
A kanálnak nincs fénye, csak fogása van.
A kásás hó nem emlékeztet semmire.
Belelépek.
Nincs szeme a holdnak.
A fák ágai nem nyúlnak utána.
Nincs emberi mozdulata a tájnak.
(....)
De a csend se emlékeztet Se szorongásra, se félelemre.
17 Uo. 8.
18 George STEINER, A költő és a csönd (1966), in Egyre távolabb a szótól, Budapest, 1970, 72.
Csend csak csend.
Csak emberi szó.”
(..)
“nem a dolgokat nevezték meg a szavak, csak azt. Ami az emberiből hozzájuk tapadt.
Nem lényegükről szól a szó, Csak arról, mire használhatók.”
(Tőmondatokban)
Magának a tevékenységnek az állandó reflektáltsága, tételes, pontos kimondása is alátámasztja a semmiről való beszéd retorikáját, hiszen a gondolatról gondolkodni, maga az abszolút csönd, mint maga a versírás folyamata. Viszont az asszociáció tagadása csak az asszociáció létrejötte után lehetséges. A kifejtés fázisa, a költői teremtésnek ez az érdekes módon negatív irányba való építkezése egészen a negyedik (Űrlap) kötetig tart.
“Ősz van.
És semmi más.
Semmi dolgom az ősszel, mióta nem írok hasonlatokat.
Semmi sem szép önmagában, Az ősz sem.
Nincs tája a fájdalomnak.”
(Ősz)
A központi mag az ötödik kötetben, a Zuhanásokban fedezhető fel. Itt érik be igazán a szűkszavúság, de a fordulat, disszimiláció azonban most egyrészt pozitív irányban, a szétforgá- csolódott értelem-egységek egyfajta összegződésében, ösztönszerű építkezésében, „emeletek”
egymásra épülésében mutatkozik meg, másrészt a versek határtalanságával, kezdet és vég nélküliségével összefonódó egység megvonja a címet, azaz csupán eggyel szolgál. A csend beiktatása eddig a rövidebb, de összefüggő versek gondolatnyi egységeit forgácsolta vissza- fordíthatatlanul szét, az egymástól elszeparálódott versek között egyfajta végtelen nyugalom képzetének megteremtésével. Itt azonban már a lehető legkisebb gondolat-elemek töredékeinek egymáshoz illesztésével, zaklatott, ütemes ritmussal találkozunk. A ciklussá szerveződés itt elmarad, egyetlen végtelen folyammá, egyetlen végeláthatatlan verssé szerkesztve az egységeket. A legjobb elnevezés a vers-tömb gondolat-vezérlésére talán az „asszociációs-roham”. Érdekes megfigyelni a gondolat-átkötések önkényességét vagy éppen teljes hiányát. A szétszabdalt verstöredékek, néha rendszeresen vagy rendszertelenül ismétlődő sorokkal, az alcímben Oratórium három hangra megjelölés miatt, tehát elkülöníthető beszélőket feltételez. A szerepek mégsincsenek kiosztva, hiába az egymásnak való felelgetés képzete. Mintha elbeszélnének egymás mellett ezek a hangok, egy testbe tételezve, mintha egy őrült visszatérő emlékfoszlányaival keveredett gondolat- alakzatait hallanánk. A stílusrétegek egységenkénti keveredése, sirató, vallomás, mesés bibliai motívumok, gyerekvers, az eddig megszokott egyoldalúságot, tényszerűséget emeli összetettsé- gében magasabb szintre, mégis megtartja az ötletszerű, kétsoros gondolatokat a maguk elkü- lönültségében. Ebből a huszonöt oldalas versből nem lehet idézni. Bármilyen kiszakított részlet óriási hiányt hagy maga után.
A tetőponttal egy időben következett be az életmű folyamán az összegzés két állomása, a hatodik kötet (Kettészelt madár) halottai emlékére ajánlott versei és az eddigi kötetekből válogatott és újrarendezett hetedik (A mondat folytatása) versei. „(A) cím nélküli versek első sorai kerülnek a tartalomjegyzékbe, s a helyenként töredékes, de gondolatritmust, rímeket is tartalmazó tartalomjegyzékek önálló műalkotássá lesznek.” A szavak megvonása, a vers-egység megvonása után most következik be tehát a cím teljes megvonása, majd ez egészül ki az utolsó két kötetben a teljes formai leegyszerűsödéssel.
Az életmű lezárását képező két kötet közül az egyik megelőzi Hervay Gizella halálát, a másik csak utána jelenik meg. Valóban „a peremlét, a sehova sem tartozás, a betegségig fokozódó érzékenységgel megáldott-megvert költő idegenségtudata” mellett az elviselhetetlen szeretetéhség, agresszív barát-keresés, családi tragédiák sora, a kelet-közép európai valóság19 az, ami meg- határozza ezt az idáig megtett költői utat? A csönd megidézésének végállomásán a teljes köz- pontozatlanság, kisbetűs sorkezdetek egyszerűsége mellett újra csak Susan Sontag szavait idéz- hetem. „(A)hogy a misztikusok tevékenységének végeredménye szükségképpen via negativa, Isten nélküli teológia, sóvárgás a tudás mögötti tudatlanság felhője után és a beszéd mögötti csönd után, úgy a művészet is szükségképpen a nem-művészet, az »alany« (a »tárgy«, a »kép«) megszüntetése, a véletlennek a szándékkal való helyettesítése és a csönd kergetése felé törekszik”.20 Isten- nélküliség! Ez a gesztus már nem is tagadás, hanem megírása a nem létnek, az ősi hitetlenség modern kifejeződésének. „Amikor a hazájából s szerelméből kilakoltatott már alig hisz a könyör- gésben, és megunván a szolgai alázatát, ha mással nem, legalább az Úrral egy szintre akar ke- rülni.”21 Isten tagadása mintegy a halálon túlról. Ez ennek a költészetnek, a hiány verseinek legpőrébb, de mégis leggazdagabb, méltó lezárása:
“hányszor meghaltál Uram a feltámadás csak játék mezítláb zavartál a boltba pálinkáért Mária hanyattzuhant a kútnál vödörre fagyva visszakézből ütött József zsoltárt káromkodva hányszor meghaltam Uram a feltámadás csak játék felzavarlak az égre szilvapálinkáért”
(IX. gyalogzsoltár)
19SZAKOLCZAY Lajos, Harmadik honfoglalás, Hervay Gizella posztumusz könyvét olvasva, in Ötágú síp, Budapest, 1989. 132.
20 Susan SONTAG, i. m., 6–7.
21Uo. 142.
Juliane Brandt (Berlin)
Nők a magyar református imádságoskönyvekben 19. század második felében22
„A házasság rendelésében Istennek különösen két célja volt: a szaporodás és a segitség. Úgy rendelte pedig, [...] hogy a férfi az asszony feje, az asszony pedig a férfinak társa és segitője legyen.” „A hajadon leánynak nem is szabad, nem is illik férjet keresni magának. Illetlen rútság az [...] [ehelyett] tiszta és szemérmes magaviseletével kedveltetve magát Isten és emberek előtt, bizza magát az Isten gondviselésére, amely alkalmas időben elvezérli hozzá azt, akit neki férjül rendelt.”
De: „[...]akármilyen különbség legyen is férfiak és asszonyok között, csak ez életre nézve van, de a jobb és valóságos életre nézve nincsen semmi különbség, mert azokat is szintúgy megváltotta Krisztus, mint a férfiakat, és azáltal szintúgy beállittattak Isten kegyelmébe, szintúgy joguk van az örök élethez [...]23 – írta Szikszay György Keresztyén tanitások és imádságok című művében, amely 1786-ban jelent meg és amelyik azóta, így a kiegyezés és az első világháború között is, közkézen forgott, és ugyanakkor számtalan új kiadást is kapott.
„Ismét szabad vagyok”, mondja Medgyes Lajos imádkozó hölgye 1859-ben, „Itéletes elválás után”
„visszanyertem függetlenségemet, kimenekültem a gyűlölt láncok közöl – s megkönyebbült szivvel emelem hozzád hála-imámat oh nagy Isten!” [...] „áldj meg szenvedéseim után állandó örömmel – állandó boldogsággal!! Amen.”24
„´A nő elhagyja atyját, anyját és követi a férfiút, kihez esküje köti.´ Jól tudom, hogy így van, és még sem birok belenyugodni végzetembe. ...elhagyni mindent, mihez szivem egész bensőségével ragaszkodom, s követni égy férfiút, [...] kihez szivem legcsekélyesebb vonzalma sem köt. [...] és mégis, szülőimnek engedelmeskednem kell. [...] Áldj meg a lemondás szent nyugalmával, világítsd meg elmémet; hadd lássam be, hogy jó szüleim ezúttal is javamat óhajtják, jövőmet kivánják megállapitani. [...] legyen erőm szivem mélyébe zárni fájdalmamat [...]”,25 fogalmazza meg Barkóczyné Dömök Antónia 1900-ben egy fiatal nő számára.
Vajon az idézetek egy fejlődési vonal egyes állomásait jelölik meg? Bizonyos tekintetben inkább pontok egy tágas mezőn, bár kivehető egy általános fejlődési folyamat, amely körül elhelyezkednek, és amelyet a következőkben rekonstruálni igyekszem. Előrebocsátok néhány szót a műfajról, illetve a megfigyelések forrásbázisáról.
Alapul a dualizmus korában olvasott protestáns imádságoskönyvek szolgálnak, elsősorban reformátusok, amelyek a felekezetek eltérő nagysága miatt nagyobb számban jelentek meg, s jobban is hozzáférhetők; de evangélikusok is, amelyeket egyelőre kisebb számban sikerült csak összegyűjteni, és amelyek, ahogy még részletezni fogom, e tekintetben kevésbé beszédesek is. A vizsgált korban használt ilynemű könyvek nagy része régebbi keletű – sok régi példányt is használtak tovább, de sok régebbi keletű könyv került újrakiadásra is. Szikszay György már idézett Keresztyén tanitásai csak a legmarkánsabb példa erre; mellette állnak olyan művek, mint amelyeket Révész Bálint, Fördős Lajos, Csiky Lajos részben már a század közepén írtak, vagy a női olvasók számára Szász Károly, Tompa Mihály, Csiky Lajos kötetei. Székács József, Bierbrunner Gusztáv,
22 Szerző ezt a tanulmányt egy átfogóbb kutatási projekt keretében írta meg („Kisebbségi protestantizmus és felzárkózó fejlődés: A magyarországi protestantizmus 1867–1914”), amit a német Volkswagen-Stiftung támogat.
23 Szikszay György: Keresztyéni tanitások és imádságok a´keresztyén embernek külömb-külömb-féle állapati és szükségei szerént készítette, és a´ vélek élni akaróknak lelki hasznokra ki-adta - - Po[z]sony 1786;
idézetek: U.ő, u. az, Budapest, 1993, 197
24 Medgyes Lajos: Protestáns nők imakönyve. Pest 1859, 245, 147
25 B. Barkóczyné Dömök Antónia: Az én imáim. Imák és elmélkedések protestáns lányok és fiatal hölgyek számára. 2. kiad. Budapest 1900, 42–45
Gyurátz Ferencz vagy Sántha Károly evangélikus imakönyvei hasonlóképpen több kiadásra tettek szert.26 Velük olyanokat lehet összehasonlítani, amelyek – kiadásokban mérve – nem arattak oly mértékű közönségsikert.
Az imádságos könyvek különleges, éspedig a korviszonyokra nézve ambivalens helyzetet foglalnak el normatív irányítás és konkrét viszonyokkal való érvelés között. Egy szakemberek által szisztematizált és továbbadott tanon alapulva, annak dogmatikai tételeit a mindennapi életre vonatkoztatva és ahhoz alkalmazva adják elő, a hívek mindennapi életének kihívásaival, csábításaival szállnak szembe, elmagyarázzák nekik kötelességeiket. Azt, hogy ezeket a tanácsokat a hívek mindennapi életükben mennyire szívlelték meg, érdekes lenne behatóbban vizsgálni. Itt csupán a korszakban forgalomban levő szövegek kerülnek szemlére arra nézve, hogy milyen felfogásokat képviselnek a nő szerepéről és nőkre vonatkozó viselkedési normákról. Milyen helyre állítják őket? Milyen sztenderdizált szerepmintákat rögzítenek meg? Milyen más szerepekkel függnek össze? Mennyire egyenlőek vagy nem egyenlőek ezek a szerepek? Milyen nőspecifikus csábításokkal, kísértésekkel számolnak? Megfigyelhetők-e eltérő irányzatok e tekintetben vagy pedig átfogó trendek? És hogy viszonyulnak ezek a jelenségek a másutt megfigyelt európai trendekhez?
Kulcsszavakban bocsátom előre megfigyeléseimet, azután kicsit részletesebben mutatom be, s próbálok magyarázatot nyújtani a megfigyeltekre.
1. Van egy feltűnő különbség az evangélikus, illetve református imádságoskönyvek között – a vizsgáltak közül az előbbiek sokkal kevésbé térnek ki a nők által betartandó normákra, mint a reformátusok. A kívánatos magatartás inkább általános keresztyén normaként jelenik meg. Ugyanakkor a szövegek általánosabban vett társadalmi helyzetekre is kevésbé térnek ki. Amennyire mégis normákat, útmutatásokat fogalmaznak meg a nők számára, szintén a reformátusoknál is meglevő, engedelmes, szelíd, vallásos, inkább belső jó tulajdonságokkal mint külső szépséggel, gazdagsággal kitűnő nő képe rajzolódik ki, a gyöngéd feleség és szerető anya képe.
2. Van egy különbség az általános és a nők számára íródott művek között. Az előbbiekből növekvő mértékben visszaszorulnak a nők helyzetére, kívánatos viselkedésére vonatkozó specifikus részek.
Elvben a nők előfordulhatnak mint hajadon, feleség, terhes, szülés előtt álló, majd mint gyermekágyas asszony, később özvegy; férfiakkal együtt továbbá mint szülő, boldogtalan házastárs, gyermektelen
26 Révész Bálint: Imakönyv protestáns keresztyének számára magános használatul. Debrecen, 1851; 13. k.
Debrecen 1916; uő: Isten az én szivemnek kősziklája, és az én örökségem mindörökké! Imakönyv református keresztyének számára magán használatul. Debreczen 1859; 9. Debrecen én. [1907]; Fördős Lajos: Buzgóság szárnyai melyeken a kegyes lélek istenhez emelkedik. Imádságok reformált keresztyének számára. Kecskemét 1852. 7. kiad. Budapest 1894; 15. u.o. 1909; Dobos János: Keresztyén imák. A Házi ajtatosság növelésére, és a protestáns keresztyén felekezetek használatára. Pest 1855; 5. Budapest 1890;
Csiky Lajos: Hit, remény és szeretet könyve. Az élet kedvező és kedvezőtlen napjaira. Imádságok és elmélkedések a magyar protestáns nép számára. Budapest 1884; 3. u.o. 1914; Szenci Fördős Lajos/ Szivós Mihály: Ájtatos hölgy. Elmélkedések és imák művelt protestáns hölgyek használatára. Kecskemét 1846. 3.
Pest 1867; 4. kiadás Budapest 1897; Szász Károly: Buzgóság könyve. Elmélkedések és imák protestáns nők számára. Pest 1855; 8. Budapest 1908; Csiky Lajos: Az imádkozó nő. Imádságok és elmélkedések protestáns nők számára. Budapest 1900; 3. u.o. 1912; 4. uo. 1917; Székács József: Imádságok és buzgólkodások. Evangyéliumi-prot.-keresztyének számára. Pest 1845. Harmadik kiadás. Pest 1866, 4.
kiad. 1892; Bierbrunner, Gustav: Christlicher Hausaltar. Ein Andachtsbuch für alle Lebensverhältnisse evangelischer Glaubensgenossen. Budapest 1878. 2. kiad. Budapest 1899; Sántha Károly: Buzgóság könyve. Budapest 1888; Gyurátz Ferencz: Lelki vezér. Imakönyv. Pápa 1894. 10. jav. és bőv. kiad.
Budapest 1913. A műfajról és dualizmus kori fejlődéséről ld. bővebben: Brandt, Juliane: Rövid fohászok.
A református mentalitás imádságos könyvek tanúsága szerint. In: Régi témák, mai kérdések a mentalitástörténetben. Esztergom (Megyei Önkormányzat levéltára) 2000, 366–386; illetve Brandt, Juliane: „Szikszai utódjai: Református imádságos könyvek a 19. század második feléből, mint mentalistástörténeti forrás”.– I.–II., I. Ráday Évkönyv IX (1999), 111–141; II. u.o. X, (2000) [sajtó alatt].
házas, illetve külön említést kaphatnak a szolga/szolgálónak illetve a gazda/gazdaasszonynak szóló passzusokban.
3. Szikszay Keresztyén tanitásait mint a korban használatos legrégebbi művet, kiindulópontnak lehet venni, ugyanakkor állandó normatív ajánlat is marad. Nála a nő alá van rendelve férjének vagy más gyámjának, a bibliai tekintélyre hivatkozva éppúgy, mint természetes tulajdonságnak beállított (szerepbeli és testi) adottságai miatt. Férfi és nő normatív és elérendő kapcsolata a házasság, a szaporodás céljával. E kapcsolat ésszerű, valláserkölcsi normatívákat követő döntésen alapul (a férfi oldaláról), felbonthatatlan, a felek keresztyén emberként viselkedjenek egymással szemben.
4. A Szikszay-féle alárendeltségi képletből az idő folyamán női illetve férfiúi életszférák elkülönítése lesz. A nőé a ház, a magánszféra, a férfié a kinti élet, a nyilvánosság. A Szikszaynál is meglevő aszkriptív elemek ebben a folyamatban messzemenően megmaradnak, a besorolás az új képletbe is úgy jelenik meg, hogy természetes adottságokból következik.
5. Változik viszont a házasság feltételezett vagy kívánatosnak tekintett bázisa; az ésszerű, objektív döntés helyébe, valamint a szeretet mint általános viselkedési norma helyébe a „szerelem” lép, a szerepminták leírása érzelmi motívumokkal töltődik fel.
6. Átmenetileg a megszűnhetetlen házasság is felbonthatóvá válik, ezért is lehet nyugodt szívvel Istenhez folyamodni – de ez nem marad így, inkább a Szikszay-féle, sok emberismeretről tanúskodó tanácsok maradnak ki, hogy mitévő legyen egy nő vagy házastárs, ha nem működik jól a kapcsolat, illetve a nő feladatává válik az objektív problémák lelkiekként való megemésztése. A fent említett beletörődés – még az elutasított házasságkötésbe is – ebben a direkt formában kivételt képez, de ez talán inkább a szöveg szókimondása, mint ténylegesen eltérő vélemények következménye.
7. A nők szerepbeosztása nem a cselekvési kör beszűkítéseként vagy csupán hiányosságaikból, természetes adottságaikból következő kényszermegoldásként jelenik meg, hanem felértékelődik, mint saját élettér és feladatkör, sőt, mint azoknak a jogoknak az eredménye, amelyekkel a keresztyénség ruházta fel a nőket.
8. Már Szikszay után, bár az egyes teológiai-mentalitásbeli irányzatoknál nem azonos mértékben, a női szerepkör a honleány szerepével egészítődik ki. A haza majdnem olyan közösség, mint a vallási, a strukturális párhuzamokat a kettő között nem lehet nem észrevenni.
Még egyszer az egyes pontokhoz:
Az 1. ponthoz, az evangélikus művek sajátosságához itt röviden csak a felekezet más kegyességi hagyományára, de más társadalmi összetételére, előtörténetére és így kialakult történettudati és mentalitásbeli hagyományára lehet utalni.27
A 2. ponthoz ebben a vázlatos bemutatásban főleg azt érdemes hozzáfűzni, hogy a női szerepkör bemutatásánál elsőrangú fontosságú, és terjedelmében is általában a legkiemelkedőbb a biológiai funkciókra, azaz az anyaságra, terhességre, szülésre vonatkozó rész. Ezek a passzusok maradnak meg leginkább, akkor is, ha a század folyamán, a századközepi konzervatívoknál szintén, nő és férfi éppen mint házastársak vagy szülők is, együtt kerülnek bele imákba, tanításokba. Ugyanakkor a református könyvek pont a terhességgel, szüléssel járó testi jelenségeket részletezik, a szülés fájdalmát nagyon kifestik, mint bibliai átkot említik, de abban az értelemben is, hogy a szövegek alkalmat adnak kiélni azt, ami úgyis történik. Az evangélikus könyvekben ez nincsen meg, éppúgy, ahogy kevésbé részletezők a betegségről szóló passzusokban is. Ugyanakkor a század közepe körül egy mentalitásában, hangulatában (ha nem is feltétlenül teológiailag) az eddig uralkodó konzervatív beállítottságú és hangnemű irányzattól eltérő új áramlat lép fel, amit ebben a tekintetben liberálisnak lehet körülírni, és ami a racionalizmus és
27 Példákat a történeti öntudat köréből ld. pl. Brandt, Juliane: Die ungarischen Protestanten und das Millennium. Nationale und konfessionelle Identität bei Reformierten und Evangelischen im Spiegel der Tausendjahr-Feiern der Landnahme. Jahrbücher zur Geschichte und Kultur Südosteuropas 1(1999) 57–
93.
szentimentalizmus örökségéből is merít. Ott a betegség, halál, szülés testi oldalának kifestése jobban háttérbe lép, részben a szülés is csak megtörtént faktumként és anyai boldogságként jelenik meg. Ez az irányzat a másikat azonban nem váltja fel, hanem melléje lép, és ugyanakkor lassan mérséklődik. A szenvedés kifestése viszont, azt egy előző vizsgálat megmutatta, arányos viszonyban áll a könyvek közönségsikerével.
A 3. ponthoz: A nő kívánatos jelenségei Szikszaynál – és többé-kevésbé utódainál: legyen alázatos, szelíd, engedelmes. Ne legyen indulatos, haragos, kemény, kegyetlen, s ne bántson másokat. Készülve a házasságra, ezeket az erényeket már előbb is fejlessze, gyakorolja. Legyen szemérmes, becsületes és tiszta – minden szemérmetlen, vagy „buja” gondolatot, beszélgetést, olvasmányt ezért kerüljön. Ne sminkelje s ne szépítse magát, ne táncoljon, mert az csak alkalmat ad a bűnre, nyelvét zabolázza, legyen jótékony. Megfenyíteni lehet, bár a férj gondoljon arra, hogy a verésből sok jó nem szokott származni.
A fel-alárendelésből – ami mellett a szerző arra utal, hogy a megváltás ígérete a nőkre is vonatkozik, és így a feleséggel is úgy kell bánni, ahogy általában keresztyén emberrel – az idő folyamán a szférák elkülönítése lesz. Erre a 4. ponthoz sok szép szakaszt lehetne idézni. Legtömörebben talán Csiky fogalmazza meg azt a század végén, hogy „az legyen a legnagyobb büszkeség, hogy miként a bibliai Mártha, ő is rendben tartja a maga otthonát, s feledteti férjével az élet küzdelmeit, melyekkel neki kinn az élet mezején, férfiúi hivatása szerint folyton csatáznia kell.”28 A terep e felosztását nem is lehet kicserélni, hiszen „illetö és természetes körének határát senki, a nő pedig legkevésbé lépheti által úgy:
hogy visszás helyzetbe ne jusson, hogy lépéséből kellemetlen következések s veszély ne származzanak.
Én, nem akarok több lenni a háznál, mint annak asszony a; szép nevezet és hivatás ez!”, emlékeztet ezért Tompa Mihály. És tovább: „Nő akarok lenni a legnemesebb értelemben, házamnak s kedveseimnek, örömben és fájdalomban, életben és halálban őrző angyala! A szeretett férfiúnak, ki közös boldogságunkért fárad, letörlöm orszájáról a verejtéket, elsimítom gondterhelt homlokáról a redőket.” A szeretett férfiú pedig csak olyan lehet, aki a hont is megfelelő mértékben szereti, és a honért való munkájában is támogatja őt felesége. ...”kik hatáskörömbe esnek, [...] figyelmeztetve, buzdítva s vonatva legyenek a hon iránti kötelesség- és szeretetre; meghitt barátságomban s meleg érzelmeimben ne részesüljenek a hidegek vagy hűtlenek.”29
A 8. ponthoz: Ha viszont nem sikerül ilyen ideális, „erőt és gyöngédséget” „szövetség”-be integráló kapcsolatot létrehozni (ahogy Tompa álmodozik), mitévő legyen? Szikszay még kitér arra, amit valószínűleg utolsó kiútként figyelt meg kortársainál – és eltanácsolja őket ettől: a férj ne hagyja el azt a feleséget sem, „aki miatt nagy keresztje van”, mert egy életre tett esküt, és a feleség hasonló helyzetben ne legyen öngyilkos, mert így elvesztené lelki üdvösségét – ezzel szemben az evilági élet és a rossz házasság is csak átmeneti dolog.30 Később a szerzők ilyesmire már nem térnek ki, kivéve a rövid epizódot, amikor liberális szempontból a rossz házasság felbontható – bele is ütközne a gondviselés tervébe, ami az emberek boldogságát tűzte ki célul éppúgy, mint az emberi- és polgári jogok megvalósítását.31 Ezután bár imádkoztatnak boldog házasságért, az egymással való bánásmódhoz még a Szikszay-féle józan tanácsokat sem adják már. A „szerelem”, ami racionális döntés és isteni gondviselés helyett, vagy az utóbbi megnyilatkozásaként most a házasság alapja lett, arra kötelezi a nőt, a maga házi, a férjről és családjáról gondoskodó szerepében, hogy áldozatot hozzon, hogy – megfelelő mértékben szeressen. Tompánál különösen jól lehet megfigyelni, ahogy a külső konfliktusból belső, pszichés probléma, illetve szenvedés lesz, amit a magányban kell megemészteni: „A magány hozzád férni engedi a békítő gondolatokat, amelyeket a heves izgatottságban visszautasítottál.” „Hadd álljon helyre
28 Csiky: Az imádkozó nő. 4. kiad. 1917, 182
29 Tompa 1867, 34/35, 36/37, 24/25
30 Szikszay 1993, „Tanitás az olyan férjnek, akinek rossz felesége miatt nagy keresztje van”, illetve „Tanítás az olyan feleség számára, akinek rossz férje miatt nagy keresztje van”, 200, 205
31 Különösen jó példa erre Medgyes, ld. Brandt 2000.
érzelmedben az egyensúly”.32 Az érzelmi szálak felértékelése potenciálisan a felek növekvő egyenlőségét jelenthetné, de összekapcsolódik egy másik folyamattal, amelyben a felek növekvő mértékben különböző javakkal rendelkeznek, s ezekkel kapcsolatba s cserébe lépnek – a szerelem, az odaadás és a házimunka az, amivel a nő fizet, aki – főleg, ha polgári nő, aki számára sok imádságoskönyv íródik – munkaerőként ezen túl már nem jön számításba. Ez a háttér viszont szükséges ahhoz, hogy a férfi vállalni tudja szerepét a nyilvánosságban, a gazdaságban. Ez a konstrukció – és ez már a 7. pontra vonatkozik – a szerepkör átléphetetlensége és kicserélhetetlensége, viszont úgy értékelődik át a teológus szerzőknél, hogy ebben a
„saját” hatáskörben a saját, a különleges női kötelesség teljesíthető, amit, mint a női jogok velejáróját, vállalni kell.33
Összefoglalás
I. A korszak elég tetemes imakönyvtermését, a műfaj viszonylag intenzív művelését nézve nem éppen magától értetődik a nők helyzetét részletező, az ő életükre vonatkozó szövegek viszonylagos csökkenése, sőt eltűnése, bizonyos sztereotípiáktól eltekintve – miután legalább a műfaj református változata valamikor nagyon részletesen a vallási normák evilági követelményeit is bemutatta olvasóinak. A sztereotipizálás részben még nőknek írt könyvekben is megfigyelhető (Barkócziné idézett szövege példa erre), amivel az esélyt mellőzik a célcsoport vallásos szellemben való befolyásolására. Nem tudni, hogy a szerzők miért jártak el így. Egyelőre e jelenségre csak hipotézis kínálható: Alapjában a folyamatot szekularizációs jelenségként lehet leírni, a Luhmann-féle értelemben. A társadalom strukturális differenciálódása folyamán a vallás, a maga specifikus funkciójával, a társadalom egyik részrendszerévé, alrendszerévé válik (Subsystem), más alrendszerek mellett.34 Ebben a folyamatban szükségesen elveszíti értelmezési hatalmát a többi alrendszer felett, már nem képes vagy jogosult ezekre vonatkozóan is cselekvési normákat vagy útmutatókat adni. Reflexiói témájává emiatt növekvő mértékben az ember Istenhez való viszonya válik, ezekből gyakorlati normák és irányelvek már csak egyes esetekre vonatkozóan vezethetők le – ha egyáltalán. (Mivel Luhmann maga az egyes társadalmi alrendszerekben történő fejlemények interdependenciáját tételezi fel, nem kötelességünk megkeresni társadalmi kiváltókat a megfigyelt jelenségre, vagy pedig a vallási rendszer képviselőinek tudatos koncepcionális döntését erre az eljárásra.) Mindenesetre a vizsgált művekben a 19. század folyamán nemcsak a nőkre, hanem egyáltalán a konkrét társadalmi helyzetekre vonatkozó útmutatók tűnnek el vagy lesznek szűkösebbé.35 Pontosan azok a szövegek, amelyek modern szóhasználat szerint a társadalmi struktúrára vonatkoznak, alig reagálnak az új jelenségekre, sőt inkább egész életszférákat is kihagynak. Ha Szikszay még egy egész rendi társadalmat írt le, jellemző képviselőiben, és azoknak tanításokat adott mind evilági életükre, mind lelki üdvösségükre nézve, utódainál, bár még kitérnek egyes fontos pozíciókra, beszűkül ezeknek köre. Új pozíciókat – ami elvben elképzelhető lenne, a társadalmi változás láttán – nem is vesznek fel.
Inkább a hatalomgyakorlással járó helyzetek maradnak ki, de továbbra is szemlére kerülnek az alsóbb pozíciók – a kézműves, a földmíves, a szolga/szolgáló, a „szegénységben” élő. Ezeknek létezése, úgy látszik, külön magyarázatot követel, szemben egy olyan helyzettel, amit általában „jólétben” levőként írnak le (a skála másik végén). A társadalom diverzifikációja és a rendi normák feloldása, amelyek közepette még világos volt, kinek mi a feladata, azzal jár együtt, hogy az egyes társadalmi helyzetekben alkalmazandó közvetlen magatartási tanácsok is ritkulnak. E fejlődés menetében a „nő” mint életszerep még gyorsabban marad ki, mint a földmívesé vagy a szolgáé. Ami megmarad az imádságos könyvekben, ez egy szűkebb szövegállomány, amelyet a vallásról, Istenről, az egyházi év állomásairól, az évszakok változásáról, valamint az általános emberi helyzetekről – boldogság és boldogtalanság, szegénység és jólét – való megfontolások tesznek ki.
32 Tompa 1867, 72, 71
33 Ld. pl. Csiky, Az imádkozó nő, 1917, 263–264
34 Luhmann, Niklas: Funktion der Religion. [1977] 3. kiad., Frankfurt a.M.1992
35 Ld. részletesebben: Brandt 2000
II. A magyar protestáns, és főleg református imádságoskönyvekben megfigyelhető fejlődés nagy vonalakban a más európai országokban is megfigyelt tendenciákat követi. Esetleg némi fáziskéséssel, de erről nehéz végleges ítéletet fogalmazni, mivel a megfelelő, pl. német vizsgálatok főleg világi tanácsadó könyvekből vagy világi irodalmi, sőt elméleti szövegekből indulnak ki. Utalni lehet pl. Ulrike Döcker összefoglaló munkájára a német nyelvű Benimmbücher-ről (ami nem csak a nőkről alkotott képet követi nyomon) vagy Karin Hausen, Gisela Bock, Barbara Duden, Stefanie Ernst megfigyeléseire.36 Ezek szerint az 1800-as években Európában a nemi jellemek (Geschlechtercharaktere) polarizációjára kerül sor. Ezek viszont természetes adottságként jelennek meg. Különválnak az illető életszférák, a nemek oda való besorolása pedig természetes adottságaikból következik. Ez a különválás és a „szerelem”
felértékelése, így Duden és Bock, előfeltétele annak a munkamegosztási és gazdasági rendszernek, amit az iparosodás hoz létre. Bár magam az okot és az okozatot kevésbé merném elválasztani egymástól ebben a folyamatban, szerintem az éppen bemutatott anyagon nagyon világosan lehetett megfigyelni egy párhuzamos folyamatot.
Ugyanakkor ebben az európai fejlődésben is egy átmeneti liberalizáció konstatálható, ami a nőknek, legalább a felső osztálybeli nőknek nagyobb cselekvési teret enged, és nagyobb döntési lehetőségekkel ruházza fel őket saját életvezetésükre, illetve birtokuk használatára nézve. A folyamat a késő udvari, nemesi kultúrával kapcsolódik össze, mind francia, mind német viszonylatban a polgári magatartásforma ehhez való oppozícióban mint ennek tagadása fogalmazódik meg. A felvilágosodásbeli művelt hölgy, a szalonokat vezető nő, aki egyenjogúan vitatkozott férfiakkal – más és másképp mint a férfiak, de mint azoknak kiegészítése, és másféleségében elismert partnere – eltűnik. Pont a polgárosodás ad haláldöfést e relatív haladásnak.37 Hasonlóképpen a jogi szférában is visszaszorulnak a házassági és tulajdonjog egyes, a nőknek kedvező szabályozásai. Az általános porosz országos jog (Allgemeines Preußisches Landrecht, 1794) pl. egy házasság felbontását többféle okból engedte meg, lényegében akkor, ha a házastársak elidegenedtek egymástól, és a házasságba lépő nőnek is rendelkezést adott behozott birtoka felett, illetve a vagyoni okból csalással létrehozott házasságot eleve semmisnek tekintette, mindezek a lehetőségek a későbbi német jogszabályozásban eltűnnek, a nő legfeljebb jogi személy marad, de mindenben férjétől függ, és ami övé volt, azé lesz.38 Úgy vélem, a liberális kitérő, amely Medgyes esetében megfigyelhető, hasonló fejlődésre utal. Vele szemben Tompáék és Csikiék felfogása – ha nem is Bárkócziné elvárása – az, ami a késő 19. századi polgári református nőképet jellemzi.
36 Döcker, Ulrike: Die Ordnung der bürgerlichen Welt. Verhaltensideale und soziale Praktiken im 19.
Jahrhundert. Frankfurt a.M.–New York 1994, kül.: Bürgertum, Bürgerlichkeit, bürgerliche Kultur.
Bürgerlichkeit als soziale Praxis. 9–18; uő: Bürgerlichkeit und Kultur – Bürgerlichkeit als Kultur. Eine Einführung. In: Bürgertum in der Habsburgermonarchie. Szerk. Ernst Bruckmüller, Ulrike Döcker, Hannes Stekl, Peter Urbanitsch. Wien–Köln 1990, 95–104; Hausen, Karin: Die Polarisierung der Geschlechtscharaktere. Eine Spiegelung der Dissoziation von Erwerbs- und Familienleben. In:
Sozialgeschichte der Familie in der Neuzeit Europas. Szerk. Werner Conze. Stuttgart 1976, 363–393;
Duden, Barbara: Das schöne Eigentum. Zur Herausbildung des bürgerlichen Frauenbildes an der Wende vom 18. zum 19. Jahrhundert. In: Kursbuch 47. Frauen. Szerk. Karl Markus Michel, Harald Wieser.
Berlin 1977, 125–140; Bock, Gisela–Duden, Barbara: Arbeit aus Liebe – Liebe als Arbeit. Zur Entstehung der Hausarbeit im Kapitalismus. In: Frauen und Wissenschaft. Beiträge zur Berliner Sommeruniversität für Frauen Juli 1976. Berlin 1977, 118–199; Ernst, Stefanie: Machtbeziehungen zwischen den Geschlechtern. Wandlungen der Ehe im „Prozeß der Zivilisation”. Opladen 1996; Uő: Machtbeziehungen zwischen den Geschlechtern in der bürgerlichen Ehe. Sozio- und psychogenetische Perspektiven. In:
Zivilisierung des weiblichen Ich. Szerk. Gabriele Klein, Katharina Liebsch. Frankfurt a.M. 1997, 154–184.
A viták mostani állásáról, a kutatásban képviselt mai pozíciókról ld. Daniel, Ute: Kompendium Kulturgeschichte. Theorien, Praxis, Schlüsselwörter. Frankfurt a. M. 2001, kül.: Frauen- und Geschlechtergeschichte. 313–330.
37 Döcker, Die Ordnung... 1994, kül. 220, Ernst 1997, 164/65, 171.
38 Ernst 1997, 178/79, u.ő. 1996, 126–155
Horváth Györgyi (Pécs)
A női irodalom fogalma Magyarországon. A történeti megértés szerepe a magyar nőirodalmi kutatásokban39
A női irodalom problematikája, úgy tűnik, távol áll a magyar irodalomtudomány által relevánsnak tekintett kérdésfelvetésektől, főleg amennyiben – megszokott módon – az említett problematikát kitüntetett témaként kezelő feminista irodalomtudomány hazai recepciójával összekötve tárgyaljuk:
ez a recepció meglehetősen gyérnek mondható, az ezzel az irányzattal szimpatizáló magyar irodalomtudósok száma csekély, az intézményi háttér nem adott, a diszkurzusalapító feminista szövegek fordításai hiányoznak, ahogy hiányoznak a magyar nyelvű irodalmi szövegekről készített feminista szempontú elemzések is. Igaz ugyan, hogy mindezen hiányok ellenére széles körű konszenzust élvez az a megállapítás, mely szerint a női irodalom kérdésköre – párhuzamosan a feminista szemszögnek a szövegelemzés során történő érvényesítésével – egyre divatosabb témává (illetve megközelítéssé) vált immár Magyarországon is, de erősen valószínű, hogy a két vélemény közti ellentét pusztán egy, a magyar irodalmi közegtől hagyományosan idegennek tekintett, de ma már nálunk is lassanként teret hódító beszéd – és látásmód –, a feminista irodalomtudomány ambivalens hazai megítélését példázza, ellenben a női irodalom problematikájáról magáról igen keveset mond. Az az igen gyakori, hallgatólagos előfeltevés ugyanis, mely meghatározni látszik a női irodalom hazai megközelítését, mely szerint az kizárólagosan feminista kontextushoz kötött szakterminus, s ezért hazai tematizálása is kizárólagosan a feminista irodalomtudomány recep- ciójának eredménye, mindenféleképpen korrekcióra szorul. Ez a megközelítés hallgat ugyanis arról, hogy a női irodalom tematizálására szolgáló elméleti keret történetileg nem egyedül a feminista irodalomtudomány volt, még a magyar irodalomkritikai gondolkodás esetében sem, ahogy hallgat arról is, hogy a női irodalomnak a modern által, azon belül is elsősorban az esztétikai modernség által meghatározott, igen komplex eszmetörténeti vonatkozásai, kötődései vannak, melyek mindmáig meghatározzák a női irodalommal kapcsolatos előfeltevéseinket.
Úgy gondolom, a női irodalom ezen, a feminista irodalomtudomány kialakulását vagy recepcióját megelőző tematizálására irányuló figyelem alapvető jelentőségű bármilyen nőirodalommal (így a magyar nőirodalommal is) kapcsolatos vizsgálat elvégzésének szempontjából. Ennek a figyelemnek valószínűleg több, a magyar nőirodalom speciális helyzetét érintő vonatkozása is lehet (így például érvénytelenítheti azt a vádat, mely szerint a női irodalom kérdésköre tulajdonképpen idegen a magyar irodalomtudományos közegtől, külhoni hatásokra jelentkező, teljességgel új jelenség, s a vele való foglalkozás a centrum és periféria vonatkoztatási keretén belül működő önkolonializáló gesztus lenne), de a legfontosabbnak azt tartom, hogy képes rámutatni arra, hogy a „női irodalom”
történeti fogalom, s mint ilyen, szükségszerűen foglal magába időben és térben változó, különféle diszkurzív meghatározottságok elrendeződésétől függő, egymással összeegyeztethetetlen, mindmáig ható jelentéseket. A női irodalomnak mint a feminista diszkurzusok egyik kitüntetett tárgyának, alapfogalmának történeti meghatározottságára való rámutatás az ún. posztmodern, avagy Georgia Warnke szavával élve, hermeneutikai feminizmus jellemzője, mely a hatástörténeti tudat jelentőségét ismeri fel a feminista szubjektum pozícióját, valamint a feminista kritika (és elmélet) alapfogalmait illetően, szemben a feminista kutatások korábbi fázisaival, melyek egy radikálisan új, eszmetörténeti meghatározottságoktól majdhogynem függetlennek tételezett kritika kivitelezőjeként értették meg magukat.40 A hatástörténeti tudat jelentőségének talán legszemléletesebb példája a
39 Ezúton szeretnék köszönetet mondani a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány, a pécsi Sensus Csoport és a PTE-BTK Irodalomtudományi Doktori Programja által nyújtott anyagi segítségért, valamint Márk Tamásné, Orbán Jolán és Thomka Beáta támogatásáért, melyek mind jelentõsen hozzájárultak ahhoz, hogy a konferencián részt vehettem.
40 Georgia WARNKE: Hermeneutics, Tradition and the Standpoint of Women. In: Brice R. WACHTERHAUSER
(szerk.): Hermeneutics and Truth, Northwestern University Press, Evanstone, Illionis, 1994. 206–220.
