Bessenyei József (Miskolc)
A Miskolci Egyetemen akkreditált szövegtudományi PhD (doktori) program rövid ismertetése
A program témája a szöveg mint a tudományos kutatás tárgya és eszköze a történelemtudomány, az irodalomtudomány és a rokon tudományok (művelődéstörténet, tudománytörténet stb.) területén. A szöveg keletkezésének, fennmaradásának, feltárásának, közzétételének és felhasználásának története, elmélete és gyakorlata. Vezetője Kulcsár Péter professzor.
A történelem- és irodalomtudomány számára a kezdetektől, e diszciplínák létrejöttétől a legfontosabb eszköz és egyben a kutatás egyik legfontosabb tárgya a szöveg. Ennek megfelelően mindkét tudományág különös gondot fordít a szöveg mint forrás megismerésére és közzétételére, ezzel párhuzamosan a szövegekkel és tudományos igényű kiadásukkal kapcsolatos textológiai problémák feltárására és megoldására.
Noha tehát a szövegkiadás gyakorlata és elmélete, a textológia több ezer éves múltra tekint vissza, és roppant mennyiségű eredményt produkált, a szöveg sajátképpeni tudománya mind a mai napig világszerte is gyermekcipőben jár, Magyarországon pedig a szöveg keletkezésének, fennmara-dásának, feltárásának, közzétételének és tudományos célú alkalmazásának komplex kutatására még kísérlet sem történt soha. A részmunkálatok egymástól elszigetelten vagy alkalmi kapcsolatban folynak, az elmélet a gyakorlati tevékenység mellékterméke. Az oktatás hagyományosan szétszórt és esetleges, intézménnyel nem rendelkezik, többnyire egy-egy konkrét szövegkiadáshoz kötött.
Ennek következtében az eredmények és tapasztalatok általánosításához szükséges át- és kitekintésnek még a reményét sem nyújtja, az igényét sem kelti fel. Még a kritikai igényű kiadások sajtó alá rendezője is minden egyes alkalommal elölről kezdi a közlés elméleti alapjainak lefektetését, módszereinek kidolgozását, véletlenszerűen követve egy-egy mintát. Ilyen körülmények között magától értetődik, hogy a kiadványok színvonala egyenetlen. Nem alakult ki összhang a szövegre mint forrásra irányuló kutatások és teóriák, meg az utóbbi évtizedekben rohamléptekkel előrehaladó szemiotika között sem. E külső és belső szeparálódáshoz járul az informatikától való különállás, mely pedig elméleti téren új megközelítési módokat, gyakorlati téren új lehetőségeket biztosíthatna a forrásszövegek történelem- és irodalomtudományi hasznosításához.
Ezenközben szórványos kísérletek jelzik az ifjabb generációknak azt a kívánságát, amely a forrásszövegnek mint tudományos objektumnak több oldalú megközelítésére, modernebb eszközökkel történő kezelésére, a textológia tágabb környezetbe való beillesztésére irányul.
E széttagoltság és elszigeteltség felszámolása olyan szakemberek kiképzése útján valósítható meg, akik a szöveg komplex vizsgálatához szükséges valamennyi fontosabb elméleti és gyakorlati eszközzel rendelkeznek, látják azt a fizikai, társadalmi és történeti teret, amelyben a szöveg keletkezett, elhelyezkedik és hasznosul, ismerik azokat az utakat, amelyeken megközelíthető, azt a technikát, amellyel kezelhető, és tisztában vannak azzal, hogy a szövegvizsgálat eredményei hogyan plántálhatók bele a tudomány egyetemébe. Az így képzett szakember előtt út nyílik a szöveghez kapcsolódó bármely hagyományosan gondozott részterület magas szintű, elméletet és gyakorlatot egybefogó művelésére. Ennek következtében a textológia praktikuma a jelenleginél összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalra emelkedik, másik oldalról viszont lehetővé válik az alapképzésben megszerzett ismereteknek egy különös szempontból való megközelítése, a történelem- és irodalomtudomány más szemszögből nem látható belső és külső összefüggéseinek felismerése és feltárása. A speciális képzés tehát hasznosan járul hozzá a történelemtudomány, az irodalomtudomány és rokon tudományaik (a művelődéstörténet, a tudománytörténet és a többi) magas szintű és új eredményeket teremtő műveléséhez.
E koncepció társadalmi támogatottsága is érzékelhető. Az utóbbi két évtizedben – mintegy százéves szünet után – nagy erővel tört fel az igény a történelmi és irodalmi szövegek színvonalas kiadása iránt. Ennek több egybejátszó oka van. Ez természetes reakciója a legutóbbi hosszú időszak
ideológiára orientált szellemiségének, amely nagyobb gondot fordított a szövegek értelmezésére, mint pontos közzétételükre. Ezzel egyidejűleg a 19. század jelentős eredményei (impozáns forráskiadvány-sorozatok stb.) elavultakká váltak. Ugyanakkor megszaporodott a közreadandó szövegek száma, mert kül- és belföldön jó néhány korábban hozzáférhetetlen dokumentumőrző intézmény megközelíthető lett. Megnyílt továbbá a lehetőség arra, hogy a hazai szakembergárda nemzetközi vállalkozásokba is bekapcsolódjék, illetve nemzetközi érdeklődésre számot tartó szövegeket publikáljon. Mindez a szövegkiadás iránti érdeklődés élénküléséhez és a textológiai tevékenység felértékelődéséhez vezetett, úgyannyira, hogy ma már nemcsak egyes intézmények tekintik ezt fontos feladatuknak, hanem kifejezetten erre szakosodott, üzleti vállalkozásként működő kiadók is alakultak, jelezvén a társadalmi igényt. A tudományos minősítés történetében első ízben az 1990-es évek elején sor került kritikai kiadás elismerésére. Ezzel együtt azonban a másik oldalon egyre jobban lábra kap a dilettantizmus.
Felvetődött tehát az igény a szövegtudomány hazai centrumának megteremtésére, amely elméleti szinten kapcsolódik a textológia magyarországi és nemzetközi vállalkozásaihoz, és egyben olyan posztgraduális képzési hely, amely a gyakorlati munkát elméleti alapokon végző szakembereket felkészíti.
A szövegtudomány oktatása iránti igény szerencsésen esik egybe a hazai tudósképzés új szervezeti kereteinek kialakulásával, ugyanis a szövegtudomány oktatása csak posztgraduális formában oldható meg. A kurzust azok a hallgatók végezhetik el sikerrel, akik a magyar múlt kulturális értékei fölött egyetemi szintű áttekintéssel és bizonyos fokú nyelvismerettel rendelkeznek, akik legalább tanulmányaik során találkoztak már forrásszöveggel, és akik a kutatói pályát életcéljuknak tekintik.
Ennek a képzési központnak mind idehaza, mind a nemzetközi mezőnyben jelentőséget ad az a tény, hogy a szövegtudományi kutatások a világon mindenütt a gyakorlat mellékágaként folynak, Magyarországon pedig egyáltalán nincs olyan intézmény, amely ezt a feladatot a maga komplexitásában ellátná, és egységes rendszerben oktatná az alább bemutatásra kerülő oktatási koncepcióban meghatározott szakterületeket.
A program oktatási koncepciója a magyarországi írásbeliség különböző szövegtípusainak megis-merésére és kezelésére irányul, az elméleti képzés és a gyakorlati alkotómunka szoros egységére és egyidejűségére épül. A történeti, teoretikus és módszertani ismereteket eredetükben és alkalmazá-sukban mutatja és gyakoroltatja be, a hagyományos és modern technika használatával együtt.
A kurzus tantervben rögzített előadásokból és gyakorlatokból, valamint egy-egy kérdéskör meghívott szakemberei által tartott speciálkollégiumokból (szeminárium) áll, hat félévben, félévenként 12 óra elméleti és 30–42 óra gyakorlati foglalkozással, különös tekintettel a számítógép alkalmazására.
A kurzus indulásakor minden hallgató kap egy magyar és két, választhatóan latin vagy német nyelvű szöveget, amelyet a gyakorlati órákon és önálló munkája során kiadásra alkalmas, ,,nyomdakész” kézirattá kell kidolgoznia. A tantervben rögzített előadásokon, a speciálkollé-giumokon, valamint a magyar tárgyú gyakorlatokon való részvétel kötelező, a latin vagy német tárgyú gyakorlat kötelezően választható. A kis létszámra való tekintettel a később felvételt nyerő hallgatók a soron levő tanegységnél kapcsolódnak be a tanfolyamba.
A program részletes tanterve a következő:
I. félév
Szövegismeret I. 12 óra előadás
Nyomtatványolvasás – magyar 12 óra gyakorlat – latin
– német 12 óra gyakorlat
Speciálkollégium 6 óra szeminárium
II. félév
Szövegismeret II. 12 óra előadás
Kéziratolvasás – magyar 12 óra gyakorlat
– német 12 óra gyakorlat – latin 12 óra gyakorlat Kodikológia, diplomatika
Speciálkollégium 6 óra szeminárium
III. félév
Szövegismeret III. 12 óra előadás
Nyomtatványmeghatározás 12 óra gyakorlat
Könyvtár- és levéltárhasználat 12 óra gyakorlat Speciálkollégium
(szövegismeret)
6 óra szeminárium IV. félév
Textológia I. 12 óra előadás
Textológia – magyar 12 óra gyakorlat
– latin
– német 12 óra gyakorlat
Speciálkollégium 6 óra szeminárium
V. félév
Textológia II. 12 óra előadás
Textológia – latin
– német 12 óra gyakorlat Számítógépes szövegfeldolgozás 12 óra gyakorlat
Speciálkollégium 6 óra szeminárium
VI. félév
Textológia III. 6 óra előadás
Szövegkiadás 6 óra előadás
Szövegkiadás 12 óra gyakorlat
Szerkesztés 12 óra gyakorlat
Speciálkollégium 6 óra szeminárium
Kurzusleírások:
I. Szövegismeret
A jel, az üzenet (message), az írás, a szöveg, a szövegmű. Az irodalmi forma. Szövegelmélet.
Irodalomszociológia. A forrásszöveg tipológiája és formái. Fennmaradásának módjai és eszközei.
Könyv- és írástörténet, a helyesírás története, a nyelvjárás. A kézírás (paleográfia, történeti grafológia), a kézirat (kodikológia, diplomatika). A nyomtatás és a nyomtatvány. Egyéb információhordozók és médiumok. A szöveg tárolása és lelőhelye (könyvtár, levéltár). A felkutatás módszerei és eszközei. A szövegismeret segédletei.
II. Textológia
A filológia és története. A szöveg olvasása, megértése, értelmezése, minősítése (a forráskritika), magyarázata, javítása, a segédletek kezelése. A textológia története és iskolái. Intézmények és orgánumok. A szöveg reprodukálásának lehetőségei, formai megoldásai és tartalmi követelményei.
A reprodukálás technikai eljárásai és eszközei.
III. Szövegkiadás
A publikálás története, elvei, formái, technikája, intézményei, szervezése. A szöveg számítógépes feldolgozása, tárolása, publikálása. A szerkesztés. A kiadói tevékenység. A szövegtudomány etikai és jogi vonatkozásai.
Speciálkollégiumok
Kódextöredékek, nyomtatványok meghatározása, grafológia, papír, könyvkötés, nyomdai ismeretek, indexelés, kiadói tevékenység.
A vizsgák
A kurzus folyamán a hallgatónak a Szövegismeret és a Textológia tantárgyak III. részének befejezése után kell vizsgát tennie az illetékes előadók egyike előtt, ekkor az elsajátított elméleti ismeretekről ad számot. A VI. félév végére latin vagy német, valamint angol és egy világnyelvből középfokú nyelvvizsgával kell rendelkeznie, és be kell nyújtania a disszertációját. Ezután kerül sor a doktori szigorlatra, amelyen a szövegtudomány teljes elméleti, történeti és metodológiai ismeretanyagának kellő mérvű elsajátítását kell bizonyítania.
A kurzus a disszertáció megvédésével fejeződik be. A disszertáció minősítése, illetve megvédése során az elkészített kritikai szövegkiadás színvonala, valamint a csatlakozó szövegtudományi feldolgozás (értekezés) önállósága és tudományos újdonságértéke kerül mérlegelésre.
A program tudományos célja magyar és latin vagy német nyelvű történelemtudományi, irodalomtudományi, művelődéstörténeti, tudománytörténeti és rokon területekhez tartozó közép-vagy újkori kéziratos közép-vagy nyomtatott forrásszövegek kritikai kiadásának sajtó alá rendezése a szöveg elolvasásától a nyomdakész kézirat elkészítéséig, a szövegkiadás szövegtudományi tanulságainak tanulmányszintű, és az ,,értekezés” műfajának formailag is megfelelő feldolgozásával.
A konkrét szövegek a hallgató felkészültségétől, nyelvtudásától, érdeklődési körétől és távlati terveitől függően kerülnek kiválasztásra, figyelemmel a szaktudományosság szükségleteire is.
A kurzus infrastrukturális feltételeit részben a Karon működő textológiai műhely biztosítja, s annak keretei között lehetőség nyílik a legjobb munkák publikálására, és a szélesebb körű szakmai közvélemény elé terjesztésére. Ennek visszhangjából a kurzus eredményessége lemérhető lesz.
Emellett a publikálás lehetősége minden bizonnyal ösztönözni fogja a hallgatókat.
A program személyi feltételei az indulástól fogva többször változtak. A program vezetője Kulcsár Péter egyetemi tanár (DSc). A programban résztvevő vezető oktatók: Bessenyei József, Heltai János, Tóth Péter.
Heltai János (Miskolc)
A szöveg tekintélyének forrásai Magyarországon a barokk kor elején
Exordium
Előadásom előre megadott rezüméjében a szövegtisztelet jelenségeinek, valamint a szöveg és gondozója kapcsolatának vizsgálatát ígértem. A feldolgozni kívánt forrásanyagon való töprengés közben egyrészt meggyőződtem arról, hogy jó irányban tettem föl az eredeti kérdést, másrészt be kellett látnom, hogy a szövegtisztelet kérdéséről nehéz lenne úgy beszélni, ha nem látjuk magunk előtt a tisztelet okát, a szöveg tekintélyét és a tekintély forrásait. Előadásomban tehát azt vizsgálom, hogyan alakul a szöveg tekintélye a XVII. század eleji magyarországi nyomtatott nyilvánosságban, illetve milyen tényezőkben ismerhetjük föl ennek a tekintélynek a forrásait.
A probléma
Kérdésfeltevésemben Richard H. Rouse és Mary A. Rouse A kéziratos irodalom hét évszázada163 és Bernardo Cerquiglini: Szerzői variánsok és másolói variencia164 című tanulmányaiból indultam ki.
Nem konkrét mondanivalójukra támaszkodom, sokkal inkább saját tapasztalataimat próbálom elhelyezni a két tanulmányból adódó gondolkodási keretben, anélkül, hogy a továbbiakban ismételten hivatkoznék rájuk.
A kora újkori szövegek létezési módja átmenetet képez a középkori kéziratos szöveg és az újkori, szerzői, irodalmi szöveg között. A középkori szöveg és szerzője kisebbrendűnek érezte magát a megelőző korok árnyékában. A szövegek a Biblia, az egyházatyák és az ókori klasszikusok min-denki által elismert tekintélyének gyámsága alatt keletkeztek. A szerzők érdemüknek azt tekin-tették, hogy a múlt örökségét képesek számba venni, és saját korukra alkalmazni. A szövegek pedig, nem utolsó sorban előállításuk technikai lehetőségeinél fogva, egyfajta nyitottságban éltek: kitéve a másolás mindenkori esetlegességeinek, az elírásoknak, a nem jól értett helyek önkéntelen vagy tudatos átértelmezésének, azaz a másoló hatalmának.
A romantika korára alakult ki az a típusú irodalmi szöveg, amelynek tekintélye csak a legutóbbi évtizedekben kezd meginogni, amely zárt individuális szubsztanciaként létezik, s amely fölött a hatalmat a szerző óhajtja birtokolni, illetve pontosabban fogalmazva, amelynek tekintélye az auten-tikusságban, azaz a szerző perszonalitásában, intellektuális, érzelmi, alkotói teljesítményének önértékében gyökerezik.
Előadásomban arra figyelek, hogyan alakul a szöveg létezési módja e két sarokpont között.
Természetesen nem terjeszkedhetem ki az összes lehetséges kérdésre. Egyetlen aspektust tartok szem előtt, egyetlen koherens, később ismertetendő forrásbázis alapján. Választott kérdezési irá-nyom a következő, milyen eszközök segítségével próbálják a XVII. század első felében Magyar-országon tekintéllyel felruházni a szöveget létrehozói: a szerzők, fordítók, kommentátorok, kiadók, nyomdászok. Mit véltek, illetve mit kívántak felmutatni a szöveg tekintélyének forrásaiként.
Excursio: A régi könyvek bibliográfiája és a kánon
Mielőtt rátérnék az imént vázolt kérdés tárgyalására, nem is rövid kitérőt szeretnék tenni, hogy a felvetett probléma vizsgálatát a mai irodalomtudomány egy többé-kevésbé látens vitájának
163 Helikon, 1989, 351–362.
164 Helikon, 1989, 363–377.
kontextusába állíthassam.165 Előadásom ugyanis egy szakadék megszüntetésének irányába kíván lépéseket tenni. Ez a szakadék természetesen csak virtuálisan létezik a filológia és a szövegek értelmezését végző, valamint az értelmezői eljárások elméleteit kezelő irodalomtudományi mezők között. Virtuális szakadékról beszélek, mivel a problémakört kicsit is közelebbről ismerők előtt nem lehet kérdéses, hogy már a szöveg genezise is hozzátartozik az értelmezői folyamathoz, s ebben a szöveg technikai-műszaki rögzítési módjának, később a szöveg filológiai átörökítése során feltárt információknak, segédanyagoknak, egyáltalán annak a kontextualitásnak, amelyet a szöveg műszaki és filológiai közvetítése és közvetítettsége teremt, alapvető szerep jut. Nemcsak a fordítás értelmezés ugyanis, hanem a leírás, a kinyomtatás, a bibliográfiai számbavétel, a kiadás, újrakiadás által is új és új értelmezéseken megy át a szöveg, sőt radikálisabb felfogás szerint minden ilyen aktus, minden ilyen irodalmi cselekvés egyenesen új szöveget hoz létre. Nem akarok azonban itt a szöveg metamorfózisának ontológiai vonatkozásaival foglalkozni, hanem visszatérek szorosabban vett tárgyamhoz és célomhoz.
A filológiai és értelmezői teljesítmények közti hierarchia feltételezése mindenképpen jelen van az irodalommal foglalkozóknak az irodalom léthelyzetéről s főként az irodalomtudósi szerepről szóló elképzeléseiben, néha hivatalos, akadémiainak tekinthető, sőt jogszabályokban is manifesztálódó álláspontokban, máskor a szakmai közvélekedés bizonyos regisztereiben, néha csupán látens, de mégis makacsul létező magatartási attitűdökben. Egyrészt, például, mint legutóbb Szilágyi Márton utalt rá, a filológusok önlebecsülésében, amely komoly és indokolatlan önbizalomhiányról árulkodik, másrészt az értelmezői szerepkörök körül kialakult tekintély-mítoszokban.166 Szilágyi az idézett tanulmányban komoly lépéseket tett abba az irányba, hogy bevonja a filológiai munkát és teljesítményt az irodalomtörténeti és irodalomértelmezési folyamat, ezen belül különösképpen a kánonképző és kánonképződési eljárások és történések eseményei közé. Filológia fogalmán pedig főként a szöveggondozás, kommentálás és magyarázás aktusait értette.
A régi irodalomra nézve (a régi szó értelmezésétől itt most praktikus okokból eltekintek) azonban a kánonképzés egyik legfontosabb eszköze a bibliográfiai számbavétel. A régi könyvek bibliografizálásának hatalmas és sokrétű gyakorlati eszköztára, és nem kisebb elméleti háttér-irodalma alakult ki az idők folyamán. Anélkül, hogy ezek részleteire most a legrövidebb pillantást is vetném, néhány illusztratív mozzanatra hadd hívjam föl a figyelmet. Például az évszázadokban megállapított korszakhatárolási elvek, valamint a bibliográfiáknak az egyes példányok egyedi jellegzetességeiig lehatoló leírási módszerei alakították ki a régi könyvek muzeális értékét, s ehhez kapcsolódva folyamatosan emelkedett kereskedelmi értékük, s mára már gazdaságilag is jelentős tezauráló szerepük.167 Hasonló folyamatok mentek végbe a szellemi szférában is. A retrospektív bibliográfiákba bekerült művek körül már pusztán régiségük tudata is kialakított egyfajta tekintélyt, amelyet akár prekanonikus állapotként is értékelhetünk. Nemcsak a tudományos kézikönyv funkcióit töltötték be a nemzeti retrospektív bibliográfiák, hanem a nemzeti reprezentáció, sőt a
165 Ebben a törekvésemben nem titkoltan közrejátszik az a szándék, hogy a Régi Magyarországi Nyomtatványok című bibliográfiai vállalkozás (amelynek a közelmúltban, 2000-ben megjelent harmadik kötetének szerkesztője voltam) jelentőségét az irodalomelméleti kutatások szempontjából is átgondoljam és tudatosítsam.
166 SZILÁGYI Márton: Filológia, irodalomtörténet, kanonizáció. Klasszikus módszertudat és új kihívások között. Helikon, 2000, 564–572; Fontos írás ugyanitt e kérdésben: HÁSZ FEHÉR Katalin: A filológia diszciplináris helyzete. Helikon, 2000, 469–480. Mondanivalóm kialakításában támaszkodtam még:
DÁVIDHÁZI Péter: A hatalom szétosztása. Klasszikus, modern és posztmodern a szövegkritikában. In:
DÁVIDHÁZI Péter: Per passivam resistentiam. Bp. 1998, 209–225; HORVÁTH Iván: Szöveg. 2000, 1994, november, 42–53.
167 A XV. századi nyomtatványokat incunabulumnak, ősnyomtatványnak nevezi a szakirodalom, a XVI.
századiakat antiquáknak. Országonkét, régiókként, könyvtáranként bibliográfiák sokaságában tartják őket nyilván. Ma már mind a két régi könyvkategória piaci értéke vetekszik a műtárgyakéval.
nemzeti önmeghatározási folyamatok nélkülözhetetlen, nagy kedvvel és eredményességgel épített eszközeivé váltak Közép- és Kelet-Európában több helyen.168
Nyilvánvaló, hogy a magyar nemzeti retrospektív bibliográfia megszületését és sorsának további alakulását is hasonló folyamatok kísérték, és reményeim szerint kísérik a jövőben is. Szabó Károly XIX. század végén megjelent bibliográfiájának hatására alakították ki nagyobb közkönyvtáraink muzeális különgyűjteményeiket.169 Ezek a gyűjtemények ma hozzátartoznak egy-egy régió kulturális arculatához, művelődése, műveltsége reprezentatív tezauruszainak számítanak. Sőt, ismét csak mellékesen jegyzem meg, az idegenforgalomban kommerciális funkciójuk is kezd kialakulni.
Szabó Károly kronológiai, nyelvi, területi és személyi kategorizálási elvei170 a tudományos gondolkodásban komoly kánonképző szerepet játszottak, például hosszú időre az ő bibliográfiája szabta meg a régiség 1711-es időhatárát. Ugyanakkor ezek az elvek tükrözték is a kor tudományos és közgondolkodását. Nyelvi kategóriái kifejezték a magyar nyelv privilegizált helyzetét a magyar állam területén, területi elve az itthon nyomtatott műveket hozta prekanonikus állapotba, hiszen bibliográfiájának megjelenése óta egy határainkon belül nyomtatott néhány lapos iskolai disputáció sok tekintetben nagyobb értéknek számít, mint például egy Bázelben közrebocsátott bibliai lexikon.
Személyi elve pedig, amellett, hogy az anyagot gyakorlatilag kezelhetővé tette, rendkívüli mértékben kiterjesztette a magyar kultúra területét, s olyan szerzőket és műveket vont be ezáltal a kanonizációs folyamatokba, amelyek másképp teljesen figyelmen kívül maradtak volna.
Amennyiben a Szabó Károly munkáinak átdolgozására vállalkozó újabb nemzeti retrospektív bibliográfia171 módosít Szabó rendszerezési elvein és metódusán, akkor egyrészt nyilvánvaló, hogy abban is – túl az anyag természetében immanensen benne lévő lehetőségeken (elsősorban a mennyiségi kezelhetőség szempontjaira gondolok) – a tudományos gondolkodás újabb paradigmái tükröződnek. Például az irodalmi rendszer különböző nyelvű elemeit Magyarországon belül természetes egységként kezeli, nem állít fel a magyar és a többi nyelv között értékítéletet involváló
Amennyiben a Szabó Károly munkáinak átdolgozására vállalkozó újabb nemzeti retrospektív bibliográfia171 módosít Szabó rendszerezési elvein és metódusán, akkor egyrészt nyilvánvaló, hogy abban is – túl az anyag természetében immanensen benne lévő lehetőségeken (elsősorban a mennyiségi kezelhetőség szempontjaira gondolok) – a tudományos gondolkodás újabb paradigmái tükröződnek. Például az irodalmi rendszer különböző nyelvű elemeit Magyarországon belül természetes egységként kezeli, nem állít fel a magyar és a többi nyelv között értékítéletet involváló