A Magyar sportirányítás 1945 után 240

A háború után a londoni olimpián érte el a magyar sport első kiugró eredményét. Minden addigi olimpiai szereplésünket sikerült felülmúlni. Ez persze korántsem a „szocialista társadalom”

sikerének volt tekinthető. A háborút követő első években ugyanis a magyar sportélet igen gyorsan regenerálódott, és a londoni eredmények éppen azt igazolták, hogy a sport szocializmus nélkül is életképes. A sportélet ezt követő államosítása és a szovjet típusú sportszervezés mechanikus átvétele ennek az egészséges folyamatnak az erőszakos megszakítását jelentette.

1946–47-ben a kommunista párt tudatosan törekedett a sport kulcspozícióinak megszerzésére is.²⁴¹ Ennek hátterében az a felismerés állt, hogy a sportsikerek népszerűséget hozhatnak a mozgalom számára. Így a sport területén a „fordulat évére” jellemző események hamarabb következtek be, mint a nagypolitikában. E felgyorsulást legfőképp a londoni olimpia közeledése gerjesztette, ahol az esetleges jó szereplést a kommunista propaganda a saját javára fordíthatta. A Hegyi Gyula elnökletével létrehozott OSH (Országos Sporthivatal) feladata lett a sportpolitikai fordulat levezénylése. Az ország anyagi erői felett fokozatosan ellenőrzést nyert kommunista párt azután képes volt olyan felkészülési körülményeket biztosítani a sportolók számára (tatai edzőtábor, kiemelt étkezés stb.), amelyek tovább növelték a spontán önszerveződés által amúgy is meglévő esélyeinket.

A szovjet modell átvétele után a sportban is megszüntették a polgári civil szerveződést. Feloszlatták azokat az egyesületeket, amelyek részben települési, részben munkahelyi alapokon vagy az

236 KUTASSI László (4. jegyzet) 69.; KERESZTÉNYI József (7. jegyzet) 48 skk.

237 MEDOVARSZKI János, Az olimpiai játékok és a háborúk, in: A Magyar Olimpiai Akadémia Évkönyve, Bp., 1994, 77–83.

238 Magyarok az olimpiai játékokon, főszerk. AJÁN Tamás, Bp., 2000, 21.

239 Idézet KERESZTÉNYI József (7. jegyzet) 139. 304. jegyzet.

240 A következőkre alapvetően ld. FRENKL Róbert–KERTÉSZ István, A magyar sportirányítás, História 1995, 5–6. sz., 65–66.

241 KUTASSI László, A Magyar Kommunista Párt sportpolitikája, Bp., 1987.

iskolákhoz kötődve alakultak ki. A centralizálás jegyében országos sportközpontokat hoztak létre, amelyek egyrészt szakszervezeti szakmák szerinti felosztásban, másrészt fegyveres testületek szerint szerveződtek, és ezeknek az egyes sportkörök mintegy alapszerveiként működtek. A területi szintű alapszerveknél csak minimális sportolási feltételeket biztosítottak, az ezekben felfedezett kiugró tehetségeket azonnal valamelyik központba irányították. Önkényes döntésekkel elvágták a nagy hagyományokkal bíró sportegyesületek társadalmi gyökereit is, csakhogy besorolhassák őket az előbb vázolt rendszerbe. Szovjet mintára megalkották a honvédség, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) és a Belügyminisztérium klubjait. Bástya néven egy ideig az MTK lett az ÁVH, Dózsa néven az Újpest a Belügyminisztérium és Honvéd elnevezéssel a Kispest a honvédség egyesülete. A többi régi sportegyesület korporációs beosztást kapott. Így megszaporodtak a vasas és a bányász sportklubok. A Kinizsivé keresztelt Ferencvárost az élelmiszeripari szakszervezetre osztották.

Legjobb labdarúgó játékosaitól megfosztották, klubszíneit elvették, mivel önkényesen reakciósnak bélyegezték az egyesületet és népes szurkolótáborát.

Noha az 1950-es évek első felének minden korábbit felülmúló élsportbeli sikereiben kétségkívül részes volt az új sportirányítási rendszer, a magyar sport egészét és kiváltképp távlatait tekintve káros hatása ma is érezhető. A direkt irányítás megtörte a háború utáni sportfejlődés folyamatosságát, a sport élmezőnyét leszűkítette, a sportágak és versenyzők favorizálásában a szubjektív szelekciót érvényesítette. Hogy a sport végül is „sikerágazattá” nőtte ki magát, abban szerepet játszott az, hogy a gazdasággal ellentétben, itt a rendszer nem bizonyult önveszélyesnek.

Megengedték a régi szakemberek működését, aki sporttehetség volt, az megkapta az esélyt arra, hogy sportoljon. Persze nagy hajtóerő volt az, hogy sportolóként el lehetett jutni külföldre, itthon beszerezhetetlen árucikkeket lehetett megvásárolni, sőt még a kitelepítést vagy a politikai üldöztetés egyéb csapásait is el lehetett kerülni. Alapvetően hagyták érvényesülni a szakmai szempontokat. Az eredmény a Helsinkiben 1952 során megszerzett 16 aranyéremben csúcsosodott ki.

1953 és 1956 között a politikai nyomás enyhülése a magyar sportban is érződött. Ez a rendszernek a sportot támogató értékeivel együtt ideális helyzetet teremtett a magyar sportolók melbourne-i olimpiai felkészülése számára. Az a tény, hogy a különleges politikai helyzetben a csapat 9 aranyérem megszerzésére volt képes, ezt mindennél ékesebben bizonyítja.

Melbourne alighanem választóvonal volt a II. világháború utáni magyar sport történetében. Ezután az önmaga legitimizálásával elfoglalt Kádár-rezsim már nem tudott vagy nem akart közvetlenül beleszólni a sportügyekbe. E kedvező lehetőséget kihasználva alakulhattak újjá a régi hagyo-mányokra visszatekintő patinás sportegyesületek, amelyek szabadon eleveníthették fel népszerű tradícióikat, de társadalmi szervezetekhez való tartozásukat továbbra is megőrizték. Így lett a Honvéd ismét Kispestté, de maradt meg ugyanakkor a Honvédelmi Minisztérium irányítása alatt.

Újra lett Ferencváros, ám továbbra is kötődött az élelmiszeriparhoz, míg ismét egymásra talált az angyalföldi munkásság és a Vasas. Az MTK a textiles szakszervezet, az Újpesti Dózsa a Belügy-minisztérium égisze alatt gyűjthette maga köré terézvárosi, illetve újpesti híveit.

A magabiztossá vált politikai rendszer 1962 novemberében deklarálta, hogy Magyarországon

„befejeződött a szocialista társadalom alapjainak lerakása”.²⁴² A magyar testnevelés és sport története című egyetemi tankönyv így nyugtatja meg olvasóját afelől, hogy a változások a sport területét sem hagyták érintetlenül: „A sportmozgalomban 1962 végére–1963 elejére létrejöttek a szocialista alapok. A sportvezetők és sportolók túlnyomó többségének szemlélete – lényegét tekintve – szocialistává formálódott.”²⁴³ Hogy ez a hivatalos értékelés mennyire fedte a valóságot, azt ki-ki megítélheti, aki kortársként átélhette az 1960-as és 1970-es évek csodálatos sportsikereit és keserű kudarcait. Mert volt részünk mindkettőben. Ám az tagadhatatlan, hogy azok a „60-as évek”

nagy generációkat teremtettek ebben az országban. Illésék, Zoránék meg az Omega. Házy Erzsébet

242 FÖLDES Éva–KUN László–KUTASSI László, A magyar testnevelés és sport története, Bp., 1989, 321 skk.

Az előadás ezen része „Olimpiák és focisikerek” című cikkemen alapszik: História 1996, 9–10. sz., 32–35.

243 Uo. 374 (a Kutassi László által írott részben).

és Ilosfalvy Róbert, Jancsó Miklós és Kovács András, Huszti Péter meg Kálmán György – nevek, amelyek a politikai olvadás következtében kibontakozó tehetségek bő áradásának csak egy részét villantják elénk. És ki tagadhatná, hogy Varga–Albert–Rákosi vagy Balczó–Török–Móna alakja méltán sorakozik emlékezetünkben az előbb felsoroltakhoz? A fellélegző társadalom értékeket hozott létre az élet minden szférájában.

Az „enyhülés szele” elsodorta a központi állami irányítást megtestesítő Magyar Testnevelési és Sport Tanácsot, és helyén megalakult a Magyar Testnevelési és Sportszövetség. Ez „kezdetben tömegszervezetként, majd... 1967 után társadalmi szervezetként működött. Bár... felruházták...

elnökét állami hatáskörökkel is...”²⁴⁴ Az új szervezet valójában közvetettebb módon gyakorolt fennhatóságot a sportélet felett, mint azt elődje tette. Ennek a fejleménynek meghökkentő összefüggései voltak. Az MSZMP Politikai Bizottsága 1962. január 22-én határozta el a Magyar Testnevelési és Sportszövetség felállítását – és 1963-ban, másfél évtized után, ismét bajnok lett a Ferencváros.

Az 1960-as olimpia, melyet „helyettünk” az „örök Város” rendezett meg, volt az első, amelynek eseményeit a televízió jóvoltából a magyar lakosság közvetlenül is figyelemmel kísérhette. Min-denki láthatta a lassan nyugdíjas korú kardcsapat utolsó nagy megvillanását, a magyar kardhege-mónia fináléját. És a figyelmes sportrajongók tanúi lehettek annak is, miképp veszi kezdetét egy új hegemónia a hatvanas években magyar sportággá változott öttusában. Rómáé volt talán az utolsó régi vágású olimpia. Mint a kitűnő sportújságíró, Zsolt Róbert írta: „az utolsó vérbeli amatőr, aki olimpiai bajnokságot nyert, alighanem Konstantin görög trónörökös, a későbbi görög király volt. Ő 1960-ban, Rómában vitorlázásban szerzett aranyérmet.”²⁴⁵ Valóban, ezután aligha lehetett az amatőrszabály szigorú figyelembevételével sportolni.²⁴⁶ Az, hogy Nyugaton eddig valóban az amatőrizmus követelményei szerint gondolkodtak az olimpiai sportokról, némi előnyt biztosított ideiglenesen a „szocialista álamatőrizmusnak”,²⁴⁷ hiszen az atyáskodó állam a maga érdekét szem előtt tartva és a „jó elvtársak” személyes kötődéseit sem figyelmen kívül hagyva kiemelten támogatta a kiválasztott sportolókat. Nyugaton csak némi késéssel sorakozott fel az állami, majd az üzleti háttér a sport mögé. Jellemző, hogy Rómában Nagy-Britannia mindössze két aranyat nyert, Svédország egyet, Franciaország egyet sem. Így aztán dacára a megnövekedett mezőnynek, a magyar sport egy ideig nemhogy versenyképes tudott maradni, hanem még erősíthette is pozícióit.

Magyarországon a statisztikák a sportegyesületi tagok számának állandó gyarapodását mutatták.

1963 és 1973 között ez a szám 913 373-ról 1 146 079-re nőtt.²⁴⁸ De a nemzetközi mércével is komolyan számba vehető élsportolók mezőnye fokozatosan leszűkült. A sportlétesítményi helyzet állandó romlása, a sportolók státuszával kapcsolatos bizonytalanságok (a félprofi vagy álamatőr nem hivatalos besorolás és az avval járó átmeneti megoldások az élvonal egzisztenciájának biztosításánál), valamint a sportba pumpált pénz viszonylagos csekély volta csak egy vékonyodó sportelit kielégítő menedzselését tették lehetővé. Így a mélyben, az alapoknál a magyar sport komolyan meggyengült, amit azonban az 1970-es évek elejéig, a nyugat-európai sport és az NDK látványos előretöréséig a kiemelkedő tudású versenyzőknek köszönhetően sikerült eltakarni.

244 Uo. 388.

245 ZSOLT Róbert, Labdarúgók, sportolók, Bp., 1978, 17–18. (Magyarország felfedezése)

246 Vö. KERTÉSZ István, (5. jegyzet) 53 skk.; FÖLDESINÉ SZABÓ Gyöngyi, Félamatőrök, félprofik. Magyar olimpikonok (1980–1996), Bp., 1999. (Olimpiai szakkönyvtár 4.)

247 Erről ld. a 20. és 21. jegyzetben idézett munkákat, valamint ZSOLT Róbert, Sportolók, sporterkölcsök, Bp.

1983, különös tekintettel a „Profizmus vagy valami egészen más” című fejezetre.

248 Ld. a 17. jegyzetben i. m., 388.

Az 1970-es évek elején²⁴⁹ már szemmel látható válságjelenségek az ezt követő időszak hazai sportját is döntően befolyásolták. A magyar sportéletből kezdett kiszorulni az anyagi eszközök elégtelensége miatt a tömegsport és az utánpótlás-nevelés, az élvonal pedig lassan hajszálvékonnyá zsugorodott. A kormányzat úgy vélte, a sport társadalmi irányítása mondott csődöt, ezért 1973.

április 1-jei hatállyal létrehozta az új központi sportvezetést, az Országos Testnevelési és Sport Hivatalt (OTSH). Mivel azonban a gazdasági szerkezet modernizálása nélkül már lehetetlenség volt megoldani a sport finanszírozási gondjait, az új bürokratikus szervezet csak a nagyobb ellenőrzés lehetőségeit adta meg az állami és pártszerveknek, viszont az alapproblémákon nem tudott segíteni.

Természetesen voltak igen pozitív kezdeményezések. Tekintettel a demográfiai dagályra, az óvodai, iskolai testnevelés és a diáksport területén sok minden történt. A Művelődésügyi Minisztériumban Testnevelési és Sport Önálló Osztályt hoztak létre és megalakult a Magyar Diáksport Tanács.

Mindez 1974-ben történt, miután 1973-ban a gimnáziumok heti kötelező testnevelési óraszámát háromra emelték fel. Azután beindult az Edzett Ifjúságért Mozgalom is, és 1976-ban miniszteri rendelet született az általános iskolai és gimnáziumi testnevelési osztályokról. Statisztikák szerint nőtt az iskolai sportlétesítmények száma is.

Az alsóbb szinten eredményes fejlődés azonban megrekedt, mire a diákok főiskolákra, egyetemekre kerültek. 1975-ben az Oktatási Minisztérium miniszteri értekezlete megállapította, hogy a felsőfokú intézmények a kettős feladat (tömegsport és élsport) közül egyiknek sem tudnak megfelelni. A megrekedés az élsportot is jellemezte. Az OTSH hiába jelentette meg irányelveit 1974-ben az atlétika és a labdarúgás, 1975-ben az úszás és 1977-ben a torna fejlesztéséről. Eredmények csak ott születtek, ahol fanatikus hitű sportemberek függetleníteni tudták magukat „szocialista”

környezetüktől: Vígh László és lólengő fenomén tanítványa, Magyar Zoltán, Széchy Tamás és fiai, Berczik Zoltán és három aranykezű asztaliteniszezője: Jónyer, Klampár, Gergely stb.

Az 1976-os montreali olimpia a maga negatív csúcsot hozó 4 aranyával jelezte a magyar élsport, és persze ezen keresztül az egész sportélet gyengülését. Az 1980-as moszkvai olimpián ugyan már 7 első hely jutott sportolóinknak, ám úgy, hogy az afganisztáni szovjet beavatkozásra történő hivatkozással több mint hatvan ország távol maradt a versenyektől. Ezzel elkezdődött, és 1984-ben Los Angelesben folytatódott a csonka olimpiák újabb korszaka.

4. A bojkott²⁵⁰

A moszkvai olimpia után tovább nőtt a nemzetközi feszültség. Már 1982-ben, amikor a Los Angeles-i Olimpiai Szervező Bizottság (LAOOC) elnöke, Peter Ueberroth megkereste a nemzeti olimpiai bizottságokat az igények előzetes felmérése céljából, felmerült két probléma. Az egyik a szmog kérdése volt – ezt kiváltképp az NDK sportvezetői tették szóvá. A másik gondot a biztonság kérdése jelentette. Noha ezek az aggályok nem voltak igazán megalapozottak, felmerülésük már önmagában jelezte, hogy az 1984-es olimpiai játékok megrendezése nem lesz problémamentes. Az események ezután drámai gyorsasággal követték egymást. 1984 márciusában az Egyesült Államok megtagadta a vízumot Oleg Jermiskintől, akit a Szovjetunió diplomáciai mentességgel olimpiai attasénak akart delegálni. Áprilisban a Los Angeles Times több ízben közölte a „Tiltsák el a Szovjetuniót” nevű koalíció vezetőjének, David Balsingernek az írásait, amelyek azt részletezték, miképp lehetne az olimpián résztvevő szovjet sportolókat rávenni arra, hogy kérjenek politikai menedéket. Ilyen és hasonló, valóban az olimpiai eszmétől idegen történések ürügyet adtak a Szovjetuniónak arra, amit esetleg amúgy is megtett volna. 1984. május 8-i ülésén a Szovjet Olimpiai Bizottság egyhangúlag a távolmaradás mellett szavazott.

249 A következőkre alapvetően ld. KERTÉSZ István–SEIFERT Tibor, A Magyar-vándortól a bojkottig, História 1977. 9–10. sz., 60–64.

250 Uo. a Seifert Tibor által írott rész. A Magyar Kézilabda Szövetség Fegyelmi Bizottságának egy tagja – nevét nem tudtam fellelni – tartózkodott a bojkottról történő szavazásnál. (Dr. Takács Ferenc egyetemi tanár szóbeli közlése.)

A szovjet döntést követően sorrendben a következő országok olimpiai bizottságai határoztak hasonlóan: Bulgária, NDK, Vietnam, Mongólia, Csehszlovákia, Laosz, Afganisztán, Magyarország, Lengyelország, Kuba, Jemeni NDK, Koreai NDK, Etiópia, Angola és Felső Volta. Az indoklásban mindenhol – Magyarország kivételével – a biztonság veszélyeztetésére hivatkoztak. Ezek szemmel láthatóan szovjet nyomásra hozott döntések voltak, hiszen a negatív USA-beli jelenségek kifejezetten csak a Szovjetuniót sérthették, ám a felsorolt államok egyikét sem. Mindenesetre a Los Angeles-i olimpiával szembeni rosszakaratot jól jellemzi az a „sporttudományos” tanácskozás, amelyet 1984. március 17–18-án Moszkvában rendeztek a szocialista országok részvételével.

Például a bolgár előadás címe ez volt: „A sportolók pszichofizikai állapota az amerikai civilizációval való találkozás következtében”. Az előadó szerint óvni kell a sportolókat az ezen találkozás által bekövetkezhető sokktól. A csehszlovákok azt javasolták, hogy ki kell dolgozni a sportolók számára a helyi lakosokkal való érintkezés szabályait, meg kell szervezni a versenyzők szabadidejének pontos eltöltését. Magyar részről ilyesmi nem hangzott el.

Három nappal a szovjeteknek a távolmaradásról meghozott döntése után Kádár Jánoshoz megérkezett az SZKP PB távirata Csernyenko aláírásával, amelyben felszólítják hazánkat, ne vegyen részt az olimpián. Kádár – aki márciusban fogadta J. A. Samaranchot, a NOB elnökét, és a kiadott kommüniké szerint teljes egyetértés volt közöttük az olimpiai mozgalom fejlesztését illetően – még aznap közölte ezt az MSZMP PB tagjaival, de döntést nem kért tőlük. Ő maga pedig elutazott Balatonaligára, hétvégi pihenésre.

Maróthy László, aki ekkor a Budapesti Pártbizottság első titkára és a PB tagja volt, informálta a történtekről egyik helyettesét, Békesi Lászlót, abban az időben a Magyar Atlétikai Szövetség elnökét. Békesi ellenezte az olimpia bojkottját, és mivel tudta, hogy Maróthy Kádár kedvencei közé tartozik, megkérte őt, utazzanak le a Balatonra Kádárhoz. „...tudtuk – írta Békesi 1994-ben –, hogy Kádár sportbarát, szereti a sportolókat, büszke a magyar sportsikerekre, és híve az olimpiai eszmének. Azzal is tisztában voltunk, hogy nagy taktikus, keresi a legkisebb feszültséggel járó kompromisszumokat... Kifejtettük érveinket. Próbáltuk meggyőzni a bojkott morális és politikai káráról. Érveltünk Magyarország sajátos helyzetével, szerény világpolitikai súlyával, önálló döntésének jelentőségével... Kádár figyelmesen meghallgatott minket, nem volt elutasító vagy ellenséges. Megosztotta velünk dilemmáit, aggodalmait, látszott, hogy vívódik. Nem adott választ kérésünkre. Nem ígérte meg, hogy felhívja Csernyenkót, de nem is utasította el javaslatunkat. Időt kért, mondván, gondolkodik még a dolgon.”

Ez utóbbit nem sokáig tette. Ahogy visszatért a fővárosba, PB-ülést hívott össze, ahol közölte, Magyarország nem vesz részt az olimpián. A Magyar Olimpiai Bizottság pedig – bár nem egyhangúlag – szót fogadott. 1984. május 16-án az elnök, Buda István javaslatára úgy döntött, nem megyünk el Los Angelesbe. De túl azon, hogy volt olyan bátor ember a testületben, aki nem szavazott a bojkottra, sokat mond a kiadott közlemény szövege is. Magyar részről nem hivatkoztak a sportolóinkat fenyegető bármely veszélyre, inkább a szolidaritásra helyezték a súlyt. A veszély nem is Los Angelesben leselkedett versenyzőinkre. Sokkal inkább idehaza, ahol sportolói álmok dőltek össze, életpályák mentek tönkre, nehéz felkészüléssel eltöltött évek vesztek kárba, és politikai illúziók mentek veszendőbe a ránk kényszerített szolidaritás miatt. Az öttusázó Fábián László az 1988-as szöuli olimpia előtt Tatán megrendezett utolsó ünnepélyes csapatgyűlésen ezen írás szerzőjének füle hallatára összegezte ezt jogos keserűséggel. Azután Szöulban aranyéremmel kárpótolta magát a rendszerváltás előtti utolsó olimpián, melynek csodálatos magyar sportsikereiben a szabadság közelségét érző hazai sporttársadalom felszabadult alkotókedve mutatkozott meg.

Szikora Katalin (Budapest)

Sport és politika Magyarországon az 1930-as években

A Gömbös-kormány sportpolitikája

A Bethlen-kormány lemondásával az új, Károlyi Gyula gróf vezette kabinetben előbb Ernszt Sándor, majd Karafiáth Jenő vette át a kultuszminiszteri tárcát.²⁵¹ A sporttársadalom elsősorban Karafiáth Jenő tevékenységéhez fűzött nagy reményeket, hiszen az OTT elnöki tisztségét váltotta fel a miniszterséggel, és a neve egyértelműen összeforrott az 1921-es testnevelési törvénnyel, az 1920-as évek sportpolitikai koncepciójának kidolgozásával. A gazdasági válság utóhatásai nem sok mozgásteret engedtek rövid, alig egy éves tevékenységének, de a Los-Angeles-i olimpiai kiküldetés megvalósításában (1932), az anyagi feltételek bizonyos mértékű biztosításában érdemeit a sportközvélemény is elismerte.²⁵²

Az 1932-es kormányváltással Gömbös Gyula került a miniszterelnöki székbe, a sport vonatkozásában döntéshozói pozícióba, a Vallás- és Közoktatási Minisztérium élére pedig Hóman Bálint.

Az új kormányprogram, a Nemzeti Munkaterv 95 pontja a testnevelés és sport vonatkozásában elég szűkszavúan fogalmazott. A X. fejezeten belül, a 90. pontban „A népművelési és testnevelési intézmények átszervezése” cím alatt a következő olvasható: „A nép széles rétegeinek művelődését és nemzeti nevelését erőteljes közművelődési politikával kívánjuk előmozdítani, s evégből a népművelési és testnevelési szervezetünket az e körbe tartozó intézmények korszerű átszervezésével és fejlesztésével kapcsolatban szélesebb alapokra helyezzük”. A munkaterv kezdő, illetve záró sorai szintén jelezték a Gömbös-kormány szándékait e tekintetben is: „A magyar faji sajátosságokban gyökerező, keresztény erkölcsön és világnézeten felépülő nemzeti kultúrát akarunk”, illetve

„Minden program és így a munkaterv is annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle. Erős elhatározásunk, hogy célkitűzéseinket szem előtt tartva tervszerű munkával a nemzet javára mielőbb valóra váltjuk”.²⁵³

Gömbös katonai neveltetése során – pécsi hadapródiskola növendékeként – ismerkedett meg az egyes sportágakkal, vívás, úszás, labdarúgás, melyek gyakorlása kedvelt időtöltésévé vált. 1908-tól a bécsújhelyi katonai akadémián a torna és vívóoktatói tanfolyam hallgatójaként elsősorban vívástudását fejlesztette.²⁵⁴ Talán a sporthoz, testneveléshez való személyes kötődése innen is származtatható. A leventetörvény megalkotáskor (1921. 53. tc.), illetve az 1920-as években a testnevelés és sportkérdésekben vallott álláspontját – más területekhez hasonlóan, pl. „fajpolitikai kérdések” – is revideálta miniszterelnöki tevékenységének megkezdésekor. Azon az állásponton, hogy a testnevelés és a sport a „nemzetnevelés” egyik eszköze, nem változtatott, de a „szélsőséges”, a fajvédő párt politikáját, programját tükröző álláspontján igen. 1920-tól 1930-ig az Országos Testnevelési Tanács tagja volt, s tagságát honvédelmi minisztériumi államtitkársága alatt is megtartotta.²⁵⁵

Az 1920-as években a Fajvédő Párt vezetőjeként többször hangoztatta, hogy az olimpiai mozgalomban való részvétel hangsúlyozása helyett a „nemzeti” sportot kell támogatni, „nemzeti”

251 BÖLÖNY József: Magyarország kormányai 1848–1975. Bp., 1978. Akadémiai Kiadó. 66–67.

252 Testnevelés, 1932. V. 1–2. sz. 1.

253 BALOGH Sándor–FÖGLEIN Gizella: Magyarország története 1918–1975. (Szöveggyűjtemény.) Bp., 1986.

Tankönyvkiadó. 369.

254 GERGELY Jenő: Gömbös Gyula. 1999. Elektra Kiadóház. 19.

255 Testnevelés, 1936. IX. 10–11. sz. 738.

játékokat kell rendezni, az ún. „magyar” sporttudat megteremtése az elsőrangú cél. Miniszter-elnökként azonban már lelkesen üdvözölte a Los-Angelesből hazatérő magyar olimpikonok teljesítményét, nagy figyelemmel kísérte az 1935-ben Budapesten zajló főiskolai világbajnokság eseményeit, s már (még) betegen is kérte Kelemen Kornélt, az OTT elnökét, hogy látogassa meg, s számoljon be a berlini olimpia eseményeiről. Álma miniszterelnökként is „a magyar sportmező” (a német Reichssportfeld mintájára) kiépítése volt, amelyet mindenképpen a Duna-parton képzelt el,

játékokat kell rendezni, az ún. „magyar” sporttudat megteremtése az elsőrangú cél. Miniszter-elnökként azonban már lelkesen üdvözölte a Los-Angelesből hazatérő magyar olimpikonok teljesítményét, nagy figyelemmel kísérte az 1935-ben Budapesten zajló főiskolai világbajnokság eseményeit, s már (még) betegen is kérte Kelemen Kornélt, az OTT elnökét, hogy látogassa meg, s számoljon be a berlini olimpia eseményeiről. Álma miniszterelnökként is „a magyar sportmező” (a német Reichssportfeld mintájára) kiépítése volt, amelyet mindenképpen a Duna-parton képzelt el,

In document HATALOM ÉS KULTÚRA (Pldal 121-132)