Hermeneutika és fordítás - HATALOM ÉS KULTÚRA

Fehér M. István (Budapest) A megtört tradíció

A hagyomány létmódja idegenség és ismerősség között

Hozzájárulásomban a hagyomány létmódjára vonatkozó hermeneutikai kérdés némely vonatkozásának bemutatására, összefoglaló jellemzésére teszek kísérletet. A témamegjelöléssel s a téma kifejtésének módjával egyúttal kapcsolódást próbálok találni mind a kongresszus átfogó diszciplínájához, mind a szimpózium szűkebben vett témájához, a fordítás kérdésköréhez. A kifejtés során a hermeneutikai gondolatkör némely idevágó sajátosságát igyekszem vázolni.

A kongresszus átfogó témájához való kapcsolódás a következőképpen jellemezhető. – Hagyományos önértelmezése szerint a hungarológia mint nemzeti filológia (avagy – mint Kulcsár Szabó Ernő fogalmazott – „az anyanyelvi közösségképződésben... rejlő sajátosságokkal kapcsolatba hozható tárgyi és szellemi kultúra értékeinek és alkotó teljesítményeinek... megértésére, föltárására valamint közvetítésére irányuló... magyar kultúratudomány”⁴²²) egyik feladata a nemzeti örökség megőrzése és gazdagítása, a hagyományhoz való kapcsolódás, annak ébrentartása, alkotó továbbvitele. A nemzeti örökség gazdagításának, illetőleg föltárásának, megőrzésének, közvetítésének szempontjából bizonyára nem haszontalan az örökség, a hagyomány létmódjára vonatkozó kérdést föltennünk, s az e tárgyban mértékadó és korszerű XX. századi elméletek tanulságait röviden számba vennünk. – Mi módon létezik, hogyan is „van” a hagyomány? Tőlünk függetlenül, avagy tőlünk függő módon; minket előre meghatározó, előzetesen létező adottságként, avagy önkényünknek, netán tetszésünknek kiszolgáltatva?

A hungarológia, illetve a magyarságtudomány szempontjából nyilván valamelyes fontosság illeti meg az örökségnek, a tradíció áthagyományozódásának, valamint a történetiségnek a XX. század filozófiájában akuttá váló problémáját. Vagyis vizsgálnia kell a hagyomány megértésének, mássálevésének, a hozzá való kapcsolódásnak és átörökítésének a kérdését. Azt a kérdést, amely történetesen egybeesik a XX.

századi hermeneutika egyik középponti kérdésével, egyik (sőt, egyik legfőbb) gondjával.

***

A hermeneutika kiindulópontjában, az értelmezésnek mint feladatnak a megszületésében egyfajta értelemelhomályosulás játszik szerepet. „A hermeneutika szükséglete akkor keletkezik, amikor megszűnt a magától értés” – hangsúlyozza Schleiermacherre hivatkozva hermeneutikai fő művében Hans-Georg Gadamer. A hermeneutika sajátlagos tere épp „idegenség és ismerősség két szélsősége” között helyezkedik el.⁴²³ A hermeneutikai feladatnak – az áthagyományozott szövegek értelmezésének – a kiindulópontjában két belátás tudatosítása rejlik. Egyrészt az, hogy a szövegek értelme elhomályosult, feledésbe merült. Ennek oka az időbeli távolság, a körülmények különbözősége. Ez a belátás a történeti korok különbözőségébe való belátásnak vagy egyszerűen a történetiség lényegébe való belátásnak nevezhető. Ha az időben egymást követő emberek és korok nem volnának különbözőek, akkor feltehetően a szövegek is háborítatlanul megőriznék értelmüket, és az értelmezés tudományos erőfeszítése teljességgel felesleges volna. A történeti korok különbözősége folytán a szövegek idegenné váltak, értelmük elidegenedett, ugyanakkor mégsem teljesen ismeretlen. A hermeneutika kiindulópontjában rejlő másik belátás az, hogy az áthagyományozott szövegek egyáltalán fontosak, hogy hagyományban állunk – amit a hagyomány fontosságába vetett meggyőződésnek nevezhetünk. A történeti korok különbözőségének érzékelése és a hagyomány fontosságába vetett hit: e két mozzanat egyaránt szükséges ahhoz, hogy a hermeneutikai feladat megszülessék.

422 Lásd a kongresszus Internet-honlapján hozzáférhetővé tett „Az ‘azonosíthatatlan’ poétikája?

(Megjegyzések a hungarológia fogalmának változásaihoz)” című dolgozatát.

423 Ld. Hans-Georg GADAMER: Wahrheit und Methode. Grundzüge einer philosophischen Hermeneutik.

Gesammelte Werke, 1. kötet, Mohr, Tübingen 1990, 187., 193.; Igazság és módszer, ford. BONYHAI Gábor, Gondolat, Budapest 1984, 141., 144. Vö. még uo., 300., illetve magyar kiadás 210.

Ha a hermeneutikát egészen általánosan a megértés és az értelmezés tanaként fogjuk föl (legyen bár szó szövegek, cselekedetek vagy bármiféle emberi megnyilatkozások, megnyilvánulások megértéséről vagy értelmezéséről), ha tehát a hermeneutika a megértésre irányul, a megértéssel van dolga, akkor az előfeltevés itt a nem-értés vagy a megzavart megértés szituációja. A hermeneutika tekintetében fönnálló egészen általános előfeltevés valamely már mindig is előzetesen bekövetkezett értelemvesztés, értelemelhomályosulás – nem egyszerűen „Nichtverstehen”, hanem még inkább valamely

„Nichtverstandenhaben” –, mely az értelem mai világba való átültetésének, átemelésének, újraelsajátításának projektuma mögött munkál, s beindítja azt. Az előzetes nem-értésből és annak hiányként, veszteségként való tapasztalatából fakad az értelem keresésének, azaz újraelsajátításának, a megértésnek a projektuma.

E projektum lezárhatatlan. A XX. századi hermeneutika – az ember lényegi és kiküszöbölhetetlen időbeliségének és történetiségének érzékelése folytán – egyúttal végességhermeneutika is. Már az értelemelhomályosulás, illetve annak veszteségként való érzékelése, továbbá – tőle elszakíthatatlanul – a veszteség által motivált értelemkeresésnek a projektuma sem más, mint egy alapjaiban véges történeti lénynek az indexe.

A múlt értelem mai világba való átültetésének, átemelésének, újraelsajátításának projektuma azonban (s itt térek rá a szimpózium témájához való kapcsolódás lehetőségének jelzésére) Gadamer szemszögéből egyfajta fordítási kérdés. A hagyomány alapvetően nyelvi jellegét, nyelvi konstitúcióját tekintve a feladat valamely múltbéli nyelvezetnek, fogalmiságnak a jelen nyelvére való átültetése. Amikor értelmezői munkánk során gyakorta úgy fogalmazunk: „amit ez és ez a szerző mondott, amit itt és itt írt, az ezt és ezt jelenti”, akkor éppenhogy efféle fordítási feladattal vagyunk elfoglalva, vele próbálunk megbirkózni.⁴²⁴ S nem pusztán akkor, ha idegen nyelvről magyarra, avagy régi magyarról mai magyarra kell átültetnünk a szöveget. Amikor azt mondjuk: „ha jól értettem a szavaidat, lényegében véve azt akartad mondani, hogy...”, akkor úgyszintén egyfajta fordítást végzünk. A másik ember által mondottakat próbáljuk megérteni, azaz – ami ezzel egyjelentésű – az általa mondottak értelmét próbáljuk saját szavainkkal visszaadni. Aligha véletlen, hogy az Igazság és módszer nyelvről szóló harmadik részének kifejtését Gadamer éppenséggel a fordítást illető fejtegetésekkel vezeti be. Ami mögött annak a belátása rejlik: a megértés, illetve a megértés nyelvisége nem egyéb, mint valamiféle fordítási feladat.⁴²⁵ A megértettet valamely jelen nyelviségébe kell átültetnünk.

A gadameri hermeneutika mai továbbvitelében is hangsúllyal tűnik fel az értelem keresésének, azaz az újraelsajátítására irányuló erőfeszítésnek, a megértésnek a projektuma. Mint a Gadamer 100.

születésnapjára megjelent Festschrift egyik tanulmányában Günter Figal nemrég hangsúllyal utalt rá, a hermeneutikának a tradícióhoz való viszonya nem magától értetődő, hanem sokkal inkább megtört viszony. Ami a hermeneutika ismeretesen „hagyománybarát” jellegét tekintve akár meglepő tényként is csenghet. Ám épp a hagyomány példaképként, mértékként való elismerése artikulál egy olyan tradíciótudatot, amely igen távol esik a törésmentes tradicionalizmus naivitásaitól és kontinuitás-reménységeitől. „A tradíciót kifejezetten sohasem tapasztaljuk tradíciótörés nélkül” – hangúlyozza Figal

424 A megfogalmazás: „ezt és ezt jelenti”, ugyanakkor arra csábít, hogy azt higgyük: amit most mondunk, azzal valamiféle „magábanvaló”, történelemfeletti jelentéshez jutottunk el.

425 „A megzavart vagy megnehezített megértetési szituációkban tudatosulnak leginkább azok a feltételek, amelyeknek minden megértés alá van vetve. Így különösen tanulságos az a nyelvi folyamat, amelyben fordítás teszi lehetővé a két különböző nyelven folytatott beszélgetést. A fordítónak a megértendő értelmet át kell vinnie abba az összefüggésbe, melyben a beszélgetőpartner él” (Gesammelte Werke, 1. köt., 387.;

Igazság és módszer, 269.).

a paradox tényállást.⁴²⁶ A filozófiai hermeneutika a történeti meghatározottság és a tradíciótörés (a megtört tradíció) közti feszültségben jut szóhoz és fejti ki hatását. A mértékadó hagyomány és a tőle való távolság, másképp és pontosabban fogalmazva: a hagyomány mértékadó voltának tudata és a tőle való távolságnak, azaz a vele való naiv azonosulás hiányának a tudata: e kettős tudat egyforma súllyal érvényesül itt, a hermeneutika kiindulópontjában.

A vonatkozó tényállást a következő példával tudnám megvilágítani. Ha az ókori görögök életvilágába helyezkedünk, s ebből a pozícióból föltesszük a kérdést: vajon az olümposzi istenek számukra milyen értelemben jelentettek hagyományt, akkor föltehetően a rossz kérdésfeltevés hibájában volnánk elmarasztalhatók. Az olümposzi istenek a görögök számára bizonyára sokkal inkább jelentettek ugyanis valóságot – a szó legteljesebb értelmében –, mintsem valamiféle – még oly élő és eleven – tradíciót, hiszen az istenek velük együtt éltek, megjelentek közöttük, napjaikat velük együtt töltötték. (Nem utolsósorban a tradíciótudat előfeltételezi a történetiségnek, azaz a történelem egyszeriségének és megismételhetetlenségének tapasztalatát, ami az európai kultúra tudatába csak a kereszténységgel lép majd be.) A hagyományt, melyben élünk, a tradíció kontinuitása, azaz megtörésének hiánya láthatatlanná teszi. A törésmentes hagyomány innen szemlélve sokkal inkább valóságként, mint tradícióként jelenik meg. Miképp fordítva: a tradíciót a már mindig előzetesen bekövetkezett törés teszi csak láthatóvá.

Tradícióhoz való viszonyunk problematizálása – a problematizálás lehetősége, szükségessége vagy kényszere – már annak a jele, hogy valóságként való át- és megélése, a hozzá való magától értetődő, naiv viszony megszűnt, a reflektálatlanság immár nem áll fenn többé.

E megtört viszonyt jól jellemzik Gadamer „Hegel öröksége” címmel a Hegel-díj átvétele alkalmából 1979-ben tartott beszédének következő sorai: „Csodálattal állunk kereszténység és filozófia, természet és szellem, görög metafizika és transzcendentálfilozófia nagy hegeli szintézise előtt – ama szintézis előtt, melyet Hegel abszolút tudásként vázolt föl. Elfogadni mégsem tudjuk. A bennünket Hegeltől elválasztó másfél évszázadot nem lehet letagadni.”⁴²⁷ E fájdalmas tudatosítás, e megtört viszony ellenére – mint alább még röviden utalok rá – hermeneutikájának némely döntő pontján Gadamer mégiscsak Hegelhez kapcsolódik.

Nem lesz haszontalan, ha ebben az összefüggésben Gadamer felől visszautat keresünk Heideggerhez. A történetiség alapvető létdimenzója és a megtört tradíció közti hermeneutikai feszültségtér ugyanis érzékelhetően jelen van már Heidegger fő művében, a Lét és időben. Az emberi létezés alapvetően

426 G. FIGAL: „Philosophische Hermeneutik – hermeneutische Philosophie”. In: Hermeneutische Wege. Hans-Georg Gadamer zum Hundertsten, szerk. G. FIGAL, J. GRONDIN, D. SCHMIDT, MOHR SIEBECK, Tübingen 2000, 336. („Tradition erfährt man ausdrücklich nie ohne Traditionsbruch [...]”; ld. még uo.: „Gadamer filozófiai hermeneutikája [...] reflektált, a tradícióhoz való viszonyában megtört, amint az egy modern elméletre jellemző. Ez a tényállás a gadameri hermeneutika nyilvánvaló hagyománybarát jellegét tekintve meglepő tényként csenghet. E hagyománybarát jelleg azonban Gadamer elméletén belül azzal a belátással függ össze, hogy tradíció és modernség feszültségben áll egymással, hogy e kettő egymással szemben vonatkozik egymásra” („Gadamers philosophische Hermeneutik [...] ist reflektiert, in ihrem Verhältnis zur Tradition gebrochen wie es zu einer modernen Konzeption gehört. Das mag angesichts der offensichtlichen Traditionsfreundlichkeit der Gadamerschen Hermeneutik überraschend klingen. Aber diese gehört in Gadamers Konzeption mit der Einsicht zusammen, daß Tradition und Moderne in Spannung, gegenstrebig aufeinander bezogen sind.”).

427 H.-G. GADAMER: Das Erbe Hegels. In: H.-G. GADAMER–J. HABERMAS: Das Erbe Hegels. Zwei Reden aus Anlass des Hegel-Preises. Frankfurt/Main, Suhrkamp, 1979, 56. Ld. most Gesammelte Werke, 4. köt., 473.

történeti dimenzióját tekintve érthető, hogy Heidegger az autentikus egzisztálás⁴²⁸ mindenkori tényleges lehetőségeinek számbavételekor elsődleges s szinte kizárólagos forrásként az örökséget nevezi meg – az örökséget, mely eo ipso történeti, s melyet a mindenkor létező ember belevetettként, ám mégis szabadon vállal föl.⁴²⁹ Ha a kulturális javak mindegyike örökségként adódik, írja Heidegger, s e javak teremtik meg mindenekelőtt az autentikus emberi élet lehetőségét, akkor ez utóbbiban az örökség áthagyományozódása megy végbe. A hagyományhoz való kapcsolódás ebben az összefüggésben azonban lényegileg ismétlés („Wiederholen”), azaz egyúttal visszahozás, visszanyerés is. Heidegger nézeteiből az következik, hogy az örökölt, illetve áthagyományozott és fölvállalt egzisztencialehetőség megragadásában nem lehet szó olyasvalamiről, mint a múlt helyreállítása, restitúciója, avagy a hagyomány „megvalósítása”. Egy alapvetően történeti lény esetében az efféle „megvalósítás” eleve kizárt. A múlt puszta helyreállítására való törekvés, e törekvés projektje – a múlt visszahozása, és alkalmasint valamely örökség megvalósítása – teljességgel félreérti egy alapvetően történeti lény létmódját. „A történeti szellem lényege”, fogalmaz majd egészen hasonló értelemben Gadamer, „nem a múlt helyreállításában, hanem a jelenkori élettel való gondolkodó közvetítésében áll.”⁴³⁰ „A jelenkori élettel való gondolkodó közvetítés” fontosságát Gadamer pedig e helyen éppenséggel Hegelhez kapcsolódva – és ebben a tekintetben Schleiermachertől elhatárolódva – juttatja kifejezésre. E hangsúly egyfelől érthetővé teszi az applikáció mozzanatának filozófiai hermeneutikájában végbemenő felértékelődését. Másfelől az ismétlés innen szemlélve azt jelenti: nincs kezdet és nincs vég. Avagy másképp fogalmazva: kezdetben volt az ismétlés. A hagyomány valamely végtelenbe nyúló beszélgetés folyamata, fogalmaz Gadamer, melyben miként nincs első szó, úgy nincs utolsó szó sem.⁴³¹ Az applikatív megértés mozzanata ebben a perspektívában a hagyománynak a mindenkori jelen számára való elevenné válásában fejeződik ki.⁴³² Gadamernek a hagyomány vonatkozásában az elsődleges elemzési szempontja „annak az életvonatkozásnak az előzetes szerepe, amit a hagyomány a mai kor számára jelent.”⁴³³ Gadamer kritikája a történeti tudatot érinti, mivel az megszünteti az eleven életkapcsolatot, distanciát teremt a történelemmel szemben,⁴³⁴ zárójelbe teszi

428 Nem jelentőség nélküli, hogy az autentikus egzisztálást – ami a jó élet, azaz az etika hagyományos problémakörének felel meg – legmagasabb fokon Heidegger a történetiségben horgonyozza le. Etika és történelem ilyen jellegű – a hagyományos megközelítések számára fölöttébb szokatlan – összefüggését nagy mértékben előkészítették a neokantiánusok (ld. FEHÉR M. István: Az élet értelméről. Racionalizmus és irracionalizmus között, Kossuth, Budapest, 1992, 42. sk. továbbá utalásaimat jelen írás végén). Hagyo-mányosan a történelemnek az etikába való bevezetése napjainkig fölidézi ugyanis a relativizmus fantomját. Ha van valami olyan, mint jó, ha van az etikai mércéknek valamilyen foglalata, akkor annak – úgy tűnik föl – egyúttal abszolútnak, történelemfelettinek kell lennie. Ha a történelmet tesszük meg vizsgálódásunk átfogó keretévé (mint azt pl. Hegel tette), akkor az etikai nézőpont rögvest elenyészik, semmivé lesz, s marad legföljebb valami olyan, mint a „világszellem” joga. Az etika történetietlen, a történelem etikátlan – sugallja e szemléletmód. Választani kell: vagy az egyiket, vagy a másikat helyezzük előtérbe, összeegyeztetésük nem lehetséges. Ha a neokantianizmus Kanton túllépve az etikát a történelem-mel igyekezett összekapcsolni, akkor fel kell figyelnünk arra, hogy a Lét és idő autenticitás-koncepciója – az, ami az erkölcsiség kanti problematikájának Heideggernél megfelel – a mű történelem-fejezetében teljesedik ki: az autentikus emberi élet megvalósulásának végső keretét Heidegger számára a történetiség dimenziója nyújtja. A saját végességének eltökélten tudatára ébredt s ezáltal autentikussá lett egzisztenciáról, s az ilyen egyénekből fölépülő autentikus közösségről van szó, melynek tartalmát megva-lósulásában a hagyományhoz való kapcsolódás, annak eltökélt továbbvitele, átörökítése, mint Heidegger nevezi: ismétlése alkotja.

429 Vö. M. HEIDEGGER: Sein und Zeit, 15. kiadás, Niemeyer, Tübingen 1979, 383. skk. (Lét és idő, Gondolat, Budapest, 1989, 615. skk.)

430 Igazság és módszer, 129.

431 Ld. Gesammelte Werke, 8. köt., 408. Vö. uo., 430., 434.

432 Ld. pl. Igazság és módszer, 218. skk., 227. sk.

433 Uo., 149.

434 Uo., 29.

„annak az életvonatkozásnak az előzetes szerepét, amit a hagyomány a mai kor számára jelent”,⁴³⁵

„kireflektálja magát a hagyományhoz fűződő életviszony alól”.⁴³⁶ Ezáltal a történeti tudat a hagyományt érvényre juttatja ugyan, ám éppen csak „történetileg”, azaz a maga másságában, s nem olyan valamiként, ami ránk is hat és bennünk is folytatódik.⁴³⁷

Ez a történeti tudat ilyenformán nem egyéb, mint a felvilágosodás fonákja, így osztozik annak minden egyoldalúságában. A felvilágosodás számára ugyanis – írja Gadamer – „az ész által [...] értelmetlennek ítélt hagyományt csak történetileg, azaz a múlt szemléletmódjához visszanyúlva lehet megérteni”. „A felvilágosodás általános törekvése az, hogy egyetlen tekintélyt se engedjen érvényesülni, s mindent az ész ítélőszéke előtt döntsön el. [...] Nem a hagyomány, hanem az ész a forrása minden autoritásnak.”⁴³⁸ Autoritásnak és észnek a felvilágosodás által végbevitt egymással való szembeállítása mögött az a kizáró ellentét rejlett, hogy egy nézetet vagy az ész (szuverén módon való ítéletalkotás), vagy az autoritás (vak engedelmesség) alapján fogadhatunk csak el. A felvilágosodás így nem pusztán lejáratta a tekintélyeket, hanem – e célját elérendő – a tekintély fogalmát előzetesen át is értelmezte, éspedig oly módon, hogy benne a vak engedelmesség mozzanatát domborította ki. Ha a dolgot elfogulatlanul, a felvilágosodás túlzásaitól – vagy éppenséggel „előítéleteitől” – mentesen tekintjük, akkor belátható viszont, hogy a tekintély „végső soron nem az alávetés aktusán és az észről való lemondáson alapul, hanem az elismerés és a felismerés aktusán – tudniillik azon a felismerésen, hogy a másik személy ítélet és belátás dolgában fölényben van velünk szemben, s ezért ítélete előbbrevaló, azaz elsőbbséget élvez saját ítéletünkkel szemben”.⁴³⁹ A tekintély elismerése eredetileg „azzal a gondolattal kapcsolódik össze, hogy amit a tekintély mond, nem értelmetlen önkény, hanem elvileg belátható. Ebben áll annak a tekintélynek a lényege, melyre a nevelő, az elöljáró vagy a szakértő támaszkodik”.⁴⁴⁰

A felvilágosodáshoz való alapvetően negatív viszonyulása folytán a romantika jórészt csak előjelet váltott: az „ősbutaság” helyébe az „ősbölcsességet” állította – „a régi helyreállítására való törekvést, csupán azért, mert az régi”⁴⁴¹ –, s így „hagyomány” és „ész” aufklärista szembeállítását alapjaiban nem kérdőjelezte meg. A hagyományt a romantika is „a szabad önrendelkezés absztrakt ellentétének látja”.⁴⁴² Közelebbi szemügyrevételkor azonban kitűnik: nem lehet belátni, hogy a felvilágosodásra jellemző tradíció- és történelemellenesség mint a priori kiindulópont mennyivel jobb, mint a tradícióra hagyatkozó, a hagyomány föltétlen bölcsességében, fensőbbrendűségében vakon hívő tradicionalista álláspont. Felvilágosodás és romantika ellentéte innen szemlélve abban áll, hogy az egyik azt javasolja, az ész számára idegen hagyományt vakon vessük el, a másik azt, vakon boruljunk le előtte – az egyik számára bizonyításra nem szoruló evidencia az, hogy mi messze elmaradott és csacska őseink fölé magasodunk, miképp a másik számára éppannyira magától értetődő kiindulópont, hogy mi csak törpék vagyunk őseinkhez képest, akiknek minden szava számunkra ilyenformán mértékadó és követendő bölcsesség –, ám mindkettő egyetért abban, hogy a hagyomány az ész számára hozzáférhetetlen, idegen tőle: e közös előfeltevéseken nyugvó szembenállás így alapjaiban hamis és elvetendő.

A hagyományhoz ugyanis – hangsúlyozza egyfajta tertium daturként nagy erővel Gadamer – kiküszöbölhetetlenül hozzátartozik az ész és a szabadság mozzanata. „A »maguktól tenyésző

435 Uo., 149.

436 Uo., 253.

437 „[...] amikor szövegeit »történetileg« olvassa, akkor [a történeti tudat] a hagyományt már mindig is előzetesen és alapjában nivellálta, úgyhogy tudásának mércéit a hagyomány sohasem teheti kérdésessé” (Igazság és módszer, 253.). Ezzel szemben „az igazi történeti tudat mindig látja a saját jelenét is” (uo., 216.).

438 Igazság és módszer, 195.

439 Uo., 200.

440 Uo., 200.

441 Uo., 196.

442 Uo., 201.

hagyományok« romantikus hiedelme, melyeknek a színe előtt az észnek el kell némulnia”, nem egyéb, mint merő illúzió, ami maga is a felvilágosodás előfeltevésein alapul. Hiszen „még a legvalódibb, legszolidabb hagyomány öröklődése sem természetadta módon megy végbe, az egyszer már meglevő dolgok tehetetlenségi erejének köszönhetően, hanem igenlésre, kapcsolódásra, ápolásra szorul”.⁴⁴³ A megőrzés – mondhatjuk – éppannyira szabad cselekvés, mint az újítás vagy a változtatás.

Ugyanezt hangsúlyozta Gadamer a Habermasszal való vitában is. „A fennálló megváltoztatása nem kevésbé a tradícióhoz való kapcsolódás, mint a fennálló védelme” – fogalmazott. „A tradíció maga csupán az állandó mássálevésben van.”⁴⁴⁴ Az utóbbi tézisben a fő műnek azt az alapgondolatát láthatjuk visszatérni, mely szerint a megértés mindig másként-értés,⁴⁴⁵ és a hermeneutika igazi feladata „nem a múlt restitúciójában, hanem a jelenkori élettel való gondolkodó közvetítésében”,⁴⁴⁶ a múltnak a jelennel való integrációjában áll. Nem lesz haszontalan az utóbbi tézisekhez némi értelmező megjegyzést fűznünk. A tradíció azért van „az állandó mássá levés” állapotában, mivel új és új generációknak kell elsajátítaniuk, birtokba venniük, saját maguk számára értelmessé, elevenné tenniük. Ez pedig nyilvánvalóan a történelmi körülmények változó jellege, a történelem egyedisége és egyszerisége folytán mindig csak a megértésre és az értelmezésre irányuló új és új erőfeszítések révén lehetséges. Véges történeti lények új és új megértése-értelmezése mindig új és új nyelviségben jut szóhoz és fogalmazódik meg. Az értelmezői erőfeszítésnek saját szavakban kell testet öltenie, saját szavakban kell „szóhoz jutnia”. Az a tradíció, melynek mássá levését ebben az értelemben megakadályozzák, és önmagával való

In document HATALOM ÉS KULTÚRA (Pldal 190-200)