MAGYARSÁG JÖVŐJE A HÁBORÚ UTÁN

3)819 rv,t

A

. „ t r

^ * *

» \ >

’*C J / y <

*+:-i

• %. ». I /K<

* /C t

~J< ■

+>

: * E5

J""' ■ assi

r«

^ it» f /-V’W:

k-3 r

A

MAGYARSÁG JÖVŐJE A HÁBORÚ UTÁN

POLITIKAI TANULMÁNY

Irta

HEGEDŰS LÓRÁNT

ITHENAEUM]

•¹⁸⁶⁸- J

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R T. KIADÁSA 1916

A»« 3 ftowona.

A

MAGYARSÁG JÖVŐJE A HÁBORÚ UTÁN

POLITIKAI TANULMÁNY

Irta

HEGEDŰS LÓRÁNT

lthenaeu; '1868 '

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA 1916

I 1522..,, j

O /

34819

ViUG^^RU,

24735. — Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

Ajánlom munkámat mindazoknak, kik sokat gyötrődtek a magyarság sorsán.

1914. Szeptember.—1916. Május.

Mm

N

keket s kísérte tétova árnyékával egész nemzedékünket, melyet csak azért nem vettünk mindig észre, mert min­

dig benne voltunk ; néha felriadtunk éjjeli álmunkból, eszünkbe jutott fajunk jövője : s azután nem lehetett elaludni többet. Hajnal felé a nap betévedt az ablakon, fénykévéket vetett a falra — de a reánk szakadt ködöt nem tudta elkergetni.

Már a Balkán-háborúk tűzfénye perzselő lánggal égeté szemünk előtt széjjel azt a korhadó, de kényelmes korlátot, melyet közönyösségünk tákolt össze, hogy a világ sorsától a magyarság sorsát elválassza. A Balkán­

nak első és második kigyulladása azt jelentette nekünk

— elmondtam akkor a Képviselőháznak is, — hogy a magyarság ezredéves problémája megint feléledt, nincs még megoldva (mint renyhe megszokottságunk elhivé), hanem megint és megint — mint már annyiszor — új erőfeszítésre s új munkára vár.

A világháború rettentő tűz viharja ránkzúdulván, az egész talaj megrendült alattunk — a Kárpátok falvait

ellenség tiporta, a Szerémséget, talán a Dél-Dunát a mi birtokunkból akarták elragadni : minden bizonytalanná vált, mi eddig megszokott volt. Mint »Az ember tragé­

diájáéban a Föld szelleme, úgy repesztette szét a poli­

tika apró lombikjait egy a mélységből kitörő ős-erő : a magyarság jövője választ követel.

Nemcsak emberenként, egyénenként jelent ez vál­

tozást. Ma sem vagyunk jobbak vagy rosszabbak, mint béke idején, hanem az óriási különbség az, hogy életünk árnyéka a világtörténet diorámájába esik bele : mulasz­

tásunk, tettünk körvonalai mind ott láthatók. Ám az át­

alakulás még erősebb, még követelőbb, ha az egész nem­

zedéket értem. Mindnyájunk előtt egy nagy kérdőjel áll : az ős »Miért ?«, mely ezer év óta van. Hiába zárjuk be szemünket előle : a világtűz lobogásával süt keresztül szemhéjainkon. Hiába van, ha nem akarjuk hallani : haldoklók hörgése, vesztett boldogságok siratói, a betevő falatért jajgatok, — mindezek Őróla szólnak. Hasztalan hitetjük el magunkkal, hogy őseink már elrendezték sor­

sunkat vagy mások, kormányzók elvégzik most is mi helyettünk : ennek a nagy, ennek az örökkévaló kérdés­

nek, mely megint rettentően újjá lett : ennek a terhét senki más nem veheti le rólunk : a magyarságnak jö­

vője az.

A most következő lapokon e nagy problémához kí­

vánnék hozzászólni : igen őszintén. Politikai helyzetünk, nemzetiségi kérdésünk, gazdasági bajunk, és szociális jövőnk kerülnek megvilágításra. Aggodalmaimnak s hosz- szabb kutatásaimnak csak végeredményeit közlöm : ezért rövid lehetek s ezt az ígéretemet könnyen betarthatom annak dacára, hogy — amit az olvasó bizonyára meg- érzett eddig is — nemcsak a nyilvánosság kedvéért írok, hanem a magam lelki tusáinak enyhítésére is. Ez ma­

7 gyarázza s mentse azt, ha itt-ott túlszemélyessé válik írásom. Néha talán saját magamat megismétlem. De ide s tova több mint húsz esztendeje, hogy javaslatok­

kal, tervekkel ostromlom a magyar közéletet, politikát.

Két évtized múltán az ember úgy látja a világot, mint amikor a nap délutánra hajol s a hegyeket a nap­

sütéstől arany szőke köd kezdi takarni : még szikla, völgy s fa külön látszik, de érdes felületeik, bántó éleik elmosódtak s a nagy, széles körvonalak azok, melyek megmaradnak nehéz munkánknak biztos tanúsága gyanánt.

Megismert igazságainkat fennen tartva, majd nyu­

godtan s bátran búcsúzunk.

A negyvennyolcadiki szabadságharc után Magyar- ország tele volt romokkal, anyagi romlással, béna kato­

nákkal, kesergő lelkekkel. A romok között egy .nagy magyar elme, ki népszerűvé se politikában, se irodalom­

ban sohasem válhatott, kegyetlen igazságokat adott át nemzetének. (E könyveknek később sajátságos sorsuk lett : a kiegyezés után a szerző barátai összevásárolták, hogy ellenségei ne korteskedhessenek vele az író ellen.

Azt hiszem tehát, hogy barátai még jobban félreismerték őt, mint ellenei : mert mélyebb faji érzésből ritkán bu- gyogott föl lélek-mardosás, mint ebben a súlyos két-egy

»röpiratban«. Fáradt estéken ma is meg tud acélozni irdatlan, formátlan »constatirozásával «.) Az író Kemény Zsigmond báró volt s már 1850-ben a nyilvánosság elé mert lépni »Forradalom után« gyűjtött tanulságaival, 1851-ben pedig megtetézte ezt »Még egy szó a forradalom után«-nal.

Kemény így beszél :

»E* sorok írója a* nagy terveket nem szereti, és fé­

nyes ígéretekkel senkit sem kecsegtet.

Emlékszik, hogy hajdan Hiero királynak egy híres erőművész olly hajót gyártott, melly a legszebb és a' legkényelmesebb volt az egész világon, de történetből

9 a’ syracusai kikötőbe, melynek számára készült, be nem fért. ’S e’ csekély hiba miatt hasznát sem lehetett venni.

A’ magyar — mint Hiero király — már megpróbálta azon lángeszű erőművészeket is, kik mindent felszámítot­

tak a terrénumon kívül. Óhajtandó volna, hogy midőn az új viszonyok közt követendő politikáját elhatározza, kerülje ki erejének túlbecsülését ’s vágyaival csak a’ léte­

síthető törekvések’ horizonján csapongjon.

Erre hatni kötelessége minden hű hazafinak.

Szűnjenek meg nálunk a’ gascognadok.

De a’ túlóvatosság se legyen kislelküvé.

A’ magyar csak akkor veszhet el, ha örökké a’ kép­

ződés tükrében akarja arcát és a lélek vonalait vizsgálni.«

Kemény személyes polémiáján kívül, melyeket már beföldelt az idő, könnybe és vérbe áztatott tanulmányá­

ból egyetlen meggyőződést tár elénk. Különös töredék­

mondataiból, — mint durva kőzetből a fém — így csillám­

uk elő igazsága :

»Európai és birodalmi szempontok nélkül többé semmi irányt kitűzni, hitelre emelni ’s fentartani nem lehet.

Láthatárunk szélesedett.

Emelkedjünk akár az öntagadás’ akár a’ meggyőző­

dés’ erélye által azon színvonalra, hol Magyarországnak és nemzetiségünknek közvetlen érdekein túl a’ birodalmi és európai igények’ széles köre végig tekinthető. Mert ha összhangzásba nem fogjuk hozni az európai polgároso­

dás’ nagy kérdéseivel, ’s a’ birodalom organizmusának szükséges kellékeivel mindazt, minek fentartását, vissza­

állítását vagy létesítését hazánk’ és fajunk’ közös érdekei kívánják : akkor, ha százszor is inkább fogjuk szeretni szülőföldünket, mint Codrus’ és százszor is több köny-

nyékét hullatunk sorsunk felett mint Niobe, mégis ta­

pasztalni fogjuk, hogy mindig épen azon jó, mellyet leg­

inkább kívántunk, nem történik meg, és épen azon sors, melytől leginkább féltünk, bekövetkezik.«

Majd tovább : »Sem a’ monarchia imponáló egységét, sem Magyarhon' különállását nem lehetett a' magyarnak, ha hazaszeretettel és józan belátással bírt, föláldozni.«

A negyvennyolcas forradalom egyben hasonlított mai napjainkhoz, melyeket a világháború vérével ír tele a krónikás. Ez a nagy és életbevágó hasonlatosság abban van, hogy 1848/49 és 1914/16 egyaránt oly végtelen mély szakadékot teremtenek a magyar történelemben, melyek erőszakkal s összeforraszthatlanul kettészakították az azelőtt voltat s az azután jövőt. Ezért úgy a forradalom, mint a világháború után újra kell tájékozódnia e földtekén az élet-haláltusát megélt magyarságnak.

Hogy ez a hasonlítás nem valamely írói ötlet s nem embercsinálta elválasztás, hanem kényszerűség, tehát : igazság — azt röviden bizonyíthatom.

A negyvennyolcas események annyira kettévágták a régi Magyarországot s az új Magyarországot, hogy az árok két partján állva, egyik sem ismer reá a másikban önmagára. Sokszor töprengtem azon, hogy a mi nemze­

dékünk miért nem lát negyvennyolcon túl, negyvennyolc előtt egyebet mint unalmas ködöt, vagy legföljebb becsülésre méltó pergamenteket, melyek dicsőek s nagyok lehetnek, de a mi mindennapi éltünket nem érdeklik s avval összefüggésben nincsenek. Módszeres kutatással is megpróbálkoztam. A magyar adórendszer kialakulását porcikánként kitapogatva, lehoztam az egyházi adózás kezdetétől, az Anjouk első királyi adóján át, a Habs­

burgok ne mességi adóharcával egészen a forradalomig : ekkor egyszerre kiesett minden rejtett összefüggés a ke­

11 zem közül. Negyvennyolc után nincs folytatás, hanem egy egészen más, nem-rokon kialakulás. Annál meglepőbb volt ez reám nézve, mert a francia adótörténetek s tör­

ténetek Clamagerantól Taine-ig egybehangzóan azt vall­

ják, hogy bár Franciaországban a forradalmak nem hagy­

tak követ kövön, királyokon, köztársaságokon, anarchián és császárságokon át mind a mai napig a francia négy nagy alapadó s adórendszer megmaradt ugyanannak. Ennyire konzervatívek az adók még egy forradalmi országban is, azért, mert ők az államtáplálásnak legmélyebb csatornái.

S ennyire nagy és mélyreható a mi negyvennyolcunknak nagy szakadéka : mert még az állami berendezés legrej­

tettebb erezeteit is széjjeltépte. Mennyivel kevésbé kí­

mélhette meg akkor a felsőbb rétegeket s azok legválto­

zékonyabb horizontját : a nemzet gondolatait !

Ha — mint mondani szokás — a történelem nagy Eposzt jelent, akkor a mi Eposzunknak a szabadságharc a nagy cezúrája s a második nagy cezúra most követ­

kezett el mireánk.

Bár nem hiszem, hogy fenti okfejtésemben túlzás lenne, enyhítenem vagy indokolnom kell azt még egyes megfigyeléssel. Múltnak és Jelennek ilyen kegyetlen széj- jeltépése azért megy könnyebben nálunk mint bárhol másutt, mert külső cikornyákon kívül benső, igazi tör­

téneti érzékünk rettenetesen gyönge lábakon áll. Orszá­

gunk legnagyobb része falu : ki várhat történeti patinát ott, ahol a vályogház ötven esztendőnél nem tartott tovább. Városaink legnagyobb fele hódítás a magyar­

ságra nézve, mely új történetet akar a régi helyébe rakni.

Budapestnek történetét meg kezdte írni legeredetibb nagy­

ságaink egyike, Salamon Ferenc, de talán nem véletlenség, hogy a geológiai résznél s török felfordulásnál nem jutott tovább.

»Térjünk mesgyénkre vissza, honnét elkalandozánkt

— így intene minket Kemény Zsigmond, ha ez az írás valaha kezébe jutott volna. Az 1914/16-os világháború méretei gigászi arányokban múlják fölül a szabadság- harc küzdelmeit. Nemcsak a mi negyvennyolcunk csatái férnének belé ma egy harconal egyes hadseregének néhány heti viadalába, hanem talán Európa összes nemzeteinek összes csatái együttvéve s egyidőbe rakva nem bírnák ki az összehasonlítást evvel a világraszóló katasztrófával, mely Ausztrália, Afrika népfajait, Japán támogatását, Amerika ipari termelését mind belezúdította az európai fajok véres katlanába. Nem hiszem, hogy emberi tusán összesen ennyi embert öltek volna meg, mióta a keresz­

ténység kétezer esztendő óta kisgyerekkorunktól fogva tanít bennünket arra, hogy »szeressük felebarátunkat«.

E világküzdésnek dinamikai ereje felülmúlhatatlanul nagyobb minden hadjáraténál s ezért nagyobb 1848 változásánál is.

Nagy és maradandó hatását ezenfelül két más körül­

mény tetézi. Egyik az, hogy egy békéhez szokott, meg­

értésre nevelt s harcokban nem hivő nemzedékre szakadt rá a vészterhes idő. Ezért fog mélyebben s kiirthatatlanul hatni, semmint ha a török hódoltság vagy a vallási küz­

delmek után csapott volna ki a tűzveszedelem. De másik okon szédítő nagysága azért fog örökké tátongani ben­

nünk, mert nincs egyetlen ember sem köztünk, sem bará­

taink, sem ellenségeink között, aki ne tanulta volna meg, hogy a magyarság problémája nincsen megoldva, hanem egészen új időben, új megoldásokat kell találnia. A lelkek nagy fordulása ez. Amint a technikus selyemfinomítás s gobelinkészítés helyett ma új aknavetőket s mozgó fede­

zékeket kell hogy kitaláljon ; — amint a »Mégis huncut a német« helyett magyar kocsmákból a »Wacht am

13 Rhein « hallatszik ; — amint régi párt jelszavak elégtek, elszálltak a fölgyújtott kárpáti falvak üszkén : úgy új lett minden körülöttünk s bennünk egyaránt.

Innét merem azt mondani, hogy 1914/16 oly nagy szakadéka a magyar történelemnek, mint 1848/49 volt s mind a kettő az is fog maradni mindörökké.

Innét vár reánk tehát az a kötelesség, hogy — mint a szabadságharc után kellett — mi is újra tájékozódjunk életkérdéseinkben, s mert »láthatárunk szélesedett «, azért

»emelkedjünk akár az öntagadás, akár a meggyőződés erélye által ennek színvonalára«, nehogy »épen azon jó, melyet leginkább kívánunk, elmaradjon és épen azon rossz, melytől leginkább féltünk, bekövetkezzék«.

Ha mindaz így van — s nem hiszem, hogy olvasóm kétségbevonná — akkor elemi erővel, leírhatatlanul fog elénk meredni a kérdések kérdése, mely ekképen hangzik :

A magyarság sorsának új határmesgyéjén megmarad­

tak-e azok az igazságok, melyek a negyvennyolcas események nagy dúlása után is rögtön jelentkeztek ? Változtak-e ezek vagy újjal gyarapodtak ?

Feleletemet így adnám meg :

Az 1914/16. évek vérözöne után igaznak maradt mind az az igazság, mely még negyvenkilenc bukását is túl tudta élni. Ám ugyanezek az igazságok kettővel gyarapodtak (avagy : megerősödtek) új történetünknek új kezdetén.

Egyik vér- és kardhozta igazságunk az, hogy nemcsak a magyarnak van szüksége a monarchia imponáló egységére, hanem a monarchia imponáló erejéhez föltéilen szükséges a magyarságnak kifejlett szervezete. Másik igazságunk : a ma­

gyar politikának nem szabad — mint eddig tette, — elhanya­

golnia a nemzetközi külpolitikát, mert a külpolitikába való beleszólás nélkül a magyarság sem igazi feladatát felismerni,

sem szervezetét kiegészíteni, sem nemzetiségi kérdéseit meg­

oldani nem tudja.

Dolgozatom első fejezete e tételek rövid bizonyítá­

sára vállalkozik.

Kemény az író csak első, nehézkes s keserű hangú előhírnöke volt annak a vállalkozásnak, melyet a magyar politikának későbbi megszervezői ; Deák, Andrássy Gyula gróf, majd Tisza Kálmán át vittek az életbe. A probléma az volt — közismert tétel ez — hogy a magyarság beleillesz- tessék a monarchiába s a monarchia megtalálja helyét a világban akkor, mikor Közép-Európában eldől a nagy harc, mely a német hegemóniáért folyik. Ez a titkos vagy nyílt harc, a németség kialakulásának ez az erje­

dése gyötörte lázzal Európát a XIX. század kezdete óta s nyugalom, rend és egyszerűség lett, mihelyt 1859—

1866— 1870-ban a nagy s nehéz kiforrás megtörtént.

Friedjung, ki »Österreich von 1848 bis 1860« könyvében igen gyöngén tudja csak méltatni a magyarságnak 1848-iki szent fellángolását, másik munkájában, melyet »Harc a német hegemóniáért« címmel írt, világosan meglátja s hirdeti : hogy e nagy beilleszkedési folyamatban az

1867- iki kiegyezéssel s az 1868-as horvát megegyezéssel a magyar politika a világtörténet követelményeinek magaslatára tudott emelkedni.

1867-től 1914-ig kis híján félszázesztendő erősítette meg ezt az elhelyezkedést s nevelt föl benne nemzedékeket.

Maga bizonyít itt legnagyobb urunk, az Élet : ellene minden érv széthull s elrongyolódik, mint a papirosvirág.

Centralistáknak vagy federalistáknak hívják őket : csak a politikai gyermekszobákat aggathatják tele papir- f üzéreikkel.

De épen ennek a beilleszkedésnek gyorsuló könnyeb- bedése, új nemzedékünknek fölsarjadzása : egy különös

15 új veszedelmet hoztak. Oly természetesnek, olyan meg­

szokottnak láttuk állapotunkat, hogy elfelejtettük annak okait, tőlünk függő s tőlünk nem függő nagy feltételeit.

Az emberi testet néha nyilallások emlékeztetik arra, hogy a lélekzés, vérforgás nem megy »magától«, hanem egy igen bonyolult szervezetnek törvényszerű együttműkö­

dése dolgozik ottan. Bátran merem azt állítani, hogy az utolsó negyven esztendőben sok minden bajt s verekedést látott a magyarság, sok kis dolgot nagyszerűen felfújt, de igen-igen ritkán jutott eszébe, hogy az európai csillag- rendszerbe ő mily láthatatlan erőkkel van belekapcsolva.

Hogy vádam ne legyen egyoldalú, mindjárt hozzáteszem : Ausztriában nemcsak erről feledkeztek meg, hanem még tovább mentek : kicsinyes irigységgel fűrészelgettek azo­

kon a kötelékeken, melyek őket is, minket is a világ­

űrben fenntartanak.

Egy világháborúnak ezernyi ágyútorka kellett hogy bömbölve riasszon föl »természetesnek« tartott állapo­

tunkból. Pedig az az állapot nem is volt természetes.

Nem a béke miatt. Nem hiszek azoknak az újonnan ter­

mett filozófusoknak, kik a háború kitörése óta minden­

féle színű füzetekben érvelik belénk azt a hiedelmet, hogy a háború szép, nemes és szükséges cél, emberjavító instru­

mentum. Megmaradok »Aristoteles Politikájá«-nál s olykor- olykor visszatérek hozzá, mert azt írja benne, hogy »az élet célja a nyugalom, a háború célja a béke«. Nem ezért volt természetellenes gondolkodásunk s nevelésünk, ha­

nem azért, mert annyira begubóztunk belpolitikai gon­

dolkodásunkba, hogy a világnak másik, külső oldalát egészen elvesztettük szemünk elől. Hogy ez a fél-vakság mennyi kicsinyes zsörtölődésre vezetett itthon : arról mindenki zsákszámra szedhet adatokat. De nekünk fon­

tosabb dologról kell szólnunk. Arról, hogy a magyar

politika külpolitikai érvényesítése élet s halál kérdése reánk nézve. És erre tanított meg bennünket a világför­

geteg si vitása, miért? — mert megmutatta, hogy hazugság az, mintha a magyarság problémája meg lenne oldva s biztonságban érezhetné magát. A mi problémánk ma is ugyanaz, mint tízszer száz év előtt volt : az északi és déli szlávok egyesülése közé bevert ék vagyunk ; mi vagyunk a kapocs, mely a német kultúrában szervezett keretet Turánnal összeköti magyaron, bolgáron, törökön át. Innét gyilkos ellenségeink ; innét barátaink. Sokáig nem tudtuk megkülönböztetni őket, mert szemünk elszo­

kott a külpolitika s történelem távlatától.

Ha pedig azt kérdeznék, miért épen a mostani ese­

mények tanítottak meg erre ? így felelnék a kérdésre.

A Balkán-háború előtt s alatt két ízben is bátorkod­

tam a Képviselőházban felhívni a figyelmet arra, hogy valamely olyan megbomlása készül az európai gépezetnek, mely a magyarságnak szunnyadó problémáját föl fogja riasztani. Nem tudhattuk, hol s hogyan fog ez bekövet­

kezni. Ma azonban már minden látó szem látja, hogy egy még nagyobb válságnak erjedése bujkált s rejtőzött az utolsó évtized milliárdos haditerhei alatt, mint aminő volt a német hegemóniáért folytatott ama küzdelem, melyre föntebb utaltam s mely ugyancsak a magyarság­

nak új elhelyezkedését követelte meg. Az a válság, mely annyira lázzal gyötört a félmult időkben s annyi ember- vért kíván a jelenben, — az a válság, mely megint, (mint Németország kialakulásakor a magyarságnak nem­

zetközi szerepet juttatott s melyet a következőkben vá­

zolunk) ez mindörökre megtaníthatott bennünket arra, hogy soha, de soha a magyarság többet ne felejtse el, hogy mindig külpolitikát is kell folytatnia.

Magát a válságot, mely örökké kell hogy ezt a

17 tanulságot ismételje nekünk s rettentő megpróbáltatásaival késő nemzedékek idegrendszerébe kell hogy belenevelje, magát a válságot röviden megkísérelném jellemezni.

Az összes modern történetírók, Mommsentől Houston Chamberlainig megegyeznek abban, hogy az ókor állam­

alakulásait a modern idők államszerkezetétől egy világ- történeti különbség választja el, s ez abban áll, hogy az ókorban mindig egyetlen világhatalom volt s ez elnyomta a többit, míg az ő helyébe nem jött egy új, de megint egyetlen hatalom : addig az újkorban különböző álla­

mok egymás mellett egyensúlyozzák egymást. Vagy, hogy egy legújabb (igen ellenszenves) osztrák történeti könyv­

ből idézem ezt, Kralik így mondja »Oesterreichische Geschichte»-jében (1914) : »A régi időkben, mikor is a világmonarchia felé való törekvés uralkodott, minden nemzet mihelyt uralomra jutott, meg akarta semmisíteni az alávetett nemzeteket, hogy nemzetiségnélküli alatt­

valókká gyúrja át őket. A keresztény idők története evvel ellentétben azt az irányt juttatja érvényre, hogy a füg­

gésbe került vagy ellenséges nemzeteknek önálló egyéni­

sége megmaradjon«.

A népek európai elhelyezkedése tehát egy igen bonyo­

lult egyensúlyrendszeren nyugodott. Az ellenkező oldalról ezt úgy formulázhatom, hogy az európai államok nyu­

galma, rendje, határa nemcsak (és nem elsősorban) saját belső súlyaiktól függött, — mint régebben a római biro­

dalomé, vagy ma az amerikai Egyesült-Államoké — hanem egyik a másikra támaszkodott s ezért mindegyik­

nek a benső egyensúlyát — Magyarországét is — meg lehetett kívülről is bontani. Európa, sokszerű figurációi- val, kis és nagy államaival és »semleges «-nek hitt terü­

leteivel, — mint Treitschke mondaná — »mustrakártyája volt a különböző alakulatoknak«. De azt hiszem, hogy

2

ugyanezt a gondolatot a mai lángbaborult láthatár vissz­

fénye mellett mélyebb s kézzelfoghatóbb jelentőségében is megfoghatjuk. Az a bonyolult óramű, melyet európai egyensúlynak hívtunk, csakugyan egymásba vágó kere­

kekből állott, melyek jó vagy rossz rovátkáikkal fogták s hajtották egymást. Ennek az óraműnek most egyszerre elernyedt, levásott a súlyzója, húrjai lassan lefoszlottak s a használhatatlanná lett nehezék irtózatos robajjal a földre zuhant.

Ez a nagy zuhanás Törökország katasztrófája volt.

Az ozmán birodalom belső bajai, politikai uralomválto­

zásai sohasem tudtak oly erősek lenni, hogy a biro­

dalom természeti kincsei alapján szerves gazdasági fej­

lődést biztosítottak volna, de amelyek mindig elég erősek voltak ahhoz, hogy a bizonytalanság érzetét hagyják hátra, így lassan-lassan elrágták a nagy súlyzó kötelékeit.

Az albán lázadás és Olaszország éhes kalandja Tripolisz- ban elsenyvesztették a tartó szálakat. A Balkán-háború,

— melynek igazi jelentőségét diplomáciánk, úgy látszik, csak akkor ismerte fel, mikor meg akarta tiltani azt, amit meg nem akadályoztatott — meghozta a nagy súly lezuha­

nását. Nemcsak Törökország hullott a földre, hanem az egymásra támaszkodó kerekekből álló európai óraműnek nehezéke is. Ettől a pillanattól kezdve kerék nem talált kerékre többé, a rúgóház nem bírta meg a kikapcsolt rúgónak borzasztó feszítését, rettentő recsegéssel s rom­

bolással támadtak egymásra az egyensúlyvesztett mecha­

nikai erők.

Ez a világháború mechanikai története. Ezért tartom törvényszerűnek mindazt, ami történt : sohasem fogom elhinni, hogy ember ily rettentő marcangolást akart volna.

Ha felfogásom helyes, akkor következtetései önma­

gáktól elénk pattannak a magyarság jövője szempontjá-

19 ból. Az elsőt ezek közül már föntebb felírtam, de úgy gondolom, most beigazoltan megismételhetem : a magyar- ságnak mindig külpolitikát is kell folytatnia. Világos, kétségbevonhatatlan indokolása ennek az, hogy az euró­

pai egyensúlyhelyzetben az államok mindig egymásra is támaszkodnak, belső súlyukon kívül külső mechaniz­

musra is van szükségük, s ennek a külső gépezetnek jósága vagy megbomlása életük vagy pusztulásuk fölött határoz. Ezért külső politika nélkül nincs magyar politika.

Ezen a téren rettentő nagyok a vétkeink. Épen úgy, amint nemzedékeket neveltünk fel abban a dédelgető tudatban, hogy elég lesz, ha a legrosszabb tanulók s más­

képen el nem helyezhetők mennek a katonai pályára ; szakasztott így elszoktattuk látásunkat a világ össze­

függéseinek meglátásától s úgy jártunk, mint Darwin halai, melyek addig feküdtek a tenger fenekén levő iszap­

ban, míg mind a két szemük egy oldalra vándorolt s a másik oldalon többé nem láttak semmit.

Mióta Tisza Kálmán meggondolt bölcseségével, 1878-ban a magyar országgyűléssel szankcionáltatta And- rássy boszniai politikáját (ama nagy belpolitikai nehéz­

ségek után, amelyeket Wertheimer igen szemléltetően ír le »Andrássy Gy. élete és kora« II. kötetének VII. feje­

zetében) — egészen addig, míg gróf Tisza István a Balkán­

háború alatt meg nem szólalt, a magyar külpolitika csak ügyes vagy ügyetlen regisztrálásokra szorítkozott. Nem cáfolja ezt meg báró Bánffy Dezső magyaros fellépése Kálnokyval szemben az Agliardi-kérdésben, mert ott nem a külpolitika magyar irányításáról, hanem a magyar egyházpolitikába való külső belekontárkodás visszauta­

sításáról volt szó. Nemhogy nem cáfolja, de megerősíti ezt a tételt a második We/cer/e-kormány sorsa, mely minden utólagos nyilatkozat szerint, nem helyeselte a

2*

szandzsáknak elhamarkodott kiürítését (az Andrássy- politikának ezt a sarkaiban való lefűrészelését) s mégis regisztrálta azt. Életérdekünk, hogy egy ilyen helyzetbe többé bele ne nyugodjunk.

Van azonban egy második következtetés is. Ha igaz­

ságom csakugyan igazság, akkor diplomáciánk arisztokra­

tikus szervezete nem maradhat meg háborúelőtti álla­

potában. A Balkán-háború kiáltó, égbe kiáltó példája volt annak (s arról még lesz szó lejjebb), hogy úgy katonai, mint diplomáciai hírszolgálatunkat inkább a szalonok, mint az élet számára rendeztük be. Mint üzletember azt merném mondani, hogy az az információs iroda, amely az üzleti életben így működött volna, már régen csődben lenne. Merem mondani ezt azért, mert szóról- szóra ugyanezt mondtam egy gyáriparos ülésen a háború előtt, a magyar gyáriparosság osztatlan közvéleményének visszhangjaként. Milyen feleletet kaptam reá ? Azt, hogy az 1914-iki delegációban az ellenzéknek két vezére is (gróf Károlyi Mihály és Windischgrätz Lajos herceg) beszédemet gúny és támadás gyanánt olvasták föl a hall­

gatóságnak. Azt hiszem, hogy ma nem kell őszinteségem miatt se gúnyra, se támadásra számítanom. Nem sze­

mélyeknek szólt kritikám. Nevetséges lenne azt állítani (s épen a gróf Andrássy Gyula külügyminisztersége után !), hogy azért, mert valaki grófnak, hercegnek szüle­

tett, nem lesz nagyszerű államférfi vagy diplomata. De szólt s szól éles színvallásom a rendszernek, mely ma még egyedül a diplomáciai pályán tartja nagyobbnak a születést, mint az egyéni képzettséget, mely a helyi körzetű konzuloktól már megköveteli a közjogi és gaz­

dasági tudást, de a követi pályának nem ír elő semmiféle kvalifikációt ; mely — és erre halomra gyűlnek az ada­

tok — kicsinyesnek tartja a gazdasági érdekek érvénye­

21 sítését s megfigyelését, melyek pedig fontosabbak az összes etikettek nagyszerű bonyodalmainál. Diplomáciai szervezetünk mélyreható változását úgy megérlelte az Idő, hogy mi legfeljebb utána szaladhatunk indítványainkkal.

A világháború helyzetéből azonban még további, nehéz következtetések fakadnak ; következtetések, amelyek visszavisznek arra a harcvonalra, honnét fejtegetésünk kiindult s egyúttal be is fejezik e fejezetet.

Nem elegendő az, hogy megfogadjuk : ezután élet­

érdekünk miatt a magyarságnak állandóan benne kell lennie a külpolitikában s ehhez kötni belpolitikáját, nem pedig megfordítva, úgy hogy kormány- és pártbuktatás kedvéért obstrukcióval akadályozza meg a külpolitika lőfegyverét, a véderő reformját. Nem elégséges az sem, hogy ezután diplomáciánkon követi s konzuli karunkat úgy megszervezzük, hogy e modern nemzetközi politikának mindennap a szolgálatában legyen s ne csak ünnepi funkciót töltsön be. Ezek mind kellenek. De ezeken kívül még egy harmadik is szükséges, az, hogy nagyjában rendületlenül álljanak előttünk vonzódásunknak s taszító­

erőnknek világtörténeti irányai. Mert : a mai világháború­

nak rettentő marcangolásai közt egyike a legrettentőbb­

nek, hogy egészen csak a háború alatt ismertük meg, merre vannak barátaink s merről keressük ellenségeinket.

Mikor e sorokat írtam : még a harci zaj dúl.

Semerre nincsen béke reménysége, köd üli meg az egész világot. Ezért ne vállalkozzunk próféciákra, még azon az okon sem, hogy e világháborúban mind szerényeb­

bekké lettünk gondolkodásunk bátorsága tekintetében.

Nem is lehet ez másképen. Ahhoz, hogy az emberi elme bármiféle következtetéshez jusson, az szükséges, hogy a benyomásoknak egy sorozatát fölvegye magába s azokat összefűzze. Ez a világförgeteg azonban oly

rettentő nagy benyomásoknak akkora zuhatagát árasz­

totta folyton reánk, hogy emberi idegrendszer azokat összegyűjteni, recipiálni képtelen ; egy Leviáthán ideg- rendszere kellene hozzá. Ezért józan fejjel nem vállalkoz­

hatunk arra, hogy általános tételeket vonjunk le a háború­

ból s úgy ítéljünk holtak és elevenek, országok és hadsere­

gek fölött, mint teszik emberek, kik egész életükben egy újságot járatván, megesküsznek annak állandó frázi­

saira. Meg kell elégednünk részigazságokkal s ezek a részletigazságok oly hirtelen, de oly feledhetetlen éles­

séggel villannak föl előttünk, mint mikor magnézium­

fényt gyújtanak a szobán.

A pusztulásnak égzengése között, s bár a láthatár nehéz felhőktől fekete : a villámló égbolt Északra és Délre emberfölötti módon megvilágítja a magyarság helyzetét. Lehetetlen ezt többé elfelejteni.

Megláttuk, hogy nem vagyunk többé egyedül Európá­

ban : pedig ezer esztendő óta fajunkat az elszigeteltség­

nek nyomasztó érzése riasztotta.

Nem vagyunk egyedül sem Északon, sem Délen.

Északon teljesen tisztult helyzetünk azzal, hogy sikerült a nagy németséggel bajtársakká lennünk, bele­

kapcsolódtunk kultúrájába, anélkül hogy állami önálló­

ságunkat vagy fajunk uralmát a Kárpátok medencéjében fel kellene adnunk. A magyar állam csorbítatlan fenn­

maradása, a magyar faj kifejlesztése e háborúban német érdekké, középeurópai érdekké változott, visszavonhatat­

lanul. Ezzel lezárultak a magyar szabadságharcok, Bocs- kay, Bethlen, Rákóczi, Kossuth küzdelmei : mind, egytől- egyig az a mély, ösztönszerű faji nyugtalanság hajtotta őket, hogy vagy elnyelik szabadságunkat, vagy el kell szakadnunk a nyugati német kultúrától. Minden század­

ban újra ránk támadt ez a probléma, míg 1914/16 végre

23 megoldotta azt. A magyarság meg tudja tartani mind a két hivatását, mert azok e nagy háborúban egymással megbékéltek. (A problémának ezt a részét tökéletesen megírta gróf Andrássy Gyula »A magyar állam fennmara­

dásának és alkotmányos szabadságának okai« című mun­

kájában 1910—1911.)

Délen még nagyobb helyzetünk változása. Mióta bolgárokkal s törökökkel egyesült hadseregünk : vérroko­

nokkal fogtunk kezet. Kitéptük magunkat a szláv izo­

lációból. Mint gyermek, ha éjszakai álmából riad, csak akkor nyugszik meg, ha megismeri, hogy nincs egyedül : a népek mostani nagy éjtszakájában föllélegzik a mi magyarságunk : nem vagyunk egyedül s nem leszünk soha többé ! Magyarországból az ős Turánig egy út vezet rokon népeknek útja.

Nem tartom véletlenségnek azt, ami történt, mikor Szerbia nagy természeti akadályain áttörve, a magyar és bolgár előőrsök egymásra találtak. Fentebb kifejtet­

tem, hogy az egész világháború keletkezését annak nézem, hogy a nagyszerű európai óramű megbomlott s a tudatos államszerkezeteknek egymásra támaszkodó erői felmond­

ták a szolgálatot. Azelőtt minden olyan szépen el volt rendezve s most előállott a khaosz. Ebben az egyensúly- hiányban, ebben a khaoszban megszűntek a tudatos európai rendszerek s azok egymásra hatása, hanem helyet­

tük, a nagy zűrzavarban népek, nemzetségek mély, szuny- nyadó ösztönei kerültek elő. A helyzet egészen az, mint mikor az emberi szervezetben a központi idegrendszer megbénul és a természetnek rendkívüli életereje folytán a kisebb ganghonok veszik át ideig-óráig a központ funk­

cióit. Épen így, mikor Európa mesterséges rendszere meg­

bomlott (mert megbomlott), a népek kiapadhatatlan élet­

erejénél fogva ősi faji ösztönök szólaltak meg, kerültek elő

százados szunnyadásukból. Elemi erővel tört ki a magyar­

bolgár vérrokonságnak érzete, mely nem mesterség, nem mondvacsinált diplomácia, hanem a vérben, koponyaalkat­

ban, csontszerkezetben, titkos ösztöneinkben élő rokonság.

A véletlenség úgy hozta magával, hogy 1915 elején Rómában a bolgár politikának egyik legtöbbet emlegetett alakjával beszéltem e kérdésről. Nagyon érdekelt az a fejtegetése, hogy a Balkán-háborúk után azonnal helyre­

állt a török-bolgár barátság, semmi gyűlölet nem maradt a két nép között, mert rokonoknak ismerik egymást.

A bolgár politikusnak ezt a megállapítását mesterien beigazolta 1915 ősze, mikor Bulgária a mi oldalun­

kon s Törökország oldalán hadrakelt. A világtörténelem­

nek ugyanaz a helyzete ismétlődött itt, mint 1866 után, amikor (amint föntebb már céloztam reá) eldőlt a harc a német hegemóniáért, de utána a Németbirodalom s a Habsburg-monarchia a legszorosabb barátságra léptek.

A másik, mit a volt bolgár miniszter fejtegetett, az volt, hogy a bolgár nép öntudatában a bolgárok nem szlávok, hanem turáni faj, mely rokon a magyarral ; így tanítják az iskolákban. Mi is így tanítjuk. Másképen nem is tanít­

hatjuk, mert a történelmi igazság az, hogy a magyarral rokon bolgár faj turáni eredetű, s csak külsőleg került reá a szláv máz azért, mert leszorulván a Duna alá, föl­

vette a keleti egyházat s ezáltal a szlávsággal nyert külső összeköttetést. Ez a fajrokonság tetézi a magyar­

bolgár összeköttetés igazi alapját : közös politikai és gazdasági életérdekeinket.

A világháborúban most megmozdultak a száza­

dos ösztönök. Míg régi századokban — a régi századok kicsinyes harcainak megfelelően — szomszédok, tehát sokszor rokonok verekedtek, úgy most a világháborúban, kontinensek küzdelmében egymásra találtak a turáni fajok

25

s a magyarság az, mely őket a német kultúrával s Közép- Európa német hegemóniájával összeköti. így tört meg el­

szigeteltségünk s így lesz teljessé történelmi hivatásunk.

A magyarság Északon és Délen kialakította világ­

történeti szerepét, azért világosan meg vannak szabva a magyar nemzetközi politikának alapelvei. Ezért be van bizonyítva annak igazsága, hogy a magyarságnak szük­

sége van a monarchia imponáló egységére, de a monarchia imponáló erejéhez föltétien szükséges a magyarságnak kifejlett szervezete is.

Ezzel megint megérkeztünk báró Kemény Zsigmond tanulságaihoz is,melyek 1848/49 után születtek, de 1914/16 után még erőteljesebben s megbővülve fognak élni.

Ekképen dolgozatomnak ez a fejezete kimerítette volna tárgyát. De nem engedhetek el egy-egy megjegyzést, melyek a múlt panaszlásáról s a jövő biztosításáról szólnak.

Gyáriparosi, bankigazgatói minőségemben a világ­

háború előtt gyakran jártam a Balkánt ; Albániát kivéve, ismerem főhelyeit. Soha egyetlen tényezővel ott nem találkoztam, aki elhitte volna azt, amit mi itthon évtize­

des sablonként hirdettünk, hogy »Ausztria-Magyarország a balkán népek önállóságát tartja politikája céljainak«.

Nem hiszem, hogy bárki ezt a hiedelmet az utolsó évtize­

dek alatt akár Szófiában, akár Belgrádban, akár Cettin- jében, Athénben, Szalonikiban vagy Bukarestben oda­

való tényezőktől hallotta volna. Mi pedig ismételtük ezt szajkómódra, benne volt minden külügyminiszteri expozé­

ban és ezt elneveztük Balkán-politikának. Ott lent ezt nem hitte el senki nekünk, s nem is hihette el, mert nem­

csak jeleit nem látta ennek a politikának, hanem mindig épen az ellenkezőjét látta.

A helyzet a következő volt : a mi Balkán-politikánk­

nak lángeszű kezdeményezője, volt külügyminiszterünk,

gróf Andrássy Gyula. Életírásából, beszédeiből világo­

san kitetszik, hogy miután belátta, hogy a dualista alapon újjászervezett osztrák-magyar monarchiának nem szabad többé a Nyugaton a német hegemóniáért küzködnie, hanem Keleten kell nemzetközi hivatását teljesítenie : ezért kitűzte ama jelszavát, hogy a Balkán a Balkán­

népeké s hogy a mi nemzetközi politikánk Kelet felé fordul. E politika szolgálatában okkupálta Boszniát s Hercegovinát s nem engedte ki a Szandzsákot kezeink­

ből, igen jól tudta, hogy miért. Andrássynak ettől a nagy­

szerű fellépésétől kezdve mi nem tettünk a Balkán álla­

mok érdekében semmit egészen addig, amíg 1913-ban Tisza István gróf világosan nem állott Bulgária pártjára a pánszláv ijesztgetészekkel szemben. (E nagy lépésnek meg is lettek nagy következményei.) Ehelyett folyton ismétel­

tük, hogy »mi megmentjük a Balkán-népeket.« Ugyan­

akkor pedig először megakadályoztuk Milán alatt, hogy Bulgária jól megverje Szerbiát ; másodszor hadihajóin­

kat rendeltük ki, hogy megakadályozzák Krétának Görög­

országhoz való csatolását ; harmadszor a macedóniai zsandárokkal földúltuk a török hatóságok tekintélyét, de már rendet nem tudtunk csinálni ; negyedszer pedig Olaszország miatt (Olaszország miatt!) nem segí­

tettük Görögországnak jogos aspirációit az Adrián. De betetéztük bölcseségünket akkor, mikor nem ismerve se Törökországnak, se a Balkán-államoknak belső álla­

potát, a probléma megérését, e nagy monarchiának egész tekintélyét 1912 októberében odaadtuk annak az álláspontnak, mely (1912 október 15) az ottomán biro­

dalom integritását biztosítja a szövetkezett Balkán-álla­

mokkal szemben, s ugyanezt a »felszabadító« álláspontot, mellyel egyszerre négy országot tettünk ellenségünkké, az első csaták után feladtuk, hogy ezzel Törökország

27 bizalmát is elveszítsük. Mindezt azon az alapon, hogy a négyes Balkán-szerződést csak 1912 őszén tudtuk meg, holott, miként később kitűnt (1. a külügyminisztérium által közzétett »a balkáni eseményekre vonatkozó diplo­

máciai ügyiratok« 550. okmányát), az a fegyverszövetség már 1912 márciusában meg volt kötve. így figurázta ki egész politikánkat a Balkán-államoknak az a fölszaba­

dítása, melyet mi hirdettünk, de mások csináltak meg

— a mi ellenzésünkre.

Ha pedig most azt kérdezem, hogy mivel e világon semmi sincs ok nélkül, tehát mi lehet az oka annak, hogy gróf Andrássy Gyulától gróf Tisza Istvánig nem volt Balkán­

politikánk: akkor azt kell rá igazság szerint válaszolnom, hogy ez a petyhüdtségünk, ez a belső ellentmondásunk onnét származott, mert egy káprázat elhitette velünk, hogy a Balkán egy szláv fészek s azért életösztönünk ellen véte­

nénk, ha fölszabadítására sietnénk, — bár hirdetjük azt.

Egy világkatasztrófának borzalmas tüze kellett ahhoz, hogy elégjen ez az áligazság. Mióta a magyarság bolgár és török rokonaival kezet fogott, kitűnik, hogy még rokonunk is több van a Balkánon, mint ellenségünk. De megvilágo­

sodott az is, hogy a Balkánnak csak egy kisebb része szláv : bolgárok, albánok, törökök, görögök s románok mind más vérből, de nem a szlávokéból származnak. Igazán szlávnak csak a szerb és a cernagorc marad. Ezért mikor így szabadul föl a Balkán, akkor a mi politikánk szerint szabadul föl s har­

mincéves kishitűségünknek ügyefogyott félelme elmullott.

Második s itt utolsó megjegyzésem a következő.

E fejezet vázlatos tartalma nem tart teljességre igényt.

De az olvasó hiányait is megokolhatja maga előtt. Egy részt nem szóltam a Dardanellák kérdéséről. Szándékosan történt azért, mert szerintem a Balkán-államok felszaba­

dítása után a Dardanellák kérdésének egészen más jelen­

tősége lesz, mint volt Andrássy és Gorcsakov korában.

Nem a monarchia s Németország politikáját fogja az már bántani, hanem mert Oroszország onnét fenyegeti az indiai utat, ezért a jövendő új világháborúnak angol-orosz ellen­

tétét rejti magában.

Másrészt nem vontam be e fejezetbe sem a horvát, sem a román viszonyokat. Történt ez azért, mert mindkettőt nemzetiségi politikánk szempontjából kívánom taglalni, melyről egy későbbi (HL) fejezet szól. Utalnom csupán arra kellett, hogy meggyőződésem szerint külpolitikánk mindig összefüggésben lesz nemzetiségi politikánkkal s ezt nem lehet, de nem is szabad letagadni. Ebben úgy gondo­

lom, sokan egyetértünk. Kevesebben leszünk, kik elfogad­

ják azt a tételemet, hogy nemzetiségi politikánk gyökerét pedig a közgazdaságban kell keresnünk. Erről szól dolgoza­

tom további folytatása. (III. fejezet.)

Most pedig végignézve e hosszú fejezet kutatásán, talán elmondhatok Zrínyi Miklóssal annyit, hogy »kurgat- ván kurgattam« az igazságot, hogy igazságaim nehezen szerzett meggyőződések s most, a világháborúban tovább rügyeztek, tovább bimbóztak maguktól, észrevétlen. Ügy vagyok velük, mint ha svábhegyi kertünkben a fákat nézem. Lassan nőttek fel velünk s míg süt a nap, semmi rejtélyes nincsen rajtuk. De ha leszáll az este, kigyullad a láthatár szélén Budapest glóriális fénye : akkor a fák sötét árnyékot vetnek s úgy látszik, mintha éles körvonalaik nagy mélységeket takarnának, határozottan s változha- tatlanul. így a velünk nőtt egyéni gondolatok is ma egy világraszóló nagy tűzfénynek hátteréből domborodnak ki elénk s azt hisszük, hogy határozottan s változhatat- lanul terülnek széjjel rejtélyes arányaikkal a mi szűk kö­

rünkön messze túl.

IL

A magyar közönség elé több ízben léptem kivándor­

lási tanulmányaimmal. Célom az volt s azt végbe is vittem, hogy bejártam a Fekete-tengertől a Csendes-óceánig a magyarság hazánkívüli telepeit : s így dolgoztam föl egy­

másután amerikai véreink helyzetét, a székelységnek Romániába való áramlását s a szlavóniai magyarság álla­

potát. Hálásan kell elismernem, hogy kormány s egyletek nem egy indítványomat valóra váltották a külföldi ma­

gyarság szervezése s az óhazával való kapcsolata tekin­

tetében. Tanulságaimnak ez volt egyik ága.

Nagyrészt teljesítetlen maradt mindegyik munkám­

nak mindig megismételt közös tanulsága, mely akképen hangzik, hogy a vérveszteség okait itthon kell megszün­

tetnünk, mert különben legyengülünk s elvérzünk bele.

Harcoltam ezért amaz előítélet ellen is, mely szerint a nép­

bőség okozza a kivándorlást. Ellenkezőleg, a statisztika tanulsága szerint a népességben ritka országok adják le emberanyagukat népességben gazdagabb országok vagy országrészek számára : mint Galícia és Oroszország Ameri­

kának, Németország keleti része pedig Németország nyugati országainak. A tüdőbeteg ember nem azért hány vért, mert sok a vére, hanem ellenkezőleg azért, mert edényszerke­

zete gyönge és szakadozott, nem tudja megtermett vérét

megtartani. Szakasztott ez ami helyzetünk, mely egyúttal nemzetiségi veszedelmünknek is egyik magyarázója.

Ebben a megállapításban azt hiszem, ma már (nem mindig volt így) egyezik a komoly magyar közönség véle­

ménye. Épen ezért szabadjon erre a tételre építenem könyvemnek itt induló okoskodását, melynek tulaj don- képeni célja az, hogy amint az előző lapokon megálla­

pítottuk azt a helyet, melyet a magyarság a politikai világhelyzetben elfoglalhat, most jöjjünk tisztába azzal, hogy anyagi s gazdasági erői szerint mennyire mehet, mire szabad s mire nem szabad vállalkoznia ?

Alapnézetem a sokember-elmélet, határozott ellen­

tétben Malthus régi és új követőivel, kik szerint »többen vannak, kiknek számára nincs terítve az élet asztalán.«

Optikai csalódásnak, még pedig igen veszedelmes optikai káprázatnak tartom ezt azért, mert az »Élet asztala « egy­

általán nincsen készen, az épen oly kevéssé előre meg­

adott nagyság, mint ahogy ma még nincsen meg a holnapi nap története, hanem a holnapi nap is, az »Élet asztala« is általunk, vagyis az emberiség minden tagja által készül s bármelyikünk is hiányoznék, akkor már nem így, hanem másként készülne el. Ezért mennél több ember kell, hogy mennél nagyobb asztalt készítsen — társainak. Mert itt van minden gazdasági mozgalomnak, majdnem min­

den emberi találmánynak, azt hiszem, hogy minden államváltozásnak főtitka is : a sűrűsödő embernyomás fizikai kényszere az a rejtett motorerő, mely a haladást teremti s nem engedi ellanyhulni.

Ezért : sok ember, sok ember, mennél több ember I Sokszor eszembe jut, hogy mennyivel előbbre volnánk, mennyivel több termelése, mennyivel több gondolkozásra lenne a magyarság kényszerítve (mert csak a kényszerszülte igazságok állandók), ha még itthon volna, ha itthon ipar­

31 ködnek, itthon tülekednék az a sok százezer magyar, kit Amerikába s más országok felé kiöntöttünk, hogy azoknak a feszerejét növelje. Ma hazánkat inkább olyan léggömb­

höz hasonlíthatom, melynek tafotáján mindenfelé illanik el a gáz. Hiszen csak nem felejtettük el, hogy 1902—1911-ig csak Észak-Amerikába 1,462.214 magyar vándorolt ki (ebből félmillió hivatalosan visszajött) ; s csak 1912-ben 104.000 főre rúgott vérveszteségünk, tehát minden ezer lakóból öt eltávozott. Minden optimista nézettel ellentét­

ben a legnagyobb aggodalmaim vannak az emberáramlás tekintetében a világháború után bekövetkezendőkre s ezért a sok ember-probléma még rettentőbb erővel, élet­

nek és halálnak erejével fog döngetni bennünket olyan időben, amikor legjobb férfikorban levő, teremtő férfi- lakosságunk egy része a háború áldozata lett vagy meg­

csonkulva a többi társadalom erejéből él.

Kevés magyarázat kell e soraimhoz. Elhiszem azt, hogy közvetlenül a véres harcok befejezte után Ameriká­

ból s máshonnan hazasietnek azok a magyarok, kiket mesterségesen visszatartottak a visszatérésben. Ha nem leszünk nagyon ügyetlenek, még visszatelepülőket is fogunk kapni, különösen azok köréből, kik a most igen megdrágult amerikai dollárral fogják kifizetni az itthon olcsó koronákban felvett régi egyéni vagy családi adóssá­

gukat. (A diszázsiónak ez a hatása okvetlenül mutatkozni fog.) De először is nem hiszem, hogy ez a mozgalom csak egyévi kivándorlásunk emberanyagát is visszahozná.

Másodszor, ha állapotaink úgy maradnak, mint ahogy vannak, a hazajöttek nagyrésze megint útra kél, s foly­

tatja vándor életét, amint azt bőven leírtam »A magya­

rok kivándorlása Amerikába « (1899) címmel.

Ezzel szemben, ha nem tudunk okulni a múltakból, óriási erők fognak működni a kivándorlás mellett. Az 1915

őszén megjelent amerikai bankárjelentések már mind azt jelzik, hogy az Egyesült-Államokban milliárdos háborús üzleteikből (az Unió 1914/15-ben 7838 millió koronával több árút vitt Európába, pénz ellenében, mint amennyit behozott) oly aranybőség keletkezett, mely fölveri az árakat. Várják tehát, hogy ez a túl-aranyeső a háború után magához fogja vonzani a megfelelő embermennyisé­

get is. Azt lehetne erre mondani (ugyan gyönge ellenérv), hogy nem lehet tudni, mit hoz a jövő. Azt azonban meg lehet tudni, hogy mit hozott a múlt. A kivándorlási sta­

tisztika pedig csalhatatlanul azt mutatja, hogy háborúk után a győztes államokból is nőtt a kivándorlás. Az 1870/71-es német-francia hadjárat után a német kiván­

dorlás hirtelen százezer főre szökött két éven át, míg erős szociális reformokkal le nem nyomták. Az 1912-es Balkán-háborúk után indult meg Görögországból és Montenegróból a tengerentúli kivándorlás. Erre kell elkészülni nekünk is, s ez ellen kell életre-halálra véde­

keznünk.

Végzetes bajnak tartanám, ha ebben a kérdésben nem mernénk világosan látni, mert akkor kérlelhetetlen kötelességeinket sem fogjuk felismerni.

A háború után előálló helyzet tökéletesen igazolja azt a kivándorlási tételemet, hogy nem az emberbőség a kivándorlás okozója, amint azt mindig tévesen hitték.

A legyengült szervezetek vérvesztesége az. Ezért fokozó­

dik és nem csökken nagy nemzeti vérvesztés után. S mert ez mind így van s mert a sokember-elmélet mégis az egyedüli igazság, azért a világháború után a magyarság léte, országunk fejlődése attól függ, hogy dacára népességünk rettentő háborús megfogyásának, dacára a várható kiván­

dorlásnak : meg tudjuk-e oldani a magyarság itthontartásá- nak s megszaporodásának problémáját ?

33 Egyet nem kell bizonyítanom, mert hiszen senki sem fogja megtámadni állításomat. Nem kell bizonyítanom azt/hogy az ilyen nagy kérdéseknek, melyek minden egyéb kérdésnek alapproblémáját képezik, az ilyen kérdéseknek nincsen oly mechanikus megoldásuk, mint mikor a rejt­

vényen ki kell találni, hogy hol ül a medve a fán, vagy a lakatnál rá kell jönni arra, hogy milyen számig kell elfor­

dítani a kulcsnak a tollát. Ilyen mechanikai megoldása nincs és nem is lehet a sokember-programnak s aki ilyet keres, — pedig sok jóhiszemű ember keres ilyet — az mindig kicsinyes kuruzslásokban fog kimerülni. Mint a lét és nemlét minden nagy kérdésénél, úgy a magyarság ember-megtartó kérdésében is a probléma kizárólag abból áll, hogy a nagy természeti erők érvényesülésének mester­

séges akadályai eltűnjenek s helyükbe az erők érvényesí­

tésének programmja lépjen. Ezt az igazságot az emberiség a mechanikában, hőtanban, elektromosságban és vegyé­

szeiben már nagyszerűen megtanulta. A rettentő nehéz idők meg fogják rá tanítani a politikát is. Ne akarjanak új erőket gyártani, mert azokból csak összeenyvezett papirformulák lesznek, de époly kevéssé lesz belőlük új energia, mint ahogy a világ minden laboratóriumának minden erőlködése nem fogja egyetlen egy molekulával megszaporítani a mindenséget. Ma már minden fizikus s vegyész tudja, hogy neki mit kell csinálnia : a meglevő energiákat feltárnia s összekötnie. A világraszóló vér- özön után a politikának is ezt a mesterséget kell meg­

tanulnia.

Fenti nagy kérdésünket tehát természettudományi értelemben is helyesen kell fölállítanunk s akkor hang­

zik ekképen : milyen nagy akadályokat kell elhárítanunk, hogy a magyarság természetes szaporodása, egész erejével, ezen a honi földön érvényesülhessen ?

3

Aki családi életekben megfigyelte, hogy miért sorvadt egyes nemzetségek fája, vetítse ezt a megfigyelését egy nagy vászon diorámájára — mint az »Urániá «-ban a górcsövi preparátumot — s megkapja a nemzet sorsát.

A család nem ismerte föl, hogy miként alkalmaz­

kodjék ahhoz a korhoz s ahhoz a területhez, mely rendelkezésére állott : s ezért nem tudta táplálni létének gyökérszálait. így járnak nemzetek, ha nem területük­

nek, földrajzi fekvésüknek és környezetüknek megfelelő közgazdasági és vámpolitikát választottak. (II. fejezet.)

A család más végzetes hibát is követhet el : jóvá­

tehetetlenül. Belső egészségét, erkölcsi viszonyát meg­

rontja. Ez országok sorsa, melyek szociális rendszerüket, nemzetiségi tagozatukat elferdítik s e láthatatlan kór­

ságtól senyvednek el. (III. fejezet.)

Harmadik képében a családpusztulás akkor jelenik meg, mikor elfogult szabállyal, előítéletek megörökíté­

sével megölik a természetet. Népeket is így pusztíthat el régi joguknak rossz rendje. (IV. fejezet.)

A magyarság élet-halál kérdésének ez a három belső rejtélye vár kifürkészésünkre. A világháború nagy tusája után mind a hárommal fel kell vergődnünk a földről. Ha nem : úgy újabb századokra nem számíthatunk. Ezért ne vétessék rossz néven marcangoló őszinteségem. Három fejezetben e három kérdésen fogunk áthaladni.

Első vizsgálódásunk — igen röviden — közgazdasági elhelyezkedésünknek szóljon.

Mindig csodáltam politikusaink szóharcát az önálló vagy közös vámterületért. Legújabban Középeurópa vám- úniója kavarta föl a lelkeket. Itt van asztalomon főapos- talának, Naumannak izzó programmja »Mitteleuropa« poli- tico-economico kialakításáról, mellette Philippovics csön­

des osztrák helyeslése, Dietzl nehézségei »Zur Frage eines

35 Zollbündnisses zwischen Deutschland und Österreichs Ungarn « füzetében. Megint Sieghart nagy apológiája az osztrák-magyar közösség mellett — Zolltrennung und Zolleinheit — darabos történeti bizonyításai mellett is kihangzó ütemével : »Seid einig, einig, einig.« Matlekovits nagyszerű fegyvertárával való hadakozása köröskörül, S végül a gazdasági szövetségek, középeurópai tanács­

kozások könyvtorlaszokká nőtt jegyzőkönyvei.

E töméntelen sok papiros — mint minden emberi vita — sok félreértést is rejt magában, mert az össze­

ütközők más-más oldalát akarják ugyanannak a kérdő­

jelét kiásni, s mást-mást látván, azt hiszik, ugyanarról vitáznak. Még különösebbé válik a nagy vámcsata azzal, hogy a magyar közvélemény mindig bizonyos hintalen­

dülettel működik : ugyanazok, kik azelőtt a legjobban elrácsozott önálló vámterületért hevültek, egyszerre csak a legteljesebb középeurópai vámegyesülés lovagjai gya­

nánt ugranak ki a porondra. Ezért ha valaha írásom amaz illusztris vitázók s tárgyalók kezébe jutna, ne vegyék ildomtalanságnak, ha nem találnak itt polémiát. Az, amit a vámkérdésben hiszek, az, amit gazdasági erőink irányítására vallók, nem ama sok ankétnek érveiből szűrődött le, amelyekben bőséges részem volt. Nem tud­

tam soha megszabadulni attól a lidércnyomástól, hogy mi mindig idegen szerepeket játszunk végig, legkülönösebben pedig akkor, mikor formai önállóságunk révén másolunk le nekünk egyáltalában nem illő, mert másokra szabott, közgazdasági figurákat. Az utolsó évtizedek vámfordulatai­

nak éber figyelése arra tanított meg, hogy mi majdnem mindig Európának, s elsősorban Németországnak saját testére szabott vámszerepeit koldultuk el, mi is hősszerel­

mesek gyanánt akartunk föllépni s ezért mindig bele­

buktunk vállalkozásunkba, ahelyett hogy megelégedtünk 3^*

volna egy szerényebb, de saját erőnknek való szereppel, melyet becsületesen el tudnánk játszani, mert nem kell hozzá se nagyképűség, se utánzás, se komédia. Csak így történhetett meg, hogy sikerült (nehezen ment, de sike­

rült) a világháború előtt az egész Balkánt közgazdaságilag elvadítani tőlünk, mert azt hittük, hogy — mi vagyunk Németország.

De tartsunk rendet.

A vámpolitikát nem lehet se az érdek-ankétekből meg­

tanulni (hol az ember mindig hajlandó az utolsó szónok­

nak adni igazat), sem abból kiókumlálni, hogy más orszá­

gok mit cselekedtek. A vámpolitikát legelsősorban a föld diktálja, az a terület, amelyen a lakosságot meg akarjuk növeszteni. Ezért a vámpolitikát inkább kötött léghajó­

hoz hasonlítanám, mely míg vesztébe nem rohan, le van csomózva magához a földhöz, ha pedig elvágják kötelé­

két, — ami igen gyakran megtörténik — akkor egy csil­

logó, imbolygó légi tünemény lesz belőle, felfújva »elvek­

kel«, melynek senki hasznát nem veszi. Az, hogy a vám­

politika igazi kiformálója a geológia és földrajz, s nem a jog és utánzás, az soha oly vakítóan nem látszott meg, mint e százezreket pusztító világtusában. Történt tudni­

illik az, hogy hétről-hétre változott az országok határa a hadiesemények véres menete szerint, s így bányák, gyá­

rak, kőfejtések, petróleum, vas és szén hol egyik, hol másik országokhoz tartoztak s valamennyiszer egy-egy ilyen földrajzi változódás előtt állott, az itthonmaradt mezőgazdák, gyárosok, bányatulajdonosok vámpolitikai kívánalma más és más lett. Németországban ugyanezt láttuk az ottani gyárosok külpolitikai emlékirataiban.

E hadviselés közgazdasági rejtelme abból állott, hogy a megszokott földrajz s geológia mozgó tényezőkké lettek s minden mozdulásukkal más és más módon tolták maguk

37 előtt a vámpolitikát. Ebből örökre megtanulhattuk azt, s beírhatjuk közgazdasági tankönyveinkbe, hogy a vám­

politika nem önálló jelenség, hanem matematikai függ­

vénye az illető terület földtanának, hegy- és vízrajzi alkatának. (Talán bizonyságomul hozhatom itt fel egy igen éleselméjű s objektiv svéd tudósnak, K. Kjellén-nek munkáját, mely »Die Grossmächte der Gegenwart«

címmel a háború előtt egy hónappal írva, minden állam nemzeti törekvéseit hegy- és vízrajzi rendszeréből szá­

mítja ki.)

Ha meghajtottuk fejünket e kérlelhetetlen törvény előtt, melyre a világháború új világítást gyújtott, akkor zúgolódás nélkül, megadással, sőt emberi megnyugvással beszélhetünk arról a reánk szabott, becsületes, de szerény szerepről, mely a vámpolitika terén Magyarországnak juthat. Mihelyt a »szerény« szó ellen tiltakozunk, mely bizonyosan nem lesz népszerű, akkor ne is menjünk tovább, hagyjunk abba minden okfejtést, vágjuk el vám­

politikánkat a földi kötelékektől s várjuk meg, míg vagy mostani nyomorúságunkban ide-oda löknek minket, vagy amíg fejünket kérlelhetetlenül belecsapjuk a geológia törvényeibe.

Magyarország csak szerény vámpolitikát folytathat, mert földrajzi fekvése erre képesíti ; s mert ezzel tudná kifejleszteni azt a helyzetet, melyet eddig nagy urak utánzása miatt szem elől hagyott. E kijózanító igazság jövőnknek, emberszaporitásunknak becsületes alapja.

E szerénység lehet legnagyobb s legboldogabb büszke­

ségünk.

Széchenyi világosan látta a kárpáti medencének nagy fogyatékosságait. Különösen folyamrendszerünk bán­

totta, mely ellenkező irányban halad, mint tömegkivite­

lünk, fő folyónk torkolata idegeneké s egyetlen kikötőnk-

hoz (mely a nagyobb tengerektől nagy kerülőre van) nincs viziutunk, mely a tömegszállítást lehetővé tenné.

Hogy határainknál maradjunk : a mily bámulatos védel­

münk a Kárpátok öve (ezt most újra s elfelejthetlenül megtanultuk), époly nehéz e hosszú szárazföldi határ­

nak finánc-elállása. Számolgatásaimnak eredménye az, hogy egy tényleges határvám fölállításának nálunk az önköltsége oly rendkívüli nagy, hogy ha nem akarunk ráfizetni, akkor mindjárt kezdetben erős vámtételekkel kell kezdenünk. Növeli ezt a természeti nehézséget az, hogy mindaz, amit mi szállítunk ki a határon, az tömeg­

cikk, tehát könnyen ellenőrizhető szomszédjaink által, ellenben a külföld s Ausztria hozzánk sok finom s drága portékát szállít, melyek igen könnyen csempészhetőki Ezért nem tudtam sem 1907-ben, sem azóta lelkesedn.

a fokozatosan életbelépő közbenső vámokért, amelyek­

nek azonkívül az a rengeteg bajuk is megvan, hogy ál­

landó izgatottságot plántálnak »átmeneteikkel« közénk s szomszédaink közé. Sem a földrajz nem engedi, sem a gazdasági fejlődés nem tűri ezt.

A mi földünk, vizünk, hegyünk azonban még más szempontból is sajátságos s más parancsokat is diktál nekünk. Egy jószemű német, Offergeld, a kiéli egyetem Institut für Seeverkehr und Weltwirtschaft nevezetű szemináriumának megbízásából közvetlenül a háború előtt (1914) nagyobb könyvben dolgozta fel ipari jövőnk kilátásait »Grundlagen und Ursachen der industriellen Entwicklung Ungarns« címmel. Német írója sokat tanult nálunk, sok ipartelepet bejárt és sohasem engedte magát a részletek által eltéríttetni fő kutatási vonalától ; mindez nagy szó egy idegenről. Szemléjének eredménye elég kesernyés, de igaz. Megismerteti szénbányáinkat, melye­

ket magunk is ismerünk : széntelepeink legnagyobb

39 része túl fiatal, csekély hőerőt ad s két legjobb szénme­

dencénk : Pécs és Petrozsény, legmesszebb vannak az ipar és kivitel központjától s Petrozsény ezenkívül a víziúttól is. Vasérckészletünk gyengeségét s kifelé húzódását híven kiemeli. A magyar vasgyártás szak­

értői szerint 38—40 év alatt merülhetnek ki eddig ismert vasbányáink. (A legmérgesebb támadásokban e sorok magyar írójának akkor volt része a hazai sajtó­

ban, mikor mindezek tudatában a delegációban s lap­

jainkban amellett szálltam síkra, hogy a boszniai vas­

ércek, a varé si bányák a magyar vasiparnak szereztes­

senek meg.) 0Hergeld kurtán tekint vízierőnkre (melye­

ket tudvalevőleg gleccserek nem táplálnak s így nyáron nincs meg erőszolgáltató állandóságuk) és következte­

tése mindebből az, hogy a természet adományaiból Magyar- országon valamely nagy csodára nem számíthatnak.

Ez a kijózanító, talán nyers valóság tökéletesen ellen­

téte annak a sok frázisnak, mely unos-untalan azzal ámított minket (s mi oly szívesen ámítottuk magunkat), hogy természeti kincseink majd gazdaggá tesznek ben­

nünket — munka nélkül.

A német kutatónak fölvételét egyrészt ki kell egé­

szítenünk, másrészt le kell vonnunk belőle nem az ő következtetéseit, hanem a magunk igazságait a magyar­

ságnak ama vámpolitikai elhelyezkedése szempontjából, mely népességi erejének kifejtését biztosítja.

Kiimánk szeszélyessége (Széchenyi István nagyon kiemelte ezt is a »Világt-ban) rendkívül befolyásolja mezőgazdasági termelésünket, részben egyoldalúvá teszi, részint (mint minden váratlanság) csökkenti az emberi erőfeszítést. Az a nagyszerű természeti csoportosítás, mely Angliában a tízezer kalóriás antracitot víz mellé helyezte, Németországban a szén- és vasvidéket a Rajna

körül csoportosította, Pennsylvaniában pedig százezer számra telepítette le az Európából odavonzott vándorokat azzal, hogy szén, petróleum és gázmezők jutottak egy­

más mellé s vízi usztatás közelébe : mindez nem adatott meg nékünk s azért nélkülöznünk kell összes közgazda- sági, vámpolitikai s embertelepítési következményeit.

Galícia és Románia olcsó kőolaj-forrásai közé beékelve eddig majdnem teljesen meddők voltunk e téren is, bár az egbelli források igen biztatók, a Kárpátok benső pet­

róleum-medencéje még inkább probléma, mint ható köz- gazdasági faktor. Egyetlen új örömünk s új erőforrásunk a földgáz, de (később még rá kell térnem) helyi alkalma­

zása is nagy nehézségekkel küzködik s aki azt hiszi, hogy oly »kincset« talált itten, hogy mint Aladdin lámpája után az Ezeregy éjtszakában csak marokkal kell össze­

szednie gyémántot, rubintot, gazdagságot s városok könnyelmű adósságcsinálásának könnyű kifizetését : az vagy ámító, vagy kötni való futóbolond.

A magyarság telephelyének ez igaz megismerése nélkül se vámpolitikát csinálni nem lehet, sem azt nem lehet megtanulni, hogy mi az a valódi közgazdasági szerep, mely most s a közel jövőben nekünk jutott. Ha azonban a geológia és vízrajz tanulságait meghallgatjuk s inkább hiszünk abban, amit a talpunk alatt dübörgő föld hirdet nekünk, mint papiroselveknek, vagy külföldi másolatok­

nak : akkor e szokatlan tanítómesterek — hegyek, ásvá­

nyok, erdők s vízfolyások — három nagy tájékoztatót adnak nekünk. Hogy pedig csakugyan ezekre a tanul­

ságokra (melyek mindjárt következnek) s nem más tan­

tételek következtetésére van a magyarság érdekében szükség, azt egy példával — rám nézve döntő volt — be tudom bizonyítani.

Az önálló vámterület követelése hazánkban néha

41 izzó erővel tör elő, azután megint egy vagy két évtizeden csöndesebb, míg meg újra nekitüzesedik. Aki megfigyelte, hogy 1878-ban a bankkérdést mennyire fontosabbnak tartották, mint a vámot, hogy a Bánffy-Badeni kiegyezé­

sénél (mely Caprivi 1892-iki törekvéseinek hatása alatt köttetett) mennyivel többet beszéltek a kvótáról, mint a vámterületről s hogy viszont a német elzárkózó vámok után az 1905-iki választásoknál s az 1907-es kiegyezés­

nél mennyire megint a vámkérdés harsogott túl mindent és mindenkit ; az a megfigyelő egy ritmust fog észrevenni a függetlenítő vámtörekvések megduzzadásán s ellanyhu- lásán. A mi vámpolitikai húrjainkon egy láthatatlan kéz játszik, az csal ki belőle zengzeteket, melyekről azt hisz- szük, hogy hazai dallamok. A mi hevességünk attól füg­

gött, hogy hol az Amerikai Egyesült-Államok, hol Német­

ország, hol Chamberlain agitációja milyen vámtarifával fűtöttek be Európa alá. Mikor (erre Caprivi kísérlete a legjobb példa) a védvámfejlődés megakadt : nálunk elcsitult az önálló vámterület jogcsatája ; mihelyt újra megfordult a prohibició, megint megfokozódott s csak akkor hallgatott el, mikor megváltozhatatlan tények elé állíttatott. Egyetlen esetben sem volt arról szó, hogy nekünk nem ezt az összefüggést kellene keresnünk, nem azt az utánzást kellene átvennünk, mert hiszen legke­

vésbé akkor csinálhatunk önálló vámterületet, mikor a külföld elzárkózik agrárkivitelünk elől s ott nő a prohi­

bició. Mint e példa mutatja, saját érdekeink ellen bizo­

nyultunk igen hangulatos, de rossz utánzóknak, ahelyett hogy saját talajunknak élő kívánalmai szerint kerestük volna vámpolitikai s közgazdasági elhelyezkedésünket.

Ezért legyünk elég önállók s bátrak ahhoz, hogy elfogadjuk ama három tanulságot, mely megrajzolt hely­

zetünkből következik reánk s melyek elől jó lélekkel ki­