politikából magyar megújhodás.
Nem tudtuk azonban eltalálni az evolúciót birtok- politikánkban. Oly örvények fölött járunk itt, melyek kell hogy felriasszanak. Bár jönne Széchenyi, hogy meg
mutatná, bár jönne Kossuth, hogy világgá harsogná ! Nekünk csak kis számaink maradnak kezünkben s azok
tól félünk annyira. Az utolsó évek birtokszerzésében nem
zetiségeink a magyarság kárára tettek haladást, nagyot és veszedelmest : mert ők fogták be fejlődésükbe a köz- gazdasági evolúciót.
Már az 1890-iki népszámlálás alkalmával az volt a helyzet, hogy Magyarországon a fizikai személyek bir
tokában levő gazdaságoknak 35-53 millió holdat tevő területéből magyar kézen volt 59-39%, vagyis 21 millió hold terület s más nemzetiség kezén a terület 40%-a.
De ez átlag egyes részeken oly szélsőségesen megromlott, hogy a Tisza-Maros szögén a mezei gazdaságok területé
ből csak 30% volt magyar kézen s voltak megyék, hol a magyarság földaránya nem tudott 19%, 5%, sőt egy százalék felé sem kerekedni ! Ez részben ismert, részben nem ismert adat, de a közgazdasági evolúcióra nézve nem ez a jellemző. Más itt a fontos. Az, hogy a gazdasági terület megoszlásában a magyarság nagyobb aránnyal részes, mint az ő nemzetiségi kvótája, mivel 60% földje volt a magyaroknak, kik 1890-ben a lakosságnak még csak 48-61 %-át tették ki. Ellenben ha nem a területek, hanem a gazdaságok s azaz : önálló gazdálkodók számát nézzük, akkor már 1890-ben azt kellett megállapítani, hogy a fizikai személyek tulajdonában levő gazdaságok közt csak 44-28 % volt magyar, tehát az arány a népes
ségi kvóta alá csökkent. Tegyük hozzá, hogy ez az arány
csökkenés egészen az oláhság javára esett, mely 1890-ben
17*11 %-át tette Magyarország népességének, de 22*32 %-át a birtokosoknak, tehát meghaladta a magyar gazdaságok magyar gazdálkodók számának felét.
Nagyszerű közömbösségünk között mit mond, mit rikolt felénk ez a szürke szám ? Azt, hogy a nemzetiségek
nek, s elsősorban az oláhságnak birtokpolitikája demokrati
kusabb volt mint a magyarságé s kevesebb földön (arány
lag) nagyobb népterjedésre, — népességi arányszámait meghaladta — vált alkalmassá. A földbirtok megoszlásá
ban tehát legjobban az oláhság állotta meg a közgaz
dasági evolúciót s legkevésbé a magyar (és a szász).
1890 óta negyedszázad telt el. A magyarság népességi aránya kisebbségéből szépen fölemelkedett az abszolút több
ség fölé s 1910-ben az anyaországban elérte az 54*5 %-ot, míg Horvát-Szlavonországot is beleértve a magyarság aránya már majdnem az (48*1%), mely 1890-ben csak a szűkebb hazából tudott kikerülni. Az abszolút több
ségben való ez a megnövekvés mondhatatlanul fokozza biztonságunk érzetét. Ugyanakkor azonban rohamosan folytatódott az a közgazdasági evolúció, melyet a magyar arisztokratikus birtokmegoszlással szemben egyes nem
zetiségeink nemcsak lefoglaltak maguknak, hanem hatá
rozott tendenciává alakítottak. Az új népszámlálás adatai idáig még nem értek el ; nem tudjuk, mikor kaphatjuk meg őket a háború után. De hogy egy most megjelent osztrák közgazdasági könyv azt jelenti, hogy az utolsó évek alatt csak Erdélyben hatvan millió értékű föld ment át magyar kézből román nemzetiségű tulajdonba : akkor, ha számokkal nem is, de az iránnyal tisztába jöhetünk.
A fejlődés irányainak ez az elvesztése mondhatatlanul fokozza bizonytalanságunk érzetét.
Hogy ez okfejtést befejezzem : a magyar birtokos- számnak ez az aránylagos összezsugorodása egyúttal
77
lefelé jelenti azt is, hogy a gazdasági proletáriátusban, zsellérek és nincstelenek között megint felszökik a magyar
ság aránya. A gazdasági meggyökeresedésből leginkább kivert osztályban megint mi vezetünk. S ha most hozzá
teszem azt, amit Oflergeld az egyes vármegyék kivándor
lásának a proletáriátus számával való összehasonlítás
ban táblázatosán kimutatott (»Grundlagen und Ur
sachen der industriellen Entwicklungs Ungarn« 206. 1.), akkor megtaláltuk azt a szociális tényt is, hogy ez a foko
zatos eltolódás okozza, vonszolja maga után a kivándor
lók tömegében a magyarság számának majdnem állandó emelkedését.
így szól a közgazdasági evolúció hozzánk, ha nem
zetiségi alakulásunkról megkérdezzük. Vájjon szólhat-e rettentőbb világossággal ?
De most megfordítom a nagy kérdőjelet : a nemzeti
ségi kérdés mondjon ítéletet közgazdasági teendőinkről.
Lehetetlenség lesz ezt is félreérteni ; mert igazolja eddigi tanulságunkat s mert ránk erőszakolja következtetését
— a mi »kényszerigazságunkat «.
1908 november 11-ikén gróf Andrássy Gyula akkori belügyminiszter a plurális választójogról nyújtott be javaslatot a képviselőháznak. A javaslatból sohasem lett törvény. A mellékelt statisztikai táblázatok azonban olyan hatással voltak, mintha valaki geológiai kutatásokat rendezett volna a magyar népréteg-képződésében Ki
tűnt belőle az, hogy 10 koronás adócenzusnál a magyar
ságnak megvan a választók között a 60%-nál nagyobb számaránya, de ez az aránylagos többsége folyton csök
kenne, mennél jobban leszállna a 4 frtos, 3 frtos, vagy 1 frtos adófizetők közé. De a magyarság számaránya megint igen magasra szökken akkor, ha a kisadófizetők rétegén át még mélyebbre fúrunk s elérjük a nincstelenek,
a proletárok tömegét. Itt megint a magyarság kerekedik felül.
1912-ben a munkapárti kormány terjesztette be szélesbítő választójogát (melyről föntebb már volt be
szédünk). Ehhez is van kiegészítő statisztika. S e statisz
tikából az kerül ki, hogy a 24 éven felüli hazai birtokosok között az összes huszonnégy éven felüliek kategóriájá
ban a magyar anyanyelvűek aránya tíz holdon alul alig éri el a 40%-ot s csak 10 holdnál kezd a magyarság 44%-ra emelkedni. A statisztikai melléklet (19. lapján) még hozzáteszi azt a két megfigyelését is : »Terület szerint legkedvezőbb a magyar ajkúak aránya a 10 holdon felüli birtoknál, de nyomban a legkisebb, a 2 kát. holdas birtok következik «. Tovább : »A számok egy meglepő s eddig nem sejtett törvényszerűséget is mutatnak, azt, hogy a magyar anyanyelvűek a 24—29 éves birtokosok közt sokkal gyengébben vannak képviselve, mint a 30 éven felüliek közt«.
Közgazdasági s politikai vizsgálódás egyazon Röntgen
képet adják benső szervezetünk életveszélyes elferdülésé- ről. A lelet azt mutatja, hogy a magyarság vagyonosabb rétege és szaporodó proletáriátusa között a kistermelők
nek, kezdő birtokososztálynak erősebb nemzetiségi ala
kulata rakódik le és lassanként visszaszorítja a magyar fajt épen abban a társadalmi rétegben, mely minden szociológiai tanítás szerint minden jövendő társadalmi fejlődésnek, új nemzetségek fölemelkedésének ősanyagát adja.
Mint bunkóütések, úgy zúdulnak reánk e számok.
Van-e még, ki nem érti Zrínyi Miklósnak jajját, mely a
»Török Áfium ellen való orvosság «-ból imigyen zúg felénk (162. 1.) : »Ihol a veszedelem, ihon az emésztő tűz«.
Még egyetlen vetítést a politika laternamagikájából.
79