Szakirodalom 1201
Statisztikai Szemle, 96. évfolyam 11–12. szám 1196–1215. oldal látás stb.) viszont a városokban drágábbak,
ami kizárja a városi szegénység alulbecslését.
Különösen a lakhatás (szegényeknél a bérlés) kerül sokkal többe a metropoliszokban a más típusú településekhez képest, ami korlátozza a többi szükséglet kielégítését.
A szegénységi küszöb megállapítását 53 országban vizsgálták, megállapították, hogy közülük 12 semmit nem tett a településtípu- sokból adódó különbségek módosítására, 7-nél legfeljebb az erre utaló szándékot észlelték, 9 országban csak városi és falusi árindexeket állapítottak meg, míg 25-ben az árak komple- xebb differenciáló hatását is figyelembe vet- ték. A településtípusonkénti áreltérések a nem élelmiszer jellegű termékeknél nagyobbak, mint az élelmiszereknél. A fogyasztóiár- indexek az átlagos fogyasztást jellemzik, de nagy kérdés, hogy reprezentálja-e a szegények kiadásait. Nemzetközi összehasonlításhoz vásárlóerő-paritáson is kiszámolják a szegény- ségi küszöböt, ami Kína nagyvárosaira számít- va majdnem felére csökkentette a szegénységi rátát (2005-ben 26,4-ről 15,6 százalékra).
Hajnal Béla
kandidátus, a Debreceni Egyetem habilitált főiskolai tanára E-mail: hajnal.bela@foh.unideb.hu
Thorvaldsen, G. – Glavatskaya, E.:
A három fô nyugati forradalom és cenzusaik
(The three main western revolutions and their censuses.) – Quaestio Rossica. 2017. Vol. 5. No. 4.
pp. 992–1008.
A kiélezett történelmi helyzetek a megál- lapodott viszonyokat feltételező statisztikai adatgyűjtéseknek sohasem kedveztek. A forra- dalmi időszakok zavaros körülményei közepet-
te is igény mutatkozott a népesség számbavé- telére. A népszámlálások napjainkban alapkö- vetelménynek tekintett előírásai, miszerint csak az adott területen, adott időpontban tar- tózkodó népesség összeírása tekinthető ered- ményesnek, mindhárom esetben csupán korlá- tozottan érvényesültek. A norvég-orosz szer- zőpáros fő kérdése így az, hogyan sikerült a Egyesült Államok, Franciaország és Oroszor- szág más-más időpontban bekövetkezett, meghatározó társadalmi és politikai fordulatai után a hatóságoknak megbirkózniuk az össze- írással. Áttekintik továbbá, hogy milyen ta- pasztalatokkal vágtak neki a feladatnak az említett országok, továbbá, hogy mennyiben érvényesült a sikeres adatfelvétel lényegi feltétele: a részt vevő felek, az állam (éppen adott) képviselői és az összeírtak közötti biza- lom.
Az Egyesült Államokban hét évvel a füg- getlenségi háború vége és három évvel az alkotmány megszületése után, 1790-ben tartot- ták meg az első cenzust. Az összeírás elenged- hetetlen volt az új államalakulat politikai működéséhez: a 13 államban a lélekszámok arányában választhatták meg a képviselőház tagjait (amit az alkotmány 1. cikkének 2. paragrafusa rögzített). A cenzus végrehajtá- sát Thomas Jefferson (1743–1826), az Egye- sült Államok későbbi harmadik elnöke szor- galmazta. A kongresszus 1790-ben fogadta el a népszámlálásról szóló törvényt; a cenzust az akkor államtitkárként tevékenykedő Jefferson felügyelte, és 1791 augusztusában azt állapít- hatta meg, hogy csaknem minden államtól rendelkezésre álltak az eredmények. A feldol- gozás módjáról sokat elárul, hogy viszonylag ismertek voltak a népességszám cenzus szerin- ti és becsült nagysága közötti különbségek, viszont a cenzushoz nem állítottak fel külön irodát. Jefferson feljegyezte, hogy a tényleges adatok alapján kimutatott eredményeket feke- te, míg a becsülteket piros tintával tüntették
1202 Szakirodalom
Statisztikai Szemle, 96. évfolyam 11–12. szám 1196–1215. oldal fel. Végeredményben arra jutott, hogy a lélek-
szám meghaladta a négymillió főt. Három további állam csatlakozása következtében a következő, 1800. évi összeírás már tekintélye- sebb számról tudósított.
A képviselői helyek elosztásáról a kong- resszus 1792 márciusában döntött, ez a lépés kivívta a déli államok rosszallását. Jefferson az arányosabb elosztás híveként módosítást java- solt, ám George Washington elnök (1732–1799) ezt elutasította, és ezzel megszületett az új állam első elnöki vétója. A cenzuson alapuló választá- si rendszer ezzel együtt életképesnek bizonyult.
Hiányosságai ellenére az összeírás maga sikeres volt. Ebben közrejátszottak a korábbi adatgyűj- tések tapasztalatai, amelyeket egyfelől a brit uralom alatt a XVII. századtól végzett gyarmati összeírások, másfelől a függetlenségi háború idején az egyes államok adózási céllal készített listáinak összeállítása során szereztek. Az 1790.
évi cenzus viszonylag rendezett közállapotok között zajlott, az új hatalom ellenőrzése alatt tartotta a három állam területét, a háborús károk nagy részét helyreállították. Jefferson elnökként javasolta kiegészíteni a következő, 1800. évi cenzus tartalmát foglalkozási és gazdasági adatokkal, ám a kongresszus elvetette ezt.
Az összeírás a tíz évvel korábbi akció nyomdo- kain haladt, azzal a különbséggel, hogy kisebb körzetekben zajlott; a fehér lakosságot életkor szerinti csoportosításban is feltüntette, míg az indiánokat és a rabszolgákat csak összevontan tartalmazta. A végrehajtásra, az adatok ellenőr- zésére kilenc hónap állt rendelkezésre. Ezt az időtartamot a kongresszus hasztalan próbálta rövidebbre fogni, a következő, 1810. évi nép- számlálás ugyanennyi időt emésztett fel, és a kiadott kötetben az szerepelt, hogy az Egyesült Államok népessége elérte a 7,2 millió főt: gyor- sabb ütemben gyarapodott, mint a korábbi anyaországé.
Franciaországban az 1789. évi forradalom után mind az igény, mind a politikai akarat
megvolt a népszámlálás lebonyolítására: 1791 derekáig négy különböző forradalmi bizottság több ízben utasításokat adott ki összeírások lebonyolítására; a személyek számbavétele éppúgy szerepelt közöttük, mint az adóalanyok összeírása. Az adatfelvételek lezajlottak, 1792 és 1794 között bizonyos régiók adatait közre is adták. Megfelelő központi szervezet híján azonban az eredményeket nem összesítették, nem váltak statisztikai információvá, s az ívek egy része az enyészeté lett. Így a jakobinus vezetők akarata megtört az állam megfelelő igazgatási szervének hiányában. Bár a direktó- rium évei alatt nyilvánvaló lett az eljárások összehangolásának szükségessége, a követke- ző kezdeményezés csak 1798-ban indult ki a belügyminisztertől, aki létrehozta a cenzusok ügyében illetékes irodát. S csak a következő belügyminiszter, a metrikus rendszer beveze- téséről ismert Jean-Antoine Chaptal (1756–
1832) idején került sor az 1800 májusában hivatalosan is elrendelt népszámlálás lebonyo- lítására. Az utasítások a lehető legtágabban fogalmaztak, azt kérték a polgármesterektől, hogy közöljék a településükön élő személyek számát házasok, özvegyek, fiúk, leányok és katonák szerint csoportosítva, ami felettébb vegyes eredménnyel járt: az adatokat közlők általában alábecsülték a lélekszámot.
Kérdés, megilleti-e az első valódi nép- számlálás elnevezés az 1801-es cenzust.
A forradalom alatt megroppant államigazgatás, a végrehajtással megbízott statisztikusok közötti nézeteltérések miatt az akció sok kí- vánnivalót hagyott maga után. Chaptal az újonnan létrehozott statisztikai iroda élére Alexandre de Ferriere (1771–1848) újságírót, drámaírót nevezte ki, aki a leíró német statisz- tika híveként elhanyagolta az eredmények közlését, s amikor bírálója ezt felhánytorgatta, azzal vágott vissza: „Hiába állapítjuk meg még pontosabban Franciaország zöldségtermelésé- nek súlyát, attól még egyetlen káposztafejjel
Szakirodalom 1203
Statisztikai Szemle, 96. évfolyam 11–12. szám 1196–1215. oldal sem fog több teremni kertjeinkben”. A hiá-
nyosságokból fakadó pontatlanságokra francia demográfusok 1970-es években készült számí- tásai mutattak rá, akik a halálozási adatok 1740 és 1860 közötti rekonstrukciójával arra jutottak, hogy az 1801-es összeírás 0,9 millió fővel alábecsülte az ország lélekszámát.
De Ferriere utódja – 1805-től bírálója – Em- manuel-Étienne Duvillard (1755–1832) lett, akinek irányításával 1806-ban ismét népszám- lálást tartottak, amely a francia forradalom és a napóleoni korszak megbízható kimutatását eredményezte az ország (de jure) népességéről.
Oroszország – a két előző országhoz ké- pest – az 1917. évi bolseviki fordulatot köve- tően a népszámlálások tekintetében komoly nemzetközi és hazai tapasztalatokra támasz- kodhatott. A XIX. század folyamán megszület- tek a cenzusok lebonyolítására vonatkozó nemzetközi ajánlások, és 1897-ben sor került az Orosz Birodalom első, ezekhez igazodó népszámlálására. A bolseviki fennhatóság alatt álló területen, a hadikommunizmus, és a len- gyelekkel vívott háború zord körülményei közepette 1920-ban lezajlott egy népszámlálás.
A bolseviki hatalom kiterjesztése az új alakot öltött állam egész területére, az elgondolások- ban szereplő gazdasági tervezés előkészítése indokolttá tett egy újabb népszámlálást, amely- re már az új gazdaságpolitika idején 1926-ban került sor.
A cenzust – akárcsak az előzőt – az 1918- ban megszervezett Központi Statisztikai Hiva- tal bonyolította le. Élén a tekintélyes szakmai múlttal rendelkező P. I. Popov (1872–1950) állt, akinek nem vált hátrányára személyes ismeretsége Leninnel. Igaz, a proletárállam vezetője állítólag személyesen lépett fel annak érdekében, hogy vallásra vonatkozó kérdés ne szerepeljen a felvételben; viszont a gazdasági tervezés előkészítése végett megkérdezték a népesség foglalkozását is. A Szovjetunió orosz részein a cenzus összeíróinak kétharmada
statisztikus, diák vagy tanító volt, míg Közép- Ázsiában arányuk nem érte el az egyharmadot.
A tanulmány orosz társszerzője szerint a cári rendszer bukása, a pravoszláv egyház domi- nanciájának megszűnése után az emberek nem féltek válaszolni a nemzetiségükre és anya- nyelvükre vonatkozó kérdésekre. A nemzeti- ségre vonatkozó kérdést az orosz
„narodnoszty” fogalommal tudakolták, ami egyszerre jelent nemzetiséget és etnikai hova- tartozást.
A forradalom utáni szovjet összeírások kö- zött ez a népszámlálás lett a legmegbízhatóbb adatgyűjtés. Eredményeit 55 kötetben tették közzé, köztársaságonként két sorozatban.
Az első közigazgatási egységenként tartalmaz- ta a nemzetiség (etnikum) szerinti megoszlást, utalva a párt korabeli elképzeléseire arról, hogy a köztársaságokat félig-meddig önálló nemzeti alakulatokként szervezzék meg.
A népszámlálás egészen egyedülálló vál- lalkozásáról kapunk ízelítőt 1897 és 1926 között. Sarkvidéki cenzusnak nevezték el azt az összeírás-sorozatot, amelyet 1926 és 1927 folyamán néprajzosokkal kiegészített expedí- ciók végeztek a sarkvidéken, részletes felvételt készítve az ott élő népességről. Az expedíciók dokumentumai fennmaradtak, így az olvasó a Jamal-félsziget példáján megismerkedhet a különleges akció jellegével.
A cenzusok sikerének egyik feltétele a számlálás területe feletti legális hatalom meglé- te volt. Ez a feltétel az Egyesült Államokban 1790-ben teljesült, a Szovjetunióban 1920-ban csak korlátozottan, majd 1926-ban teljes mér- tékben, Franciaországban csak a terror idősza- kának elmúltával, a XVIII. és a XIX. század fordulóján. A siker további tényezői: az Egye- sült Államokban általánosnak mondható lelke- sedés övezte az új politikai rendszer kialakulá- sához elengedhetetlen akciót (a függetlenségi háború egyik jelszava szerint „nincs adózás képviselet nélkül”), a Szovjetunióban a viszony-
1204 Szakirodalom
Statisztikai Szemle, 96. évfolyam 11–12. szám 1196–1215. oldal lag megállapodott viszonyok, és általában az új
társadalom megteremtésébe vetett hit.
Holka László,
a Központi Statisztikai Hivatal ny. vezető-főtanácsosa E-mail: whokol@gmail.com
Schwahn, F. – Mai, C.-M. – Braig, M.:
Munkaerôpiac változóban –
szerkezetváltás, foglalkoztatási formák, digitalizáció
(Arbeitsmarkt im Wandel-Wirtschaftsstruk- turen, Erwerbsformen und Digitalisierung.) – VISTA – Wirtschaft und Statistik. 2018. Nr. 3. Seite 24–39.
A tanulmány a németországi szolgáltatási szektornak a termelő szektorral szembeni térnyerésére, ennek a munkaerővel kapcsolatos kimeneteleire fókuszál. A felhasznált adatok fő forrása a nemzeti számlák, illetve a munkaerő- felmérés volt. Az idősorok jelentős részénél – a szükséges módszertani korrekcióval – az egykori Kelet-Németország adatait is figye- lembe vették a szerzők.
Nyugat-Németországában az 1950-es évek- ben még minden negyedik foglalkoztatottnak a mezőgazdaság adott munkát, 2017-ben viszont már csak mindössze 1 százalékuknak. A primer szektor arányvesztését az első szakaszban a szekunder szektor növekedése kísérte, melynek foglalkoztatotti aránya az 1950-es évek eleji 43-ról 1965-ig a csúcspontot jelentő 49 száza- lékra emelkedett. Ezt követően a szekunder szektor foglalkoztatási súlya gyorsan csökkent, 2017-ben az 1965. évinek kevesebb, mint fele, mindössze 24 százalékos volt, azaz a foglalkoz- tatottak háromnegyedének ekkor már a szolgál- tatási szektor adott munkát.
Megvizsgálva 1995. évvel kezdődően Né- metország mellett a négy legnagyobb létszámú
uniós ország (Spanyolország, Olaszország, Franciaország, Egyesült Királyság), valamint az Egyesült Államok és Japán foglalkoztatási trendjeit, a tanulmány szerzői azt állapították meg, hogy a mezőgazdaság foglalkoztatási súlya 2000-ben Németország mellett csak az Egyesült Államokban és az Egyesült Király- ságban volt 2 százalék alatti, a többiekben magasabb volt ugyan, de aránya ezekben is folyamatosan csökkent. Németország mellett Japán és Olaszország esetében volt a legna- gyobb a szekunder szektor súlya, közel 10 százalékponttal meghaladva a többi vizsgált országra jellemző értéket. Az elmúlt 20 évben végbement trendfolyamatok Spanyolországot kivéve nagyjából egyenletesnek mondhatók.
A 2008-ban kezdődő válság Spanyolországban a beruházási piac megroppanását és a szekun- der szektor foglalkoztatási súlyának jelentős csökkenését hozta magával. A tercier szektor előretörése a megfigyelt időszakban folyama- tos és általános volt. Jó példa erre az Európai Unió egésze, ahol a négyből három foglalkoz- tatott 2016-ban már a tercier szektorban dol- gozott, igaz a tagországi értékek széles skálán szóródtak, a Romániát jellemző 46-tól egészen a holland 83 százalékig.
Az elmúlt évtizedekben, Németországban a szekunder szektorban foglalkoztatottak számát változatosan alakították a külső és belső tényezők. A tömegtermelés külföldre telepítésével a hazai gyártó struktúra a magas hozzáadott értékű termékek irányába tolódott el. Az 1970–1980-as években a szekunder szektor stabilan a nemzeti jövedelem 60 száza- lékát állította elő, ezt követően a 2009. évi válságig további 6,6 százalékpontos növekedés következett be, miközben a foglalkoztatottak száma csökkent. A termelő ágazatok hozzájá- rulása a nemzeti jövedelemhez 2009 és 2017 között 2,6 százalékponttal visszaesett, viszont 5 százalékkal nőtt a foglalkoztatottak száma.
Az emelkedő külföldi bérek és minőségi prob-
