ZSOLT BÉLA

»<

ZSOLT BÉLA

FS.NYVUS

ZSOLT BÉLA

VILLÁMCSAPÁS

Pesti Lloyd-társulat nyomdája. (Igazgató: Schulmann I.)

Z S O L T B É L A

( 1 9 9 } ' V r f )

VILLÁMCSAPÁS

( S C H WA R Z A N D R Á S Ö N É L E T R A J Z A )

6 5 1 4 6

fts :* * * .-* - inüi

L . h

ELSŐ RÉSZ 1.

Nevem Schwarz András, születtem 1898-ban, Komáromban, zsidó polgári szülőktől. Apámról közvetlen keveset tudok, mert hatéves-voltain, ami­

kor meghalt. Anyám ma is él, másodszor is férjhez ment, Közel jár a hetven évhez. Apám családja ószö­

vetségi arányú: tizennyolc t'estvér — amikor én öt­

hat éves volt'am, még meg volt valamennyi. Még élt apai nagyapám, is: nyolcvanhét éves volt akkor, feketebojtos, piros, lapos sapka a fején. Hórihorgas soványságában barna slafrokban üldögélt egy csíkos, fehér gombokkal kivert hatalmas bieder- meyer fotelban s kora reggeltől besötétedésig ol­

vasott. Nagyapám utóljára kocsmáros és fűszeres volt, előzőén azonban harminc évig rabbi egy dél­

dunántúli faluban, -alighanem Alsólendván, Zala- megyében. Huszonötéves korában mint híres sak­

kozót ismerték: egy Ücht'ritz Amadé báró, aki a közelben volt földesúr, 1835-ben kivitte Lipcsébe a nemzetközi sakkversenyre, ahol második lett egy francia után. Erről a sakkversenyről írásos doku­

mentumok, sőt ujságkívágások is fennmaradtak:

a Frankfurter Zeitung és a Times is megemlé­

kezett róla. Apám családjában ennek ellenére nyoma sem volt a sakk-kultusznak; tudomásom szerint egyik nagybátyám sem tudott sakkozni.

Nagyapám ezután több faluban és kisvárosban fordult meg a Dunántúlon és mindenütt nevezetes ember lett! a zsidók közötti talmudi jártassága, üz­

leti érzéke és hatalmas testi ereje révén. Testi ere­

jéről még gyermekkoromban is legendák jártak a családban. Egyik legnevezetesebb esete Kisigmán- don, Komárom megyében játszódott le, ahol re- gálebérlő volt, a falu nagykocsmájának árendása.

A nagykocsma színjében tartották meg a járás ka­

tonai sorozásait s ilyenkor már napok előtt begyülí a gesztesi kerület sor alá kerülő fiatalsága s a bizottság megérkezéséig éjjel-nappal ivott. Egy reggel, miközben nagyapám a kocsmával szom­

szédos szobában éppen öltözködött, duhaj paraszt­

legények összekaptak az apámmal, aki vakációs joghallgatóként kiszolgált a söntésasztal mögött.

Apám nem akart több italt adni a részegeknek; jól megtermett, nőiesen szelíd test1 és temperamentum volt, de gyerekkora óta meg kellett szoknia a testi kiállást és amikor egy parasztlegény átnyúlt az asztal fölött és el akarta kapni a gallérját, öklével az orrára sújtott. A katonaköteles járási fiatalság rohamra indult a söntésasztal ellen. A kocsmában már lehettek vagy tizen, az udvarról még beron­

tottak nyolcán, és beszorították a sarokba apámat, aki borospoharakat hajigáit feléjük. Nagyapám éppen a csizmáját húzta, amikor a csata kitört: az egyik lábán már rajta volt a csizma, a másik csiz- 6

mát még a kezében tartotta. Beszaladt1 a kocs­

mába s kezében a félcsizmával, mint buzogánnyal csépelni kezdte a legényeket s percek alatt meg­

tisztította a terepet. Hogy ebből a történetből mennyi a családi túlzás, nem tudom; kétségtelen, hogy szokatlanul egészséges és szívós fizikum lehetett, mert általam ellenőrizhető éveiben is olyan tesli kalandok estek meg vele, amelyekbe az átlag­

test feltétlenül belepusztul. Hetvenkét éves korá­

ban gyógyszercsere révén erős mérget vett be, de két hónap alatt kiheverte és még húsz évig élt.

Hetvenhét éves korában, amikor még mindig aktív kocsmáros volt az ógyallai határban lévő Becsali-csárdában beleesett a pult mögött levő csapóajtós pincébe, eltörte három bordáját s rövid betegeskedés után még másfél évig dolgozott. Pe­

dig ebben az időben anyagilag már nem is volt szüksége rá: házai és telkei .voltak a komáromi Vágduna-_iuxaban. s a takarékpénztárban ötven­

ezer forintja. De akkor építették a Vagdúnán az új hidat, a kocsma az építkezéstől pár percnyire feküdt és a hídépítő munkások nála költötték el a pénzüket. Nagyapám addig nem is ment nyuga­

lomba, amíg a kubikosok és vasmunkások a híd befejezése után el nem széledtek.

Ekkor beköltözött Komáromba, Vágduna- uccai házába, amelynek számomra az volt a kü­

lönössége, hogy az egyik lakószobából a másikba lépcsőkön kellett felmászni. Lejtős terepen épült a ház. Az előszobából két lépcső vezetett az ebédlőbe, az ebédlőből újabb két lépcső a nappali szobába, a nappaliból pedig már öt lépcső nagyapám háló­

szobájába, ahol a fekete, csíkos biedermeyer szék­

ben ült' és olvasott. Hogy mit beszéltem vele éle­

temben, nem tudom; én főkép csak olvasni láttam s ma is emlékszem, hogy az volt az első impresz- szióm róla, hogy úgy olvas, ahogy mások esznek.

Csámcsogott, az arcán mohóság, jóllakottság vagy émely tükröződött. Bólogatott vagy tagadólag rázta fejét', izgatottan előrehajolt vagy kényelme­

sen, derűsen hátradőlt, aszerint, hogy a könyvben vagy az újságban feszült' fordulatokhoz vagy böl- cselkedő és elemző kommentárokhoz érkezett. Kö­

rülötte állandóan nyüzsögtek és lármáztak a gye­

rekei, unokái, sőt dédunokái is, de, nem nagyon zavartatta magát. Csak percekre ejtette le a köny­

vet, vékony, hosszú ujját bedugta jelzőnek a lapok közé, szórakozottan körülnézett, mondott valamit és tovább olvasott'. Így is halt meg, kilencvenkét éves korában. Egy Spielhagen-regény százkilenc- vennegyedik oldalán érte utói az aggkori vég- elgyengülés.

2.

Amint említettem: tizennyolc nagybátyám és nagynéném volt, akik a legkülönbözőbb es“ lég- ellentétesebb testi típusokat, lelki alkatokat és kul- túrfokokat képviselték. A lányok kivétel nélkül csúnyák voltak, megmaradtak a korbeli szerény- hozományú zsidó polgárlányok házias és levegőt­

len életkeretei között'. Csúnyaságuk miatt nehezen mentek férjhez, házasságközvetítők szereztek ne­

kik egészséges fűszereseket és kocsmárosokat, akik a hozomány kezdőtőkéjével boltokat alapítottak a 8

városban és a környék nagyobb falvaiban. Emlék­

szem, gyermekkoromban alig volt a közelben falu, ahol a nagykocsma ne lett volna valamelyik nagy- néném férjéé. Ezekről a hangos, nagyorrú, csontos asszonyokról máig keveset tudok, mindegyik szült egy rakás gyereket, akik később elszéledtek, elpro- letarizálódtak s kiestek a látókörömből. A nagy­

bátyáim ezzel szemben érdekesen illusztrálják a múlt század zsidó-polgárságának feltörekvését az intellektuális pályák felé. A legidősebb házassága után Pestre került boltossegédnek, majd kocsmát nyitott az Izabella-uccában, tönkrement és már nagy családdal visszatért K.-ba, ahol nagyapám pénzén megvett egy rosszul menő beszálló ven­

déglőt. Ebből tengődött állandóan rossz viszonyok között, úgy hogy kétévenként kellett szanálniok a család jobbmódú tágjainak. Korban a második testvér a család legnevezetesebb alakja lett: mil­

liomos, a megye egyik legnagyobb földbirtokosa, társadalmi és politikai vezérférfiú, akitől később a képviselő- és polgármesterválasztások függtek. Ez a nagybátyám tizenkétéves korában fűszeresinas lett a „Fekete kutyá“-nál, tizenhétéves korában csor­

dás a Bakonyban, abban az időben, amikor még voltak betyárok. Huszonkétéves korában kibérelte Sz.-ben a falu kocsmáját, fűszerkereskedést nyi­

tott mellette s megtakarított pénzét kölcsönadta egy Z. gróf törvénytelen fiának, V.-nek, aki termé­

szetes apjától a közelben egy ezerholdas birtokot kapott s azonfelül az Sz.-hez tartozó úrbéri telke­

ket, amelyeken a falu javarésze épült. Hogy mi­

képpen került a birtok és házhelyek zöme nagy­

bátyám kezébe, nem tudom. Amikor én eszmél- kedni kezdtem, már tekintélyes úr volt, magyar nemes; főispán t'e-tu barátja, akinek négy lak­

kozott hintája állt a kocsiszínben, tizenkét lova városi istállójában, de, hacsak nem volt vala­

mely ünnepélyes ok, már ugyanolyan züllött sárga csézában és göthös, pókos lovakkal kocogott, mint a vérbeli urak. Közel kétméter magas volt, semmi zsidós vonás az arcán, amely különben is tele volt rücsökkel; a solferinoi csata után, amelyben részt vett, átesett a fekete himlőn. Nagyapámtól örökölte testi erejét: hatvannyolcéves korában mázsás zsá­

kokat dobott fel a magtárban a munkások hátára.

Ha nem csalódom, ritka eszes ember volt, bár irni- olvasni alig tudott s már a megye legnagyobb bank­

jának főrészvényese és elnöke volt, amikor még mindig a maga egyéni módján végezte a nagy alap­

műveleteket és a kamatszámítást is: félelmetesen pontosan az ezrelékekig. Róla még sokat kell Írnom, mert apám halála után sokáig a hatása alatt éltem.

Egyelőre csak annyit, hogy ő jvolt' az első atheista, akivel életemben találkoztam: egyszer pedig el­

magyarázta, hogy lélek nincs; az, amit léleknek neveznek, az agy és a vérmérséklet, ő volt egyéb­

ként az első felnőtt férfi, akitől a gólyamese meg­

lehetősen tapintatos és óvatos cáfolatát hallottam.

Korban utána K. bátyám következett. Vasutas volt és meghalt, mielőtt születtem. A felesége két leánygyermekkel maradt özvegyen s özvegysége negyedik évében egy fia született. Ezzel a méném- mel már csak tizenhétéves koromban kerültem érintkezésbe, abban az időben, amikor jólesett 10

magatartásommal a családomat megbotránkoztat­

nom. Riza néninek a város végén volt trafikja. A törvénytelen fiú apja keresztény vasúti lakatos volt s közös háztartásban élt az asszonnyal. A csa­

lád idővel elkeresztényesedett, afféle prolicsaláddá degradálódott; vérbeli unokatestvéreim elvégez­

ték a hat elemit, nem járták ki a négy polgárit sem, ami a mi generációnk lányainál époly elkép­

zelhetetlen volt, .mint az, hogy fiúkat legalább kísérletkép be ne irassék a bencés gimnáziumba.

A törvénytelen fiúból a katonaságnál matróz lett.

Egyszer — nyolcéves lehettem — a monitorok feljöttek Komáromig, ami mindig a legnagyobb ese­

mény volt. Ilyenkor mindenki kicsődült a partra, kápráztunk a hajók kivilágításától s hallgattuk a matrózok szájharmonikahangversenyét. A házi kisasszony nővéremmel engem is kivitt a partra.

A hajóhídnál bámultam a szálas, ringójárású matrózokat, akiknek kilenc óráig, amíg a takaró­

dét el nem fújták, szabad volt a parton kalandoz­

n a k s lehajtani néhány pohár bort1 a közeli vasúti vendéglőben. Egyszer csak jön egy matróz, meglát, odalép hozzám és kezet nyújt:

— Szervusz, ugy-e te vagy az András!

— Én vagyok! — feleltem rémült elragadta­

tással.

— Én a Sanyi vagyok, az unokatestvéred!

Csókolom a Milka néni kézit! — mondta és már tovább is ment, mert egy másik matróz a karját a vállára dobta s magával húzta. Otthon lelkesedve beszámoltam a találkozásról anyámnak, aki szi­

gorúan leintett:

— Ez a Sanyi nem unokatestvéred 1 Érted?

— Miért nem?

— Mert nem! — förmedt rám az anyám ke­

ményen. Emlékszem, nagyon lehangolt, hogy anyám megfosztott a matróz-unokatestvértől. A többi unokatestvérem unalmas, sovány, folyton be­

teges, taknyos, kényes, veszekedős és többnyire perfid volt. Most végre lett volna egy unokatestvé­

rem, egy tengerész s az anyám elveszi tőlem.

3.

De most az apámról akarok írni, aki korban K. bátyám, tehát vadházasságban élő R. néném férje után következett. Apám volt az első intellek- tuel a családban. Hogy miképpen került a győri gimnáziumba, miért határozta el nagyapám, hogy latin iskolába adja, nem tudom pontosan; való­

színű, hogy inkább a korszellem sugallatára, mint valami speciális mérlegelés alapján. Nem hiszem ugyanis, hogy nagyapám sokféle üzlete és az egy­

más hegyére-hátára születő gyermekeinek a bolt­

ban, pinceajtók és kocsiszínek előtt, mindig útban lábatlankodása közben ráért volna apám szellemi képességeit megfigyelni. De ebben az időben már jómódú volt s a boltos-zsidók Pesten és vidéken kezdték felfedezni a fiaik számára a nem kommer­

ciális pályákat. Az elsőszülötteket még a kereske­

delemre fogták, ahogy a gróf is otthon fogta a leg­

idősebb fiát a gazdaságban s a fiatalabbakat el­

küldte egyházi vagy katonai pályára. A bolt nem adhatott tizennyolc exisztenciának kenyeret, a

V 12

fiatalabbak tehát előbb kaptak egy kis tőkét, hogy önállósíthassák magukat és később, amikor meg­

nyíltak az intellektuális pályák a zsidók előtt, ez a tőke a középiskolai és főiskolai tanulásba invesz- tálódott. Ez a pénz nem volt sok, mellékkereset nélkül nem lehetett „kitanulni11 belőle. Még az olyan módos zsidó, mint amilyen nagyapám volt, sem adott többet a városban tanuló fiának havi húsz-harminc forintnál. A többit házi tanítással és a koldulás határán levő „napotevéssel11 kellett elő- teremteniök. Apám mindjárt az első évtől kezdve instruált, egyszerre két-három tanítványa is volt.

Győri diákéveiről alig tudok valamit. Állítólag so­

kat betegeskedett s tizenötéves korától meglehető­

sen szabados, sőt később, milliomos nagybátyám szerint, időnként züllött életet élt. Az én emlékem­

ben magas, kissé pocakos, begombolt zsakettes úri­

emberként élt; nagybátyám szerint tizenhatéves korában félelmetesen sovány, sárga és lompos volt; bizonyosra vették, hogy hektikás. Időnként hosszabb időre ágynak is dőlt' és állítólag vért is köpött. Sokat éjszakázott, szerette a bort és nagy­

bátyám szerint már kölyökkorában állandó ven­

dége volt a győri bordélyháznak. Nagybátyám egy­

szer szekéren érkezett a győri vásárra s maga is benézett a lányokhoz11. A „Kék lámpásában ta­

lálkozott apámmal öt év után, mióta a szülői ház­

ban elbúcsúztak. Apám ekkor ijesztő testi állapot­

ban volt; közölte is nagybátyámmal, hogy orvos szerint nem éri meg az új évet. Egy bencés pap, akinek kedvenc tanítványa volt, elvitte a város egyik legjobb orvosához, aki szemébe mondta,

hogy dögrováson van. Apám talán ezért szaladt neki ilyen szertelenül az élvezeteknek; ám, hogy ugyanakkor élénk szellemi életet is élt, bizonyítják a könyvek, amelyek a könyvtárában ezeknek a diákéveknek intellektuális dokumentumai. Németül már az apai házban megtanult: Goethét, Heinét és Börnét többnyire azokban a zsidó otthonokban is meg lehetett találni, amelyek hangos és mocskos honyhákhoz, hering- és kocsikenőcsszagú vas­

kereskedésekhez csatlakoztak. A század második felében a boltos zsidók felvilágosodottabb és haladóbb része szakított a bibliai és talmud- tudomány egyoldalúságával és a világi szellem is érdekelni kezdte. A világi szellem az ő számukra a német szellem volt: németül beszéltek s a németség logikai szerkezete jobban feküdt nekik, semhogy tartalmi és lelki különbözőségére ráeszméltek volna. Az irodalommal való foglalkozás még luxus volt, önmagáért való kedvtelés, vagy pótlása a hiányzó szellemi tornának, amelynek valamikor csak a szentkönyvek voltak az eszközei. Heinét csámcsogva olvasták, ha másért nem, ismerős dal­

lama és lejtése miatt, amelyett az ő fülük a szonet­

tek és a Cidstrófák ritmusából is kihallott. Börneért való lelkesedésük már kevésbé érthető, mert nem valószínű, hogy alaposan ismerhették azokat az irodalmi, politikai mozgalmakat és személyi vonat­

kozásokat, amelyek tudomása nélkül Börne pamfletjeinek célzásai és iróniája alig élvezhetők.

Még kevésbé értem, hogy mit keresett Goethe a könyvespolcokon: azt hiszem főkép a Werther- korszak szentimentalizmusa hatott rájuk, azonkívül 14

a balladák és az ilyen vers, mint ez, amit sokat hallottam gyerekkoromban idézni: „Wer nie sein Brot in Tránen á s s . . Faust ezzel szemben ide­

gen maradt tőlük. Apám ezt a német triászt már otthon, a vakációkban megismerte; miközben a kocsmában kiszolgált a „Buch Le Grand“, vagy az

„Italienische Reise“ feküdt nyitva a söntésasztalon.

Diákkorában azonban már franciául is olvasott, legalább is a Lamartine Francia Forradalmába beírt dátum egybeesik ötödik gimnazista idejével.

Lamartinet költőként is szerethette, mert amikor négyéves koromban anyám esti imára tanított', egyszerre három nyelven, magyarul, németül és héberül, ő még egy francia imára is megtanított,; az imát Lamartine írta s így kezdődött: „Mon Dieu donnez l’onde au fonfaine, donnez la plume au passerot.“

4.

Sokszor megkísérelem, hogy kinyomozzam, hogy az ágrólszakadt, pénztelen, hektikára hajló győri zsidódiák kitől és hogyan tanult meg fran­

ciául. Nagybátyám azt mondja, hogy egyedül tanult meg betegeskedése alatt az ágyban, nyelvtanból és szótárakból: az impulzust a francia tanuláshoz a francia forradalomról való magyar és német olvas­

mányai adhatták meg, azonkívül a párizsi kom- mün, amely éppen tizenötödik évére esett. Hogy később francia kultúrája elmélyülhetett, bizonyítja könyvtára, amelyben 1903-ban bekövetkezett halálakor az egész XVIII. és XIX. század képviselve volt, az enciklópédistáktól Pegny-ig, akinek „Cahiers

vert“-jére előfizetett. Kedvenc írója Renan volt, ezt nemcsak apám orvosöccsétől tudom, de a rám maradt Renan-könyvei széljegyzeteiből is, amelyek­

ben vitatkozott, kétkedett és kérdéseket tett fel.

Hogy Renant mennyire szerethette, bizonyítják a levelek, melyeket később nagyapámnak írt minden zsidó nagyünnep előtt. Ezekben a levelekben, amelyek hosszú és ünnepélyes bölcselmi dolgozatok voltak, s amelyeket nagyapám az ünnepi családi vacsora végén valamelyik fiatalabb diákfiával fel­

olvastatott, hemzseg a sok Renan-idézet.

Apám tehát a zsidó-zsargon kultúrából nem a magyar, hanem egy internacionális, német-francia kultúrába került. Hogy a magyar irodalommal milyen viszonyban volt, sokkal nehezebb meg­

állapítani. Petőfi, Arany, Vörösmarty, Jókai és Széchenyi megvoltak a könyvtárában, de az a sej­

tésem, hogy nem sokat forgatta őket. Csak élete vége felé, a zsidó-emancipáció és a polgári házasság éveiben kezdett intenzivebben bekapcsolódni a magyar szellemi életbe, főként az akkoriban meg­

élénkült zsurnalisztikán keresztül. De fontos szel­

lemi passzióit továbbra is németül és franciául elégítette ki, ahogy a korabeli zsidók, ha az üzlet komolyra ment, számolni is németül számoltak s üzleti könyveiket is németül vezették. Valljuk be:

apám, aki később ügyvéd, majd bankigazgató lett, sohasem értette volna meg azt a szenvedélyes és őszinte büszke magyarságot, amely később az én nemzedékemben lángolt. Falun született, ahol akkoriban a paraszt épúgy nem volt „magyar14, mint a zsidó; a paraszt csak paraszt volt1 s ugyan­

16

úgy gettójában élt; nyelve, műveltségi foka, élet­

módja, szokásai olyan alacsonyrendűek voltak, hogy a magasabbrendű vallási kultúrájában élő zsidóságra nem lehetett asszimiláló erejük. A valódi magyarságot a falusi urak képviselték, de hozzájuk sem lehetett hasonulni, egyrészt, mert valami testi utálkozással állták útját minden közeledési kísérlet­

nek s legfeljebb üzletet kötöttek a zsidóval, más­

részt nem is volt mihez hasonulni, hacsak tempóik­

hoz nem. A vidéki úri házak szellemi élete akkori­

ban jóformán teljesen kimerült a politizálásban s a zsidókat épúgy, mint a magyar parasztot, a magyar politika csak attól a pillanattól kezdte érdekelni, amikor már szerepük volt benne.

Irodalmi és eszmei impulzusok nem áradtak a falusi úri házból, — tányér- és pohárcsörgés, cigá- nyos honfibú, cselédpofozás és a zsidó házalóra uszított kutya ugatása hallatszott el a kastélytól a kocsmáig.

5.

A század második felének irodalmi pezsgése s a nyugati áramlatok jelentkezése a publicisztiká­

ban, történetírásban, szociológiai kísérletekben és magában a politikában csak lanyha és sótlan hullámokként jutottak el a távoli faluba; egy-két nagyon olvasmányos, romantikus, majdnem rém­

regény, néhány énekelhető s lírai politikai illúziók­

kal teli költemény, inkább jelszavak, mint eszmék, amelyek, mire odaérkeztek már egészen mást jelen­

tettek, mint eredetileg. A közvéleménynélküliség, amely Magyarországon minden újszerű és bonyolul­

tabb törekvést arra ítél, hogy homlokzat legyen,

amely mögött nincs épület, épúgy jellemezte a kor irodalmi életét' vagy az Eötvös Józsefek liberalizmusát, mint a mai irodalmi és politikai mozgalmakat. Az irodalom akkor sem jutott el azokhoz a rétegekhez, amelyekről s amelyeknek írták; a falusi úri középosztály a nagyvárosi fércirodalmat falta, a főváros a hamis népszín­

műnek tapsolt. A zsidó azonban a falun is városi emberfajta: a gettó, ez a láncok közé szorí­

tott kényszerű autonómia, akkor is városias kép­

ződmény volt, ha egy szekértáborhoz kapcsolódott.

A gettó mindig, mindenütt a túlzsúfolt, egymás hegyére-hátára épített kerttelen, udvartalan ház­

tömeg, mint a metropolisban. Néhány év előtt meg­

látogattam a kismartoni gettót; maga a városka falusias, teres, levegős, a házak még ma is egymás­

sal kényelmesen érintkező tanyák, gazdasági udva­

rokkal, gyümölcsöskerttel. De a gettó most is, száz évvel tulajdonképpeni létezése után is olyan fülledt', összenőtt kőhalmaz, mintha sziklára épült volna, szakadék szélén, ahol minden talpalatnyit ki kell használni. Ez a kőhöz tapadtság és urbánus zsúfolt­

ság a gettóból való kiszabadulás után is örök emléke a zsidóknak. Csakugyan mindenütt, ahol le­

telepszik, nyomban dolgozni kezd városcsináló ösztöne: követ kőre rakni. Azok a magyar vidéki városok, ahova később nagy tömegekben betódult, váraljakból, nagy falukból rohamosan urbanizálód- tak. Még ma is meg lehet figyelni a faluban a zsidó urbanizáló ösztönének funkcióját: ha telke van, lehetőleg az utolsó négyzetméterig teleépíti. A paraszt veteményt termel a kertjében, a zsidó falat.

Évszázadokig kimaradván a földmívelésből, nem 18

érez spontán vonzódást semmiféle őstermeléshez, s a természettel való viszonya sem válhat soha olyan intimmé, mint akinek ősei nem a láncok és kövek közt éltek szobák mélyén, teológiai absztrakciók, szellemi rágcsálódások világában és egy rájuk kényszerífett gazdasági és társadalmi parazitizmus­

ban, mely lehetetlenné tette számukra, hogy a kor fogalmai szerint valóban elsőlegesen termeljenek.

Minden falusi zsidó lelke mélyén ott élt a vágy: be a városba, a neki való, testére, értelmére szabott környezetbe. A zsidók kétezer év óta a város pusztulását gyászolják. Amikor most újjá akarják építeni Palesztinát, nem falvakat, hanem mindjárt városokat építenek. Ez a város-nosztalgia volt a magyarázata, hogy szellemi érdeklődésük is az akkor legvárosiasabb kultúra, a német felé for­

dult, amikor a zsidó tudomány tudálékosság és teológiai költészet egyoldalúságából kezdtek kinőni.

A német-zsidó antagonizmus talán a legrégibb; a legkegyetlenebb orosz pogrom sem múlta felül a szimpla és találékony krudeliíásokat, amelyeket a németek az európai történelem hajnala óta a zsidó­

kon elkövettek. S mégis, az európai zsidóban örök vonzódás él a németség után. Ennek a vonzódás­

nak szerintem egyik legfontosabb motivuma a német urbanitás, amelyben a zsidó ösztönszerűleg ismerte a járást, amelynek kövei között ottho­

nosan siklott a falakhoz lapulva is s amelynek légkörében üldözötten és megalázottan is bizton­

ságosabban érezte magát', mint a falakon kívül, a mezők, erdők és állatok anarchiájában, szemben a természet félelmetes erőivel. A meteorológiai jelen­

ségek a zsidó Isten legszörnyűbb büntetéseinek esz­

közei voltak: a Tíz csapás legfélemetesebb pro­

grampontjai.

Ezért történt', hogy apám generációja is első­

sorban a német kultúra felé tájékozódott. Magyar városi kultúra még nem volt, illetve még nem volt készen. Városról írni művészietlenségnek számított, minden esetre szokatlannak, közönségesnek, majd­

nem illetlennek. Csak a ponyvára szánt regény választotta Budapestet színhelyéül, de nem az igazít, hanem egy peoetráns, külföldi minták sze­

rint felnagyítottan regényeset és misztikusát.

Amikor tehát a zsidók tömegesen bevonultak a városokba, nekik kellett megteremteniök az új várostípushoz illő magyar városi kultúrát is. Ez a kultúra kezdeteiben annál inkább németes volt, mert hiszen akkor még Budapest is erősen sváb s az Ausztriával való közösség révén a köz- igazgatás és politika is germán modellre for­

málódott s a gazdasági élet folyói is a német tenger felé áramlottak.

6.

Apám e folyamat teljében toppant be Buda­

pestre a győri bencésektől kapott érettségi bizonyít­

vánnyal a zsebében.

A jogi fakultásra iratkozott s mellékesen díj- nok volt az újonnan felállított központi kataszteri hivatalban. Mindjárt egyetemi évei elején újság­

cikkekkel is próbálkozott: a Pester Lloyd közölte írásait; előbb irodalmi esszéket írt — egyiket, amely a költő Platent ismertette, magam is olvas­

tam. Később az előbb kifejtett „zsidó városiasság“

paradox cáfolatául agrárpolitikai tanulmányokat.

20

Hogy mi terelhette az érdeklődését a föld felé, máig sem értem. Tudom, hogy gyakorlatilag soha­

sem érdekelt® a mezőgazdaság s később, amikor már tevékeny üzletember volt!, bankot gründolt, házakat és telkeket vásárolt, a föld után sohasem nyújtotta ki kezét, holott akkoriban minden jó­

módú zsidó legalább is bérlő akart lenni. Való­

színű, hogy érdeklődése teljesen teoretikus volt, vagy inkább ravaszságból, találékonyságból speci- alizáltá magát a föld irodalmára, melyet akkoriban még Magyarországon egészen elhanyagoltak. A külföldi, főkép német többtermelési irodalom ép­

pen indulóban, a jellegzetes német megalomániá- val. A német föld romantikus tudósai arról álmodoztak, hogy tíz év múlva húsz métermázsa búzát fognak termelni a keletelbai dünák holdjain.

Azt hiszem, apámat ezek a külföldi példák inspirál­

ták s talán még az a szándék, hogy alapítója és specialistája lesz egy új gyakorlati és nemzeti tudományágnak. Ebben az időben mindenki, aki egy tudományszak chef d’oeuvre-jét magyarra le­

fordította, joggal aspirálhatott a szakértő rangjára:

nem egy egyetemi tanár, annak köszönhette ka­

tedráját, hogy az 1867 után következő korszakban, amikor máról-holnapra nyugati mintára kellett megszervezni a magyar szellemi életet, lefordította az első komolyan vehető tankönyvet, vagy esetleg a saját neve alatt jelentette meg a külföldi szakmun­

kát. A híres műtörténész, aki a kilencven évhez kö­

zel halt meg s még nyolcvanéves korában is elő­

adott, harmincötéves korában tette közzé a művé­

szettörténet tankönyvét, amely a német és francia

népszerű munkák kompendiuma volt. S ezen az ala­

pon lett professzor. Azóta sem írt1 egyebet jelen­

téktelen, stupid cikkecskéknél, de évtizedeken ke­

resztül sikeresen szorította vissza a fiatal, képzettebb, modernebb művészettörténész-generációt. Egy kü­

lönben zseniális professzor, aki a Bristol-kávéház asztalánál sokkal gazdagabb és magávalragadóbb szellemnek bizonyult, mint1 a katedrán, a 'Kluge- féle német irodalomtörténet elplagizálásával vetette meg karriérje alapját. Az apám felfedezhette, hogy a többtermelés problémájával Magyarországon alig foglalkozik valaki és nyilván ebből akart karriért csinálni.

Abban az időben azt' hitték, hogy a jobbágyság felszabadításával a parasztkérdést évszázadokra megoldották s a rohamosan fokozódó fogyasztás és a nagy tempóban fejlődő agrokémia elsősorban a föld termelőképességének emelését avatták aktu­

ális elmélefi és praktikus céllá. Tény, hogy az apám ilyen irányú tanulmányai felkeltették személye iránt a figyelmet. Ha nem is azzal a szándékkal, hogy törekvéseit komolyan számbaveszik, de er­

kölcsileg mégis értékelhették, mert két évi publi- cisztikaL munkásság után meghívták a földművelési minisztériumba, ahol nem vették fel ugyan a stá­

tusba, de tekintélyes havi -tiszteletdíjjal, szerződ­

tették. Memorandumokat dolgoztattak ki vele, ame­

lyek inkább dekoratív bizonyítéknak kellettek a minisztérium számára, valójában azonban a mi­

nisztérium kényelmesen, bürokratikusán és patriar- kálisan irányította továbbra is a magyar föld dol­

gait s hivatalosan is jobban bízott a gyertyaszen- 22

telöi medvében, mint a német agrártudományban.

Tudom, hogy Darányi Ignác kezdettől érdeklődött apám iránt,-késohb_baráii viszonyba is kerültek.

Ha Tiszaeszlár közbe nem jön, lehet, hogy TXa- rányi államtitkársága idején apám is szerephez jut.

De a tiszaeszlári per szenvedélyei apámat is ma­

gukkal ragadták: a következő képviselőválasztásoi \ exponált kortesévé szegődött Eötvös Károlynak egy aktív államtitkárral szemben. Ekkor kurtán furcsán kitették a minisztériumból a szűrét.

kóristanőt Borosának hívták, előbb frizőrnő volt és Blaha Lujzát is ő fésülte és állítólag Blaha prote- zsálta be a népszínházi kórusba is. Tízéves koromig nem tudtam, hogy apámnak anyám előtt is--volt felesége; egy fürdőlepedőben találtam meg egyszer a monogramját s elkezdtem nyomozni utána az apámmal kevésbé szolidáris rokonoknál. Apám leg­

idősebbik bátyja, akinek a folytonos erős pipá- zástól szénfeketék voltak a fogai s aki derűs ci­

nizmussal főként abból élt, hogy testvéreivel váltó­

kat íratott alá új és új üzletekhez s ezeket az üzle­

teket vagy egyáltalán meg sem alapította, vagy né­

hány hónap alatt tönkretette s a váltókat kifizet­

tette a testvéreivel, ő informált először Borcsa né­

niről. Leírása szerint gömbölyű, magyaros-cigánxQS fekete menyecske volt, keresztény iparosszülők p)<

7.

Ebben az időben már három éve nős volt: a Népszínház_ vette feleségül. A < 3

gyermeke, tizenöt évvel idősebb, mint az apám.

Amikor apám elvette, már volt egy törvénytelen fia, valami előkelő úrtól. Negyedik gimnazista voltam, amikor egy reggel idősebb férfi állított be hozzánk. Pepitaruháf viselt, kurta pipából füstölt, vastag bajusza volt — detektív volt a budapesti rendőrségen: apám első feleségének törvénytelen fia. Átutazóban látogatott meg ben­

nünket, mert Győrben nyomozott szocialista agi­

tátorok után, akik sztrájba ugratták az építő­

munkásokat s most a belügyminisztérium le akarta fogatni őket. A detektívet Ernőnek hívták és ugyan­

olyan romantikus vonzalmat keltett bennem, mint a törvénytelen matróz-unokatestvér. De anyám is meglepően barátságosan bánt vele; ott fogta ebédre és kocsival vitette ki az állomásra. Apám már hét éve halott volt, anyám nyilván kiengesztelődött múltjával szemben.

E lsőházassága után keserves évtized követ­

kezett apám életében: ügyvédi irodát nyitott a Miksa-uccában, az iroda rosszul ment, gondjai voltak s növelte a bajokat, hogy Borcsa vészes vérszegénységbe esett. Az orvosok egy gradói szanatóriumba küldték, ahol_négy hónap múlva meg-is halt. Apám belerokkant az asszony halá­

lába. Feladta az ügyvédi irodát s megint olyan hekfikás külsejű volt, mint győri diákkorában. A ruházata is elvadult, kopott, lompos, majdnem zül­

lött. Első házassága idejéből őrzöm egy Streliszky- fotográfiáját: elegáns, cilinderes. redingotos vi­

lágfi. özvegysége idején azonban körszakáit nö­

vesztett s harmincéves korában hatvanéves rozzant gettó-zsidónak festett. Hogy miből élt ezekben az 24

években, csak sejtem. Valószínű, hogy D. bátyja,, a rohamosan vagyonosodó, későbbi milliomos se­

gített rajta.

8.

Anyámmal tizenegyévi özvegység után ismer­

kedett meg. Negyvenedik évében járt már, anyám tizenhét volt. Anyái riagyszüleim történetéből alig tudok valamit? ZaJfimígyébSIITszár ina ztak Pestre s beszédük a különös, kómikus zalai tájszólást vé­

gig megőrizte. A libát például, amit anyai nagy­

apám minden csütörtökön megvásárolt a piacon, mindnyájunk nagy mulatságára „zsibá“-nak ejtet­

ték. Amikor apám megismerkedett anyámmal, anyai nagyapáin még javakorbeli férfi volt, alig öt­

venes, de már évek óta nem dolgozott semmit. Két felnőtt fia volt, az egyik fogorvos, a másik építész.

Akkor még mindketten nőtlehek, mert az Íratlan zsidó családi törvény szerint a fiúknak mindaddig nem volt szabad megházasodniok, amíg a lányokat férjhez nem adták. A Luther-uccában laktak, há­

romszobás udvari lakásban, meglehetősen gondta­

lanul, mert a fogorvos praxisa szépen virágzott, s a műépítész másfélévi építészeti rajzolói kecmergés után egy váratlan siker révén beérkezett. Vala­

melyik katolikus főpap, lehet, hogy éppen a her­

cegprímás jubileumának alkalmából kiírt egy pályázatot művészi kivitelű pásztorbotra s nagy­

bátyám, aki egész nap a születendő ronda körúti házak alapjait vetette meg az áttetsző rajzpapiron, otthon a Luther-uccai lakásban, ahol még kalap­

ban ettek és zsargonul beszélgettek, pásztorbotokat

tervezett. A pályázaton, amely jeligés volt, ő nyerte meg az első díjat, azt hiszem kétszáz forintot. A pénz felét a háztartásnak adta, a másik feléből ki­

utazott B erlin b e ahol akkor az építészet új irányai forrongtak. Már csak búcsúzni és nősülni jött vissza Pestre: nemjettjjpííészr-dfí_a Victoria-Strasse leghíresebb bútorgyára alkalmazta tervezőnek, jto- hamos berlini karrierje máig is példa a család­

ban, holott nagy vagyonát már elvesztette s het­

venötéves korában öregen és kifosztottan Milánóba kellett menekülnie, Hitler elől. De előbb Berlinben a krajcár nélkül érkezett pesti magyar zsidó fiatal­

ember cégtársa lett az egyik legnagyobb bútor­

gyárnak, ő rendezte be újra Nikolájevics Nikoláj palotáját, az öreg Vanderbilt hyérési villájának interieurjeivel a Stúdió és a Kunst reprodukcióin keresztül világsikere volt s kliensei közé tartozott a svéd király, Bleichröder és a bécsi Esterházy herceg.

Apám házassága után másfél évig együttélt anyám családjával, vagy ahogy epés és megfon­

tolatlan nyelvű, de alapjában jóindulatú nagy­

anyám mondhatta: a család nyakán. A másfél évben alig kereshetett valamit, közben az ügyvédi kamara is törölte tagdíjfizetés elmulasztása miatt.

Ebben a kétségbeejtő korszakában ráadásul meg­

született Mariska nővérem — s apám, aki ez idő alatt valósággal az orosz diák rejtélyes, csavargó és passzív éltét élte, végül elhatározta magát, hogy változtat a dolgokon. Egy napon leutazott K.-ba nagybátyámhoz, aki nemrégen jutott özvegységre és sokféle bonyolult üzlete, amelynek irányításában 26

azelőtt a felesége is résztveft, egyre inkább kicsú­

szott a kezéből. Nagybátyámnak ebben az időben már együtt volt készpénzben a háromszázezer fo­

rintja, milliomosnak számított s csakugyan, a mo­

nopolhelyzet, amelyben a környék sörrel, liszttel és mezőgazdasági géppel való ellátásában rendel­

kezett, biztosította számára a békebeli, az igazi millió akadálytalan megszerzését. Több mint ezer hold földje volt, a Z. gróf törvénytelen fiával foly­

tatott kölcsönmanipulációk révén a kezére jutottak az úrbéri telkek, amelyeken lakóházakat építtetett, főként vasutasoknak, mert a kis komáromi állo­

más, amely a bécs—budapesti fővonalon feküdt ugyan, de eddig nem volt különösebb forgalmi je­

lentősége, máról holnapra fontos vasúti gócpont lett.

9.

Közbevetően el kell mondanom, hogy milyen volt akkor a dunaparti kisváros, amelyben meg­

születtem és tizenhétéves koromig éltem. Azért tu­

dom többé-kevésbé pontosan rekonstruálni, mert már csak körülbelül tízéves koromban vpttp fpl mpi fejlettebb képét: gyerekségem első éveiben még olyan volt, mint a XIX. század elején.

A monarchia egyik leghíresebb katonai erő­

dítménye volt; a szabadságharcban utolsónak adta meg magát az egyesült orosz-osztrák hadaknak. A tulajdonképpeni vár a Duna jobbpartján feküdt;

pontosabban a csallóközi sziget csücskében; a vár egyik frontját a Nagy-Duna, másik frontját a Vág- Duna védte, a hátát pedig tizenöt kilométeres kül-

lőjű félkörben tizenkét kisebb erőd, amelyeket ho­

mogén várfal kötött össze. A várfalakon az északra, keletre és nyugatra vezető országútak számára ka­

put törtek, egyébként nem lehetett kijutni a város­

ból. A vár két részből állott: az Óvárból, amely a török időkben épült és az Újvárból, amelyet a múlt század huszas éveiben pontosan az Óvár mintájára építettek a morva kőművesek. Harminc méter ma­

gas, terméskőfalak, befelé szűkülő ablakokkal és a felső peremükön lőrésekkel, a falak tetején tíz méter magas, egyenletes, fűvel benőtt földsánc, amely imitt-amoít V alakban megszakadt, hogy az ágyúcsöveknek biztosítsák a kilövést. A falak sö­

tét, dohos félelmetes termeket fedtek, amelyeket részben börtönöknek használtak. Az egészet alá­

pincézték, az ablaktalan odúk voltak a hírhedt kazamaták, melyekben oly sok derék hazafi s a sor alól megszökött legény ette a rabság penészes ke­

nyerét az elnyomatás évei alatti A kenyér egyéb­

ként még 1916-ban is penészes volt a várban.

Amikor bevonultam a háborúba, itt képeztek ki és a két hét alatt, amíg a regrutáknak tilos volt el­

hagyni a kaszárnyát, valamennyien súlyos bélinfek­

ciót kaptunk a penészes kenyértől. A nedves és bű­

zös falak közt kicsirázott és megzöldült a kenyér, de a ruháink is megpenészesedtek a barlangi nyi­

roktól. Ősidőktől nem nyúlt kőműves ehhez az anachronisztikus építményhez s nem járta át a levegő sem a szobákat és amikor jött a háború, ugyanazokon a szuvas fapriccseken vágódtunk vé­

gig a szlovák kiképző őrmestertől elkínzottan, ame­

lyeken Klapka katonái 28

Az Óvárat az Újvártól mély vízárok választotta el, a vízárkon láncos csapóhíd. Az Újvár Duna felé összeszűkülő sarkán bamba mithológiai szobor állt, dilettáns, aerárisan tájékozatlan keveréke Pallas Athénének és Aresnek, a komáromi híres kőszűz, amely a vár ellenségtől való érintetlen­

ségét jelképezte. A szobor keskeny talapzatára a következő epigrammát vésték:

NEC ARTE NEC MARTÉ

Sem művészettel, sem csellel, sem Mars-sal, azaz fegyverekkel nem lehetett bevenni a felirat szerint a k.-i várat, ami természetesen csak annyira igaz, mint minden szoborfelirat. Valójában a vár volt török, huszita, sőt a napóleoni háború alatt rövid ideig francia kézen is; a szabadságharc ide­

jén azonban valóban bevehetetlennek bizonyult s csak a világosi fegyverletétel után adta meg magát önként. Igazában a várnak az esetleges belpolitikai zavarok adták meg a katonai jelentőségét. Bécs kulcsa volt egy dunamenti magyar támadás esetén s fontos hídfő, amely a régi Magyarország észak- nyugati és délnyugati részét választotta el, illetve kötötte össze. A kiegyezés után a vár politikai stratégiai karaktere egyre inkább kidomborodott:

technikailag egyáltalán nem fejlesztették, mint pél­

dául Przemyslt, mert a külső ellenségtől nem fél­

tették, ellenben telezsúfolták cseh, morva, osztrák és horvát katonasággal. A várban állandóan lakott hat-hétezer katona, de magyar, néhány száznál több soha sem volt köztük. Bécs nem bízta ezt a fontos

belpolitikai katonai bázist! magyarokra; a vár- parancsnokok például következetesen cseh eredetű tábornokokból kerültek ki. Amikor a vár minden ellenállás nélkül 1919-ben csehszlovák kézre ke­

rült, a volt osztrák-magyar várparancsnok egysze­

rűen önmagának adta át a kulcsait, mert csak uni­

formist váltott s folytatta tovább a szolgálatot az újonnan alakult köztársaság kötelékében. Még az én gyerekkoromban is rengeteg rejtélyes legenda ke­

ringett a városban a vár titkairól, amelyekbe állí­

tólag csak a mindenkori várparancsnok volt be­

avatva: dunaalatti alagutakról tudott a képzelet, láthatatlan zsilipekről, amelyeknek fogantyúi a vár- parancsnok ágya mellett várják a kritikus pillana­

tot, amikor már nincs más hátra, mint vízbe ful- lasztani a várkapukhoz közeledő ellenséget. Ezek­

ben a regényes pletykákban természetesen nem sok valóság volt; de kétségtelen, hogy az összeomláskor, még ha lett is volna értelme, minden ellenállást le­

hetetlenné tett, hogy a vár nemzetiségi ellenfél ke­

zében volt már akkor is, amikor az ellenfél még nem volt ellenség. A helyi és környéki magyar ka­

tonákat Prágába, Tolmeinbe, Bécsbe és Boszniába vitték; a szörnyű emlékű trebinjei katasztrófának, amelyben a hadvezetőség gondatlansága révén tö­

megek pusztultak el a hőgutától, kilencven száza­

lékban komáromi bakák estek áldozatul.

A valaha színmagyar város hangzavarában a monarchia minden nyelve elkeveredett s minden gyerek beszélte a monarchia minden nyelvét, ter­

mészetesen csak a két-háromszáz szóig, ami a prak­

tikus élethez szükséges; s azonkívül mindenki tudta 30

a többi nyelven is a katonásan durva obszcénitáso- kat. A város szociográfiája a kiegyezés utáni nyu­

galmi évtizedek alatt tele volt nemzetiségi elszíne­

ződésekkel; az idegenből jött tisztek, zupás altisz­

tek és zenekari őrmesterek beházasodtak a magyar polgárságba, az idegenben szolgáló k.-i katonák viszont olasz, cseh és bosnyák menyecskéket hoz­

tak haza. Tizennyolcezer civil élt a városban, a vár kőölelésében, szigorú markában, földszintes sárga házakban, mert katonai okokból régebben tilos volt emeletes házat építeni a várfalakon belül. A kéttornyú Szent András-templom aránytalanul mo­

numentálisán emelkedett az alacsony házak fölé, amelyek a vizenyős talajban évről-évre mélyebben süppedtek. A városról való impresszióimat őrzi ez a vers, amelyet gimnazista koromba írtam, amidőn költészettel kisérleteztem:

A házak sárgák, mint a vízkór, Gyűlöld e sárga házakat, Becsukják őket este tízkor:

Önönmagától fél e város Midőn az este rászakad.

Vasajtajára, ablakára Rácsot rakott a rémület.

Ajtó, ablak s a szív bezárva:

Vakondfészek, nyúlkalicka, Rosszillatú, sötét üreg.

Itt élek én és ifjúságom Szép almaként titkon rohad Himbál a nyirkos sárga ágon S a nap férget csókol húsába:

A keshedt gyávaságomat.

A házak súnynak, mint a gyermek, Ki a verésre rászokott,

Sápadtan, kócosán hevernek:

Szent András úgy mereszti tornyát, Mint tanító a nádbotot.

Ebben a zavaros és agyonterrorizált' városban láttam a napvilágot; apám, miután Pesten egé­

szen kiszaladt alóla a talaj, ideköltözött anyám­

mal és háromnegyedéves nővéremmel. A dajkámat, amikor a gyerekkocsiban megsétáltatott a napon, katona kisérgette s már négyéves koromban fél- füllel azt hallottam, hogy szép unokanővéremet egy utászfőhadnagy szöktette meg.

10.

Szülőházam az úgynevezett Csillagvár köze­

lében épült, de nem a tulajdonképpeni városban, hanem a Duna másik oldalán fekvő Újvárosban, melyet néhány évvel születésem után csatoltak közigazgatásilag a városhoz. Újváros a Dunán túl feküdt, nemrég még néhány száz lelket számláló jobbágyfalu volt, amelynek telkei és házai idővel jóformán teljesen nagybátyám birtokába kerültek.

A ház, melyben születtem, szintén nagybátyámé volt; sárga kolosszus, földszintes, de az ablakai majdnem embermagasak. Három uccára nyilt és mindhárom frontja homlokszerűen volt1 kiképezve.

Az Igmándi-út felé nyiló főfrontja volt a legmonu- mentálisabb, a falusi kőműves láthatóan barokkos jelleget akart belevinni, s hogy fokozza a hatásos­

ságát, a zsindelytetőt nem koporsószerű szabályos­

sággal helyezte rá, hanem török sátor formában.

Az oromzat csúcsára kis tornyot emelt, a tor­

nyon szélkakas, amely azonban sohasem mozdult.

Később, sokszor a legnagyobb viharban kiszaladtam az udvar közepére, hogy meglessem működése köz- 32

ben, de a kakas következetesen a szemközt fekvő keserűvíztelepre szegezte csőrét. Huszonhét szoba volt a házban, de eredetileg csak öt volt lakható állapotban. A többit lassanként restaurálták, abban a tempóban, ahogy a család újabb hajótöröttjeit kellett elhelyezni bennük. Nagybátyám ide gyűj­

tötte össze famíliája elk rác holt egzisztenciái t, de nem azért, hogy lebzseljenek, hanem, hogy új életet kezdjenek. Az egyik öccse tönkrement Komáromban a lisztüzleten, — fűszerboltot tört1 neki a ház ele­

jén; a másik öccsének pedig megszerezte a regále- bérletet. Apámmal jogi ügyeit iniéztetfe s beültette a bankjába, amely aféle filléres szövetkezet .volt, s előbb igazgatói, majd vezérigazgatói címmel j á ­ rom család élt a házban, az óriási, boltíves, vas­

rácsos szobákban, a boltíves hosszú folyosókon s az ötholdas kertben, amelynek karbantartásához sohasem volt elég pénz és munkaerő s ezért mindig olyan vad volt, mint a parlag. Időnként meg-meg- hódítottak belőle egy ház körüli parcellát, virág­

ágyakat faragtak bele s banálisán elhelyeztek a sa­

rokban néhány tuját; rendszerint akkor került a sor erre a hortikultúrára, amikor egy-egy lány fel­

cseperedett és számolniok kellett a vőlegény-járás­

sal; nyilván azt akarták, hogy a kérő „első benyo­

mása" ne legyen lesújtó. S ha megtörtént az es­

küvő, a kert ismét visszavadult, a lapu, a bürök, bodza s a papsajt falánk gyorsasággal megette a gyöngyvirágot, árvácskát és a rezedát. A kertet széltében rozsdás, szöges drótkerítés vágta ketté;

az egyik fele volt a züllött, haszontalan díszkert, a

másik felébe valamikor legalább burgonyát és ba­

bot ültettek, aztán ebbe is belefáradtak s végleg át­

engedték a gaznak, amelyet lelegeltek a vasutasok kecskéi. Nagybátyám nem törődött a kerttel, amely- lyel inkább telekként számolt; Komárom gyorsan fejlődött s előrelátható volt, hogy a kert három ke­

rítése előbb-utóbb uccafront lesz, mert a város csak ebben az irányban terjeszkedhetett, Átmenetileg felállított a kertben két kukoricagórét és egy jár- gányos kukoricamorzsolót; később sertésszállást is építtetett, amely iszonyú bűzt terjesztett s a ható­

ság egy év után kitelepítette. Valószínű, hogy a házban lakó rokonok intézkedtek titokban a rendőrségnél, hogy megszabaduljanak a pestises szagtól, amely különösen nyári estéken volt elvi­

selhetetlen.

Ez a kert különben nagy szerepet játszott a város proletárgyerekeinek és szerelmes párjainak életében; elvadultságával egyenesen kínálkozott a regényes és titokzatos játékokra s a légyottra. Ke­

rítése jóformán csak jelkép volt; a lécet részben elhordták, részben elkorhadt. A gyerekek szabadon ki-bejárhattak. Amint említettem, közel volt a Csil­

lagvár, amelyben akkor tüzérek laktak s a szom­

szédban megnyílt selyemfonóda Olaszországból ho­

zatott munkásnőivel szűrték össze a levet. A gya­

korlótér, vagy ahogy otthon mondták, a „katona- gyöp“, síma bokortalan síkság volt, ahol nem akadt semmiféle szerelmi fedezék. A hadvezetőség még nem tudta, hogy az elkövetkezendő háborúban milyen döntő szerepe lesz a lövészároknak s a bok­

rok megtévesztő maszkjának s a gyakorlótér síma 34

volt, letaroltak róla minden növényzetet. Ezen a te­

repen nem lehetett szerelmeskedni sem s kertünk volt az egyetlen bozót, ahol a szenvedély elrejtőz­

hetett. A kert hírhedt volt a városban: anyámnak is mindennél nagyobb gondja volt, hogy alkonyat- tájban, amikor a tüzérek elhagyhatták a kaszárnyát és a selyemgyár kürtje jelezte, hogy a gyűrűs- fülbevalós, kötetlen fejkendős, tarkaruhás selyem­

gyári lányok abbahagyták a fonást, eltereljen ben­

nünket a drótkerítéstől, amelyen túl a tilalmas és bűnös terület kezdődött. Csak később, hatéves koromban, a nevelőnőm éberségét kijátszva, jutot­

tam be a „nagykertbe" s valóban titokzatos és je­

lentős kalandokba keveredtem. A kukoricagóréban korombeli vasutas gyerekek játszottak „cigáinyos- dit“; hogy ennek a játéknak mi a lényege, ma sem tudom bizonyosan. Egy fekete, rosszképű fiú volt a vajda, a lányok sarat dagasztottak, amelyhez nem kútvizet, vagy esővizet használtak, hanem belepisiltek a porba. A fiúk körben ültek és nádi­

hegedűn kornyikáltak ismeretlen népdalt.

11.

Valamilyen úton-módon anyám és a Kinder- gártnerin éberségét kijátszva, egyszer kijutottam a nagykertbe, ötéves voltam. Irgalmatlanul féltem minden ismeretlen veszélytől s minden ismeretlen veszély ellenállhatatlanul vonzott. A sötét szobák­

ból halálsápadtan menekültem, de ha bealkonyult, az üveges verandáról, ahol étkezni szoktunk s ahol a kisasszony papírmadárcsinálásra és német gyer-

inekversekre tanított bennünket, minden estefelé ok nélkül besurrantam a koromfekete hálószobába és a bútorok aranyozásától lidércesen csillogó sza­

lonba. Rémülten beléptem, lábujjhegyen átszalad­

tam a szobákon, a szívem a torkomban vert, a homlokom kihűlt1, aztán úgy rohantam ki, mint a kutya, amely az utolsó pillanatban ugrik ki a sintér dróthurkából. Sintért kétszer is láttam hetenként, kedden és pénteken, a zöld pecérkocsi rendszerint a házunk előtt ácsorgott, mialatt a sintérlegények elindultak kóbor kutyát keresni. A kutyáktól fél­

tem s nem éreztem irántuk részvétet. A pecérek pártján voltam, különösen, amióta Margl mészáros és hentes óriási komondora combon harapta Juszti nevű cselédünket, mikor a péktől hazahozta a friss kenyeret. Ebben a korban még semmiféle részvétet nem éreztem az elnyomottak iránt: gyűlöltem a koldusokat és irtóztam a lisztszínű raboktól, akiket darócruhájukban ablakunk alatt kísérték a fegy- őrök külső munkára. Minden, ami kívül esett ker- tünkön-házunkon s a kisasszony nevelési sémáin és meséin, nemcsak elidegenítő, de félelmetes is volt. De ugyanekkor semmit se szerettem job­

ban, mint félni. Legnagyobb gyönyörűséggel a vi­

hartól féltem. Már ötéves koromban tudtam, hogy a horizont melyik széléről indul el a vihar, hol van a „rohadtsarok“. Nyári délutánokon, ha megláttam a jégverem felett a sötétkék felhőcsipkét, órákkal a vihar kitörése előtt vacogni kezdtem, beszalad­

tam a házba és a cselédeknek megparancsoltam, hogy csukjanak be minden ablakot — hallottam ugyanis, hogy a villámot húzza a légvonat. Aztán 36

gubbaszkodva leültem az ablakhoz s feszülten figyeltem, mint a merénylő, aki meggyujtotta a bomba kanócát s várja a detonációt.

Még tűzött a nap, a fák sem moccantak, de már benne éltem a vihar szédítő, szörnyesztő gyö­

nyörűségében. S amikor távolról eldördült az első mennydörgés, behúzódtam a szoba legmélyére s kicsire zsugorodva bámultam az ablakot. Ha vil- lámlott, számoltam, amíg jött a mennydörgés — a kisasszony szerint ugyanis annyi kilométernyire csapott' le a villám, amennyit a villámlás és a mennydörgés közt számolni lehet. Egyízben egyet sem lehetett számolni: a villám becsapott házunk legmagasabb kéményébe, leszaladt a földbe az esőcsatornán. Amikor a vihar elmúlt, a cselédek jöttek a hírrel, hogy a kémény fekete téglái elborí­

tották az udvart s a „kaminlyuk" csupa korom, pernye és kőtermelék. A kaminlyuk folyosónkról nyílt, alacsony ajtaja volt, a kéményseprők jártak be rajta, a kémény falába erősített vasfokokon felmásztak a magasba. Eddig sohasem mertem ki­

nyitni az ajtaját; okom volt rá, hogy féljek tőle, mert a kaminlyukkal való fenyegetés volt a kis­

asszony legsúlyosabb argumentuma, ha a verés, térdepeltetés, a sarokbaállítás és a vacsora nélkül való lefektetés már nem használt. De most, hogy a vihar becsapott a kaminlyukba, két' nappal ké­

sőbb, délután, amikor a folyosó néptelen volt s körülbelül tudtam, hogy senkisem zavarhat, kinyi­

tottam az ajtót. Csak egy pillanatra néztem be: a fekete szurdokban borszínű fény derengett. Ide­

gen fény volt: nem hasonlított sem a gázlám­

pára, amelyet akkoriban szereltek fel nálunk, sem a konyhai petroleumlámpásra, sem a mécsesre, amely szüleim halálozási évfordulóin a szekrény tetején égett s minden egyes alkalommal feldúlta az éjszakámat, mert ugráló fényével pillanatonként más rémalakot vetített elém. Ez a fény a kamin- lyuk derengése ellenére is vakított, nem lehetett tőle látni a helyiség méreteit és a tárgyak körvona­

lait, amelyeknek a kéménykamrában volt a he­

lyük. Tudtam, hogy itt tartják a cipőpucoló ládát, a partvisokat és a prakkert —, de mikor bele­

kukkantottam, mindebből nem láttam és nem hit­

tem el semmit. Csak a fényt láttam, a villámot, mely lecsapott és ittrekedt. Ügy képzeltem, hogy a villám, mint a róka, gyanútlanul bebújt a lyukba s nem tudott belőle kimenekülni, kelepcébe került.

Eveken át meg voltam győződve, hogy nekünk ott­

hon van egy fogoly villámunk, a barátaimnak ké­

sőbb el is mondtam titkolódzva; egypillanatra ki is nyitottam nekik a kaminlyukajtót: valamennyien rémült elragadtatással hőköltek vissza. Még felnőtt koromban is néha dobbant a szívem, ha elmentem a kaminlyuk előtt. Jó volna félni tőle, s éjszakán­

ként képzelegni: mi lesz, ha kiszabadul és fel­

gyújtja a házat; rettenetes lesz, ki kell rohanni me­

zítláb a sötét uccára — s én még éjszaka sohasem voltam az uccán.

A tűztől féltem a legvárakozásteljesebben. Ha valahol, a város végén kigyulladt egy szalmafedeles ház, mindig reszkettem, hogy eléri a mi tetőnket is és mindig csalódtam, amikor a tüzet eloltották és zöldesfekete zsindelykupolánk sértetlen maradt.

38