Sem művészettel, sem csellel, sem Mars-sal, azaz fegyverekkel nem lehetett bevenni a felirat szerint a k.-i várat, ami természetesen csak annyira igaz, mint minden szoborfelirat. Valójában a vár volt török, huszita, sőt a napóleoni háború alatt rövid ideig francia kézen is; a szabadságharc ide
jén azonban valóban bevehetetlennek bizonyult s csak a világosi fegyverletétel után adta meg magát önként. Igazában a várnak az esetleges belpolitikai zavarok adták meg a katonai jelentőségét. Bécs kulcsa volt egy dunamenti magyar támadás esetén s fontos hídfő, amely a régi Magyarország észak- nyugati és délnyugati részét választotta el, illetve kötötte össze. A kiegyezés után a vár politikai stratégiai karaktere egyre inkább kidomborodott:
technikailag egyáltalán nem fejlesztették, mint pél
dául Przemyslt, mert a külső ellenségtől nem fél
tették, ellenben telezsúfolták cseh, morva, osztrák és horvát katonasággal. A várban állandóan lakott hat-hétezer katona, de magyar, néhány száznál több soha sem volt köztük. Bécs nem bízta ezt a fontos
belpolitikai katonai bázist! magyarokra; a vár- parancsnokok például következetesen cseh eredetű tábornokokból kerültek ki. Amikor a vár minden ellenállás nélkül 1919-ben csehszlovák kézre ke
rült, a volt osztrák-magyar várparancsnok egysze
rűen önmagának adta át a kulcsait, mert csak uni
formist váltott s folytatta tovább a szolgálatot az újonnan alakult köztársaság kötelékében. Még az én gyerekkoromban is rengeteg rejtélyes legenda ke
ringett a városban a vár titkairól, amelyekbe állí
tólag csak a mindenkori várparancsnok volt be
avatva: dunaalatti alagutakról tudott a képzelet, láthatatlan zsilipekről, amelyeknek fogantyúi a vár- parancsnok ágya mellett várják a kritikus pillana
tot, amikor már nincs más hátra, mint vízbe ful- lasztani a várkapukhoz közeledő ellenséget. Ezek
ben a regényes pletykákban természetesen nem sok valóság volt; de kétségtelen, hogy az összeomláskor, még ha lett is volna értelme, minden ellenállást le
hetetlenné tett, hogy a vár nemzetiségi ellenfél ke
zében volt már akkor is, amikor az ellenfél még nem volt ellenség. A helyi és környéki magyar ka
tonákat Prágába, Tolmeinbe, Bécsbe és Boszniába vitték; a szörnyű emlékű trebinjei katasztrófának, amelyben a hadvezetőség gondatlansága révén tö
megek pusztultak el a hőgutától, kilencven száza
lékban komáromi bakák estek áldozatul.
A valaha színmagyar város hangzavarában a monarchia minden nyelve elkeveredett s minden gyerek beszélte a monarchia minden nyelvét, ter
mészetesen csak a két-háromszáz szóig, ami a prak
tikus élethez szükséges; s azonkívül mindenki tudta 30
a többi nyelven is a katonásan durva obszcénitáso- kat. A város szociográfiája a kiegyezés utáni nyu
galmi évtizedek alatt tele volt nemzetiségi elszíne
ződésekkel; az idegenből jött tisztek, zupás altisz
tek és zenekari őrmesterek beházasodtak a magyar polgárságba, az idegenben szolgáló k.-i katonák viszont olasz, cseh és bosnyák menyecskéket hoz
tak haza. Tizennyolcezer civil élt a városban, a vár kőölelésében, szigorú markában, földszintes sárga házakban, mert katonai okokból régebben tilos volt emeletes házat építeni a várfalakon belül. A kéttornyú Szent András-templom aránytalanul mo
numentálisán emelkedett az alacsony házak fölé, amelyek a vizenyős talajban évről-évre mélyebben süppedtek. A városról való impresszióimat őrzi ez
Ebben a zavaros és agyonterrorizált' városban láttam a napvilágot; apám, miután Pesten egé
szen kiszaladt alóla a talaj, ideköltözött anyám
mal és háromnegyedéves nővéremmel. A dajkámat, amikor a gyerekkocsiban megsétáltatott a napon, katona kisérgette s már négyéves koromban fél- füllel azt hallottam, hogy szép unokanővéremet egy utászfőhadnagy szöktette meg.
10.
Szülőházam az úgynevezett Csillagvár köze
lében épült, de nem a tulajdonképpeni városban, hanem a Duna másik oldalán fekvő Újvárosban, melyet néhány évvel születésem után csatoltak közigazgatásilag a városhoz. Újváros a Dunán túl feküdt, nemrég még néhány száz lelket számláló jobbágyfalu volt, amelynek telkei és házai idővel jóformán teljesen nagybátyám birtokába kerültek.
A ház, melyben születtem, szintén nagybátyámé volt; sárga kolosszus, földszintes, de az ablakai majdnem embermagasak. Három uccára nyilt és mindhárom frontja homlokszerűen volt1 kiképezve.
Az Igmándi-út felé nyiló főfrontja volt a legmonu- mentálisabb, a falusi kőműves láthatóan barokkos jelleget akart belevinni, s hogy fokozza a hatásos
ságát, a zsindelytetőt nem koporsószerű szabályos
sággal helyezte rá, hanem török sátor formában.
Az oromzat csúcsára kis tornyot emelt, a tor
nyon szélkakas, amely azonban sohasem mozdult.
Később, sokszor a legnagyobb viharban kiszaladtam az udvar közepére, hogy meglessem működése köz-32
ben, de a kakas következetesen a szemközt fekvő keserűvíztelepre szegezte csőrét. Huszonhét szoba volt a házban, de eredetileg csak öt volt lakható állapotban. A többit lassanként restaurálták, abban a tempóban, ahogy a család újabb hajótöröttjeit kellett elhelyezni bennük. Nagybátyám ide gyűj
tötte össze famíliája elk rác holt egzisztenciái t, de nem azért, hogy lebzseljenek, hanem, hogy új életet kezdjenek. Az egyik öccse tönkrement Komáromban a lisztüzleten, — fűszerboltot tört1 neki a ház ele
jén; a másik öccsének pedig megszerezte a regále- bérletet. Apámmal jogi ügyeit iniéztetfe s beültette a bankjába, amely aféle filléres szövetkezet .volt, s előbb igazgatói, majd vezérigazgatói címmel j á rom család élt a házban, az óriási, boltíves, vas
rácsos szobákban, a boltíves hosszú folyosókon s az ötholdas kertben, amelynek karbantartásához sohasem volt elég pénz és munkaerő s ezért mindig olyan vad volt, mint a parlag. Időnként meg-meg- hódítottak belőle egy ház körüli parcellát, virág
ágyakat faragtak bele s banálisán elhelyeztek a sa
rokban néhány tuját; rendszerint akkor került a sor erre a hortikultúrára, amikor egy-egy lány fel
cseperedett és számolniok kellett a vőlegény-járás
sal; nyilván azt akarták, hogy a kérő „első benyo
mása" ne legyen lesújtó. S ha megtörtént az es
küvő, a kert ismét visszavadult, a lapu, a bürök, bodza s a papsajt falánk gyorsasággal megette a gyöngyvirágot, árvácskát és a rezedát. A kertet széltében rozsdás, szöges drótkerítés vágta ketté;
az egyik fele volt a züllött, haszontalan díszkert, a
másik felébe valamikor legalább burgonyát és ba
bot ültettek, aztán ebbe is belefáradtak s végleg át
engedték a gaznak, amelyet lelegeltek a vasutasok kecskéi. Nagybátyám nem törődött a kerttel, amely- lyel inkább telekként számolt; Komárom gyorsan fejlődött s előrelátható volt, hogy a kert három ke
rítése előbb-utóbb uccafront lesz, mert a város csak ebben az irányban terjeszkedhetett, Átmenetileg felállított a kertben két kukoricagórét és egy jár- gányos kukoricamorzsolót; később sertésszállást is építtetett, amely iszonyú bűzt terjesztett s a ható
ság egy év után kitelepítette. Valószínű, hogy a házban lakó rokonok intézkedtek titokban a rendőrségnél, hogy megszabaduljanak a pestises szagtól, amely különösen nyári estéken volt elvi
selhetetlen.
Ez a kert különben nagy szerepet játszott a város proletárgyerekeinek és szerelmes párjainak életében; elvadultságával egyenesen kínálkozott a regényes és titokzatos játékokra s a légyottra. Ke
rítése jóformán csak jelkép volt; a lécet részben elhordták, részben elkorhadt. A gyerekek szabadon ki-bejárhattak. Amint említettem, közel volt a Csil
lagvár, amelyben akkor tüzérek laktak s a szom
szédban megnyílt selyemfonóda Olaszországból ho
zatott munkásnőivel szűrték össze a levet. A gya
korlótér, vagy ahogy otthon mondták, a „katona- gyöp“, síma bokortalan síkság volt, ahol nem akadt semmiféle szerelmi fedezék. A hadvezetőség még nem tudta, hogy az elkövetkezendő háborúban milyen döntő szerepe lesz a lövészároknak s a bok
rok megtévesztő maszkjának s a gyakorlótér síma 34
volt, letaroltak róla minden növényzetet. Ezen a te
repen nem lehetett szerelmeskedni sem s kertünk volt az egyetlen bozót, ahol a szenvedély elrejtőz
hetett. A kert hírhedt volt a városban: anyámnak is mindennél nagyobb gondja volt, hogy alkonyat- tájban, amikor a tüzérek elhagyhatták a kaszárnyát és a selyemgyár kürtje jelezte, hogy a gyűrűs- fülbevalós, kötetlen fejkendős, tarkaruhás selyem
gyári lányok abbahagyták a fonást, eltereljen ben
nünket a drótkerítéstől, amelyen túl a tilalmas és bűnös terület kezdődött. Csak később, hatéves koromban, a nevelőnőm éberségét kijátszva, jutot
tam be a „nagykertbe" s valóban titokzatos és je
lentős kalandokba keveredtem. A kukoricagóréban korombeli vasutas gyerekek játszottak „cigáinyos- dit“; hogy ennek a játéknak mi a lényege, ma sem tudom bizonyosan. Egy fekete, rosszképű fiú volt a vajda, a lányok sarat dagasztottak, amelyhez nem kútvizet, vagy esővizet használtak, hanem belepisiltek a porba. A fiúk körben ültek és nádi
hegedűn kornyikáltak ismeretlen népdalt.
11.
Valamilyen úton-módon anyám és a Kinder- gártnerin éberségét kijátszva, egyszer kijutottam a nagykertbe, ötéves voltam. Irgalmatlanul féltem minden ismeretlen veszélytől s minden ismeretlen veszély ellenállhatatlanul vonzott. A sötét szobák
ból halálsápadtan menekültem, de ha bealkonyult, az üveges verandáról, ahol étkezni szoktunk s ahol a kisasszony papírmadárcsinálásra és német
gyer-inekversekre tanított bennünket, minden estefelé ok nélkül besurrantam a koromfekete hálószobába és a bútorok aranyozásától lidércesen csillogó sza
lonba. Rémülten beléptem, lábujjhegyen átszalad
tam a szobákon, a szívem a torkomban vert, a homlokom kihűlt1, aztán úgy rohantam ki, mint a kutya, amely az utolsó pillanatban ugrik ki a sintér dróthurkából. Sintért kétszer is láttam hetenként, kedden és pénteken, a zöld pecérkocsi rendszerint a házunk előtt ácsorgott, mialatt a sintérlegények elindultak kóbor kutyát keresni. A kutyáktól fél
tem s nem éreztem irántuk részvétet. A pecérek pártján voltam, különösen, amióta Margl mészáros és hentes óriási komondora combon harapta Juszti nevű cselédünket, mikor a péktől hazahozta a friss kenyeret. Ebben a korban még semmiféle részvétet nem éreztem az elnyomottak iránt: gyűlöltem a koldusokat és irtóztam a lisztszínű raboktól, akiket darócruhájukban ablakunk alatt kísérték a fegy- őrök külső munkára. Minden, ami kívül esett ker- tünkön-házunkon s a kisasszony nevelési sémáin és meséin, nemcsak elidegenítő, de félelmetes is volt. De ugyanekkor semmit se szerettem job
ban, mint félni. Legnagyobb gyönyörűséggel a vi
hartól féltem. Már ötéves koromban tudtam, hogy a horizont melyik széléről indul el a vihar, hol van a „rohadtsarok“. Nyári délutánokon, ha megláttam a jégverem felett a sötétkék felhőcsipkét, órákkal a vihar kitörése előtt vacogni kezdtem, beszalad
tam a házba és a cselédeknek megparancsoltam, hogy csukjanak be minden ablakot — hallottam ugyanis, hogy a villámot húzza a légvonat. Aztán 36
gubbaszkodva leültem az ablakhoz s feszülten figyeltem, mint a merénylő, aki meggyujtotta a bomba kanócát s várja a detonációt.
Még tűzött a nap, a fák sem moccantak, de már benne éltem a vihar szédítő, szörnyesztő gyö
nyörűségében. S amikor távolról eldördült az első mennydörgés, behúzódtam a szoba legmélyére s kicsire zsugorodva bámultam az ablakot. Ha vil- lámlott, számoltam, amíg jött a mennydörgés — a kisasszony szerint ugyanis annyi kilométernyire csapott' le a villám, amennyit a villámlás és a mennydörgés közt számolni lehet. Egyízben egyet sem lehetett számolni: a villám becsapott házunk legmagasabb kéményébe, leszaladt a földbe az esőcsatornán. Amikor a vihar elmúlt, a cselédek jöttek a hírrel, hogy a kémény fekete téglái elborí
tották az udvart s a „kaminlyuk" csupa korom, pernye és kőtermelék. A kaminlyuk folyosónkról nyílt, alacsony ajtaja volt, a kéményseprők jártak be rajta, a kémény falába erősített vasfokokon felmásztak a magasba. Eddig sohasem mertem ki
nyitni az ajtaját; okom volt rá, hogy féljek tőle, mert a kaminlyukkal való fenyegetés volt a kis
asszony legsúlyosabb argumentuma, ha a verés, térdepeltetés, a sarokbaállítás és a vacsora nélkül való lefektetés már nem használt. De most, hogy a vihar becsapott a kaminlyukba, két' nappal ké
sőbb, délután, amikor a folyosó néptelen volt s körülbelül tudtam, hogy senkisem zavarhat, kinyi
tottam az ajtót. Csak egy pillanatra néztem be: a fekete szurdokban borszínű fény derengett. Ide
gen fény volt: nem hasonlított sem a gázlám
pára, amelyet akkoriban szereltek fel nálunk, sem a konyhai petroleumlámpásra, sem a mécsesre, amely szüleim halálozási évfordulóin a szekrény tetején égett s minden egyes alkalommal feldúlta az éjszakámat, mert ugráló fényével pillanatonként más rémalakot vetített elém. Ez a fény a kamin- lyuk derengése ellenére is vakított, nem lehetett tőle látni a helyiség méreteit és a tárgyak körvona
lait, amelyeknek a kéménykamrában volt a he
lyük. Tudtam, hogy itt tartják a cipőpucoló ládát, a partvisokat és a prakkert —, de mikor bele
kukkantottam, mindebből nem láttam és nem hit
tem el semmit. Csak a fényt láttam, a villámot, mely lecsapott és ittrekedt. Ügy képzeltem, hogy a villám, mint a róka, gyanútlanul bebújt a lyukba s nem tudott belőle kimenekülni, kelepcébe került.
Eveken át meg voltam győződve, hogy nekünk ott
hon van egy fogoly villámunk, a barátaimnak ké
sőbb el is mondtam titkolódzva; egypillanatra ki is nyitottam nekik a kaminlyukajtót: valamennyien rémült elragadtatással hőköltek vissza. Még felnőtt koromban is néha dobbant a szívem, ha elmentem a kaminlyuk előtt. Jó volna félni tőle, s éjszakán
ként képzelegni: mi lesz, ha kiszabadul és fel
gyújtja a házat; rettenetes lesz, ki kell rohanni me
zítláb a sötét uccára — s én még éjszaka sohasem voltam az uccán.
A tűztől féltem a legvárakozásteljesebben. Ha valahol, a város végén kigyulladt egy szalmafedeles ház, mindig reszkettem, hogy eléri a mi tetőnket is és mindig csalódtam, amikor a tüzet eloltották és zöldesfekete zsindelykupolánk sértetlen maradt.
38
Egy este mégis meglátogatott bennünket a tűz.
Anyám bálba készült s az öltözködéshez gombos
tűre volt szüksége. A gombostűt a hálószoba füg
gönyében tezaurálták s a cseléd, aki anyámnak öl
tözködni segített, gyertyával kutatott a sárga füg
gönyben a gombostű után. A gyertyaláng bele
kapott a nehéz selyembe s pillanatok alatt' felkú
szott a karnisig s a politúros, terpentines fa nyom
ban lobogni kezdett. A ház összeszaladt, kannák
ból, lavórokból locsolták a lángot. A szomszédban lakott Buzgó suszter, önkéntes tűzoltó: percek alatt benntermett, csáklyájával lerántotta a függönyt, de inkább csizmájával, mint vízzel dolgozott. A lakás
ban még sokáig lehetett érezni a nyirkos, égett rongy bűzét. Én naponként többször bementem a hálószobába s borzongó kárörömmel néztem a kor
mos mennyezetet s a megfeketedett ablaktáblákat.
12.
Másik tűzemlékem körülbelül egy évvel ké
sőbbről való.
Egy este, éppen lefekvéskor, az uccán felhar
sant a kiáltás: „Tűz vanl“ A kamaszgyerekek vol
tak nálunk a tűz első heroldjai. A tűzoltók csak percekkel később kezdték a trombitálást s vékony, szopránhangú templomharangunk csak félóra múlva kongott, mert az egyházfi öreg és sánta volt és mire felért a toronyba, a kazal vagy a ház porig égett. A kongatás nem csupán vészjelzés volt, hanem inkább a tűznek kijáró cere
mónia, a tűztől inspirált, önmagáért való hang
játék. Ezen az estén tehát elhangzott a kiáltás:
„Tűz van!“ — Apám beszaladt a gyerekszobába, kinyitotta az ablakot, mely az uccára nyílt s a szaladó járókelőktől megkérdezte, hogy mi ég? A posta égett, apám és anyám rendkívül nyugtalanok lettek. Szoros barátságban éltek a postamesterék
kel, az asszonyok naponkint együtt voltak s a postamesterék lánya, Ilonka, minden délután ve
lünk játszott a kertben. Apám azonnal felöltözött és az égő postához rohant. Fél óra múlva elhozta a postamesterék Ilonkáját. A hálószoba díványán ve
tettek neki ágyat.
Én mindig szerettem volna a hálószoba dívá
nyán aludni, de anyám ragaszkodott gyermek
szobai necces ágyamhoz. Most, hogy Ilonkát befek
tették a hálószobába, fellázadtam, ráztam az ágy korlátját és eszeveszetten bőgtem. Apám először elvert, aztán felkapott és ledobott a díványra.
Ilonkát pedig az én ágyamba fektették. Boldog szepegés közben próbáltam elhelyezkedni a dívá
nyon, de szokatlan volt a domborulafa s mindig attól féltem, hogy legurulok róla. Sehogysem tud
tam elaludni s akaratlan hallottam apám és anyám fojtott, izgatott beszélgetését:
— Vége Rezsőnek! — mondotta apám. — Ez
zel a tűzzel kitöri a nyakát.
— Gondolod? — kérdezte anyám.
— Én már régen sejtem, hogy Rezsővel baj van! Az asszony az oka mindennek.
— Miért az asszony? — kérdezte ingerülten az anyám.
40
— Ha lopott, miatta lopott! Így nem lehet élni egy ilyen kis postából.
Rezső postamester volt! Apa barátja, ki táv- írópapírszallag-koronggal s elhasznált űrlapokkal szokott megajándékozni — az űrlapok háta „tiszta papír“ volt s lehetett rá firkálni. Rezső bácsi éppen olyan úriember volt, mint apám vagy Xizkelety bácsi, a bank főpénztárosa. Hármasban_sznktak kártyázni a kaszinóban^ sörözni a Vigadó előtt é s minden hónapban legalább kétszer nálunk vacso
ráztak. Apám azt mondta most, hogy Rezső bácsi lopott —, de hogy lophat egy ember, aki az apána''- barátja és ugyanolyan ruhája, külseje, bajsza van, mint apámnak. Lopni a cigányok szoktak. Ha a kocsijuk feltűnik az ucca végén, valaki elkiáltja:
„Zárják be a kapukat, jönnek a cigányok!“ Ezek mindent elemeinek, baromfit, száradó fehérneműt, falnak támasztott lyukas teknőt, még a kinn felej
tett játékszereket is. Lopni parasztok szoktak: ló
takarót, lőcsöt, sőt kutyát is. Lopni a cselédek szoktak: mielőtt elmegy tőlünk egy cseléd, anyám átnézi a batyuját vagy a kofferjét s mindig akad a cókmók között monogrammos zsebkendő vagy ha más nem, konyharuha. De hogy lophat egy úr, egy postamester, egy magyar királyi posta
mester, akinek tiszti egyenruhája van, három arany csillaggal? Nem értettem apámat s még ak
kor sem értettem ezt a rejtélyt, mikor Rezső bácsit reggelenként darócban kísérték a három napig tartó főtárgyalásra. Nem értettem, hogy Rezső bácsi sajátkezüleg gyújtotta fel a postát, hogy elég
jenek az űrlapok s meg ne tudják, hogy ellopta a
pénzt, amit postán befizettek. Két és félévi fog
házra ítélték, a feleségét, aki segített neki a lopás
ban, hat hónapra. Eddig azt hittem, hogy a rend
őrség, a csendőrség és a börtön olyan, mint a sön- tés vagy a harmadik osztályú vasúti váróterem: a parasztok, kofák, pályamunkások és vándorlegé
nyek számára készült. Ekkor tudtam meg, hogy úriembert is be lehet csukni. Ettől kezdve féltem a rendőrtől, a csendőrtől és minden helyiségtől, amelynek kapujára ki volt szegezve a címer: koz
mikus rettegéseim után először ébredt fel bennem az államtól és a társadalomtól való félelem.
13.
Még egy tűzre emlékszem. Olasz bábszínház járt Komáromban, a Polgári és Vasúti Társaskör udvarán állította fel színpadát, a nézőtér színig tele volt. A kisasszony vitt el bennünket. Emlékszem, valami Pierrette-Pierot históriát játszottak, amikor valaki clkiáltotta: ég a malom! A nézőtér azon nyomban megbomlott, a felnőttek megmarkolták a gyere
kek csuklóit és ráncigálták őket hazafelé. A tüzi- lárma, harangkongás, trombitálás, lábdobogás és a sokszólamú gyerekbőgés ma is a fülemben van.
Mi nem siettünk, a kisasszony nem féltette a há
zunkat, hogy belekaphat a pernye. A rendezettebb, szervezettebb világban, ahol felnőtt, bizonyára már nem volt kollektív veszedelem, ha egy ház ki
gyulladt, de akkoriban nálunk az égő szénakazal
tól az egész város elenyészhetett, annyira kezdet
leges volt a tűzoltóság és maga az építkezés.
Em-42 I
lékszem, tavasszal jóformán minden este világos volt az ég alja: égtek a környékbeli falvak a más
napra megjött a hír, hogy egész helységek pusz
tultak el, miután előbb a barmok elszabadultak s, a perzselt1 lovakat, égett farkú teheneket a hetedik határból kellett összeterelni.
14.
Féltem tehát a tűztől és ugyanakkor szenve
délyemmé vált, hogy gyufát gyújtogassak. Ha el
csenhettem egy skatulya gyufát, elpattogtattam az utolsó szálig. Többnyire rajtakaptak és elvertek, de erről az izgalomról sokáig nem tudtam leszokni.
Csak hét-nyolcéves koromban, amikor már öntu- datosabban szégyeltem magam, mert még mindig állandóan az ágyba vizeltem s elhittem, hogy ez a szégyen a gyújtogatástól van, hagyott alább las
sanként ez a boldogító, kaján kényszer. De az ágybavizelés nem szűnt meg, még hosszú ideig csúfoltak miatta a családban. Már gimnazistá vol
tam, mikor még mindig megesett, hogy reggel lucskosan ébredtem.
Ezzel a funkcióval kapcsolatban egyébként más konfliktusba is keveredtem a körülöttem uralkodó renddel. Az emésztést és kiválasztást ugyanis a kisasszony felügyelete alatt végeztük, mint az étkezést és mosdást. Séta közben több- ízben észrevettem, hogy férfiak időnként meg
állnak egy házfal, vagy palánk mellett és elvégzik a dolgukat. Ennek a férfias, de szabad aktusnak utánzására hosszú ideig nem került a sor, mert
gépiessé vált bennem, hogy efajtá szükségleteim jelentkezését tudassam a kisasszonnyal. De egy
szer valahogy mégis megpróbáltam s fáradozásaim
szer valahogy mégis megpróbáltam s fáradozásaim