MÁSODIK RÉSZ 1
T. kilépett az ajtón, majdnem eltaposott. Meg
kapott a galléromnál, ellódított. A falnak estem, bőgfem. Anyám kirohant a szobából, leguggolt és magához szorított. T. a sarokban állt, hátratett kézzel, aztán gúnyosan mondta:
— Az előbb elájultál. Űgylátszik, elfelejtetted, hogy eszméletlen vagy. Unom már ezeket az áju- lási komédiákat.
Anyám felegyenesedett, végigmérte T.-t, aztán kézenfogva kivezetett1 a konyhába.
De hol van most anyám? Az ágy alatt mozgott a sötétség, reccsent a bútor, a parkett- csikorgott.
Éreztem, hogy pillanatok alatt újra elsírom ma
gam. A fürdőszobába nem mertem benyitni, leg
kevésbé a fürdőszobába, mert a lichtbofra nyílt, a feneketlen mélységre. A folyosóra se mehettem ki, mert az ajtó mellett volt a fogas, az ajtó mögött anyám keppje és az én lódenkabátom. Éni nappal tudtam, hogy a kepp kepp és a kabát kabát, de este, lámpaoltás után ezek a ruhadarabok megvál
toztak. Az árnyékuk ide-odalobogott a falon.
Ezt már sokszor meg akartam mondani anyámnak, de az utolsó pillanatban mindig le
nyeltem.
8 8
Az erkélyajtó üvegén át most megláttam a fe
kete tengert, amelynek peremén égő csónakként vergődött az utolsó holdnegyed. Hirtelen meg
fagyott a kezem-lábam. Apró, vörös telehold tán
colt az erkélyüvegen.
— Anyám! — kiáltottam el magam élesen.
A kis telehold eltűnt, az erkélyajtó felcsapó
dott, befutott rajta az anyám.
— Anyám, hol voltál, anyám?
— Az erkélyen, fiam, néztem a tengert.
— Anyám, én félek, egy vörös csillagot láttam szemben, egész közel.
— Csacsi vagy, képzelődsz, aludj szépen.
— Anyám, jaj, anyám, — és nagyon rémülten bőgtem.
Anyám mellém ült, simogatott, megcsókolt.
Végül pihegve, sírás után támadt csuklás közben elaludtam. Anyám betakart, még egyszer megcsó
kolt, aztán nagyon csendesen megint kinyitotta az erkélyajtót. Felriadtam, de most már nem szóltam.
A vörös csillag újra megjelent az üvegen.
— A gyerek megijedt a szivarjától, — szólt át halkan, magyarázóan az anyám a szomszéd erkélyre,
amely a Sommer doktoré volt.
— Nagyon ideges a gyerek, — dörmögte a zágrábi orvos.
Másnap a tenger viharos volt, bár a nagy szél
ben melegen izzott a nap. Anyám azért kisétált s magával vitt engem is. Sommer doktorral a móló
nál találkoztunk. A mólón pillanatonként
átcsap-tak a hullámok, de anyám jókedvében volt, min
denáron ki akart sétálni a móló orráig. Sommer doktor megpróbálta lebeszélni, de anyám a fejébe vette, hogy végigmegy a mólón. Már indult is, Sommer kényszeredetten ment utána. Engem mintha a parton akartak volna hagyni, de nem mondták, hogy maradjak. Ha nem mondták, gon
doltam, megyek én is, nem hagyom el a veszélyben az anyámat. A szél felkapta anyám szoknyáját, kilátszott a térde. Anyám hátrafordult, belenevetett Sommer arcába. Nem is vette észre, hogy kapasz
kodom utánuk, verekedve a széllel, ökölbeszorított kézzel, kidülledt szemekkel, csuromvizesen.
Feleúton jártunk, amikor a szél elkapta a girardi-kalapomat. Ez még nem lett volna baj, mert zsinórral a kabátgombhoz kötöttem, de a szél le
tépte a gombot is és a kalap elszaladt a hullámokon.
Egyszer még felkukkant a karimája, aztán nem láttam többé. Kiabálni kezdtem.
— Mama, mama!
De a szél még hangosabb volt. Anyám csak ment előre, imbolyogva, mint a kötéltáncosnő.
Zsupsz, most megkapta, a hullám kiugrott a me
derből és végigvágott rajta. Anyám pergett, egy lábon táncolt, nevetve, óbégatva.
— Doktor, doktori
— Ugye megmondtam, — zsörtölődött Som
mer és ráadta a burberry-kabátját. Anyám kitörölte a szeméből a sósvizet, pislogott és csak akkor vett észre engem.
— Rettenetes, — lihegte ijedten és szégyen
9 0
kezve — miért jöttél utánunk? Ugy-e megmond
tam, hogy várj meg a parton.
Anyám ugyan nem mondta, de ráhagytam.
Nem szégyeníthettem meg Sommer doktor előtt azzal, hogy ráütöm a hazugságot.
Anyám kézenfogva vezetett hazáig. Sommer közben atyai főlénnyel mondta:
— Nagyságos asszonyom, maga minden őrült
ségre képes.
Ezt a beszélgetést nem értettem. A sérelmem foglalkoztatott, szörnyen megbántottnak éreztem magam, mert anyám még csak észre sem vette, hogy nincs meg a kalapom. Reggel, mikor sétára indultunk, anyám vette le a fogasról, nem értem fel olyan magasra. Hogy lehet, hogy most meg sem kérdi, hova lett az új szalmakalapom?
A szobában sem kérdezte meg. Amikor belép
tünk, mindjárt leszórta magáról a ruhát. Anyám otthon sem a fürdőszobában öltözködött, hanem a hálószobában vagy a gyerekszobában. Gyakran előttem. Néha percekig is válogatott a fehérnemű
ben, ilyenkor a szekrény nyitott két ajtaja között állt, én elfordultam, nem mertem odanézni, de ha oda is pillantottam, csak a cipőjét és a harisnyáját láttam, mintha azon túl nem lenne semmi.
Most a vizes ruhát és a fehérneműt a székre dobta. Átázott cipőjét két’ ujjal felemelte, az erkély
ajtót kissé kinyitotta és kidobta a cipőt a napra száradni.
Mire felöltözött, a szoba tótágast állt. Min
denütt a nedves holmi. Csak Sommer doktor bur- berry-kabátját akasztotta fel a fogasra.
1 7 .
Harmadik napja, hogy nem volt kalapom s anyám még mindig nem vette észre. Most már nem szóltam, sérelmem gőgössé és zárkózottá keményí
tett. Nem mintha haragudtam volna anyámra. Sok mindent megértettem, hiszen tudtam: anyám élete otthon egyetlen pokoli szenvedés.
De mégis, hogy lehet az, hogy nem kérdi, hová lett a szalmakalapom? Sommer doktor sem kér
dezte. Minden délután bejött a szobánkba. A móló
jelenet délutánján ezt kérdezte anyámtól:
— Mikor mehetek a kabátomért?
— Majd átküldőm.
— Nem, magam akarom elhozni.
— Kérem, bármelyik délután öt óra tájban.
Amint tüdja, ötig alszom.
— Éjszaka nem lehet? — kérdezte a doktor suttogva.
Anyám arca megmerevedett. Kis hallgatás után megszólalt:
— Nem tudom, minek hisz maga engem, Sommer?
Sehogy sem értettem, miért akar Sommer dok
tor éppen éjszaka eljönni a kabátjáért. Holott nem bántam volna, ha burberry-kabát már nem volna a fogason. A szoba mozgó árnyai, a titokzatos jelek a falon megszaporodtak: most már a burberry is fel-alá szaladgált a folyosóajtón. De erről nem le
hetett beszélni senkinek. Este elalvás előtt eddig csak hajszálon múlt, hogy be nem vallottam
9 2
anyámnak, de most már nem mondtam volna meg semmi áron.
Azt sem értettem, hogy miért hivatta fel anyám a dalmát orvost Sommer helyett, amikor egy dél
előtt megbetegedett. Sommer erőlködött, beüzent, bekopogott, hogy megvizsgálja, de anyám kiküldte:
Nem lehet Sommer, hagyjon Sommer.
18.
Egy reggel anyám rosszkedvűen dobta a pap
lanra a levélcsomagot, amit* a portás felküldött a liftessel.
— Jön a papa, — mondta anyám szomorúan.
Megrémültem. Jönnek az óriási cipők. Feldúl
nak itt mindent, ahol olyan jól megvoltunk egy
mással, anyám, én, még ez a Sommer doktor is. Egy csapásra vége lesz ennek a jó nyugalomnak, anyám jókedvének. Majd megint sír folyton és meg akar halni.
Néha szörnyű gondolatok cikkázták át agya
mon. Hátha vasúti szerencsétlenség éri, vagy a fiumei hajó elsüllyed, mint Robinsonnal.
Nem, nem, azért nem akarom, hogy a tengerbe fulladjon. Nem, nem s ilyenkor sírtam a bűn
tudattól.
— Anyám, — mondtam ki hangosad — ugy-e nagyon ritkák a vasúti szerencsétlenségek?
— Mostanában elég gyakoriak, — felelte anyám gyanútlanul.
Kétségbeesetten ültem fel az ágyban. Ügy
éreztem, olyasmit kívántam, ami bekövetkezhetik s talán azért következik be, mert kívántam.
— De ugye . . . az ő vonatával nem történhe
tik baj?
Most már anyám is felült és fürkészve nézte rémült arcomat.
— Miért gondolod? — kérdezte —, hogy lehet ilyenre gondolni?
— És a hajó nem süllyedhet el? — tudakoltam csökönyösen.
— Nem, — mondta anyám elgondolkozva — az ilyen partihajó nem szokott elsüllyedni.
Mindketten visszadőltünk a párnákra és so
káig hallgattunk. A rossz kedvünk egész nap nem múlt el.
19.
Már félórával a hajó érkezése előtt kinn vol
tunk a kikötőben. Délben is itt jártunk, kikisértük Sommer doktort, aki átköltözött Raguzába. A bur- berry-kabát majdnem a fogason felejtődött, pedig Sommer minden délután bejött érte, de sohasem vitte el. Most a kikötőből kellett érte visszaszalasz-
tani a londinert. *
Amikor most T. hajójára vártunk, már nem volt bennem izgalom, mert napok alatt már hozzá
szoktam a gondolathoz, hogy a nagy cipő megérke
zik. Már beállítottam magam a diszpozícióra, hogy félni és gyűlölködni fogok. A hajóhídra elsőnek T. lépett. Nekem úgy tűnt, hogy magasabb a többi utasnál. Amikor észrevett bennünket, összeszorí
tottam a fogamat és kidüllesztettem a szememet.
9 4
T. egyik karjával magához húzta anyámat, de