éknek volt egy nagyon szép, molett, elvárosia-

elvárosia-1 5 8

sodott szobalányuk, akit a fiúk végigfogdostak és E. Józsi azt állította, hogy pénzért meg lehet kapni.

Pénze mindenkinek volt — egy korona volt a sza­

bott ár —, de a legelvetemedettebb malacokból is hiányzott a cselekedethez való bátorság. Végül egy szombat délutánra, amikor E.-éknél senkisem volt otthon, elhatároztam, hogy megveszem a szoba­

lányt. E. Józsi csak azt kötötte ki, hogy bent lehes­

sen a szobában. Én csak ahhoz ragaszkodtam, hogy sötét' legyen a szobában. A többi fiú a szomszéd szobában hallgatózott.

Bekövetkezett a fiaskó. A szobalány röhögött s tápászkodás közben azt mondta:

— Mit akar tőlem, maga kiélt fráter?

Tizenhatéves voltam és bukott, nyilvánosan megszégyenített férfi. Eszembe jutott minden ré- mítgetés, amit az onániával kapcsolatban felnőt­

tektől hallottam. Biztos hátgerincsorvadásom van, állapítottam meg. Tizenhatéves vagyok és nem va­

gyok férfi. A sarokban E. Józsi úgy röhögött, hogy csurogtak a könnyei és a kárörvendő röhö­

gés rövidesen átterjedt a külső szobára.

4.

A fiaskó hatása alatt most elfordultam a nemi szerelemtől és abbahagytam a nyeglén hencegő disznólkodást is. A fiúk elmesélték bukásomat az osztályban s most presztízsemet az önképzőköri sikerekkel akartam helyreállítani. Nyertem is egy március tizenötödiki pályázaton tízkoronás ara­

nyat, a gimnázium százéves évfordulójára kiírt

ódapályázaton pedig dicséretet, — mert mégis csak képtelenség lett volna, ha a lilakesztyűj főapát zsidónak nyújtja át a pályadíjat.

Most egy év következett, amikor kíviil-belül alig történt velem valami. Stagnáltam, ami abban is megnyilvánult, hogy bizonyítványom sokkal jobb volt az iskolában. Helfi elment, a rendőri leleplezés elvette kedvemet a forradalomtól, a szobalánnyal való bukásom és a szemtanuk gyak­

ran rámvetődő bűnös tekintete a legénykedéstől — maradt az iskola és Klári, a távoli, a semmire nem kötelező szerelmi ábránd, akinek forró leveleket lehetett írni, anélkül, hogy bármiféle következ­

ménnyel járna.

1913-ban beiratkoztam a hetedik gimnázi­

umba. Ekkor valahogy nagyon opportunus és jó­

zan voltam, egyre többet foglalkoztatott, hogy mit csinálok érettségi után. A családommal való kon­

fliktusom változatlan volt, sőt annak ellenére, hogy a tumultuózus jelenetek, verekedések és ordítozá- sok ritkábbak lettek, egyre komolyabb, felnőttebb konfliktussá fajult: most már nemcsak értelmi és fegyelmi ellentétek voltak köztünk, de gazdasá­

giak is. Előbb-utóbb dönteni kellett arról, hogy mi lesz velem, ha lematurálok, milyen pályára me­

gyek — én természetesen költő és újságíró akar­

tam lenni, de mindennél fontosabbnak tartottam, hogy minél hamarabb elkerüljek hazulról és ne szoruljak családom anyagi támogatására. Nem, mintha vonzott volna a nyomorúság romantikája, de úgy éreztem, hogy mindent hajlandó leszek vállalni, csakhogy ne lássam és ne halljam őket

1 6 0

többé. Éppen ezért erős startot vettem az érett­

ségire, mindent alaposan megtanultam, főként azért, mert az egyetemistáktól hallottam, hogy aki­

nek jeles érettségi bizonyítványa van, tandíjmente­

sen veszik fel az egyetemre. Anyám mindenáron azt akarta, hogy vasutas legyek. A városban a ka­

tonák mellett a vasutasoknak volt a legszemmel- láthatóbb tekintélyük, részben mert a nagy vasúti csomóponton mindenkinek volt valami üzleti kap­

csolata az állomással, másrészt, mert a nagy kato­

nai garnizonban az egyenruha tisztelete olyan imádatszerű volt, hogy majd mindenkire kiterjedt, aki aranycsillagos és hengeralakú simléderes tiszti­

sapkát viselt. A fiatalabb vasúti tisztek valóban úgy is öltözködtek, hogy néhány lépésnyiről össze le­

hessen téveszteni a katonatisztekkel: svájfolt de­

rekú blúzokat, fekete, a varrásnál piroszsinőros tisztinadrágot, puha sevró cúgoscipőt s a merev gallér fölé kihajtották az ingük gallérját. Ha be­

jött a bécsi gyors, az inspekciós ellenőr hanyagul szalutált s olyan hányavetien állt a perroni szélén, mintha egy ezred defilirozna előtte. Magam is, amikor gyerekebb koromban láttam a gőgös vas­

utast a szép vonat előtt, azt hittem, hogy a kupé­

ablakokból minden tekintet a vasúti tisztre kon­

centrálódik: a nők kigyúlladva megbámulják és a férfiak irigylik és tisztelik, mint valami notabili- tást vagy felettes hatóságot.

5.

Most, hogy erre a gyors változásra, forradalmi eszméinktől való dezertálásomra és egyéni jövőm

praktikus problémáihoz való elpártolásomra gon­

dolok, „árulásom" óhatatlanul a zsidó intelligencia nagy részének az 1918-as forradalom bukása után tanúsított magatartására emlékeztet. A rendőri leleplezés, T.-től elszenvedett verés és a kis híjján a gimnáziumból való kicsapatással járó denun- ciálás nemcsak megfélemlített, de eszméim jelen­

tőségébe, majd hogy nem igazságába és életképes­

ségébe vetett hitemet is megviselte. Én is, mint 1918 után a volt szabadgondolkozó, szabadkőmű­

ves és szocialista zsidó intellektuellek nagy tömege, a krach után nemcsak, hogy otthagytam a veszé­

lyes közügyet, de némileg ki is ábrándultam be­

lőle és a gimnázium két hátralevő évében főkép a pályával foglalkoztam, mely megszabadít a csa­

ládtól és kenyeret ad. Amikor később láttam kö­

nyörtelen bankárokká és kizsákmányoló nagy­

iparosokká átvedleni a forradalom filantrópjait, a lángoló néptribunokat párnát eldoboltató, kilakol­

tató fiskálisokká s a forradalom leglángolóbb publicistáit zsaroló közgazdasági szerkesztőkké, mindig azt éreztem, hogy akkor én is valami ha­

sonlót követtem el. A bukás, a sikertelenség csak a legkevesebb zsidónak való. A titkos Galilei-kör zsidó tagjai körülbelül hasonlóan viselkedtek, mint én, csak V. Balázs, a keresztény maradt megingat­

hatatlan. S amikor felismerte gyáva árulásunkat az iskolai stréberkedésben és a szombat délutáni züllött nemi kisérletezésekben, többé nem állt ve­

lem szóba s nem is fogadta a köszönésemet. Ami­

kor megpályáztam a gimnázium fennállásának századik évfordulójára kiirt katolikus vallásos

1 6 2

ódát és megnyertem a második díjat, az önképző- köri pódiumról, ahol a magyar tanár a dicsérő oklevelet átnyújtotta, megláttam a tekintetét. Acél­

kék, hideg, könyörtelenül felelősségrevonó tekin­

tete volt s én fülig pirultam és lehajtottam a feje­

met. Azóta ez a tekintet állandóan rámvetődik, ha a piszkos élet néha megkísérel korrumpálni, vagy ha fáradt vagyok a jó ügyekért folytatott erőlködés reménytelenségétől. Ezt a tekintetet egyébként ellenforradalmi keresztény vészbírók szemében is láttam, akik egy délelőtt húsz kom­

munista terrorfiú felett mondták ki a halálos íté­

letet.

Év végén a bizonyítványomban három kette­

sem volt, a többi jeles. Péter Pál helyett június 28-án, egy nappal előbb kaptuk ki a bizonyítványt, mert vasárnap volt és az iskola egy nappal hama­

rább adta ki a hivatalos vakációt. Délben meg­

hoztam a bizonyítványomat a három kettessel.

Anyám és T. már meg sem nézték, mert félévi bi­

zonyítványom után előre sejtették, hogy meg kel­

lene dícsérniök. Ebéd után bementem a szobámba, előbb elolvastam a Nyugatot és a Fidibüszt, aztán elálmosodtam és lefeküdtem a divánra. Az ablak nyitva volt, zöld légyháló feszült rajta, mert nyá­

ron nálunk temérdek a légy. Körülbelül félötig alhattam, amikor halk párbeszéd felébresztett. Az ablak alatt két vasutas beszélgetett, az egyik fé­

kező volt, lámpáját lógatta a kezében. Utánoz­

hatatlan közönnyel mesélte a másiknak: most jött Pestről a személyvonattal s hallotta a Keletin, hogy Szerajevóbani agyonlőtték a trónörököst és a

feleségét. Kinyitottam az ablakot és a részletek iránt érdeklődtem. Rémült és sápadt voltam, a Pestről jött vasutas szinte csodálkozva nézett rám, <

hogy miért érint ily közelről a hír. Természetesen nem éreztem meg semmit előre. Egyszerűen meg­

ijedtem a gyilkosságtól. De ugyanekkor vala­

milyen rémült örömet is éreztem. Ha most vissza- emlékszem, ez az öröm valamilyen perverz várako­

zásból eredt. Azt hiszem, engem is bosszantott a kor permanens unalma, amely ha ma visszagondolok rá, szerintem mindennél nagyobb oka volt annak, ami később elkövetkezett. Az emberek akkor is tönkre­

mentek, de valahogyan lassan, monotóan: úgy morzsolódtak el, hogy maguk sem vették észre. A politika csak műizgalmakat kreált, látszólag sen­

kinek sem volt a politikusokon kívül életbe­

vágóan fontos, amiért harcoltak. A szerelem leg­

gyakoribb megjelenési formája a házasság volt s az emberek természetesnek tartották, hogy szenvedélyeiket ebben a legmonotónabb és legemó- ciotlanabb csatornában kell elsekélyesíteniök. Nem jöttek hetenként technikai találmányok, amelyek frappirozták volna őket, — a telefón és az autó óta jóformán alig történt valami s a repülőgépet afféle kuriózus sporteszköznek tartották.

Ezen a délutánon azonos voltam az ing­

ujjas, lógó nadrágtartós polgárral, aki rémült, hazugul gyászoló arccal majdnem ujjongott, hogy végül történt valami. Bementem a kocsmába és elmondtam anyámnak, amit a fékezőtői hallottam.

Először megdöbbent csend támadt, aztán a vasúti altisztek és T. heves vitába kezdtek a me­

1 6 4

rénylet következményeiről. Mindjárt megállapítot­

ták, hogy Magyarország megmenekült a leg­

nagyobb veszedelemtől, mert egészen bizonyos, hogy Ferenc Ferdinánd nem koronáztatta volna meg magát, megcsinálta volna az összmonarchiát és autonómiát adott volna a nemzetiségeknek.

Egy politikus vasúti raktárnok, akit Horvát­

országból helyeztek át Komáromba, elmondta, hogy a délszlávok egész bizonyosra vették, hogy Ferenc József halála után a nagy délszláv birodalomnak Nagykanizsánál és Szabadkánál lett volna a határa, természetesen Habsburg-jogar alatt. Erdélyben a románok lettek volna az urak, magyarázta, a Felvidéken a tótok és a csehek — különben is az asszony, Chotek grófné cseh nő volt és az udvar is tele volt cseh érzésű tisztvise­

lőkkel.

Hat órakor megérkeztek a lapok külön­

kiadásai s velük együtt a megnyugtatás is, hogy elsőnek a szerbek kondoleáltak, hogy a szerb király személyesen vesz részt a temetésen, Angliát a walesi herceg, Franciaországot pedig esetleg Poincaré képviseli. Óriási betűkkel közölte a kül­

ügyminisztérium, hogy bár a szörnyű tragédia lesújtotta a monarchia népeit, mindenki meg­

fogja őrizni higgadtságát, annál is inkább, mert csak egyéni akcióról van szó. Semmiféle nemzet­

közi bonyodalomtól nem kell tartani.

Részvétnek, sőt lehangoltságnak sem volt már nyoma másnap. A politikailag közömbös tö­

megek inkább bebeszélték maguknak, hogy tulaj­

donképpen gyűlölték Ferenc Ferdinándot, való­

jában azonban nem foglalkoztatta őket, annál ke­

vésbé, mert a kor embere arra volt beidegezve, hogy Ferenc József örökké fog élni. A temetés furcsaságait, magát a szinte szégyenlős ceremó­

niát, mellyel a rangján alul nősült trónörököst felesége miatt vidéken, Heiligenkreutzban földel­

ték el, érdeklődéssel, de minden különösebb izga­

lom nélkül olvasták. A tudálékosak, a fantaszták, a miszmacherek az első nap még azt mondták, hogy háború lesz. De a temetés után mindenki kép­

telenségnek tartotta. Semmisem változott, T., aki a tőzsdén játszott és figyelte az eseményeket, egy­

szerűen ebéd közben ezt mondta:

— Márcsak azért sem lesz háború, mert Krausz Simi és Lánczy Leó Ostendébe utaztak. S különben a börze is megnyugodott.

6.

Krausz Simi és Lánczy Leó után én is elutaz­

tam. Apai nagybátyám, Jenő bácsi hívott meg va­

kációra, Nagyváradra. Július 5-én raktam fel kosa­

ramat a déli személyvonatra. Előre örültem Pest­

nek, de kiderült, hogy a vonatnak azonnal volt csatlakozása s így csak a külvárosokat láttam, amelyeken keresztül a személyvonat vagy félórákig döcögött. Este érkeztem Váradra.

Amikor a kocsi a pályaudvar előtti térről be- fodult a Fő-utcába, szorongó érdeklődéssel vettem szemügyre Ady hársait, a „püspöki udvart11, a simuló párokat, s a vasúthoz futó kocsikat. Helfi szobájában sok szó esett Váradról, ahol a Holnap megjelent — azt hittük, hogy a Holnap költői itt

1 6 6

élnek együtt egy kolóniában, mint például a festők Nagybányán; — ahol Ady fiatal újságíró volt s ahol Léda háza áll. Ágoston iPéter és Somló Bódog cikkeit is olvastuk a Huszadik Században s tudtuk, hogy Váradon van az ország legnagyobb radikális pártja s van Darwin-kör, két szabadkőműves páholy s a vidék legerőteljesebb munkásmozgalma s itt van a Tiszáék fészke, a bihari dzsentri, amelyről valahogy azt képzeltük, hogy naponként közelharcot vív a modern Magyarországgal. Most, hogy a kocsi símán gördült a Fő-utcai aszfalton a hársak alatt, pillanatra feltámadt bennem a régi izgalom. De ugyanakkor valamelyes szégyen s az illetéktelenség érzése is: hogy mindehhez való­

jában semmi jogom és közöm. V. Balázs acélkék, felelősségrevonó és Ítélkező tekintete esett rám s lelkifurdalást éreztem, mert két év óta nem olvas­

tam érdemleges könyvet, szélnek engedtem szocio­

lógiai, sőt irodalmi ismereteimet s általában leszá­

moltam azzal, hogy más leszek, mint a többi ember. Igen, vasutas leszek, ahogy anyám akarta.

Die mégis megkérdeztem Jenő bácsit, hogy ismerte-e Adyt. Igen, felelte; botrányos életet élt már akkor is. Csak nem vagy te is adysta? kér­

dezte. „Olvasom a verseit" mondtam kitérően. „Itt minden főpincérnek még ma is tartozik" mondta Jenő bácsi, a vaskereskedő. „Nem értem, mért csinálnak vele ilyen rumlit". Amikor Léda után érdeklődtem, Jenő bácsi csak annyit mondott, hogy jómódú, de kevésbé ismert család.

Nem beszéltünk többet irodalomról. Letértünk a rakpartról, amely előbb a mellékutcák lelket ki­

rázó macskaköveiben, majd kerékagyig érő porban folytatódott. Még világos volt, a nap csak percek előtt ereszkedett le, a lejtősödő domboldalról visszanéztem, máris kigyulladtak váradi villanyok.

Sehol az országban nem volt abban az időben több villanykörte, mint Nagyváradon. Pesti kör- ütalk sötétek voltak a váradi főutca estéihez viszo­

nyítva. „Várad, Várad, villany város", így kezdő­

dött Somlyó Zoltán egy verse, amellyel ezt a par- venüen fitogtató világosságot ünnepelte. Pece-parti Párisnak hívták ebben az időben Váradot s a maga módján méltó akart lenni a vilié de lumiers el­

nevezésre is. A lámpák körül nyüzsgött a nép, mint a muslinca, gazdászkülsejű urak, angolos zsidók, aranyos katonatisztek és rengeteg nagy­

kalapos, nádszálvékonyra fűzött jólöltözött nő. A lanyha, pillanatok alatt elnéptelenedő komáromi esték után a túlzsúfolt utca úgy hatott, mintha a város valamilyen fontos személyiséget, főherceget, vagy minisztert várt volna az esti vonáttal — ta­

lán maga Tisza érkezik s a lakósság felsorakozott a bevonulási útvonalon. Kivilágított, nagyvárosias boltok, amilyeneket Komáromban még senki sem látott, villantak el a kocsi mellett: négykirakatos nőidivatüzlet, háromkirakatos könyvkereskedés s a nagy téren a világos fővárosias színház körül négy fényes kávéházi terrasz, amelynek asztalainál senki se ült nyugodtan, tömegek nyüzsögtek az asztalok körül. Állva olvasták a lámpafényben a frissen érkezett pesti bulvárlapot, hadonásztak és noteszekbe jegyeztek. A Kőrös hídfőjénél vakító világosság volt: kék huszártisztek és fűzőid ruhás,

1 6 8

íiirjtollas dzsentrik álltak egy csapatban azon a ponton, ahol a korzó hölgyei olyan magától érte­

tődően fordultak vissza, mintha kordon állta volna az útjukat. A hídon túl a város fokozatosan elsö­

tétedett. A kocsi letért az aszfaltról s átmenet nél­

kül ugrálni kezdett a macskaköveken s olyan zajt csapott, mint a kereplő. Nyomorult, ronda egy­

emeletes bérházak utcái következtek, a kora estén gyéren világított az ablakokból a petróleum. Az volt az érzésem, hogy a házak olyannyira túl van­

nak zsúfolva, hogy ha még egy gyerek születik az éjjel, a lélegzete többletével szétveti a házat. Minél messzebre kerültünk a Fő-utcától, annál egyenle­

tesebb lett a sötét. Most már földszintes házak kö­

vetkeztek s úgy hatottak, mintha egy-két gerendá­

val délután támasztották volna meg őket, hogy legalább még egy éjjel kitartsanak. Ez más kül­

város volt, mint Komáromé, ahol a Fő-utca is sötét és dísztelen s ahogy az ember kifelé halad, az utcák egyenletesen, magától értetődő átmenettel válnak falusi utcákká, mint a legtöbb magyar városban. Várad ezekben a fülledt, túlzsúfolt ut­

cákban volt igazán városias — sokkal városiasabb, mint az improvizált ízléstelen, díszes bérkaszár­

nyákkal kirakott Fő-utca, a dzsentri nyakára növő friss kapitalizmus parvenü fitogtatása. Ez a századvégi-regénybeli urbánus piszok, bűz volt, amit Dickensből és Zolából ismertem. „Az árny a

fény mögött“ — a topográfiai osztálykülönbség.

A templomokban harangoztak, a kaszárnyák­

ban trombitáltak s a kocsi kiért a szőllőhegyre vezető lejtős út aljára. A levegő tisztább lett, de

Erdély üde lehellete csak éppen annyira érzett, mint egy éjszakai, túlzsúfolt, erjedő ételmaradé­

koktól és izzadságtól bűzös harmadikosztályú ku­

péban, ha a kalauz egy pillanatra kinyitja az ajtót és bejut egy kis fuvallat. Azért nagyot slukkoltam a levegőből, mely közben mégis győzött, mert fel­

felé haladtunk a szép szőllőkertek és gyümölcsö­

sök között, amelyek mélyén a fák közül terra- szok villantak elő a lámpahólyag udvarában. A testi jóérzés eluralkodott rajtam és kilökte a tuda­

tomból az inkább regisztráló, mint bíráló eszmél- kedést. Nem az én dolgom, hogy mindent számon tartsak, mindenen felháborodjak és mindentől iz­

guljak. Otthon családi bajaim vannak, elutazásom előtt majdnem verekedtem T.-vel s különöben is diák vagyok, kamasz vagyok . . . És beteg vagyok, talán nem is leszek sohasem férfi. Az idegeimet fogom itt rendbehozni s a sok veszekedés, szorongás, felesleges tusakodás és fontoskodás után, elléhu lók. Lejárok a városba, a kávéházba, a korzóra, a színházba s elmegyek a bordélyházba is.

Valóban attól a pillanattól kezdve, amikor beléptem a villa kapuján, őszintén és elementá­

risán nem foglalkoztatott más, mint a környezethez, a nyárhoz és a koromhoz illő vegetatív öröm: evés, alvás és a nemi vágy: s legfőkép egy óriási, vaskos, meztelen női test. Mentségemül szolgáljon, hogy tizenhatéves voltam és e végzetes hetekben a kétezeréves keresztény kultúra is hasonló dolgok­

kal és bánatokkal volt elfoglalva. Most álmél- kodva emlékszem vissza, hogy egy héttel a szara­

jevói katasztrófa után érkeztem Váradra s a rész­

1 7 0

leges mozgósítás napjáig senki sem emlegette.

Talán a mayerlingi katasztrófáról is több szó esett ezekben a napokban, mint a Szarajevóiról. Mintha mindenki összebeszélt volna, hogy hallgat róla, vagy mintha a végzet amnéziába ejtette volna az embereket, hogy még kevésbé védekezhessenek ellene. Az élet ebben a négy hétben még privátügy volt — és senki sem sejtette, vagy jelezte, hogy néhány hét múlva a privát ügy talán egy év­

századra megszűnik.

7.

'Kimerültén ültem Jenő bácsi mellett, a tor­

kom száraz volt és a szalmakalapom alól csurgott az izzadtság.

— Fáradt vagy? — kérdezte Jenő bácsi.

— Nagyon. A vonaton végig álltam.

— Na, most majd pihenhetsz. Valami nagy meglepetést tartogatok neked — mondta aztán el­

mosolyogva. Felneszeltem.

— Mit, Jenő bácsi?

— Majd megtudod — nevetett szélesen.

Mi lehet? Egy darabig faggattam, aztán abba­

hagytam. Jenő bácsit kicsit boszantotta, hogy ilyen hamar kifáradt a kíváncsiságom és ugratni kezdett.

— Na találd ki, ha tudodl

— Fogalmam sincs róla. Tessék már meg­

mondani.

Nem mondta meg.

— Majd meglátod, ö t perc múlva otthon le­

szünk.

Csakugyan, már felkanyarodtunk a dombra és a fák közül előtűnt Jenő bácsiék barnacserepes, verandás villája. Pár pillanat múlva kipöndörödött Janka néni, Jenő bácsi felesége.

— Na megjött a fiú. Rossz színed van, fiam

— mondta, miközben megölelt. — Nem fog ártani egy kis hegyi levegő, — folytatta százhatvan mé­

terrel a tenger színe felett, tipikus nagyváradi nagyzási mániával. — Egy-két kiló még rádfér.

Átadtam anyám üdvözletét, válaszoltam egy­

két családi vonatkozású kérdésre, szidtam T.-t, közben felértünk a verandára.

Jenő bácsi ravaszul összemosolygott Janka nénivel, aztán rámkacsintott.

— Na, ki van itt?

— Kicsoda?

— Nem találod ki?

— Nem énl

— Nem is gondolsz senkire?

— Én . . . igazán nem tudom.

Janka néni radikálisan végetvetett a találga­

tásnak és falusias sápítozással elkiáltotta magát:

— Klári, Klári!

— Klári? — kérdeztem megdöbbenve és fülig elpirultam. — Klári van itt Kaposvárról?

— Az hát — mondta Jenő bácsi. — Talán nem is örülsz?

— Végtelenül örülök, nem láttam három éve.

— Klári, mi van veled, Klári? — kiáltotta Janka néni.

Klári nem jött elő. A verandáról levetődő

1 7 2

fényben a közeli ribizlibokrok mögött egy pilla­

natra megláttam a szőke haját. Most, hogy végre itt volt testetlen, távoli szerelmem, alaposan meg­

ijedtem. Tulajdonképpen csak egy napig voltunk együtt és szerelmi vallomásom inkább csak hence­

gés, nagyoskodás volt, mint hirtelen támadt gyerekszerelem. Szerelemmé inkább a levele­

zésen keresztül nőtt, a szép, fehéren izzó szavak­

tól, amelyeket írtunk egymásnak. Mi lesz most?

tól, amelyeket írtunk egymásnak. Mi lesz most?

In document ZSOLT BÉLA (Pldal 165-200)