viselkedése nem tévesztett meg. Udva

rias volt, elbeszélgetett velem, meg is simogatott.

Egyszer erőszakkal elvitt a cukrászdába, de ma­

kacs voltam, nem ettem. Azt mondtam, fáj a hasam.

2 3 .

Aztán jött a május és T. elvitt egy kalaposhoz, vett egy gyönyörű új girardi-kalapot. Sokkal szebb volt, mint a régi, pepita szalagja volt, olyan mint egy sakktábla.

Ezentúl csak azértis kalap nélkül jártam.

Aztán jött az augusztus és egy délután anyám ágynak esett és engem a kisasszony átvitt D. bá­

csiék házába.

Harmadnap tudtam meg D. bácsitól, hogy kis testvérem született. Lány.

Délután elkószáltam a háztól. Nekivágtam a határnak, pedig komor felhők göndörödtek a sán­

cok felett. Csak mentem szembe a felhőkkel, eltö­

kélten, izgatott lihegéssel. Szandál, rövidharisnya, mosónadrág, rövidujjú trikó volt rajtam, szalma­

kalapomat otthon hagytam. Szőke, felfésült hajam dacosan meredt a felhők felé.

És megeredt az eső s jég zuhogott. Én álltam a rét közepén, pedig futamodásnyira volt egy ház, ahol ismerősök laktak. Csak álltam egyhelyben, mulyán, hősiesség, elszántság nélkül, rettenetes za­

varban, ismeretlen eredetű, kifejezhetetlen tartalmú boldogtalansággal a szívemben.

Vihar utáni kisütött a nap. Megéheztem vissza­

mentem D. bácsiékhoz. Száraz ruhát adtak rám, aztán elém tették az uzsonnát. Az előbb még éhes voltam, most meg nem ment le a falat a torkomon.

Furcsa.

És furcsa, hogy este olyan piros volt az arcom, holott rendszerint sápadt voltam, városi színű. És

100

éjfélkor gombostű csúszkált a torkomban és reg­

gelre félrebeszéltem. Anyámról, a titokról. ..

Két hétig élet-halál közt lebegtem. Diftéria.

Amikor magamhoz tértem, D. bácsi megkérdezte:

— Miféle titokról beszéltél te?

Rémülten kérdeztem.

— Elmondtam valamit?

— Nem. De folyton azt kiabált'ad, hogy a titok, a titok.

Fellélegzettem. Még lázálmomban is megőriz­

tem a titkot, anyámmal való szerelmünk közös tit­

kát. Ez a szerelem olyan igaz volt, olyan egyetlen, olyan visszahozhatatlan, olyan boldogtalan, hogy nem lehetett kiszolgáltatni másnak.

24.

Otthon nyugodtabb hónapok következtek. T.-t vagy egy félévre pacifikálta, hogy el volt foglalva újdonsült apai érzéseivel. Nem mintha gyengédebb lett volna hozzám, de szerencsére kevesebbet törő­

dött velem és a nővéremmel s ezt a közönyt reme­

kül ki lehetett aknázni. Nem is volt vele komolyabb konfliktusom a komáromi darabont kormánybiztos installációjáig. Kilencéves voltam akkor és híres botrányba keveredtem. Napokig nemzeti hős vol­

tam és majdnem tönkretettem az anyámat.

A tanító, mióta a király Fabricius ezredessel szétkergettette a parlamentet, jóformán abbahagyta a tanítást. Még a pápistákat sem szidta s valóság­

gal lázított bennünket a Fehérváry-kormány ellen.

Megint olyan idők előtt állunk, mondta, mint 48-ban. Elmesélte — különben magam is olvastam

„apám“, Krúdy Gyula elbeszéléseiben —, hogy 48-ban a vörössapkások soraiban kilenc-tízéves fiúk is harcoltak. Az izgalmas korszak politikumá­

ból természetesen nem értettünk egy szót sem. Csak annyit tudtunk, hogy a zsarnok Ausztria ismét a nemzet szabadságára tör, a német megint meg akar fosztani bennünket nyelvünktől és önállóságunktól.

A tanító fanatizmusa bennem olyan féktelen indu­

latot ébresztett, hogy jóformán, minden más indu­

latomat háttérbe szorította. Otthon napirenden vol­

tak a konfliktusok, mert T. és anyám, éppen ellen­

kezően, csupa lojalitás voltak az új rezsimmel szemben. Ennek a lojalitásnak meg volt a maga ter­

mészetes oka. A komáromi függetlenségi pártnak mindig volt valamelyes antiszemita színezete; ve­

zérkara még mindig azokból került ki, akik a tisza- eszlári vérvád idején a zsidóellenes tüntetéseket vezették. Abban az időben többízben lennjárt Komáromban Verhovay és egyszer időszaki válasz­

táson kis híjjá volt, hogy Istóczyt fel nem léptették a kormánypárti jelölt ellen. Egy-két szájas ügyvéden kívül főkép demagóg kisiparosok voltak a pártve­

zérek, akiknek legfőbb céljuk a városháza meghó­

dítása volt, mert a közmunkákat elsősorban kor­

mánypártiak, köztük szép számmal zsidók közt osztották szét. És különben is, ebben a korszakban még erőteljesen érvényesült a haladó asszimilált zsidóságban is az ortodox zsidók politikai hagyo­

mánya: mindig és mindenütt az uralmon levőkhöz húzni, szavazatukkal politikai szolgálatot tenni ne­

102

kik, hogy azok gazdaságilag és ami a legfontosabb

— testileg megvédjék őket.

A Tiszák értették a módját, hogy a zsidókat nemcsak opportunizmusuk révén, de szubjektiven is a bűvkörükbe vonják; az öreg Tisza idejében kezdődött s a fiatal Tisza fellépésével tetéződött be a zsidók gazdasági és társadalmi előretörése. Már nemcsak gazdag gyapjas és dohányos, szeszes és cukros zsidók voltak, hanem minden valamirevaló zsidó, aki elérte a megyei virilizmust, megkaphatta a magyar nemességet s a bankár és nagyiparos zsidók, bárók és főrendek lettek.

Ebben az időben az osztálytudat még nem par­

cellázta a történelmileg és eredetileg homogén ré­

tegeket szemmel láthatóan s főkép a zsidókra volt jellemző, hogy valósággal személyes örömnek és gyarapodásnak tartották, ha közülük valaki felju­

tott a csúcsokra. A házaló zsidó a maga tizenhat gyerekével boldog volt, ha hallotta, hogy a londoni Rotschild az angol király barátja s a milleniumi kiállításon az öreg Hatvany-Deutsch díszmagyar­

ban üdvözölte a királyt. A Tiszák különben is ügye­

sen osztották meg politikai vonzalmukat a feuda­

lizmus és a nagykapitalizmus között s ha volt is dialektikus ellentét agrárizmus és merkantilizmus között, valójában a nagytőke és a nagyipar, ha súr­

lódásokkal is, de korlátlanul uralkodott és árnyé­

kában életképes volt mindenfajta kereskedelem, már csak a Bródytól Grádóig és Passautól Cserno- vicig terjedő monarchia korlátlan gazdasági lehe­

tősége miatt is. A zsidók minden jót és szépet a Tiszáknak tulajdonítottak és nálunk otthon szin­

tén Tisza-kultusz volt, Fehérváryt és Kristóffyt úgy tekintették, mint akiket Tisza egy zavaros hely­

zetben a rendcsinálás piszkos munkájára felhasz­

nált, hogy nyugodt légkörben visszatérhessen.

Már napokkal az installáció előtt forró izga­

lom töltötte be a városi — megyei és városi urak állandóan gyűléseztek. Végül elhatározták, hogy nem vesznek részt az installáción s hogy egy-egy megbízottat küldenek el, aki megmondja és meg=

teszi helyettük a magukét. Egy nagyszájú asztalos, B. Géza, akasztófát ácsolt az udvarán, felhúzott rá egy cigányfrakkba öltöztetett madárijesztőt; G.

címfestő óriási táblákat festett alája a következő szöveggel: „Így járnak a hazaárulók." Az akasztott madárijesztőt három napig közszemlére tették az asztalos udvarán. Az egész város ott1 tolongott és lelkesen énekelte a Kossuth-nótát.

Az installáció napján az akasztott embert rá­

szerelték egy dereglyére, amely kora reggeltől a Kisduna hídja alatt cirkált. L. középbirtokos, vad 48-as, az installáció reggelére beterelte a városba az ellenzéki birtokokról a kanászokat, felállította őket tülkeikkel az állomás körül, hogy a vonat megérkezésének pillanatában a konda zenéjével fogadják Kubinyi Géza darabont kormánybiztost.

Emlékszem, esős nap volt. Engem bezártak a lakásba, hogy meg ne szökjem, mert napok óta izgágáskodtam s szemmel láthatóan készülődtem valamire. Kilenc órakor mégis sikerült kibújnom az ablakon és a hátsó kertajtón kijutottam az uccára. A híd közelében csoportosulás volt, a négy rendőr sehogysem tudta visszaszorítani a

tö-1 0 4

ineget. Én valahogy átfurakodtam a javarészt ka­

tolikus legényegyesületi iparoslegényekből, halász­

mesterekből és szekeres gazdákból álló tömegen és megvetettem magamat egy timárlegény és Sala­

mon bácsi, Jókai híres halászmestere között.

Salamon bácsi előbb vissza akart kergetni, de kö­

nyörögtem, hogy maradhassak. Ekkor kivett két záptojást és felém nyújtotta.

— Hozzávágod ehhez a hazaárulóhoz, ha odaadom?

Megrémültén, de elszántan feleltem:

— Hozzá. Tessék csak ideadni.

Az anarchista érezheti magát így, amikor ki­

jelölik, hogy a bevonuló uralkodónak a kocsijába be kell dobni a bombáját, ahogy ezekben a percek­

ben éreztem magamat. Megérkezett a vonat, felhar­

sant a kanásztülkölés, fütty, macskazene, abcúg és egyszerre csak a megyei négylovas hintó félelmetes gördüléssel közeledett felém. Most már nem lehe­

tett visszavonulni. Felemeltem karomat, elhají­

tottam a tojást, amely a díszmagyarba öltö­

zött kormánybiztos sárga csizmáján loccsant szét.

Valaki megragadott, kegyetlenül megszorított s a fogás csak akkor lazult meg, amikor a rendőr meg­

ismert.

— Andriska, a kutya istenit magának, Andriska, hogy csinálhat ilyet? — kérdezte a rendőr ijedten.

Krajcár negyedmester volt, aki enyhén korrupt viszonyt tartott az anyámmal, mert naponként ötször-hatszor fizetés nélkül kapott fröccsöket. Szí­

vesen elengedett volna, de legalább háromszázan

látták az esetet. Én csak azt hallottam, hogy élje­

neznek, mint egy képviselőjelöltet és a rendőrt ráncigálják.

— Ne bántsa azt a gyereket! Mit akar attól a gyerektől?

Majdnem kiszabadítottak, de odajött Sárkány rendőrkapitány három rendőrrel és bekísértek a kapitányságra. Nagy tömeg kísért bennünket a rendőrségig, de amikor bementünk a kapitány szo­

bájába s egyedül maradtunk, meglepően gyengéden bántak velem, mert valójában ők is a nemzeti ellen­

állással voltak szolidárisak. Üzentek T.-ért, aki magából kikelve rontott be a szobába és ott a ka­

pitány előtt pokolian elvert. Végül a rendőrkapitány szabadított ki a kezéből. Otthon még egyszer elra­

kott nádpálcával s aztán bezárt a szobámba és egésznap éheztetett. Másnap fináncok jelentek meg a kocsmában, a pénzügyigazgató sürgősen bekérte az italmérési engedélyt. T. napokig járt könyörögni a pénzügyigazgatóhoz — végül magá­

hoz a darabont főispánhoz fordult, aki minden kö­

zeledésért hálás volt és nem lett komolyabb követ­

kezménye a „merényletnek". Ugyanakkor azonban hőstettem komoly anyagi hasznot is hozott anyám­

nak, mert a hazafias tömegek, kik nem tudták, hogy T. a kormánybiztosnál való látogatásával el­

árulta a nemzeti ellenállást, népszerűségem hatása alatt tömegesen látogatták a kocsmát. De T.

ennek ellenére elnevezett Scharf Móricnak — Scbarf Móric volt a tiszaeszlári sakter fia, aki ha­

mis vallomásával majdnem akasztófára juttatta az apját.

1 0 6

2 5 .

Még nem voltam tíz éves, amikor beírattak a bencés gimnáziumba. A református iskolában négy éven keresztül szívtam magamba a pápisták iránt való gyűlöletet s a katolikus papokkal szemben hasonló előítéleteim voltak, amilyenek a dunántúli sváb keresztényeknek a zsidókkal szemben. Ger­

gely barátom családja vérvádra gyanakodott, én meg voltam győződve arról, hogy a „csuhások“, ahogy a református tanító és Márika nevű szolgá­

lónk vőlegénye, Fehér asztalos, a „cucilista“ ne­

vezte őket, inkvizítorok, intrikusok és kéjencek.

Abban az időben a népszerű szexuális ponyvával párhuzamosan cirkuláltak az antiklerikális ponyva pamfletek: emlékszem, már elemista koromban kezembe került a Pápák bűnei című könyv, amely­

ből főleg arra a motívumra emlékeztem élesen, hogy volt egy női pápa, aki lovon vett részt egy körmenetben, de hirtelen elfogták a szülési fájdal­

mak és nyilvánosan szülte meg gyermekét. Azonkívül nemrégen zajlottak le a híres komáromi elkereszte- lési skandulomok — Molnár apát, a néppárt ké­

sőbbi vezére volt a komáromi plébános s a protes­

táns és zsidó újszülöttek egész seregét keresztelte meg a közkórházban katolikus szertartás szerint.

Ezek a botrányok az egész országot foglalkoz­

tatták és Komáromban természetesen még évek múlva is elevenül lobogtak. Nem csoda, ha ellen­

szenvvel, gyanakvással, zárkózottsággal ültem le a bencés gimnázium iskolapadjára — annak ellenére, hogy T. is és anyám is egyáltalán nem vettek részt

ilyenirányú szellemi és lelki preparálásomban, sőt mint minden hatalmat, az egyházat is fenntartás nélkül tisztelték.

Amikor először hallottam a fekete reverenda suhogását közvetlen közelemben, a szép őszi nap­

sütéstől bearanyozott teremben, úgy féltem, mint éjszaka a rémeimtől. Osztályfőnököm, Högyészi tanár leült a katedrára, elnevette magát és mi is nevettünk, mert kissé selypítve beszélt. A haja bébészerűen volt nyírva s csakugyan olyan volt az akkor szokatlan bajusztalanságával és síma, duz­

zadt képével, mint egy niagyranőtt kövér fiú.

Mégis sokáig tartott, amíg legyőztem magamban vele szemben az ellenállást s hatni engedtem ma­

gamra humora, jóindulata és tapintata vonzását.

Két-három hónap telt el, amíg végre el tudtam különíteni előítéleteimtől, de ettől kezdve rohamo­

san és szinte szenvedélyesen megszerettem. Most is átmelegít a vonzalom, pedig jónéhány éve, hogy utoljára vittem fel a dolgozatokat Tihanyi Gaál tanár úr szobájába, a Nádor-uccai rendházba, amelynek hűvös, széles, fekete kőkockákkal kira­

kott folyósóin a bregetiói ásatások pogány istenei álltak sorfalat s a fehérre meszelt falakat olasz és német múzeumok vallásos és profán képeinek mű­

vészi reprodukciói díszítették.

Sokszor elbámészkodtam a képek előtt s ennél is többször a széles, boltíves ablakokban, ahonnan látni lehetett a rendház kertjét1, a rózsabokrokat, a rododendronokat, a futökás lugast és a százéves fákat és köztük a szabadórás tanárokat, amint szoknyájukkal a földet seperve, békésen-derűsen

1 0 8

himbálódzó klastromkerti ritmusban fel-alá sétálva, olvasták a breviáriumot vagy a Katolikus Szemlét.

Egyébként nem voltak világtól elvonatkozta­

tott rejtélyes lények. Szerették a vadászatot, az asz­

tal örömeit s a szobájuk levegőjét inkább a garszon- atmoszféra jellemezte, mint cellaszag. A békebeli Princesas cigaretta finom füstje megrekedt a bú­

torok között, amelyek sokkal inkább vallottak a tehetős tudós vagy a gondtalan művész otthonára, mint a szerzetesére.

A könyvespolcokat sem jellemezte egyolda­

lúság: a szaktanár ugyanúgy elolvasta a tudomá­

nyos meggyőződésével vagy világnézetével harmó- nikus müveket, mint az ellenfelekét. Ady Endre első verseit például a magyar-tanárom íróasztalán heverő Nyugatból ismertem meg, mialatt ebédelt a refektóriumban, mert ebéd után rendszerint együtt tettünk nagy sétát a Vágduna torkolata felé.

Ez az Adyval való megismerkedésem még akkor történt, amikor nemcsak a papok, de a pol­

gári esztétikusok és a lustaagyú zsidó újságírók is dühösen vagy kacagva álltak szemben a fenomén- nel. Az első ember, akitől azt hallottam, hogy Pe­

tőfi óta nem volt nagyobb lírikusunk Adynál, ben­

cés pap volt.

Ha jól tudom, Béllyén, Frigyes főherceg bir­

tokán abban az időben feltámadt az uradalom és a környék koldusszegény népe között a halászjog- pör. Valamelyik szolgálatkész jogtanácsos kika­

parta, hogy a dunai halászat, amelyből a környék földtelen parasztjai századok óta éltek, a domí­

niumé s a pörben természetesen a főherceg maradt

felül. Bencés pap volt, akitől ezzel az egész ország­

ban sokat pertraktált üggyel kapcsolatban először hallottam, hogy a szocializmusban sok igazság van, csak az a baj, hogy minden szükségszerű ok nélkül vallástalanságra nevel. Ez a tanárom, mint a leg­

több bencés pap, paraszti sorokból került ki s szo- lidárisabb volt az egzisztenciájukból kiakólbólított béllyei halászokkal, mint a feudalizmussal, amely­

nek pedig a rendi nagybirtok révén ő is ré­

szese volt.

A tanárok többségének népi származása, az egyház abban az időbeni reakciós beállítottsága el­

lenére is a gyakorlatban döntően szabta meg a rend demokratikus alapjellegét. Kinn az életben sohasem tapasztaltam annyi elnézést és segítő jóakaratot a szegényekkel szemben, mint ebben az iskolában.

Kétholdas parasztok, vasúti fékezők, munkások és iparoslegények fiai jártak az osztályunkba, a rosz- szultápláltság és a rossz ruha hendikepjével az ak­

kor még jómódú polgárság jóltáplált, jólápolt és csinosan öltöztetett fiai közé. A .tanárok mindent elkövettek, hogy _a módos úrigyermekben kegyet­

lenséggé fajult osztálygőgöt letörjék és gyengéd­

séggel, engedményekkel kiegyenlítsék a származási és vagyoni különbségeket.

Volt egy-két tanárunk, akiről tudtuk, hogy an­

tiszemita, de volt bennük annyi tapintat, hogy ezt az indulatukat a hittanóra és a kongregációs ösz- szejövetelek zártságába izolálták. Nyolc év alatt egyszer sem volt rá ok, hogy a papi gimnáziumban nyilt sérelem esett volna protestánsom vagy zsidón.

Ha valahogy mégis felütötte a fejét a felekezeti 110

villongás, gyorsan elfojtották, mint amikor az is­

kolában kanyarójárvány kerekedett. Nemcsak az osztályfőnökömben, de valamennyiükben volt va­

lami gyerekesség, mint a legtöbb papban. Peda­

gógiai módszerük társasjátékszerű volt: az egyik például ismert népdalok zenéjére énekeltette el a latin szabályokat, a másik a történelmi leckét a commedia dell’arte módján dramatizáltatta ve­

lünk. Mindegyiknek volt valami tréfás trükkje, amelyet láthatóan ugyanolyan diákosan élvezett, mint mi s amelynek mindenesetre megvolt az a haszna, hogy akarva-akaratlan a tökfejüeken is megragadt mindenből a minimum, amennyivel már ki lehetett engedni az életbe. Abban az időben a cserkészet még kísérleti korszakát élte és vidékre egyáltalában nem jutott el, de a paptanárok felke­

restek bennünket a parkban, ahol a pandur- zsiványt játszottuk, beálltak a pályára futballbíró- nak s ahogy kisütött a nap, megkezdődtek a kirán­

dulások. Emberség, barátság, szelídség, az intellek­

tuális légkörben is rusztikusán egészséges és naivi­

tásában is elragadó derű áradt ezekből a papokból, akiktől világnézeti, társadalomszemléleti és poli­

tikai ellentétek sohasem sodorhattak olyan messzire, hogy elfeledíessék a velük töltött évek emlékének jó ízét és melegségét.

26.

A pubertás viharos erővel tört rám s reakti­

válta elmosódott emlékeimet a preszexualitás korából. A nagy kerti kalandokat, unokanővéreim

szemléltető oktatását, cselédek kuncogó félmonda­

tait és félmozdulatait, kocsisok káromkodását és incselkedését, a kocsmai vendégek rekedt vicceit, a palánkra rajzolt ábrákat most kezdtem meg­

érteni. Volt egy hatéveskori élményem, amelyre közben egyáltalában nem emlékeztem s most fel­

merült. Egyszer hajnalban teherautók dörömböltek a gyerekszoba ablaka alatt, a nővérem nem volt otthoni — hogy hol volt, nem tudom — csak ketten voltunk a szobában a kisasszonnyal. A dörömbö- lésre felültem az ágyban, megdörzsöltem a szeme­

met, mely nem akart egészen kinyílni. Aztán gé­

piesen leeresztettem az ágy hálóját s mint az alva­

járó, biztos léptekkel elindultam a kisasszony ágya felé, az éjjeliszekrényhez. Leguggoltam és tágra- nyitottam a szememet. A derengő hajnalban meg­

csillant egy aranyos csík a levegőben. Egy aranyos kör, amely mintha szalmaszálon lógott volna le a mennyezetről. Először megbűvölten bámultam, az­

tán óvatosan, mintha égne, megérintettem az uj­

jammal. Hideg volt és amikor megkocogtattam a körmömmel, éreztem, hogy kemény.

— Gyűrű — motyogtam — olyan, mint egy gyűrű — s ez a felfedezés félálomban olyan való­

színűtlen volt, mint az álombéli összefüggéstelen látomás.

S már jött is értem az álom, amely a kis haj­

nali megszakítás után visszakövetelt magának.

Mire az ágyhoz értem, már aludtam is. Csak tizen- négyéves koromban eszméltem rá, amikor egy kira­

katban megláttam egy pecsétgyűrűt, hogy akkor hajnalban ugyanilyen pecsétgyűrű lógott le a kis­

112

asszony ágyáról. Valami nemes ember aludt a kisasszonynál.

27.

Egy fiú, P. Lali, aki közel lakott hozzánk s két évvel volt nálam idősebb, s vonaton járt Győrbe a reáliskolába, tanított meg a kamaszkori „bűnre".

Tőle tanultam meg azt is, hogy a város végén, a Felső-ucca utolsó házában két bordélyház van:

a Három Csillag és a Három Huszár. Egy felső- kereskedelmista és egy fiú, aki negyedik után há­

romból megbukott, kimaradt az iskolából és otthon élt a szüleinél, már járt ott, részletesen elmondta, mi történt a szalonban és a szobákban. Engem mindennél jobban érdekelt, hogy mit beszélnek szerelem közben a férfiak a nőkkel. P. Lali ba­

rátja a tizennyolcéves Z. vasúti gyakornok vim- medlis, iszákos, vörös fiú, a szomszéd házban la­

kott albérletben és ki akart kezdeni a kisasszo- nyunkkkal, aki azonban nem hallgatott rá. Egy na­

pon Z., amikor a házunk körül settenkedett, ki­

hívott és a kapualjban erotikus fotográfiákat mu­

tatott nekem. Ellenállhatatlanul röhögnöm kellett, olyan komikusán hatottak a különböző pozitúrák.

Általában tizenkét-tizenhároméves koromban az egész nemi ügy inkább komikusnak hatott rám, mint elementárisnak. Azt hittem, hogy a felnőtte­

ket egy bizonyos korban már épúgy nem érdekli, mint a futball vagy a könyv. Észrevettem azt is, hogy a felnőttek is mindjárt nevetnek, ha valami obszce- nitást hallanak s ha gyerekek elől ilyesmit eltit­

kolnak, vagy leszidják a gyereket, ha egy felszedett

disznóságot' kiejt a száján, a haragjuk műfelhábo­

rodás s valami kedvtelő csillogás bujkál a sze­

mükben, mintha a rendreutasítás nem lenne őszinte s valahogy tetszenék is nekik, hogy a gye­

mükben, mintha a rendreutasítás nem lenne őszinte s valahogy tetszenék is nekik, hogy a gye­

In document ZSOLT BÉLA (Pldal 106-136)