A PDF fájlok elektronikusan kereshetőek.
A dokumentum használatával elfogadom az
Europeana felhasználói szabályzatát.
Kárpátalja 1919–2009:
történelem, politiKa, Kultúra
Kárpátalja
1919–2009
történelem, politika, kultúra
Karpatalja1,3.indd 1 01.20.2011 7:00:39 PM
Kárpátalja 1919–2009:
történelem, politiKa, Kultúra
(A magyar–ukrán kiadvány magyar nyelvű változata)
Kárpátalja
1919–2009
történelem, politika, kultúra
Argumentum
MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete
Karpatalja1,3.indd 2 01.20.2011 7:00:39 PM
S z e r k e s z t ő b i z o t t s á g :
csernicskó istVán, OFicinszkij rOmán, Osztapec jurij, szarka LászLó, tOkar marian L e k t o r á l t a :
abLOnczy baLázs, PhD (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest) Gyáni GábOr, az MTA doktora, az MTA levelező tagja
(MTA Történettudományi Intézet, Budapest)
kOrOLy iVán, a történelemtudomány doktora (Kárpátaljai Állami Egyetem, Ungvár) marcsuk VasziL, a történelemtudomány doktora
(Vaszil Sztefanik Kárpátmelléki Nemzeti Egyetem, Ivano-Frankivszk) tóth miháLy, a jogtudomány kandidátusa (Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia
Volodimir Koreckij Állam- és Jogtudományi Intézete, Kijev)
A kézirat előkészítését és a kiadvány megjelentetését támogatta:
Kárpátaljai Magyar Oktatásért Alapítvány (Ukrajna)
Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete (Magyarország) Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága
(Magyarország)
MTA II., Filozófiai és Történettudományok Osztálya (Budapest) Oktatási és Kulturális Minisztérium (Magyarország)
Szülőföld Alap (Magyarország)
Ungvári Nemzeti Egyetem Politikai Regionalizmus Kutatóintézete (Ukrajna)
© Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete, Budapest, 2010
© Ungvári Nemzeti Egyetem Politikai Regionalizmus Kutatóintézete, Ungvár, 2010
© Szerzők, 2010
Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás,
illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.
O l v a s ó s z e r k e s z t ő : kótyuk istVán
A z e g y e s r é s z e k e t u k r á n b ó l f o r d í t o t t a : CserniCskó istván, FedineC Csilla, GuláCsy Jenő, Molnár JózseF
ISBN 978-963-446-596-6
A kiadásért felel Láng József, az Argumentum Kiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Bogdanov Edit
Borítóterv: Hodosi Mária Tördelte: Nagy Erika
Nyomta az Argumentum Kiadó nyomdaüzeme
ISBN 978-963-446-596-6
Felelős kiadó Láng József, az Argumentum Kiadó
és Tóth Ágnes, a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete igazgatója Felelős szerkesztő: Bogdanov Edit
Borítóterv: Hodosi Mária Tördelte: Nagy Erika és Láng András Nyomta az Argumentum Kiadó nyomdaüzeme
tartalom
Az ISMERETLEN ISMERőS KÁRPÁTALJA ... 15
I. fejezet KÁRPÁTALJA (PODKARPATSzKA RUSz) A CSEHSzLOVÁK KÖzTÁRSASÁGBAn 1919–1939 1. A soknemzetiségű Magyar Királyság felbomlása ... 19
1.1. Előzmények, történeti tendenciák (Szarka László) ... 19
1.2. A dualizmus kori Habsburg Monarchia strukturális válságai (Szarka László) ... 19
1.3. A háborús végjáték nagyhatalmi forgatókönyvei (Szarka László) ... 21
1.4. Területi konfliktusok és nemzeti önrendelkezés (Szarka László) ... 22
1.5. A történeti Magyar Királyság felbomlása és a keleti Svájc koncepciója 1.5. (Szarka László) ... 23
1.6. Csehszlovák, román és jugoszláv katonai akciók (Szarka László) ... 25
1.7. Az új magyar állam határai és a trianoni békeszerződés (Szarka László) ... 26
1.8. A Magyar Tanácsköztársaság (Szarka László) ... 27
1.9. Magyarország meghívása a békekonferenciára (Szarka László) ... 27
1.10. A trianoni békeszerződés (Szarka László) ... 28
2. Nemzetállamok az Osztrák–Magyar Monarchia romjain ... 30
2.1. Békerendezés az első világháború végén (Vidnyánszky István) ... 30
2.2. A versailles-i békeszerződés (Vidnyánszky István) ... 32
2.3. Az állami önrendelkezés útján (Vidnyánszky István) ... 35
2.4.Önrendelkezési elvek és Kárpátalja állami hovatartozásának kérdése 2.4.(1918–1919) (Vidnyánszky István) ... 39
2.5. Csehszlovák diplomáciai siker (Vidnyánszky István) ... 44
3. Kárpátalja társadalmi-gazdasági fejlődése a Csehszlovák Köztársaságban .... 48
3.1. A csehszlovák állam integráló politikája (Tokar Marian, Fedinec Csilla) .... 48
3.2. Közigazgatás (Tokar Marian, Panov Alen) ... 51
3.3. Gazdaságpolitika és társadalomfejlődés (Tokar Marian) ... 54
3.4. Bankok és hitelszövetkezetek (Tokar Marian) ... 58
3.5. Turizmus (Sandor Fegyir) ... 60
4. Politikai pártok és civil szféra ... 63
4.1. Parlamenti demokrácia és többpártrendszer (Tokar Marian) ... 63
4.2. Korszakolás (Tokar Marian) ... 64
4.3. Politikai pártok programjai és tevékenysége (Tokar Marian) ... 67
4.4. Parlamenti választások (Tokar Marian) ... 68
4.5. Társadalmi egyesületek (Tokar Marian) ... 76
5. Magyar nemzeti pártok és társadalmi egyesületek Kárpátalján ... 79
5.1. Általános tendenciák (Fedinec Csilla) ... 79
5.2. Regionális pártok (Fedinec Csilla) ... 80
5.3. Országos pártok (Fedinec Csilla) ... 82
5.4. Magyar pártszövetség (1920–1936) (Fedinec Csilla) ... 85
5.5. Egyesült Magyar Párt (1936–1940) (Fedinec Csilla) ... 87
5.6. Magyar társadalmi egyesületek (Fedinec Csilla) ... 89
6. Kárpátalja (Podkarpatszka Rusz / Kárpáti Ukrajna) kérdése a nemzetközi politikában ... 91
6.1. A müncheni egyezmény (Vehes Mikola, Tokar Marian) ... 91
6.2. Komáromi tárgyalások (Vehes Mikola, Tokar Marian) ... 93
6.3. Az első bécsi döntés (Vehes Mikola, Tokar Marian) ... 94
6.4. Az első kárpátaljai kormány tevékenysége (Vehes Mikola, Tokar Marian) ... 95
6.5. A második kárpátaljai kormány tevékenysége 6.5. (Vehes Mikola, Tokar Marian) ... 98
6.6. Galícia és Kárpáti Ukrajna (Vehes Mikola, Tokar Marian) ... 100
6.7. Kárpáti Ukrajna politikai rendszere és választások a szojmba 6.7. (Vehes Mikola, Tokar Marian) ... 102
6.8. Kárpáti Ukrajna függetlenségének kikiáltása (Vehes Mikola, Tokar Marian) ... 106
7. A kulturális és művészeti élet intézményei ... 107
7.1. Oktatás és iskolaügy (Zadorozsnij Volodimir) ... 108
7.2. Tudomány (Zadorozsnij Volodimir) ... 110
7.3. A vidék irodalmi élete (Zadorozsnij Volodimir) ... 111
7.4. Színházművészet (Zadorozsnij Volodimir) ... 113
7.5. zene- és képzőművészet (Zadorozsnij Volodimir) ... 115
7.6. Városépítészet (Zadorozsnij Volodimir) ... 116
7.7. Kárpáti Ukrajna egyházi ügyei (Vehes Mikola, Tokar Marian) ... 117
8. Magyar kultúra a két világháború közötti időszakban ... 119
8.1. Kisebbségi magyar kultúra (Fedinec Csilla) ... 119
8.2. A magyar kisebbség és az államfordulat (Fedinec Csilla) ... 119
8.3. Iskola és egyház (Fedinec Csilla) ... 123
8.4. Irodalom, zene (Fedinec Csilla) ... 129
8.5. Képző- és iparművészet (Fedinec Csilla) ... 133
KRONOLóGIA 1914–1939 (Fedinec Csilla, Tokar Marian) ... 136
irodalom ... 147
II. fejezet KÁRPÁTALJA (KÁRPÁTALJAI KORMÁNYzóSÁG) MAGYARORSzÁG FENNHATóSÁGA ALATt 1939–1944 1. A kárpátaljai autonómia kérdése – Teleki Pál kísérlete ... 157
1.1. Érdekek hálójában (Fedinec Csilla) ... 157
1.2. Magyar Felvidék kontra ruszin Kárpátalja (Fedinec Csilla) ... 162
2. A magyar kormány Kárpátalja-politikája ... 164
2.1. Válság és válságkezelés (Oficinszkij Román) ... 164
2.2. A Kárpátaljai Kormányzóság (Oficinszkij Román) ... 170
2.3. A véleményező és indítványozó bizottság szerepe (Oficinszkij Román) ... 174
2.4. Magas rangú állami vezetők kárpátaljai látogatásai (Oficinszkij Román) ... 175
3. Etnikai-kulturális összefüggések ... 178
3.1. Ruszinok (ukránok) (Oficinszkij Román) ... 179
3.2. Német kérdés (Oficinszkij Román) ... 182
3.3. Egyéb kisebbségek (Oficinszkij Román) ... 183
4. Holokauszt Kárpátalján ... 184
4.1. A „zsidótörvények” (1938–1942) (Stark Tamás) ... 184
4.2. Az 1941. évi deportálások (Stark Tamás) ... 186
4.3. Gettók és haláltáborok (1944) (Stark Tamás) ... 187
KRONOLóGIA 1938–1944 (Fedinec Csilla, Oficinszkij Román) ... 194
irodalom ... 203
III. fejezet SZoVjet Kárpátalja (Kárpátontúli terÜlet) 1944–1991 1. Kárpátalja kérdése a második világháború végén, 1944–1945 ... 209
1.1. A 4. Ukrán Front és az ellenfelek (Oficinszkij Román) ... 209
1.2. Achilles-sarok: az 1. magyar hadsereg (Oficinszkij Román) ... 212
1.3. A Keleti-Kárpátok hadművelet (Oficinszkij Román) ... 213
2. A szovjet időszak sajátosságai Kárpátalja történelmében ... 216
2.1. A korszak általános jellemzése (Oficinszkij Román) ... 216
2.2. Közigazgatási változások (Oficinszkij Román) ... 217
2.3. Látszatválasztások (Oficinszkij Román) ... 218
2.4. Nómenklatúra (Oficinszkij Román) ... 219
2.5. Az első számú vezetők (Oficinszkij Román) ... 221
2.6. Alternatíva. Ellenzéki mozgalom (Oficinszkij Román) ... 225
2.7. Ideológiai kampányok (Oficinszkij Román) ... 230
3. Kárpátontúli Ukrajna, 1944–1946 ... 233
3.1. Preventív szovjetizálás (Oficinszkij Román) ... 233
3.2. A csehszlovák kormánymegbízotti hivatal (Oficinszkij Román) ... 235
3.3. Kárpátontúli Ukrajna népi bizottságainak első kongresszusa 3.3. (Oficinszkij Román) ... 236
3.4. Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsa (Oficinszkij Román) ... 237
3.5. Ukránok a szomszédos államokban (Oficinszkij Román) ... 241
3.6. A szovjet–csehszlovák tárgyalások és egyezmény Kárpátalja sorsáról 3.6. (Oficinszkij Román) ... 242
3.7. Terület- és lakosságcsere (Oficinszkij Román) ... 244
4. Társadalom- és nemzeti-nemzetiségi politika ... 245
4.1. Etnikai tisztogatások (Oficinszkij Román) ... 246
4.2. „Budapest felé fordultak védelemért...” (Stark Tamás) ... 247
4.3. Munkaerő-toborzás a Donbászra (Oficinszkij Román) ... 251
4.4. Telepítéspolitika (Oficinszkij Román) ... 252
4.5. Oroszosítás (Oficinszkij Román) ... 254
4.6. Népességmozgás és identitás (Oficinszkij Román) ... 257
5. Iparosítás és urbanizáció ... 260
5.1. Gazdasági fejlődés (Oficinszkij Román) ... 261
5.2. Mit hozott az iparosodás? (Oficinszkij Román) ... 263
5.3. A Talabor-Nagyág (Tereblja-Rika) Vízerőmű (Oficinszkij Román) ... 267
5.4. A városok gyarapodása (Oficinszkij Román) ... 269
5.5. Ungvár és Munkács mint ipari központok (Oficinszkij Román) ... 271
6. Mezőgazdaság ... 274
6.1. Kárpátontúli Ukrajna agrárpolitikája (Oficinszkij Román) ... 275
6.2. Kollektivizálás (Oficinszkij Román) ... 277
6.3. Újítások és újítók (Oficinszkij Román) ... 280
6.4. Gazdaságföldrajzi régiók és vezető mezőgazdasági ágazatok 6.4. (Oficinszkij Román) ... 284
7. Állam és egyház ... 287
7.1. Szekularizáció szovjet módra (Oficinszkij Román) ... 288
7.2. Egyházellenes intézkedések (Oficinszkij Román) ... 289
7.3. Romzsa püspök meggyilkolása (Oficinszkij Román) ... 291
7.4. A görög katolikus püspökség felszámolása (Oficinszkij Román) ... 293
7.5. Megtűrt pravoszlávok és üldözött reformátusok (Oficinszkij Román) ... 296
8. Oktatás és tudomány ... 299
8.1. óvoda és iskola (Oficinszkij Román) ... 300
8.2. Magyar oktatásügy és internacionalizmus (Fedinec Csilla) ... 303
8.3. Szakképzés (Oficinszkij Román) ... 313
8.4. Ungvári Állami Egyetem (Oficinszkij Román) ... 315
8.5. Tudományos potenciál (Oficinszkij Román) ... 318
9. Kultúra, közművelődés ... 320
9.1. „Ezüstös kor” a kárpátaljai irodalomban (Oficinszkij Román) ... 321
9.2. A kárpátaljai festőiskola (Oficinszkij Román) ... 325
9.3. A zeneirodalom és a színház remekei (Oficinszkij Román) ... 329
9.4. Tömegkultúra (Oficinszkij Román) ... 331
9.5. Sportélet (Oficinszkij Román) ... 333
10. Magyar irodalom a szovjet korszakban: hagyomány és újrateremtés ... 334
10.1. Általános tendenciák (Penckófer János) ... 334
10.2. Kovács Vilmos tevékenysége, hatása az 1950–60-as években 10.2. (Penckófer János) ... 337
10.3. Önazonosság-teremtő szándék az 1970-es években (Penckófer János) ... 338
10.4. Irodalmi, kulturális élet az 1980-as években (Penckófer János) ... 340
11. Az első nem kommunista társadalmi egyesületek 1989–1991-ben ... 342
11.1. A civil társadalom kezdetei (Oficinszkij Román) ... 343
11.2. Ukrajnai Népi Mozgalom (RUH) (Oficinszkij Román) ... 347
11.3. Ellenzéki tömegmozgalmak és ellenzéki képviselők (Oficinszkij Román) ... 348
11.4. A megyei tanács blokádja 1991 szeptemberében–októberében 11.4. (Oficinszkij Román) ... 349
KRONOLóGIA 1944–1991 (Oficinszkij Román, Fedinec Csilla) ... 352
irodalom ... 367
IV. fejezet KÁRPÁTALJA (KÁRPÁTONTÚLI TERÜLET) A MAI UKRAJNÁBAn 1991–2009 1. Politikai folyamatok Kárpátalján (1991–2009) ... 377
1.1. Függetlenség, referendum, autonómia (Osztapec Jurij) ... 377
1.2. Első szakasz: 1991–1996 (Osztapec Jurij) ... 378
1.3. Második szakasz: 1997–2002 (Osztapec Jurij) ... 382
1.4. Harmadik szakasz: 2002–2004 (Osztapec Jurij) ... 386
1.5. Negyedik szakasz: 2005–2009 (Osztapec Jurij) ... 390
2. Társadalmi-gazdasági helyzet ... 393
2.1. Geopolitikai és gazdasági környezet (Lengyel Mihajlo, Zsulkanics Nelja) ... 393
2.2. Ipar (Lengyel Mihajlo, Zsulkanics Nelja) ... 395
2.3. Mezőgazdaság (Lengyel Mihajlo, Zsulkanics Nelja) ... 396
2.4. Energiaellátás, közlekedés, posta és távközlés 2.4. (Lengyel Mihajlo, Zsulkanics Nelja) ... 397
2.5. Kereskedelem és külgazdasági kapcsolatok 2.5. (Lengyel Mihajlo, Zsulkanics Nelja) ... 398
2.6. Beruházások és építőipar (Lengyel Mihajlo, Zsulkanics Nelja) ... 398
2.7. Vállalkozásfejlesztés (Lengyel Mihajlo, Zsulkanics Nelja) ... 399
2.8. Szociális ellátás, egészségvédelem (Lengyel Mihajlo, Zsulkanics Nelja) ... 400
2.9. Környezetvédelem (Lengyel Mihajlo, Zsulkanics Nelja) ... 401
2.10. Turizmus (Sandor Fegyir) ... 401
3. Ukrajna és Magyarország hivatalos kapcsolatainak kialakulása ... 404
3.1. A kölcsönös megértés útján (Szkiba Ivanna) ... 404
3.2. Határ menti együttműködés (Szkiba Ivanna) ... 407
3.3. A vereckei emlékjel (Szkiba Ivanna) ... 409
4. Magyarország és a határon túli magyarok: Kárpátalja példája ... 410
4.1. Alkotmányos felelősségvállalás (Milován Orsolya) ... 410
4.2. Ukrán–magyar vegyes bizottság (Milován Orsolya) ... 413
4.3. Magyar Állandó Értekezlet (Milován Orsolya) ... 414
4.4. A státustörvény (Milován Orsolya) ... 414
4.5. A kettős állampolgárságról szóló népszavazás (Milován Orsolya) ... 416
4.6. Magyar–magyar Kormányzati Konzultáció (Milován Orsolya) ... 417
4.7. Regionális Egyeztető Fórum (Milován Orsolya) ... 417
4.8. Kárpát-medencei Képviselők Fóruma (Milován Orsolya) ... 418
4.9. „Határon túli magyarság a XXI. században” (Milován Orsolya) ... 418
4.10. Támogatási rendszer és kapcsolattartás az anyaországgal (Milován Orsolya) ... 419
5. Demográfia, Kárpátalja népességének etnikai arculata; népesedéspolitika, vándormozgalom, munkaerő migráció ... 422
5.1. Demográfiai helyzet (Molnár József, Molnár D. István) ... 422
5.2. Demográfiai politika (Molnár József, Molnár D. István) ... 425
5.3. A lakosság nemzeti összetétele (Molnár József, Molnár D. István) ... 427
5.4. A főbb nemzetiségek területi elhelyezkedése 5.4. (Molnár József, Molnár D. István) ... 431
5.5. A kárpátaljai népesség anyanyelve (Molnár József, Molnár D. István) ... 435
5.6. Migráció (Molnár József, Molnár D. István) ... 438
5.7. Munkaerő (Molnár József, Molnár D. István) ... 440
6. Etnikai folyamatok Kárpátalján ... 441
6.1. Kölcsönös egyetértés (Zan Mihajlo) ... 441
6.2. Nemzeti történelmi emlékezet (Zan Mihajlo) ... 442
6.3. A nemzetiségi tömegmédiumok (Zan Mihajlo) ... 443
6.4. A Kárpátaljai Nemzeti Kisebbségek Kulturális Központja (Zan Mihajlo) ... 443
6.5. Nemzeti-kulturális egyesületek (Zan Mihajlo) ... 444
6.6. A ruszin szeparatizmus (Zan Mihajlo) ... 446
6.7. A magyar autonomizmus (Zan Mihajlo) ... 447
7. Kárpátalja politikai szervezetei ... 447
7.1. Az ukrajnai pártrendszer jellemzése (Osztapec Jurij) ... 449
7.2. Kárpátalja pártstruktúrája (1991–2009) (Osztapec Jurij) ... 450
7.3. Első szakasz: 1985–1990 (Osztapec Jurij) ... 453
7.4. Második szakasz: 1990–1995 (Osztapec Jurij) ... 454
7.5. Harmadik szakasz: 1997–2002 (Osztapec Jurij) ... 455
7.6. Negyedik szakasz: 2002–2004 (Osztapec Jurij) ... 456
7.7. Ötödik szakasz: 2005–2009 (Osztapec Jurij) ... 457
8. Ukrajnai magyar szervezetek ... 464
8.1. Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (Milován Orsolya) ... 465
8.2. Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (Milován Orsolya) ... 468
8.3. Az UMDSz egyes tagszervezetei (Milován Orsolya) ... 470
8.4. Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége (Milován Orsolya) ... 470
8.5. Önkormányzati társulások (Milován Orsolya) ... 471
8.6. Szakmai érdekvédelmi szervezetek (Milován Orsolya) ... 471
9. Kárpátalja oktatásügye: általános helyzetkép ... 472
9.1. Az ukrán oktatási rendszer (Rozlucka Halina) ... 472
9.2. Az iskoláskor előtti nevelés (Rozlucka Halina) ... 474
9.3. Az általános középiskola (Rozlucka Halina) ... 475
9.4. A technikumi oktatás (Rozlucka Halina) ... 477
9.5. A felsőfokú oktatás (Rozlucka Halina) ... 477
10. A kárpátaljai magyar nyelvű oktatás rendszere és néhány aktuális kihívása 2009-ben ... 480
10.1. Kisebbségi oktatás (Papp Z. Attila) ... 480
10.2. Demográfiai adottságok mint oktatási kihívások (Papp Z. Attila) ... 481
10.3. Jogi helyzet (Papp Z. Attila) ... 484
10.4. óvodai nevelés és oktatás a szórványban (Papp Z. Attila) ... 486
10.5. Alap- és középfokú oktatás (Papp Z. Attila) ... 487
10.6. Felsőoktatás (Papp Z. Attila) ... 494
11. Felekezetek és egyházak Kárpátalján ... 499
11.1. Pravoszláv egyház (Kicsera Viktor) ... 499
11.2. Görög katolikus egyház (Kicsera Viktor) ... 500
11.3. Római katolikus egyház (Kicsera Viktor) ... 503
11.4. Református egyház (Kicsera Viktor) ... 504
11.5. Egyéb felekezetek (Sandor Fegyir) ... 505
11.6. Új vallási mozgalmak (Sandor Fegyir) ... 506
12. Kultúra, művészet, média ... 507
12.1. Kultúrpolitika (Oficinszkij Román) ... 507
12.2. Művelődési intézmények (Oficinszkij Román) ... 509
12.3. Hivatásos és népművészet (Oficinszkij Román) ... 511
12.4. Média (Oficinszkij Román) ... 515
12.5. Irodalom (Ferenc Nagyija) ... 517
13. Értékfelmutatás, egység és elkülönülés a magyar kultúrában ... 523
13.1. Új utakon (Penckófer János) ... 523
13.2. Kultúra- és irodalomszemléleti egység az 1990-es években 13.2. (Penckófer János) ... 525
13.3. Kultúra-, közösség- és irodalomszemléleti különbözés a 2000-es években 13.3. (Penckófer János) ... 530
KRONOLóGIA 1990–2009 (Osztapec Jurij, Fedinec Csilla) ... 534
irodalom ... 545
V. fejezet NYELV ÉS NYELVPOLITIKA A HOSSzÚ 20. SzÁzADBAn 1. A nyelvpolitika fogalma ... 553
1.1. Mi a nyelvpolitika? (Csernicskó István, Melnyik Szvitlana) ... 553
1.2. A nyelvpolitika korszakai a mai Kárpátalja területén a 20. században 1.2. (Csernicskó István) ... 554
1.3. A nyelvek státusa a különböző korszakokban (Csernicskó István) ... 555
2. Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén 1918-ig ... 563
2.1. Etnopolitikai folyamatok és az államnyelv kérdése 2.1. (Fedinec Csilla, Gönczi Andrea) ... 563
2.2. Oktatáspolitika a millennium jegyében (Fedinec Csilla, Gönczi Andrea) .... 564
2.3. Magyarosító állami törekvések (Fedinec Csilla, Gönczi Andrea) ... 567
3. Csehszlovákia nyelvpolitikai törekvései (1918–1939) ... 572
3.1. Nemzetközi-jogi helyzet (Csernicskó István, Fedinec Csilla) ... 572
3.2. Kisebbségvédelem, nyelvi jogok és állampolgárság 3.2. (Csernicskó István, Fedinec Csilla) ... 573
3.3. Nyelvi irányzatok (Csernicskó István, Fedinec Csilla) ... 579
4. Nyelvpolitika a területi revízió idején (1938–1944) ... 584
4.1. A Kárpátaljai Kormányzóság lakosságának etnikai összetétele 4.1. (Csernicskó István) ... 584
4.2. Hivatalos kétnyelvűség (Csernicskó István) ... 586
4.3. A ruszin nyelv és nyelvtan kérdése (Csernicskó István) ... 589
5. A Szovjetunió nyelvpolitikája (1945–1991) ... 593
5.1. Nyelvpolitika Szovjet-Ukrajnában (Csernicskó István, Melnyik Szvitlana) ... 593
5.2. A szovjet nyelvpolitika kárpátaljai vonatkozásai 5.2. (Csernicskó István, Melnyik Szvitlana) ... 596
6. A független Ukrajna nyelvpolitikai törekvései ... 606
6.1. Nyelvi helyzet Ukrajnában (Csernicskó István, Melnyik Szvitlana) ... 606
6.2. Nyelvpolitikai aspektusok (Csernicskó István, Melnyik Szvitlana) ... 609
6.3. A kárpátaljai nyelvi helyzet sajátosságai és nyelvpolitikai vonatkozásai 6.3. (Csernicskó István, Melnyik Szvitlana) ... 615
KRONOLóGIA 1919–2008 (Csernicskó István, Fedinec Csilla) ... 628
irodalom ... 633
A KÖTET SzERzőI ... 639
Az ISMERETLEN ISMERőS KÁRPÁTALJA
Előszó a magyar kiadáshoz
Az emlékezet világméretű diadalmaskodásának korát éljük. Húsz vagy hu- szonöt éve minden ország, minden társadalmi, etnikai csoport, családi egy- ség mély változáson volt kénytelen átesni a múlthoz fűződő hagyományos kapcsolatait illetően.
A változás sokféle formát öltött: a történelem hivatalos verzióinak kritikája és a történelmi elfojtások felszínre törése; a megszüntetett vagy kisajátított múlt visszakövetelése; a gyökerek kultusza és a családfakutatások virágzása;
a megemlékező szertartások tömege; a múlt bírósági rendezése; mindenféle múzeumok elszaporodása; a levéltárak megnyitásával járó érdeklődés fel- lángolása; újfajta kötődés ahhoz, amit az angolok „heritage”-nek, a franciák
„patrimoine”-nek neveznek. Bármilyen kombinációban álljanak is össze ezek az elemek, egy mélyről jövő emlékezethullám zúdult rá a világra, amely mindenütt szorosan összekapcsolta a (képzelt vagy valódi) múlthoz való hűsé- get és a hovatartozás-érzést, a kollektív és az egyéni öntudatot, az emléke- zetet és az identitást.
(Pierre Nora)1
Budapest, Prága, Pozsony felől – Kárpátalja; Moszkva, Kijev, Lemberg felől – Kárpáton- túl.2 Sajátos történeti helyzet, ritka szeglet Kelet-Közép-Európában. Gazdasági-kereske- delmi útvonalak keresztezik itt egymást, etnikai kontaktuszónák, kulturális találkozások, kapcsolatok képzik e földrajzilag könnyen körülírható, megnevezésében mégis folyama- tosan változó tér sajátosságait. Azokat az adottságokat, amelyek hol segítették, hol meg éppen politikai szándékok, konfliktusok martalékává tették ezt a régiót a rövid 20. század folyamán.
A földrajzi-történeti régióként értelmezett Kárpátalja egészét vagy valamely részét érintő hivatalos elnevezések sok mindent elárulnak az egyes korszakok és rendszerek ter-
1 Pierre Nora: Emlékezetdömping. Az emlékezés hasznáról és káráról. [Fordította: Mihancsik zsófia.] Ma- gyar Lettre Internationale / Eurozine http://www.eurozine.com/articles/article_2007–10–08-nora-hu.html
2 Christian Pischlöger összesítése szerint, ha az egykori magyar megyékből (Ung, Bereg, Ugocsa és Má- ramaros) származó diákoktól Magyarországon megkérdezik, hogy honnan jöttek, akkor magyarul azt felelik:
Kárpátaljáról (tehát kb. Subcarpatia), oroszul vagy ukránul azonban: Закарпатье, Закарпаття-ból, tehát a Kárpá- tontúlról (Transcarpatia). Egyéb nyelvekben a következő megnevezéseket találjuk: németül: Karpatenrussland, Karpatenland, Karpathenland, Karpatho-Russland, Karpatenukraine, Karpato-Ukraine, Transkarpatenukraine, Transkarpatien, Subkarpatische Rus’; angolul: Subcarpathia, Subcarpathian Russia, Subcarpathian Ruthenia, Sub-Carpathian Ukraine, Transcarpathia, Transcarpathian Ukraine; franciául: Ukraine Subcarpathique, Russie Subcarpathique; csehül: Podkarpatí, Podkarpatsko, Podkarpatská Rus, zakarpatí, zakarpatsko, zakarpatská Ukrajina; szlovákul: Podkarpatie, Podkarpatsko, zakarpatie, zakarpatsko; lengyelül: Ruś Podkarpacka, Ruś zakarpacka, Ukraina zakarpacka, zakarpacie. Az angolban Subcarpathia és Transcarpathia egymás mellett léte- zik, a franciában pedig csak az Ukraine (ill. elavult Russie) Subcarpathique kifejezés található meg, a németben pedig leggyakrabban a Karpato-Ukraine és Transkarpatien fordul elő. A földrajzi adottságokat és a politikai realitásokat a leginkább a Karpato-Ukraine adja vissza, viszont létezik egy történelmi fogalom (Subkarpatien), amely fogalom használatos a franciában és egyre inkább az angolban is, amely ma a tudomány első számú nyelvének számít. http://zeus.nyf.hu/~nemettsz/subkarpatien.pdf
mészetéről: Ruténföld, Ruszka Krajna, Hucul Köztársaság, Podkarpatszka Rusz, Kárpáti Ukrajna, Kárpátaljai Kormányzóság, Kárpátontúli Ukrajna, Kárpátontúli terület. A Habs- burg Monarchia, illetve a soknemzetiségű történeti Magyar Királyság felbomlását köve- tően 1918 és 1991 között a régió összesen kilenc államalakulatnak alkotta részét, anélkül, hogy lakói valaha is dönthettek volna hovatartozásukról: 1918–1919-ben a Magyar Nép- köztársaság és a Magyarországi Tanácsköztársaság, s – kezdetben ezzel párhuzamosan – az első Csehszlovák Köztársaság jelentette az új „nemzetállami” kereteket. 1938–1939-ben a második Cseh-Szlovák Köztársaság következett, amely rövid ideig autonóm jogköröket biztosított a Kárpátaljai Oroszországnak (önmegnevezéssel – Kárpáti Ukrajnának). 1939 és 1944 között a terület ismét a Magyar Királysághoz került. Majd a második világháború végén már csak formálisan került vissza Csehszlovákiához, mert J. V. Sztálin és E. Beneš megállapodása alapján a Szovjet-Ukrajna része lett. A Szovjetunió keretében az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság, majd 1991-től kezdve Ukrajna legnyugatibb közigazga- tási egységeként létezett. Az ott élőknek mindannyiszor alkalmazkodniuk kellett az adott politikai rendszerhez, integrálódniuk kellett az új rendszerbe, s minden új hatalom beol- vasztotta, felszámolta az előző időszakban kialakult regionális alrendszereket, tekintet nélkül azok súlyára. Az egymást követő államfordulatok mindannyiszor politikai rend- szerváltást is jelentettek, ami együtt járt többek között a hatalmi elitek lecserélődésével, a hatalomgyakorlás átalakulásával, a gazdasági, nyelvi és kulturális irányváltással, s a nem ritkán erőszakos népességmozgásokkal, kényszermigrációkkal.
A különböző tudományterületek, interdiszciplináris kutatási programok különösen az utóbbi évtizedekben figyeltek fel a sok tekintetben rendkívüli régióra. Az európai regionalitások reneszánsza, a határjelenségek, határterületek iránti fokozott érdeklődés éppúgy megnövelte az érdeklődést Kárpátalja iránt, mint a régió különböző nemzeti narratíváiban rögzült sztereotípiák, a dogmatikus múltszemlélet kihívásai, a politikai megrendelések, az egyéni szubjektivizmus. Ezekkel az évtizedeken át romboló hatású jelenségekkel szemben egyre gyakrabban lázadnak az új megközelítést sürgető tudósok, a multiperspektivikus látásmód előnyeire figyelmeztető pedagógusok.
Kárpátalja 20. századi története nem csupán a gyakori változások miatt sajátságos és tanulságos. Az ott született és ott felnőtt nemzedékeken belül minden időben akadtak olyan személyiségek, a régiónak olyan képviselői, akik határozott véleményt nyilvánítot- tak és beleszólást követeltek az események menetébe. A történelmi változások és katak- lizmák, az egymást váltogató államberendezkedések társadalmi-politikai érettségre, kriti- kai látásmódra és empátiára neveltek. A politikai régióvá szerveződés, a „kárpátaljaiság”
20. századi jelenség. A terület ez alatt a rövid évszázad alatt vált a Habsburg Monarchia perifériaterületéből, nemzetállamok ütközőzónájává, s élt meg ennek következtében szá- mos államfordulatot.
Az első világháború végén, a nagyhatalmi békeszerződéssel tárgyalásos belső alterna- tívát felkínáló Károlyi-kormány idején merült fel először a „Ruténföld” – Ruszka-Krajna – politikai régióvá szervezése, majd azt követően a csehszlovák kisebbségi szerződésben a nagyhatalmak is előírták Kárpátalja autonómiáját. A 20. századi államfordulatok mind- annyiszor a politikai, gazdasági, kulturális-oktatási rendszerek gyökeres átalakulásával, a történelem és a hagyományok átértelmezésével jártak együtt, beleértve a mindenkori hatalomváltások közjogi, szocializációs és mentális következményeit is.
Kötetünk tagolása alapvetően igazodik a hagyományos történeti korszakokhoz, ame-
lyek az államfordulatokhoz kötik a korszakhatárokat. Kivétel az utolsó, ötödik fejezet, amely a nyelvkérdést mint olyan tényezőt vizsgálja, amelynek kulcsszerepe volt és van a nemzetállami és egyéni önidentifikációban, a regionális és etnikai identitásformációk sajátosságainak alakulásában. Meggyőződésünk, hogy a nemzetiségileg és nyelvileg sok- színű régió történetének feldolgozása nehezen képzelhető el a nyelvpolitikai vonatkozások összefoglalása nélkül. A különböző állami, intézményi nyelvpolitikák – vagyis a nyelvi vi- szonyok és kommunikációs gyakorlatok rendszerint valamilyen ideológiai hátterű és célú befolyásolása, jogi, hatalmi eszközökkel való szabályozása – mély nyomokat hagytak Kárpátalja eredendően soknemzetiségű népességének identitásában. A nemzetállami Eu- rópában a nyelvek és nemzetek szoros kapcsolatából adódóan fentebb említett valamennyi államhatalom kiemelt figyelmet fordított a nyelvpolitikára: mindegyikük kísérletet tett arra, hogy saját rövid, közép és hosszú távú társadalmi, gazdasági, kulturális és termé- szetesen politikai érdekeinek megfelelően rendezze a Kárpátalján használatos nyelvek egymáshoz való viszonyát, s ezáltal hatással legyen a vidék lakóinak nemzeti és nyelvi identitására, állampolgári lojalitására. Mindez teljesen természetes. Will Kymlicka sze- rint a 20. századi Európában egyetlen magát nemzetállamként meghatározó ország sem engedhette meg magának, hogy etnokulturálisan és nyelvileg semleges legyen. A liberális kanadai filozófus úgy véli, egész sor olyan nyelvi vonatkozásokkal bíró politikai döntés létezik, melyeket minden modern államnak szükségszerűen meg kell hoznia, s melyek meghatározók abban a tekintetben, hogy történelmi távlatokban melyik etnokulturális vagy nyelvi csoport marad fenn és lesz domináns, és melyik fog az állami támogatás hiá- nyában elhalni vagy a hierarchia aljára kerülni. A 20. században mindegyik államhatalom szembekerült például azzal a feladattal, hogy meghatározza, mely nyelv(ek) és milyen státusban legyen(ek) használatos(ak) az államigazgatásban, az oktatásban, az egészség- ügyben, a postai szolgáltatásban, a tömegkommunikációban, a közlekedésben, illetve a kul- turális életben. E(zen) nyelv(ek) kiválasztása pedig egyértelműen (nyelv)politikai döntés.
A modern európai nemzetállamok tehát saját rendszerlogikájukat követve nem kíván- tak nyelvileg semlegesek maradni, s ahelyett, hogy a területükön használt valamennyi nyelvet támogatták volna, általában csak a többségi nemzet nyelvét helyezték előtérbe, ami együtt járt a kisebbségi nyelvek jogainak, kommunikációs értékének csorbulásával.
A nemzetállamoknak ez a „szükségszerűen” létező és megosztó nyelvpolitikája tehát az egyik leghatékonyabb állami beavatkozási eszköz az állampolgárok, régiók és etnikai cso- portok nyelvi-kulturális különbözőségeinek eltüntetésére. „Ez azonban azt jelenti – állítja Kymlicka –, hogy egy nyelvi csoport képessége a túlélésre és a prosperálásra nemcsak az egyéni választásokon múlik, hanem az állam támogatásán is”.3 A nyelvi, nemzeti vagy etnokulturális közösségek hosszú távú fennmaradása eszerint nagymértékben függ a köz- ponti és tartományi kormányok döntéseitől, amelyekkel az oktatás, a közszolgálatok és a közalkalmazotti állások nyelvhasználatát, valamint a nemzeti, etnikai, nyelvi kisebbsé- gek, az autochton és a bevándorló közösségek nyelvi és kulturális integrációjának nyelvi közegét, szabályrendszerét meghatározzák. Amikor kötetünkben a mai Kárpátalja terü- letén megfigyelhető nyelvpolitikai törekvések legfontosabb eseményeit foglaljuk össze, akkor voltaképpen azt mutatjuk be, milyen etnopolitikai, nemzetpolitikai céljai voltak az
3 „Az állam etnokulturális semlegessége nemcsak megvalósíthatatlan, de nem is kívánatos”. Krizsán Andrea interjúja Will Kymlicka kanadai filozófussal. Fundamentum, 1997. 2. sz. 43–53. o.
egyes államformációknak a régióban, illetve azt, hogy ezek a nyelvpolitikai döntések mi- ként befolyásolták a Kárpátalján az itt élő többségi és kisebbségi közösségek egymáshoz, a régióhoz és az aktuális államhoz való viszonyát.
A kötet egésze szándékaink szerint a korábban kizárólagos nemzeti látószögeket meg- haladni kívánó összefoglalása annak a tudásnak, amivel ma Kárpátalja 20. századi tör- ténelméről rendelkezünk. Elhagytuk a lábjegyzeteket, mégpedig abból a határozott meg- fontolásból, hogy egyértelművé váljék, – a kötet célja nem a historiográfiai vonatkozások, a kutatói dilemmák bemutatása, hanem a szintézis irányába mutató törekvés. Irányjelző e mű további kutatásokhoz abban az értelemben, hogy igyekszik hidat építeni a régióval kapcsolatos magyar és ukrán nyelvű tudományosság között. A két közeg, a két nemzeti historiográfia eddigi kapcsolódási pontjai nehezen felismerhetők. Alig épülnek egymásra, s mind ez idáig sokkal inkább egymás mellett léteztek, a párbeszéd, szakmai vita lehe- tősége és igénye nélkül. És irányjelzőnek szánjuk abban az értelemben is, hogy nyil- vánvalóvá tegyük azokat a tematikai metszeteket, amelyekhez ma még nemigen tudunk érdemben hozzászólni. Ez legfőbbképpen a társadalomtörténetre vonatkozik.
A könyv, amelyet kezében tart az olvasó, magyar és ukrán szakemberek együttes munkájával készült kollektív monográfia, amely egyszerre jelenik meg magyar nyelven Magyarországon és ukrán nyelven Ukrajnában, hogy mind a magyar, mind az ukrán kö- zönség számára lehetővé tegye ugyanannak a tartalomnak az elérését. Hasonlóval előt- tünk nem is próbálkoztak, s bízunk benne, hogy a továbblépésnek ez egy új, a nemzeti perspektívákon túlmutató, a régió valódi historikumára koncentráló alternatíváját kínálja.
Hogy mennyire produktív és követésre méltó ez a fajta megközelítés, arról majd az utá- nunk következő nemzedékek Kárpátaljával foglalkozó történészei döntenek. És persze a két ország és Kárpátalja elfogulatlan történelemképet igénylő olvasói, akik visszaiga- zolhatják és megerősíthetik szándékaink jogosultságát.
Lectori salutem!
A szerkesztők
I. fejezet
KÁRPÁTALJA (PODKARPATSzKA RUSz) A CSEHSzLOVÁK KÖzTÁRSASÁGBAN
1919–1939
1. A soknemzetiségű Magyar Királyság felbomlása
1.1. Előzmények, történeti tendenciákKilencven évvel a Habsburg Monarchia felbomlását követően egyre többször és mind több történészben fogalmazódik meg a felismerés, hogy a Németország és Oroszország közötti térségben az első világháborút követően lezajlott nemzetállami átalakulás történeti előzményeit, a 19. század második felének fejlődési tendenciáit nem lehet rekonstruálni és megérteni az itt kialakult nemzeti társadalmak nemzetépítő narratívái, előtörténetei nélkül. A Habsburg Birodalom sokak számára a „népek börtönét” jelentette, ugyanakkor több nemzeti mozgalom – a társadalmi bázist folyamatosan szélesítő gazdasági, kulturális modernizációs folyamatok és kölcsönhatások természetes multikulturális és többnyelvű játéktereként – kétségkívül pozitív szerepet is játszott.
Az 1867-es osztrák–magyar, illetve ezt követő osztrák–lengyel, valamint az 1868-ban megkötött magyar–horvát kiegyezésekkel létrejött egy dualista és szubdualista állam be- rendezkedés, mely a nemzeti kérdés kezelésében a maga cisz- és transzlajtániai aszink- ronitásaival, ambivalenciáival, egyszerre bizonyult dinamizáló és retardáló tényezőnek.
1.2. A dualizmus kori Habsburg Monarchia strukturális válságai
Ottokar Czernin a k. und k. (német: kaiserlich und königlich, magyarul: császári és királyi) rendszer egyik utolsó külügyminisztere az 1920-as évek elején a következőképpen jelle- mezte emlékiratában a Monarchia felbomlásának okait: „Nem tudjuk megmondani, mi- lyen formában játszódott volna le a Monarchia felbomlása, ha sikerült volna elkerülnünk a háborút. Bizonyára nem ily szörnyű módon, mint ahogy a mostani háború nyomán megtörtént. Valószínűleg lassabban, és talán anélkül, hogy az egész világot velünk együtt magával ragadja a háború örvénye. Meg kellett halnunk. A halál módját mi magunk vá- laszthattuk meg. És mi a legborzalmasabb módot választottuk.” Robert Musil osztrák író A tulajdonságok nélküli ember című regényében Kákánia néven megteremti a Monarchia irodalmi mását. (Az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodójának „császár és király” volt a hivatalos címe, németül „Kaiser und König”, rövidítve „K. u. K.”) A 19–20. század for- dulójának magyar politikai elitjét Kákánia halálvíziói helyett a modernizáció és magyaro- sodás perspektívái foglalkoztatták. Így például a provinciális Pest-Budából a korabeli Eu- rópa hatodik legnagyobb városává nőtt Budapest fejlődése, a magyarok Kárpát-medencei megtelepülésének pompázatos ezredéves ünnepségei, az ország északi szlovák, erdélyi,
bánsági, központi magyar területein szigetszerűen kibontakozó iparosodás látványos gaz- dasági eredményei, a vasúti hálózat rendkívül gyors növekedése, s persze a felgyorsulni látszó asszimiláció imponáló mutatói. Igaz, Tisza István, a korszak karizmatikus magyar miniszterelnöke a világháború első hónapjaiban maga is bevallotta, hosszú időn keresztül gyötörték őt is olyan gondolatok, hogy „ez a monarchia, s benne a magyar nemzet pusz- tulásra van kárhoztatva, mert az Úristen el akarja veszteni azt, akinek elveszi az eszét.
Az utolsó néhány évben kezdett jobbra fordulni a dolog, mind újabb és újabb örvendetes események keltették új életre a reményt, hogy a világtörténelem nem tér még napirendre felettünk.”
A Habsburg Monarchia történetében, s azon belül az 1848–1918 közötti Ferenc József-i korszak, a dualizmus kori Ausztria-Magyarország évtizedeiben az egymással együtt élő 11 nemzet – osztrák-németek, magyarok, olaszok, csehek, lengyelek, horvátok, szlovákok, szerbek, szlovének, románok, ruszinok („rutének”) – és számos más etnikai és vallási közösség közös állama többféle egzisztenciális válsággal szembesült.
Az 1848–1849-es forradalmi krízist csak Oroszország segítségével tudta a Monarchia túlélni. Az 1859-es piemonti és az 1866-os porosz háborúkban elszenvedett vereségnek egyrészt Lombardia, másrészt a Német Szövetségben betöltött vezető szerep elvesztése, s mindennek következtében a centralizált összbirodalom (Gesamstaat) eszméjének fel- adása, az osztrák–magyar kiegyezés volt az ára. Az 1876–1878, illetve 1907. évi balkáni kríziseket csupán Bosznia-Hercegovina okkupációjával, illetve annexiójával sikerült át- vészelni. A sorozatos alkotmányválságokat, belső feszültségeket a kormány- és minisz- tercserék mellett a neoabszolutizmus, illetve a dualizmus viszonylagos alkotmányjogi rugalmassága és a Monarchia gazdasági, társadalmi modernizációs teljesítményei tudták ellensúlyozni.
Mindazonáltal a lokális, regionális nemzetiségi konfliktusokból 1849 után egészen az első világháború utolsó évéig nem alakult ki olyan kezelhetetlen, birodalmi méretű válság, amely a Monarchia létét fenyegette volna. Ugyanakkor a csehországi, kelet-ga- líciai, horvátországi nyelvharcok, a szlovén, szlovák iskolaharcok, az erdélyi, kelet-ma- gyarországi és bácskai, bánsági román, szerb emancipációs törekvések azt jelezték, hogy a nemzeti mozgalmak külső konfliktusok nélkül is képesek fokozatosan átalakítani a Mo- narchia erőviszonyait. A görögkeleti román és szerb egyházak „nemzeti autonómiája”
körüli viták szintén folyamatosan éreztették az etnikai feszültségek jelenlétét, a nemzeti tö- rekvések és az osztrák–magyar közigazgatás szembenállását. A Budapestről nézve Lajtán túli „osztrák” tartományok nyelvi, iskolai engedménypolitikájukkal, majd 1896-ban az ál- talános választójog bevezetésével, az 1905. évi morvaországi paktummal igen jelentős lé- péseket tettek a nemzeti emancipáció irányába. Másrészt a Lajtától keletre, a Szent István koronájához tartozó Magyarország és Horvát-Szlavón-Dalmátország területén viszont az asszimilációs politikai nyomás erősödött fel. Tisza István második, „háborús kormánya”
idején, 1913–1917 között mindenesetre a Magyar Királyság nemzetiségi politikájában is megmutatkoztak a változás előjelei: a román, a szlovák nemzetiségi paktumpolitikában, az 1914. novemberi orosz betörés utáni ruténföldi rekonstrukciós és reformtörekvésekben.
A világháború előestéjén, a Monarchia tőszomszédságában a félsziget politikai tér- képét átrajzoló Balkán-háborúk mindenesetre jelezték, hogy a megoldásra váró nemzeti- ségi kérdések minden korábbinál mélyebb válsághelyzetbe sodorhatják a birodalmat. És valóban, alapvetően éppen ezzel, a birodalom nemzetiségi szerkezetében felgyülemlett
konfliktuspotenciállal lehet magyarázni azt a tényt, hogy az első világháború a Monarchia részéről a birodalom egységét szavatolni hivatott preventív háborúként indult, de 1918 tavaszától a Monarchia fennmaradásáért folytatott élethalálharccá vált.
A nemzetiségi kérdés ugyanis a Monarchia etnopolitikai jellegéért folyó küzdelem for- májában 1848-tól kezdődően a legfontosabb kérdések egyikévé vált. A Monarchia fenn- maradására a német, olasz, délszláv, lengyel, csehszlovák és magyar egységtörekvések felerősödése azért bizonyult minden korábbinál veszélyesebbnek, mert a nemzeti köve- telések megoldatlansága egyszerre jelentett belső és külső, politikai és katonai kockázati tényezőt. Az alkotmányreformjainak sorában ezekre a strukturális válságjelenségekre kü- lönböző tervezetek és megoldások születtek.
1.3. A háborús végjáték nagyhatalmi forgatókönyvei
Amikor 1918 januárjában ismertté vált Woodrow Wilson amerikai elnöknek a világhá- ború utáni rendezésre vonatkozó 14 pontos tervezete, sokan gondolhatták úgy, hogy az Egyesült Államok – a Habsburg Monarchia nemzetei számára csupán autonómiákat kö- vetelve – fenn kívánja tartani Ausztria-Magyarországot. Fél évvel később azonban a fran- cia és a brit kormánnyal egyeztetve az amerikai kormány úgy döntött, támogatja a Tomáš Garrigue Masaryk vezette cseh-szlovák, az Ignacy Jan Paderewski által vezetett lengyel államalapítási törekvéseket, illetve az Ante Trumbić és Franjo Supilo, valamint Nikola P. Pašić irányította délszláv és a Ion Brătianu vezette nagyromán egységmozgalmakat.
Ennek megfelelően 1918. június 28-án az amerikai kormány hivatalosan is támogatásról biztosította a Monarchia valamennyi szláv nemzetének függetlenségi törekvéseit. A lon- doni és a párizsi kormány pedig 1918 június–júliusában de facto szövetséges hadviselő félként ismerte el a Monarchia „elnyomott nemzeteit”. A háború utolsó hónapjában az antant vezetése az október 21-én függetlenségét kikiáltó Ausztria és a november 16-án önállósuló Magyar Népköztársaság állami létét jogilag a békeszerződés megkötéséig nem volt hajlandó elismerni.
A fegyverszüneti megállapodást a győztesek mindenáron az egységes Habsburg Mo- narchiával kívánták megkötni, hogy a világháborúért felelőssé tett utódállamaival szem- ben érvényesíteni tudják jóvátételi, területi követeléseiket. Wilson elnök október 18-án a Monarchia fegyverszüneti kérését elutasítva jelezte, hogy az 1918. januári 14 pontos programjában meghirdetett nemzetiségi autonómiákon túllépett a történelem. Az amerikai kormány a szövetségesekkel együtt 1918 őszétől ragaszkodott a csehszlovák, a délszláv, a lengyel nemzetek egyesülési jogának, államalapítási elképzeléseinek megvalósításához.
Az amerikai elnök ezt a nyilatkozatát egészítette ki november 8-án a román nemzet egye- sülési jogának, a Román Királyságnak Erdéllyel, illetve a magyarországi román többségű területekkel kapcsolatos igényének az elismerésével.
A balkáni, olasz és nyugati fronton elszenvedett súlyos vereségek hatására a Habsburg Monarchia 1918. október 26-án Páduában, Németország pedig november 11-én aláírta a fegyverszüneti megállapodást. A Magyarországra vonatkozó külön fegyverszüneti meg- állapodás hiányát a Károlyi Mihály miniszterelnök vezetésével Belgrádba utazó magyar küldöttség 1918. november 11-én próbálta pótolni, amikor Franchet d’Espèrey francia tábornokkal Belgrádban sikerült megállapodnia a háború lezárásának magyarországi ka-
tonai feltételeiről. A két nappal később aláírt belgrádi konvenciót azonban csak Magyar- ország tekintette érvényes dokumentumnak. Az önálló magyar állam de facto nemzetközi elismerését jelentő fegyverszüneti egyezmény ugyanis sem a szövetséges nagyhatalmak, sem pedig az érintett szomszéd államok számára nem bizonyult elfogadhatónak. Ezzel Magyarország nemzetközi jogalanyisága a békekonferencia megnyitása előtti kritikus helyzetben továbbra is kérdéses maradt.
A világháború végén a történeti Magyarország területén semmilyen idegen katonai erő nem volt jelen. A balkáni front áttörésével azonban mind a román, mind pedig a délszláv és a csehszlovák katonai támadás közvetlenül fenyegető veszéllyé vált. A jól felfegyverzett szerb hadsereg november elején, a románok november 13-án, az október 28-án kikiáltott Csehszlovákia első alakulatai pedig november 8-án léptek a Magyar Királyság területére.
A térséget korábban katonailag ellenőrizni képes osztrák–magyar haderő felbomlott, az újonnan alakult osztrák és magyar hadsereg pedig jó ideig semmilyen átfogó ellenállást nem tudott kifejteni ezekkel a katonai akciókkal szemben.
1.4. Területi konfliktusok és nemzeti önrendelkezés
Az első világháborút a hatalmas ütközetek, az elhúzódó lövészárok-háború és az irdat- lan emberáldozatok mellett a rendkívül aktív propagandagépezet és élénk diplomáciai tevékenység is jellemezte. A kelet-közép-európai térségben kezdettől fogva az Osztrák- Magyar Monarchia területén élő nem német és nem magyar nemzetek önrendelkezési és államalapítási törekvései jelentették ennek a tevékenységnek a központi kérdését.
A nemzeti önrendelkezés elvét az 1917 októberi oroszországi bolsevik forradalom vezetőjeként V. I. Lenin is hangsúlyozta. Ennek jegyében, és persze a háborús vereség hatására, elismerte Finnország, valamint a balti népek önrendelkezési és különválási jo- gát. W. Wilson amerikai elnök 1918 elején még szintén a nemzeti önrendelkezést tekin- tette a világháború utáni kelet- és közép-európai újjárendezés alapelvének. A nemzeti önrendelkezés elvének gyakorlati végrehajtása azonban szorosan összefüggött a háború után kialakult erőviszonyokkal, a győztes nagyhatalmak és szövetségeseik diplomáciai, gazdaságpolitikai békecéljainak megvalósításával.
Párizs 1916 nyarától támogatta a Monarchia szláv nemzeteinek, valamint a románok irredenta és államalapító törekvéseit. A Georges Clemenceau miniszterelnök és Stephen Pichon külügyminiszter vezette francia politika a Németország elleni szláv–román blok- kal, illetve a német–orosz ütközőzóna megteremtésével kívánta elszigetelni és lekötni Ber- lint. A központi hatalmak kapitulációja után Franciaország elérkezettnek látta az időt arra, hogy a Monarchia területén létrehozott szövetséges utódállamok segítségével olyan ál- lamrendszert hozzon létre, amely megakadályozza Németország európai hegemonisztikus törekvéseinek újraéledését. A nemzeti önrendelkezés elvének legnagyobb problémáját az új államok túlzott területi követelései jelentették. Csehszlovákia például kezdettől fogva igényt tartott a 3 millió német által lakott Szudéta-vidékre, amelyet meg is szerzett.
A történeti magyar államból megkapta a szlovák többségű területeket, de ezeken kívül az 1,2–1,6 millió magyar által lakott, magyar többségű észak-magyarországi területsávra is igényt formált. Végül csak a Duna–Ipoly vonaltól északra eső magyar területeket sikerült bekebeleznie, ahol 1920-ban hozzávetőleg 800 ezer magyar élt.
Prága a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal közösen szorgalmazta a magyar és oszt- rák állam rovására kijelölendő korridort is. Ehhez azonban a békekonferencia nem járult hozzá. Románia ugyanígy sajátságos módon értelmezte a nemzeti önrendelkezést. A Magyar- országtól maga számára követelt erdélyi, kelet-magyarországi területek egészén a románok éppen csak többséget alkottak a magyarokkal, illetve szászokkal és svábokkal szemben, de az 1916. évi titkos bukaresti megállapodás értelmében Bukarest további magyar több- ségű területekre is igényt formált, egészen a Tisza folyó vonaláig terjedően.
1.5. A történeti Magyar Királyság felbomlása és a keleti Svájc koncepciója 1918 novemberétől 1919 márciusáig a csehszlovák, a román és a jugoszláv hadsereg el- foglalta a Magyar Királyság összes olyan területét, amelyet egy évvel később, 1920. június 4-én a trianoni békeszerződés nemzetközi jogilag is ezeknek az országoknak juttatott.
A területileg folyamatosan szűkülő magyar állam a majdnem teljes nemzetközi katonai és diplomáciai elszigeteltség körülményei közt – az egyre nyomasztóbb ellenséges katonai túlerővel szemben és a békekonferencián Magyarország rovására hozott területi döntések nyomán – rendkívül nehéz helyzetbe került. Ráadásul a Károlyi-kormány rosszul mérte fel lehetőségeit, a háború utáni nemzetközi pacifizmus tényleges erejét, a győztes nagyha- talmak béketerveit és az ország egységének vagy legalábbis a magyar többségű területek megőrzésével kapcsolatos esélyeket. A világháború frontjairól hazatért katonák leszere- lése után eredménytelenül próbálta gyorsan megszervezni az önálló magyar hadsereget.
Nem volt képes visszaszorítani és megfékezni a Kommunisták Magyarországi Pártja által szervezett bolsevik, illetve a szélsőjobboldali erők nacionalista szervezkedéseit.
A folyamatos területveszteségek miatt nem tudta előkészíteni az általános választójog alapján tervezett parlamenti választásokat sem. Az egymást követő antant-jegyzékek, a szomszédok folyamatos előrenyomulása és a belső megosztottság miatt nem sikerült ér- demi katonai erőket hadrendbe állítania, amelyek legalább a magyar többségű területeken komolyabb ellenállás kifejtésére lehettek volna képesek.
A Károlyi Mihály, majd a Berinkey Dénes vezette magyar kormányok a Jászi Oszkár által irányított Nemzetiségi Minisztériumot bízták meg a nemzetiségi mozgalmakkal való megállapodások előkészítésével, illetve a nemzetiségi régiókban élő magyarok belső, Magyarország keretei közt elképzelt önrendelkezési jogának biztosításával. A „Magyar- országon élő nem magyar nemzetek önrendelkezésének előkészítésével” megbízott Jászi Oszkár tárca nélküli miniszter apparátusa az antant segítségére számító Károlyi Mihály pacifizmusának stratégiájára épített. Ennek jegyében szorgalmazta a megegyezéses béke előkészítését, a békekonferencia előtt pedig olyan provizórikus rend létrehozásán fára- dozott, amelynek célja Magyarország amerikai, illetve svájci típusú szövetségi állammá történő átalakítása lett volna. Ezzel azt kívánták dokumentálni, hogy a nemzetállami tö- rekvésekkel szemben a magyarországi nemzetiségek követelései az ország föderatív át- alakításával is kezelhetőek, rosszabb esetben pedig a belső etnikai határok kijelölésével legalább a magyar többségű területek megtartásának indokoltságát tudták volna bi- zonyítani.
Jászi és munkatársai többféle elképzelést dolgoztak ki. Ezek közül az egyik kanton- tervezet egész Magyarország közigazgatásában a „helvetizálást” javasolta: a magyar és
a nemzetiségi többségű kantonok mellett néprajzi (pl. palóc), nagyvárosi (pl. budapesti, debreceni, kassai stb.) és nagytáji (pl. balatoni) kantonok kialakítását tartalmazta. Egy másik Jászi-koncepció és javaslat Felső-Magyarországon és a Ruténföldön a nemzetiségi többséget járások szerint igyekezett megállapítani a magyar–szlovák, illetve magyar–
ruszin nyelvhatár mentén, így kívánva meghatározni a tervezett szlovák, illetve ruszin nemzeti autonómia területi kiterjedését.
Erdélyben a svájci minta alapján román, magyar, német és vegyes kantonok kialakí- tását szorgalmazta, valamint Erdély magyar–román közös igazgatására tett javaslatával igyekezett a november 13–14-i aradi magyar–román tárgyalásokon mindenki számára elfogadható tárgyalási alapot kialakítani. Az Erdélyi Román Nemzeti Tanács Iuliu Maniu vezette küldöttsége azonban mindkét elképzelést elutasította.
December elején Budapesten a magyar kormány széleskörű autonómiát ígért a Szlo- vák Nemzeti Tanács küldöttségének és a csehszlovák állam által Pestre küldött Milan Hodžának. Bartha Albert hadügyminiszter és Hodža a tárgyalások kudarca után 1918.
december 6-án a nyelvhatárhoz igazodó demarkációs vonalban egyezett meg. Egyedül
„Ruténföld” (Ruszka-Krajna) autonómiáját sikerült törvénybe iktatni (1918. évi X. számú Néptörvény). A Nemzetiségi Minisztérium minden esetben a nemzetiségi régiókban élő magyarok teljes jogegyenlőségének biztosítását is követelte. Jászi tárgyalásaival, kezde- ményezéseivel, a megállapodások szorgalmazásával egyrészt a békekonferencia dönté- séig terjedő provizórium kialakítását, másrészt viszont a kölcsönös megállapodásokon nyugvó rendezés lehetőségét kívánta biztosítani.
Ráadásul a románok igyekeztek radikálisan megakadályozni minden olyan mozgal- mat, amely a székelyföldi vagy az erdélyi magyarság ellenállása, önrendelkezése irányába mutatott volna. A Jászi-féle minisztériummal szoros kapcsolatban álló, Apáthy István ve- zette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács munkáját kezdettől fogva igyekeztek korlátozni.
Kolozsvár román megszállása után Apáthyt letartóztatták, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, illetve a helyette létrehozott Kelet-Magyarországi Főkormánybiztosság munkáját pedig igyekeztek ellehetetleníteni. 1919 januárjában az erdélyi magyar polgári és katonai főhatóságot rövid úton felszámolták.
A Nemzetiségi Minisztérium rövid ideig felkarolta az önálló Székely Köztársaság megteremtését célzó mozgalmakat is, a Benedek Elek, Györffy Gyula, Jancsó Benedek és Nagy Vilmos vezette budapesti, illetve az erdélyi arisztokraták (Bánffy Miklós, Bethlen István, Teleki Pál, Ugron Gábor) vezette másik Székely Nemzeti Tanácsot. A sikertelen aradi tárgyalások, a románok előrenyomulása után a Maros vonalától nyugatra és északra eső területek megmentése vált az elsődleges erdélyi célkitűzéssé. Ennek megfelelően a november 28-i marosvásárhelyi székely nagygyűlésen elfogadott nyilatkozat már a ma- gyar állam integritásának megőrzését tűzte ki fő célként.
Az önálló Bánsági Népköztársaság kikiáltását célzó, Roth Ottó vezette temesvári szer- vezkedést a bánsági területekre bevonuló, egymással is szembehelyezkedő román és ju- goszláv hadsereg vezetése feloszlatta. A belgrádi fegyverszüneti megállapodást, majd a későbbi Berthelot–Apáthy-féle erdélyi demarkációs vonalat a román haderő nem tartotta tiszteletben, és csak a Székely Hadosztály ellenállása miatt akadt el Csucsánál pár hétre a román hadsereg előrenyomulása.
A Károlyi Mihály, majd a Berinkey Dénes vezette kormányok 1919 januárjától már belátták a pacifista magatartás elhibázottságát, és meghirdették az aktív honvédelem elő-
készítését. Ekkor azonban már teljességgel illuzórikussá vált a szomszédok által elfoglalt területek megtartása, illetve a magyarországi nem magyarok nemzeti önrendelkezésének Magyarországon belüli megvalósítása.
1.6. Csehszlovák, román és jugoszláv katonai akciók
A román hadsereg első, kis létszámú alakulatai 1918. november 12-én lépték át a magyar állam határát. A budapesti kormány kezdetben határozottan fellépett a románok ellen.
Három páncélvonatot küldött Erdélybe. Károlyi levélben fordult Wilson elnökhöz a be- nyomuló idegen csapatok ügyében.
Franchet d’Espèrey tábornok Clemenceau francia miniszterelnök hozzájárulása alap- ján 1918. december 2-án, egy nappal a román egyesülést kimondó gyulafehérvári nem- zetgyűlés után engedélyezte a belgrádi fegyverszüneti egyezményben a Maros folyó mentén rögzített demarkációs vonal átlépését, amire december 18-án került sor. A magyar hadvezetés igyekezett megerősíteni a belső erdélyi pozíciókat, elsősorban Kolozsvárt, de az egész Erdély elfoglalására parancsot kapott román hadsereggel szemben nem tudott érdemi katonai erőt koncentrálni.
A Károlyi-kormány a belgrádi konvenció semmibevételét látva, Fernand Vix alezre- des közvetítésével a kilenc legfontosabb erdélyi város francia katonai megszállását kérte, hogy így próbáljon érvényt szerezni a fegyverszüneti egyezménynek.
1918. december 22-én került sor az erdélyi magyarság kolozsvári nagygyűlésére, amely „az egységes és csonkítatlan Magyarország keretén belül” követelte „minden itt élő nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot”. Az ellenállás nélkül előrenyomuló román hadsereg Constantin Neculcea tábornok parancsnoksága alatt 1918. december 24-én foglalta el Kolozsvárt. Három nappal később a tábornok elrendelte a városban az ostromállapotot, bevezette az internálást és a gyülekezési tilalmat.
Apáthy István, a Kelet-Magyarországi Kormánybiztosság elnöke 1918 utolsó előtti napján Kolozsvárott új – Nagybánya, Kolozsvár, Déva mellett húzódó – demarkációs vonalról kötött megállapodást Henri Berthelot tábornokkal, akit a francia kormány a ro- mániai szövetséges katonai erő irányítására nevezett ki. Berthelot távozása után a román ka- tonai közigazgatás felszámolta a Kelet-Magyarországi Főkormánybizottságot, a magyar kormány legfelsőbb erdélyi hatalmi szervezetét, Apáthyt pedig letartóztatták. A helyébe lépő Grandpierre Emil főkormánybiztost január 28-án eltávolították hivatalából, végleg felszámolva a kormánybiztosságot. Ugyanaznap kinevezték a város román hivatalnokait.
A székelyföldi, erdélyi magyar ezredek katonái elutasították fegyvereik leadását. Be- lőlük és a románok által megszállt székely megyék jelentkezőiből megalakult a kezdetben kétezer fős Székely Hadosztály. A hadosztály tevékenységét, együtt a többi erdélyi magyar katonai alakulattal a kormány által Erdély katonai parancsnokává kinevezett Kratochwill Károly irányította. A korábbi helyőrségi alakulatok, nemzetőrségek és a Székely Hadosz- tály felfegyverzett állománya együttesen 1918 végén meghaladhatta a tíz–tizenkétezer főt. 1919 januárjában Kratochwill vezetésével a Székely Hadosztálynak a Királyhágónál sikerült megállítania a román hadsereget.
A történeti magyar állam északi részén, a szlovák–magyar nyelvhatár mentén élő felvi- déki magyarság – miután semmilyen történeti tartományi előzménye sem volt az észak-
magyarországi régió különállásának, 1918–1919 telén néhány helyi ellenállási kísérlet után – jórészt passzívan szemlélte a kis létszámú, de szervezett csehszlovák katonai erők gyors előrenyomulását. Ugyanitt 1918 decemberében háromnyelvű – szlovák, német, magyar – népszavazási kezdeményezés is elindult, de visszhangtalanul maradt. 1919 feb- ruárjában több helyen is tiltakoztak a vidék Csehszlovákiához való csatolása ellen. Elle- nezték a Csehszlovákiához való csatlakozást a szepességi németek is, akik önálló Szepesi Köztársaság létrehozását tervezték.
Az 1919 januárjában kialakult helyi ellenállási akciókat könnyedén felszámolta az olaszországi cseh és szlovák légiós alakulatokból szervezett csehszlovák hadsereg a Cseh- szlovákiának ítélt magyar területeken. Szlovákia teljhatalmú minisztere, Vavro Šrobár 1919. február 3-án helyezte át székhelyét zsolnából Pozsonyba, hogy ott rendezze be Szlovákia új közigazgatási központját. A pozsonyi német és magyar szociáldemokraták kezdeményezésére a szlovákiai vasutakat Šrobár Pozsonyba költözése elleni tiltakozásul általános sztrájk bénította meg. A csehszlovák állami felügyelet alá került magyar vasuta- sok és postások általános sztrájkja volt a legnagyobb kiterjedésű tiltakozó akció a magyar többségű területek népszavazás nélküli elcsatolása ellen.
Az új hatalommal való együttműködés megtagadása és a vasutas-postás sztrájknak a civil lakosság általi támogatása következtében a városban tíz nap alatt rendkívül fe- szültté vált a helyzet. 1919. február 12-én a pozsonyiak tiltakozó nagygyűlést szerveztek, amelyre a csehszlovák légiós járőrök sortüzet adtak le. A hét halálos áldozatot és 23 sú- lyos sebesültet követelő katonai beavatkozás után Šrobárék nekiláttak Pozsony és egész Szlovákia magyartalanításának. A pozsonyi magyar egyetem működését betiltották. A vá- ros magyar és német feliratait szlovákra cserélték, a magyar tisztviselőket menesztették.
A magyar békejegyzékek közt megtalálható a délszlávok által követelt bánsági és bácskai magyarság tiltakozó memoranduma, valamint az Ausztria által igényelt terület magyar lakos- ságának emlékirata is. Ez utóbbi elutasította a területi követeléseket Bécs ellátásával indo- koló osztrák érvelés jogosultságát, és követelte a vitatott területeken a népszavazás kiírását.
1.7. Az új magyar állam határai és a trianoni békeszerződés
A győztes nagyhatalmak előzetes egyeztetetései után 1919. január 18-án az első plenáris üléssel Párizsban kezdetét vette a győztes nagyhatalmak és a szövetséges, illetve társult országok képviselőinek békekonferenciája. A világtörténelemben páratlanul nagy létszámú és jól szervezett békekonferencia munkájában a vesztes államok képviselői nem vehettek részt, jóllehet annak első számú célja a vesztes államokkal, mindenekelőtt a Németország- gal kötendő békeszerződés megalkotása volt. A vesztesek képviselőit csak a kész szerző- déstervezetek átvételére hívták meg Párizsba.
A békekonferencia főtanácsa, az öt nagyhatalom – az Egyesült Államok, Franciaor- szág, Nagy-Britannia, Olaszország, Japán – miniszterelnökeinek és külügyminisztereinek értekezlete kitűzte a békerendezés alapelveit, döntött a legfontosabb politikai kérdések- ben, áttekintette a háború idején vállalt kötelezettségeket, s jóváhagyta a területi és egyéb szakbizottságok ajánlásait. Ezt követően meghallgatta az érintett szomszéd államok kö- veteléseit, majd a területi, és különböző szakmai (katonai, vasúti, vízügyi, kisebbségi stb.) bizottságok állásfoglalásai alapján döntött a német, az osztrák, a magyar, a bolgár, illetve
a török békeszerződések tartalmáról. A főtanács a békeszerződés tervezetének átnyújtása után meghallgatta a vesztes országok delegációinak vezetőit is, de azoknak nem állt jogá- ban kérdéseket feltennie, sem tárgyalásokba bocsátkoznia a főtanács tagjaival.
Magyar szempontból a legfontosabb döntések a csehszlovák, illetve a román–jugo- szláv területi bizottság határmegállapító tevékenysége során születtek. A bizottságok 1919. február 10-étől április közepéig üléseztek. A nagyhatalmak képviselői vettek részt ezekben a bizottságokban, de vitás esetekben meghallgatták a békekonferencián jelen- lévő csehszlovák, román, illetve délszláv küldöttségek vezetőjét. Az új magyar állam- határok megállapításánál az újonnan létrejött és a győztes nagyhatalmakkal szövetséges nemzetállamok területi követelései mellett figyelembe vették az új államok gazdasági életképességét, az új határok földrajzi, stratégiai jelentőségét, katonai védhetőségét. Ezen kívül nagy súllyal estek latba a vasúti összeköttetések, a jól felhasználható folyamhatá- rok, s természetesen valamilyen mértékben az etnikai, nyelvi viszonyok is.
1.8. A Magyar Tanácsköztársaság
Az új magyar államhatárok kijelölése a területi bizottságokban 1919 márciusának végére befejeződött. Azonban a Magyar Tanácsköztársaság 1919. március 21-i kikiáltása és a ma- gyar vörös hadsereg tevékenysége megakadályozta a magyar békeszerződésnek az osztráké- val azonos időre való elkészítését. Georges Clemenceau francia miniszterelnök a Főtanács megbízásából 1919 júniusában jegyzékben közölte Kun Bélával, a Tanácsköztársaság kül- ügyi népbiztosával a békekonferencia által megállapított új magyar államhatárokat. Ezeken a határvonalakon a trianoni békeszerződés aláírásáig már érdemi változtatás nem történt.
Az új magyarországi határok révén mind Csehszlovákia, mind Románia, mind a Szerb- Horvát-Szlovén Királyság jelentős magyar többségű területekhez jutott: a Csallóköz és Mátyusföld, a Garam-mente, Gömör, Felső-Bodrogköz, Ung-vidék, Bereg, Szatmár, Bihar, Arad, a Bánság és Bácska egybefüggő magyar nyelvterületei kerültek az utódálla mokhoz.
A tanácsköztársasági intermezzo, a magyar vörös hadsereg északi hadjáratának sikere és fogadtatása arra figyelmeztette a nagyhatalmakat a békekonferencián, hogy az etnikai igazságosság és méltányosság elvének háttérbe szorulása miatt igen jelentős új feszültsé- gek keletkeztek a Duna-medencében. Ezért a Főtanács igyekezett a román, a csehszlovák és a délszláv területi ambíciókat lefékezni, a három állam hadseregét a megállapított ha- tárvonalak mögé parancsolni. Ezzel együtt a győztes hatalmak a bolsevizmus veszélyének elhárítását, felszámolását tekintették elsődleges magyarországi céljuknak. Ezért eltűrték, hogy a román hadsereg 1919 augusztusában elfoglalja Budapestet és a fővárossal együtt az ország jelentős részét. A békekonferencia kiküldött diplomaták segítségével igyekezett Magyarországon a helyzetet minél gyorsabban konszolidálni.
1.9. Magyarország meghívása a békekonferenciára
1919 decemberében a magyar kormány meghívást kapott a békekonferenciára, hogy ott átvegye a magyar békeszerződés tervezetét. A magyar delegáció vezetőjének gróf Apponyi Albertet jelölte ki a kormány.
