A kulturális és művészeti élet intézményei

Az 1920. évi csehszlovák alkotmány kihirdette, hogy az ország minden népe egyenlő jogokat élvez politikai, szociális és kulturális téren egyaránt. Kétségtelen, hogy ez mi-nőségileg új feltételeket jelentett számos területen, így a kultúrában is, természetesen

fo-lyamatos függőségben az anyagi lehetőségektől, melyek korántsem voltak kiegyensúlyo-zottak. Csehszlovákia megalakulásakor a csehek és a németek viszonylag magas szintű kultúrával és oktatással rendelkeztek, fejlett volt a városi infrastruktúrájuk, jelentős volt az értelmiségi réteg. Ilyen alapokon egyszerűbb volt fejleszteni az oktatást, az irodalmat és a művészetet, az építészetet és az iparművészetet. Kárpátalja azonban jelentős lema-radásban volt: csak mérsékelt gazdasági fejlődés, a városok és kisvárosok fejletlensége, a megfelelő létszámú értelmiség hiánya stb. jellemezte a régiót. Bár ez komoly hátrányt jelentett, a vidéknek a demokratikus berendezkedésű Csehszlovák Köztársasághoz való csatolása összehasonlíthatatlanul kedvezőbb feltételeket biztosított a kultúra fejlődése számára, mint az osztrák–magyar uralom idején. Ezenfelül a cseh és a szlovák szláv kul-túra is közelebb állt a kárpátaljai többség kultúrájához, mint a magyar. Ezeknek a népek-nek közös tájékozódási pontjuk volt – Oroszország és Ukrajna szláv világai.

Kárpátalja kulturális élete külső tényezők hatására is formálódott. Csehszlovákiában számos ukrajnai és oroszországi neves tudós, művész, politikai személyiség élt, akik je-lentős befolyással voltak a vidék lakosságára. A galíciai emigránsok tevékenysége hatott az ukrán irányzat fejlődésére, az ukrán nemzeti tudat erősödésére. A kárpátaljai kulturális reneszánsz a 20. század húszas–harmincas éveiben de facto létezett. A kultúra transzfor-mációja magával vonta a társadalmi és a nemzeti öntudat átalakulását is. A kárpátaljai ruszinok-ukránok nemzeti identitása a nem pontosan körülhatárolt ruszinról fokozatosan ukránra változott.

7.1. Oktatás és iskolaügy

A Csehszlovákiában zajló általános kulturális-demokratikus folyamatok nem kerülték el az oktatást és az iskolaügyet sem. Már 1919 végén 475 elemi iskola működött a régióban, többek között 321 ukrán (ruszin) tanítási nyelvű, 83 magyar, 22 cseh és szlovák, 7 német, 4 román és 38 vegyes, két tannyelvű. Az elemi iskolák közül 84 állami volt, 16 közösségi és 248 felekezeti. Az elemi iskolai oktatást kötelezővé tették. Az 1920–30-as évek fordu-lóján végrehajtott iskolareformmal új tantárgyakat és iskolai programokat vezettek be, új tankönyveket és gyakorlati szakkönyveket jelentettek meg. Az állam növelte az iskolák fejlesztésére fordított kiadásokat. 1938-ban az iskolák száma rekordszámot ért el: 803 in-tézményben oktatták az ukrán (ruszin), magyar, román, német és zsidó gyerekeket. Szá-mos iskolában párhuzaSzá-mosan több nyelven folyt az oktatás. A nemzetiségi iskolák száma megfelelt az egyes nemzetiségek részarányának. Az 1930-as évek végére a különböző ok-tatási formákba a gyerekek 80%-át vonták be. Rohamosan csökkent az írástudatlanok és írni alig tudók száma, nőtt a lakosság általános műveltsége. A sikerek kétségtelenek voltak, azonban számos nehézséggel is szembe kellett nézni, főleg a Verhovina falusi iskoláiban.

Nem volt elég iskolai tanterem, hiány volt tanítókból és tankönyvekből, oktatási segédesz-közökből. A helyi falvakban és tanyákon élő gyerekek alig jártak iskolába, rosszul tanul-tak. Az órákról való kimaradások egyik legfőbb oka a szülők nehéz anyagi helyzete volt.

A polgári iskolákban képezték az alacsonyabb rangú tisztviselőket, a kereskedelmi ki-szolgáló személyzetet. A húsz évig fennálló csehszlovák hatalom idején Kárpátalján hu-szonegy ukrán (ruszin) és huszonhárom cseh oktatási nyelvű polgári iskola nyílt, melyekbe több mint tizenegyezer tanuló járt. A legnagyobb tanulói létszámú az ungvári, munkácsi,

huszti, beregszászi, técsői, kőrösmezői, nagybocskói, nagybereznai, perecsenyi, bilkei, volóci, alsóvereckei, nagylucskai, szerednyei, beregrákosi stb. polgári iskolák voltak.

Az 1920–30-as években pozitív változások történtek a középiskolai oktatásban is. Ezt az intézménytípust a gimnáziumok, tanítói szemináriumok, technikai szakiskolák képvi-selték, melyekben cseh, magyar és zsidó tannyelvű osztályok és algimnáziumok is mű-ködtek. Igazságtalan volt, hogy a 450 ezer főnyi ukrán lakosság számára az állam csak négy gimnáziumot tartott fenn, a 35–40 ezer fős lélekszámú cseh és szlovák anyanyelvű lakosságnak pedig ötöt. Az ilyen intézkedések Kárpátalja népoktatásának „csendes cse-hesítéséről” tanúskodtak. A kultúrát a politika is követte. Azonban meg kell jegyeznünk, hogy ennek a politikának voltak pozitív vonásai is, mivel az iskolarendszerbe egyre több szegény családból származó gyerek is bekerült, és számos új iskola épült. Fontos szerepet játszottak a tanítóképzésben az ungvári, munkácsi és huszti tanítóképző szemináriumok.

Ezek az oktatási intézmények elemi iskolai tanítókat, valamint tantárgyakra szakosodott tanárokat képeztek a felsőbb osztályokba, illetve a polgári iskolákba.

Meg kell jegyezni azonban, hogy rendkívül negatívan hatott a népoktatás fejlődésére, az oktatási-nevelési folyamatra az a nyelvi vita, melyet a három irányzat (ukranofil, ruszofil, ruszin) képviselői folytattak a vidék őshonos lakossága etnikai-nemzeti orientációjának befolyásolása érdekében.

A felsőoktatás kérdését Kárpátalján az 1920–30-as években sem sikerült megoldani.

A tehetséges fiatalok Prága, Pozsony, Brno, Kassa, Budapest, Bécs, Róma, Berlin felső-oktatási intézményeiben tanultak. Többnyire gimnáziumi tanárként, orvosként vagy egyes tudományágak kiváló képviselőiként tértek vissza szülőföldjükre. Fedinec Sándor orvos-professzor például a Pozsonyi Egyetemet végezte el, Ihnat Andrej pedagógus és tudós, Lelekacs Mihajlo történész, Potusnyak Fegyir régész, etnográfus, író és filozófus, vala-mint Fodor István biológus pedig a Prágai Egyetemen tanult.

Az ungvári szeminárium volt az egyetlen oktatási intézmény, melyben a papjelölteket tanították. A tárgyalt korszakban a szemináriumban évente 40–50-en végeztek. Közü-lük később sokan aktív közéleti-politikai szerepet vállaltak. Közéjük tartozott Volosin Avgusztin (1874–1945) is. A szeminárium életében fontos szerepet töltöttek be Sztojka Sándor és Romzsa Tódor, a későbbi görög katolikus püspökök.

A két világháború közötti időszakban Kárpátalján a különböző felekezetekhez tartozó egyházak jelentős befolyást gyakoroltak a társadalmi-politikai és a kulturális életre. A kuta-tók talán némiképp eltúlzott állítása szerint az adott korszakban csak az egyházaknak volt integráló szerepük a nemzeti és etnikai identitás tekintetében. A görög katolikus egyház volt a legbefolyásosabb, melynek 1944-ben 257 egyházközsége, 6 kolostora, két tanító-képzője, több tucat iskolája és szociális-kulturális intézménye volt a régióban. A görög katolikus egyház befolyásos személyiségei úgy vélték, hogy a kárpátaljai ruszinok önálló szláv népesség, amelynek kultúrája szorosan összefügg a nemzeti egyházuknak tekinthető görög katolikus vallással. Ugyanakkor a görög katolikusok között is voltak olyanok, akik a ruszinságot az ukrán nép részének tekintették. Valamennyi egyház képviselői jelentős kulturális-oktatási munkát folytattak a vidék lakosságának körében, különösen a Prosz-vita, a Skolnaja Pomoscs [Iskolasegély], a Duchnovics és más társaságok révén.

Egészében véve a nép- és a középiskolai oktatás fejlődése hozzájárult az értelmiségi réteg bővüléséhez. A helyi szláv körében az értelmiségi réteg gyakorlatilag megduplázódott a korszakban. Az 1930-as évek végén csak a népoktatásban 2200 tanárt foglalkoztattak,

köztük olyan jeles személyiségeket, mint Márkus Olekszandr tankönyvszerző, pedagógus és szépíró, az 1922 és 1939 között megjelenő Ві но чок [Koszorú] és Наш рідний край [Szülőföldünk] című ifjúsági folyóiratok főszerkesztője. Ezek a folyóiratok a fiatalok és az idősebbek között egyaránt nagy népszerűségnek örvendtek, és hathatós segítséget nyúj-tottak a tanároknak a nevelőmunkához. Márkus számos helytörténeti munka szerzője is:

Краєзнавство [Honismeret] (társszerző Hurko I.), Старовинні замки Закарпаття [Kár-pátalja régi várai], По рідному краю [Szülőföldünk útjain], Рідне село [Szülőfalu], На-селення краю [Vidékünk lakossága], Нова Європа [Új Európa], Чужі краї – чужі люди [Idegen vidékek – idegen emberek] stb. Márkus Olekszandr egyik legismertebb munkája a Зорниця [Hajnalhasadás] című ábécéskönyv, melyből kárpátaljaiak nemzedékei tanultak.

Neves kárpátaljai pedagógusok, pedagógiai szakírók az időszakban: Volosin Avgusztin, Stefan Avgusztin, Revai Julij, Hadzsega Vaszil, Borsos-Kumjatszkij Julij, Potusnyak Fegyir, Boksay János (Ioann), Bircsak Volodimir, Grigássy Mihály, Aliszkevics Andrij, zsupán Jo-szif, Karabeles Andrej, Bozsuk Mikola, Roznyijcsuk Iván (Barabolja Marko), Kabaljuk-Tisz-janszka Marija, Panykevics Iván, Danielovics Iván, Hricak Mikola, Szulincsak Mihajlo, Tor-bics Mihajlo, Sztankaninec Julij, Drahula Mikola, zaklinszkij Kornelij, Nebesznik Mikola és mások. Valamennyien gimnáziumi, illetve szemináriumi tanárok voltak, tankönyveket, segédkönyveket írtak, és számos publikációjuk jelent meg a korabeli időszaki kiadvány-okban. Számos pedagógiai szakkönyv, illetve tankönyv került ki Volosin Avgusztin tolla alól: Коротка іс то рія педагогіки [A pedagógia rövid története], Дидактика [Didakti-ka], Психологія [Pszichológia], Логіка [Logi[Didakti-ka], Пе да гогічна методологія [Pedagógiai módszertan] stb. Elméleti szakemberként és gyakorló tanárként nagyban hozzájárult az oktatási-nevelési folyamat színvonalának emeléséhez, tanfelügyelőként pedig aktív szer-vezői tevékenységet is kifejtett.

7.2. Tudomány

Az 1920–30-as években a tudományos ismeretek terén is nagy fejlődésnek lehetünk tanúi. Mind a természettudományi, mind a humán tudományágak előreléptek, prioritást mégis az utóbbiak, főként a történelem, a néprajz, a régészet, a nyelvészet, a pedagógia, a jogtudomány, a művészetek és az építészet élvezett. Tudományos egyesületek és tár-saságok alakultak, egy részük valamely kiadó vagy szerkesztőség köré tömörült, mely gyakorlati előnyökkel járt.

A nyelvkérdéshez hasonlóan a történettudomány is aktív polémiákat folytatott a hely-beli szláv lakosság hovatartozásának kérdéséről, a vidék történeti hagyományairól. Az 1920–30-as években Kárpátalja történelemtudományának fejlődésében minőségileg új szakasz kezdődött. Leginkább a vidék történelmi fejlődésének két koncepciója körül folyt aktív polémia az említett időszakban. Az egyik koncepció hívei a ruszofil (moszkvabarát) Duhnovics Társaság és kiadványa, a Карпатскій свет [Kárpáti világ] köré tömörül-tek. Véleményük szerint a kárpátaljai ruszinok az orosz nép egyik ága. Közéjük tartozott Fedelešová Viera, Beszkid Mihail, Petrov Alekszej, Javorszkij Julian, Sztripszkij Hiador, Perfeckij Jevgenyij és mások. A másik irányzat, az úgynevezett népiek (ukránok) képvise-lői a Proszvita Társaság köré csoportosultak. Kutatásaikat a Науковий збірник [Tudomá-nyos gyűjtemény] című időszaki kiadványban és a Под кар пат ска Русь [Podkarpatszka

Rusz] című folyóiratban publikálták. Történelmi források, néprajzi és nyelvészeti anya-gok alapján tudományosan próbálták bizonyítani, hogy a kárpátaljai ruszinok a keleti szlávok ukrán ágához tartoznak.

Behatóan foglalkozott Kárpátalja történetével többek között Hadzsega Vaszil, Kond-ratovics Irenej, Gabriel František, Sas Andor, Márkus Olekszandr, Lelekacs Mihajlo és Potusnyak Fegyir. A Kárpátalján vagy Csehszlovákia más régióiban letelepedett ukrán emigráns tudósok szintén írtak fontos munkákat Kárpátalja történelméről. Közéjük tartoz-nak Dorosenko Dmitro, Mihajlo Lozinszkij, Szerhij Seluhin, Rudnickij Sztepan, Micjuk Olekszandr és mások. Kutatásaikban a tudósok ahhoz a koncepcióhoz tartották magukat (és azt igyekeztek továbbfejleszteni), hogy a ruszin őslakosok etnikailag szorosan kötőd-nek az ukrán néphez.

Szova Péter (1894–1984) is nagyban hozzájárult a történelemtudomány fejlődéséhez.

Közismert közéleti személyiség és politikus volt a két világháború közötti időszakban. Az ő nevéhez fűződik az egyik legszínvonalasabb helytörténeti munka (Прошлое Ужгорода [Ungvár múltja], 1937).

A történettudomány mellett a nyelvészet tartozott azon tudományágak sorába, melyek a legtöbb figyelmet kapták. A nyelvészeti kutatások középpontjában számos egyéb kér-dés között a legfontosabb a ruszinok nyelvével volt kapcsolatos. Egyes tudósok az ukrán nyelv egyik dialektusának tartották a helyi szláv nyelvváltozatokat, mások szerint ezek az orosz nyelvhez tartoznak, és voltak olyanok is, akik az önálló ruszin nyelv létezése mellett érveltek.

A Galíciából és a Dnyeper-melléki Ukrajnából származó ukrán emigránsok is foglal-koztak filológiai kérdésekkel. A nyelvészet és az irodalomtudomány terén végzett kutatá-saival kiemelkedik Panykevics Iván, Pacsovszkij Vaszil és Bircsak Volodimir. Különösen hatásos volt Panykevics tudományos tevékenysége. Hosszú éveken keresztül kutatta a kárpátaljai ruszinok nyelvjárásait, eredményeit a Українські го во ри Підкарпатської Русі і сумісних областей [Podkarpatszka Rusz és az összefüggő megyék ukrán nyelv-járásai] (Prága, 1938) című monográfiájában foglalta össze, mely a mai napig ismert a szakemberek körében. Pozitív vonása az emigránsok tevékenységének, hogy a kutató-munkába, a nyelvjárásgyűjtésbe igyekeztek bevonni a helyi fiatalságot, felkeltve ezzel az érdeklődésüket a vidék kultúrája és történelme iránt.

7.3. A vidék irodalmi élete

A 20. század 20–30-as éveiben az volt a jellemző, hogy Kárpátalja alkotói valamely új-ság, folyóirat, időszaki kiadvány, kiadó vagy nyomda köré tömörültek. Két évtized alatt a vidéken népes csoport alakult az alkotó értelmiségiekből, akik a szépirodalom, az iro-dalomkritika jeles művelői voltak. A 19. századi hagyományokra támaszkodva gazdagí-tották az irodalmat és a kultúrát. Az ukrán nemzeti irodalom részévé váló alkotások sorát Vaszil Hrendzsa-Donszkij (1897–1974) Квіти з терньом [Tövises virágok] című (1923) költészeti gyűjteménye indította el. Az ezt követő kötetek – Зо лоті ключі [Arany kul-csok], Шляхом терновим [Göröngyös úton], Тобі, рід ний краю [Neked, szülőföldem], Тернові квіти полонини [A havasok tövises virágai] stb. – a romantikától a realizmusig, a szimbolizmusig, az impresszionizmusig és a neoromantizmusig vezetnek.

Hrendzsa-Donszkijt Kárpátalja ukrán költészete megalapítójának tartják. Az elsők között fordult a régióban az elbeszélő költészet műfajához, a legendák és elbeszélések alapján formálta meg a helyi hős alakját, irodalmi művekben ábrázolta a Kárpáti Ukrajnáért folytatott harcok jeles fejezeteit. Hrendzsa-Donszkij Kárpátalja egyik legtermékenyebb alkotója volt. Több mint ezer költeményt publikált, tizenhárom hősköltemény, több mint ötven el-beszélés, harminc drámai hősköltemény és színdarab, valamint harminchat mese fűződik a nevéhez. Életében harminckilenc könyve jelent meg. Hrendzsa-Donszkij az első olyan kárpátaljai alkotó volt, aki az ukrán irodalmi nyelven szólaltatta meg műveit, s az első volt, akinek műveit Ukrajnában is publikálták.

Hrendzsa-Donszkij munkásságának egyik legértékesebb darabja a Щастя і горе Карпатської України [Kárpáti Ukrajna boldogsága és bánata] című napló, amelyben a Volosin-időszak öt hónapjának eseményeit örökítette meg. Hrendzsa-Donszkij példáját követve számos alkotó fordult az ukrán irodalmi nyelv felé, többek között Borsos-Kum-jatszkij Julij, Márkus Olekszandr, zoreszlav, Bozsuk Mikola, Risko Mikola, Hojda Jurij, Potusnyak Fegyir, Mogis Fegyir (Bojevir), Kolosz Iván, Demjan Luka, Roznyijcsuk Iván (Barabolja Marko), Pidhirjanka Marijka, Kabaljuk-Tiszjanszka Marija, Nevicka Irina és Irljavszkij Iván. Az 1930-as években jelentkező alkotók: Fegyir Makovcsanin (Lazorik), Mihovk Petro, Voron Andrij, Popovics Dmitro, valamint Szlivka Olekszandr.

A kárpátaljai szépírók között is helye van Volosin Avgusztinnak, aki több verset, el-beszélést, kisregényt, színdarabot írt Ivanovics és Verhovinszkij Andrij művésznéven. Is-mertebb szépirodalmi alkotásai a Робінзон [Robinzon], a Сорок казок [Negyven mese], az Ілько-Яцько [Ilko-Jacko], az Праз ни ки [Ünnepek], a Ко ли страшний ворог [Amikor félelmetes az ellenség], az Разговор о векселях [Beszélgetés a váltókról], a Без Бо га ні до порога [Isten nélkül a küszöbig sem] stb. A Фабіола [Fabiola] című történelmi drámá-ját nemcsak kárpátaljai színpadokon, hanem Prágában is bemutatták.

Az orosz irodalmat Vakarov Dmitro, Karabeles Andrij, Patrusz-Karpatszkij Andrij és mások képviselték. Patrusz-Karpatszkij az egyike azon kevés oroszbarát íróknak, akik orosz nyelven kezdtek el írni az 1930-as években, később azonban áttért az ukrán nyelvre.

Legfontosabb művei a Весняні квіти [Tavaszi virágok], a З мого руського краю [Ruszin szülőföldemről] és a Плетью по совести [Ostorral a becsületen].

Kárpátalja irodalmi, művészeti, társadalmi és politikai életében fontos szerepet ját-szottak az időszaki kiadványok. A kiadványok számát tekintve Kárpátalja még Csehor-szágot és Szlovákiát is megelőzte. Különböző nemzeti és politikai irányultsággal legalább 75 újság, 42 folyóirat, két tucat kalendárium és almanach jelent meg a régióban. Több-ségben voltak az ukrán irányultságú kiadványok. Többek között a kéthetente megjelenő Русин [Ruszin] c. lap a Неділя Русина [Ruszin vasárnapja] című illusztrált melléklettel (1920–1923), a Пчілка [Méhecske] című havilap (1922–1932), a Наука [Tudomány] című hetilap (1919–1922), a Вперед [Előre] (1920–1938), a Руська нива [Ruszin föld] (1920–

1928), a Карпатська правда [Kárpáti igazság] (1922–1938), az Українське сло во [Ukrán szó] (1932–1938), a Нова свобода [Új szabadság] (1938–1939) című újságok, valamint a Кар патський край [Kárpáti vidék] (1923–1924), a Карпатський світ [Kárpáti világ]

(1928–1935, 1938), a Наша земля [Mi földünk] (1927–1928), a Учи те ль ський голос [Ta-nítói hang] (1930–1938), a Поступ [Haladás] (1931–1933), a Пробоєм [Áttörés] (1933–

1942) és a Мо лода Русь [Ifjú Rusz] (1929–1930) című folyóiratok. Ezenkívül a Трем-бі та [Havasi kürt] (1926), az Аль манах підкарпатських українських пись мен ників

[A kárpátaljai ukrán írók almanachja] (1936), a Говерла [Hoverla] (1939) és az Альманах воз рож ден цев [Újjászületők almanachja] (1933, 1936) címmel kiadott almanachok stb.

A Proszvita Társaság a két világháború közötti húsz év során következetesen kiállt az ukrán eszme mellett, céltudatosan propagálta azt Podkarpatszka Ruszban. 1922-től majdnem minden évben megjelent a Proszvita Társaság Tudományos gyűjteménye. 1923 és 1938 között évente jelent meg a Proszvita Kalendáriuma. Ezekben a népszerű kiadvá-nyokban publikált többek között Hadzsega Vaszil, Panykevics Iván, Hnatyuk Volodimir, Bircsak Volodimir, Petrov Olekszij, Potusnyak Fegyir és Lelekacs Mihajlo. Számos hely-történeti és népismereti cikket tettek közé. A Proszvita Társaság ezeken és más kiadványo-kon keresztül propagálta Pidhirjanka Marijka, Bozsuk Mikola, Borsos-Kumjatszkij Julij, Hrendzsa-Donszkij Vaszil, Demjan Luka, valamint Márkus Olekszandr műveit. Népsze-rűsítették Olekszandr Duchnovics, Tarasz Sevcsenko, Iván Franko, Leszja Ukrajinka, Bohdan Lepkij, Olekszandr Oleszj és más írók alkotásait.

Ily módon, a történelmi fejlődés sajátossága, a helyi jellegzetesség, a nyelvi külön-legességek, a történelmi hagyományok, az Európa-centrikusság, a szomszédos népekkel való több évszázados békés együttélés mind megtalálja lenyomatát Kárpátalja irodalmában.

7.4. Színházművészet

A hivatásos ukrán színház létrejötte előtt Kárpátalján amatőr színjátszó körök működ-tek, melyek szervezői és vezetői Voloszjankától Kőrösmezőig az iskolák tanítói voltak.

Ezek közül a drámakörök közül különösen kitűnt kettő: a beregszászi (vezetője Mihajlo Balancsuk, karmester Omeljan Bacsinszkij), valamint az ungvári (rendező Mihajlo Vi nyar, karmester Jaroszlav Voszka). Jelképes, hogy mindkét színkör szinte egy időben vitte színre Iván Kotljarevszkij Natalka Poltavka című darabját, amely a maga idejében megalapozta az ukrán hivatásos színjátszást.

A közönség körében egyre népszerűbbek voltak a színjátszó körök, melyek fölött a Proszvita Társaság vállalt védnökséget. A Mihajlo Vinyar által vezetett társulat 1920-tól járta a vidéket, Iván Kotljarevszij, Borisz Grincsenko, Petro Niscsinszkij, Iván To ho bics-nij, Marijka Pidhirjanka, Mihajlo Sztarickij műveit vitte színre.

1921. január 15-én nyílt meg az első hivatásos színház Ungváron a Proszvita fenn-tartásában. Az ünnepélyes megnyitó alkalmával olyan jeles személyiségek mondtak kö-szöntőt, mint Mihajlo Hrusevszkij, Olekszandr Oleszj, Marie Paris tábornok, Gregory zhatkovych kormányzó, Papp Antal püspök és sokan mások. T. G. Masaryk köztársasági elnök kétszázötvenezer csehszlovák koronát adományozott a színháznak. Aznap a színé-szek Mihajlo Sztarickij Ой, не ходи, Грицю, тай на вечорниці [Jaj, Hrico, ne menj a fo-nóba] című színművét adták elő. A színház művészeinek többsége Csehszlovákiában élő ukrán emigráns volt. Az első előadást a podóliai születésű Mihajlo Bilicsenko rendezte.

1921-ben a Proszvita Társaság meghívására Ungvárra érkezett Mikola Szadovszkij ismert ukrán színházi személyiség, aki 1923-ig a színház igazgatója és főrendezője volt. 1923 és 1925 között az ungvári Orosz Színházat Olekszandr zaharov (1877–1925) színész és rendező vezette, aki korábban dolgozott a Moszkvai Művészszínházban, a szentpétervári Alekszandrijszki Színházban, valamint a Kijevi Állami Drámai Szín-házban is.

Jelentős mértékben bővült a színház repertoárja. Ebben az időszakban a színészek orosz, ukrán, német és magyar szerzők műveit vitték színpadra, többek között Volodimir Vinni-csenko, Kálmán Imre, Dmitrij Merezskovszkij, Borisz HrinVinni-csenko, Alekszandr Osztrov-szkij, Marko Kropivnickij, Alekszej Tolsztoj, Jacques Offenbach műveit láthatta a közönség.

Az 1920-as évek első felében színkörök alakultak a Proszvita olvasótermeiben, ame-lyek az amatőr színjátszásra adtak lehetőséget. A pénzhiány azonban erősen éreztette hatá-sát. zaharov távozása után nehéz volt embert találni a hivatásos színház vezetésére. Ezért a Proszvita Avgusztin Volosin vezette színházi szakosztálya három tagú igazgatóságra bíz-ta a vezetést. A pénzügyi helyzet az 1920-as évek második felében sem javult. Az 1929–

1930-as évadban az új igazgató, Mikola Arkasz (1881–1938) próbálkozott a vállalkozás meg-mentésével. Arkasz Mikolajivban született. Színész, énekes és rendező volt. Korábban a Ki-jevi Szadovszkij Színházban, az Odesszai Népi Házban dolgozott. Katerinodar és Galícia színpadain lépett fel. A színház azonban menthetetlen volt, végül 1930. január 1-jén bezárt.

A két világháború közötti időszak jeles színházi szakembere volt a kárpátaljai szüle-tésű Jurij Avgusztin Serehij, dramaturg és rendező. Prágai tanulmányai idején az Ukrán Egyetemisták Szövetsége mellett megszervezte a Verhovina színjátszó kört, mellyel 1927 és 1930 között 48 színdarabot mutattak be Prágában, Podjebrádban, továbbá Kárpátalja városaiban és falvaiban. 1931-ben Ungváron megszervezte a Veszelka zenés-Drámai Kört.

Huszton a Plaszt cserkészegyesületnek is szervezett színjátszó kört, amely Szemen Hulak-Artemovszkij Запорожець за Дунаєм [zaporozsjei kozák a Duna mellett] című operájá-val fellépett Gödöllőn a IV. Cserkész Világtalálkozón (Jamboree, 1933). A Veszelka színi kör 1936-tól Нова Сцена [Új Színpad] néven vált ismertté. A következő évben Ungváron hivatásos társulatként jegyezték be. A Volosin-kormány időszakában Kárpáti Ukrajna

Huszton a Plaszt cserkészegyesületnek is szervezett színjátszó kört, amely Szemen Hulak-Artemovszkij Запорожець за Дунаєм [zaporozsjei kozák a Duna mellett] című operájá-val fellépett Gödöllőn a IV. Cserkész Világtalálkozón (Jamboree, 1933). A Veszelka színi kör 1936-tól Нова Сцена [Új Színpad] néven vált ismertté. A következő évben Ungváron hivatásos társulatként jegyezték be. A Volosin-kormány időszakában Kárpáti Ukrajna