Etnikai-kulturális összefüggések

Az alábbi táblázat a mai Kárpátalja területére átszámított adatok alapján mutatja be meg-közelítőleg – a különféle adatfelvételi módozatok nem teszik lehetővé a pontos egybeve-tést – a demográfiai tendenciákat.

2. táblázat. A történelmi Kárpátalja lakossága, 1938–1946

1938. nov. 2. 1941. jan. 31. 1946. nov. 1.

Fő % Fő % Fő %

Ruszin/ukrán 450.925 62,20 502.329 58,8 527.032 73,6

Orosz 12.176 1,7

Magyar 115.805 16,00 233.840 27,4 134.588 18,8

zsidó 95.008 13,00 78.727 9,2 6.998 1,0

Cseh 34.511 4,80 6.853 0,8 2.774 0,4

Szlovák 13.404 1,9

Német 13.804 1,90 13.251 1,5 2.338 0,3

Román 12.777 1,76 15.602 1,8 12.412 1,7

Egyéb 2.527 0,34 4.170 0,4 4.192 0,6

Összesen 725.357 854.772 715.914

Forrás: Kocsis Károly–Kocsis-Hodosi Eszter: Ethnic Geography of the Hungarian Minorities in the Carpathian Basin. Budapest, 1998, Geographical Research Institute and Minority Studies Programme. 86. p.; Офіцинський Р. Полiтичний розвиток Закарпаття у складi Угорщини (1939–1944). – Київ: Ін-т історії України НАН України, 1997. – С. 59.

Általános jelenség volt a kárpátaljai hivatalnokok áthelyezése az ország belsejébe. A Ma-gyarország fennhatósága alatti időszakban 176 kárpátaljai település kapta vissza magyar nevét.

3.1. Ruszinok (ukránok)

Kárpátalja legnagyobb lélekszámú etnikai közösségét a tárgyalt időszakban a ruszinok alkották. A hivatalos magyar politika arra törekedett, hogy e népcsoportot önálló népként, nemzetként határozza meg. E politikai cél megvalósítása cseppet sem volt probléma-mentes, ugyanis már maga a népnév is számos bonyodalmat okozott. Siménfalvy Árpád, Bereg és Ugocsa vármegye főispánja a miniszterelnökségnek címzett, 1940. május 7-i helyzetjelentésében foglalkozott az autonómiával kapcsolatos elképzelések kárpátaljai visszhangjával, valamint felhívta a figyelmet arra, hogy a „magyar-orosz” népnév a ma-gas hivatalok találmánya, az emberek számára azonban idegen, és nem akarják elfogadni.

A magyar őslakosok a „rutén” népnevet, a magyar tisztviselők pedig a „ruszin” nép-nevet használják. Maguk az érintettek saját nyelvükön a „руський” [ruszin] népnép-nevet tartják természetesnek. Hasonlóképpen nem volt egységes az ország megnevezése sem a kárpátaljai szláv nyelvű időszaki sajtóban, ahol „Угрія”, „Венгрія”, „Мадярщина”,

„Угорщина”, „Мадярія” változatokkal találkozunk.

Bonkáló Sándor, a kárpátaljai származású jeles szlavista a Láthatár 1939. évi 7. szá-mában közölt tanulmányában elemezte a használatban levő népneveket: „kárpátorosz”,

„nagyorosz”, „orosz”, „ruszin”, „rutén”, „uhrorusz”, „ukrán”. Bonkáló arra a követ-keztetésre jutott, hogy a legmegfelelőbb népnév az „uhrorusz” (magyarorosz) vagy a „ru-szin”, a többit el kell vetni. Másutt, az 1940-es Hangya Kalendáriumban Ilniczky Sándor úgy vélte, hogy Kárpátalján „mindig is ruszinok éltek és élnek ma is, akiket az oroszokkal és az ukránokkal, akárcsak a csehekkel és más szláv népekkel csak a szláv származás köt össze”, s elválasztja tőlük „a kikezdhetetlen magyar–ruszin közös történelem”.

Nem voltak egységes véleményen a magyarpárti vezetők sem. Legfőbb érvük az volt, hogy a „ruszin” népnevet kompromittálja az a körülmény, hogy hosszú időn keresztül az

„ukrán” szinonimájaként használták. A valóságban Ugocsa és Bereg vármegyékben hasz-nálta a lakosság a „ruszin” népnevet, Máramaros, zemplén és Sáros vármegyékben a „rusz-nák” volt elterjedve. Az egységes névhasználat hiányából Kaminszki József arra a követ kezte-tésre jutott, hogy „magyar állami és nemzeti szempontból” a legmegfelelőbb a „magyarorosz nép” elnevezés.

A magyar kommunisták, akik 1940-ben illegálisan adták ki Kárpátalján a Munkás Újság című lapot, a Mit akar Kárpátalja népe című cikkben az „ukrán” népnév mellett foglaltak állást, igazodva a Kommunista Internacionálé hagyományos értékrendjéhez.

Nyelvtankérdés. A ruszofil irányzat képviselői az orosz nyelv hivatalossá tételét sze-rették volna elérni. Georgij Gerovszkij 1939-ben elkészítette orosz nyelv tankönyvét a népiskolák második osztálya számára (Русская грамматика [Orosz nyelvtan]). A ma-gyar hivatalos körök azonban az orosz nyelvi irányzatot soha nem tartották mértékadó-nak. A nyelvkérdés egyre égetőbbé vált.

Hivatalosan elfogadott nyelvtankönyv hiányában a nyelvkérdés szabályozatlansága csak fokozta a problémákat. A Kárpátaljai Kormányzói Biztosság 1940-ben jelentette meg a hivatalos tankönyvet: Грамматика угрорусского языка [Magyarorosz nyelvtan].

Az előszóban Marina Gyula kanonok, miniszteri tanácsos, aki a kormányzóság tanügyi osztályának volt a vezetője, rámutatott, hogy vissza kell térni Avgusztin Volosin 1907-ben és 1919-ben kidolgozott nyelvtani elveihez, melyeket a Magyar Tudományos Akadémia is jóváhagyott. Ám ez a tankönyv sem örvendett osztatlan sikernek. 1941-ben megjelent

Ungváron egy 78 oldalas brosúra, amelyben az ungvári, a munkácsi és a huszti gimná-ziumok orosz nyelv tanárai Georgij Gerovszkij és Vaszil Krajnyanica vezetésével ízekre szedték a „magyarorosz” nyelvtant. A kritika látszólag visszhangtalan maradt.

Már a csehszlovák időszakban is bebizonyosodott, hogy a nyelvi viták a társadalmi stabilitás ellen hatnak. A megoldást a Kárpátaljai Tudományos Társaság kiadványa hozta meg. Iván Harajda Грамматика руського языка [Ruszin nyelvtan] című könyve az 1941/42-es tanévtől hivatalos tankönyvvé vált. Kozma Miklós kormányzói biztos szemé-lyes odafigyelésével tüntette ki Harajda nyelvtanának elkészülését. Sőt, az ő javaslatára került be az ábécébe egy 34. betű: „ъ” [йор]. Kozma külön rendeletben tette kötelezővé a Harajda-féle nyelvtant, majd a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1941. évi 27.300. számú rendelete tette azt hivatalossá.

A nyelvkérdést az országrészben folyamatosan kiemelten kezelték. Kozma Miklós többek között négyezer pengős jutalmat helyezett kilátásba azon csendőrök számára, akik kiemelkedő előmenetelt tanúsítanak a ruszin nyelv elsajátításában.

A kárpátaljai történéseket, a magyar politika törekvéseit folyamatos figyelemmel kí-sérte a vidékről elszármazott diaszpóra, különösen a politikai emigráció tagjai. Az ukrán nacionalisták Наступ című, Prágában megjelenő lapja különösen fontosnak tartotta, hogy minden történésről részletesen beszámoljon. Az 1940. március 16-i számban többek kö-zött ezt olvassuk: „A magas tandíjon túl az is hozzájárul a nagy számú iskolaelhagyáshoz, hogy az úgynevezett orosz osztályokban lehetetlen nyelvi állapotok uralkodnak. A tan-tárgyak több mint 60 százalékát (történelem, földrajz, fizika, természetrajz, számtan) ki-zárólag magyarul tanítják, a többit pedig az összetákolt magyar-orosz nyelven. A polgári iskolák számára nincs semmiféle tankönyv. Az ukrán és a kárpátorosz (Panykevics-féle) nyelvtanokat elégették, s helyette a tananyagot ezen a mesterséges nyelven diktálják.”

1938-ban Kárpátalján négy gimnázium (Ungvár, Munkács, Beregszász, Huszt), egy kereskedelmi iskola (Munkács) és két tanítóképző (Ungvár, Munkács) működött. A kár-pátukrán kormány által a beregszászi gimnázium elmenekült ruszin/ukrán osztályainak tanulói számára létesített bilkei és rahói gimnáziumokat 1940-ben, illetve 1941-ben pol-gári iskolákká minősítették. 1940 januárjában a gimnáziumokban 48 osztályban 2.386 ta-nuló tanult „magyarorosz” nyelven 75 pedagógus és 9 hittantanár irányításával.

Az 1938/1939-es tanév elején Kárpátalján 52 polgári iskola működött. Ebből 23 uk rán/

ruszin, 24 cseh, négy magyar, egy pedig német tannyelvű volt. Ezekbe az intézményekbe összesen 12.127 tanuló járt. 1940 januárjában a kormányzóság területén már csak 16 pol-gári iskola működött 146 pedagógussal és 3.137 tanulóval. A tanulólétszám tehát ez idő alatt a negyedére csökkent. A megmaradt iskolák nyolc magyaroroszra, hat magyarorosz és magyar oktatási nyelvűre, párhuzamos osztályokkal, valamint egy-egy magyar és szlo-vák tannyelvűre oszlottak. Az 1940/1941-es tanévben a magyarorosz, magyar, szloszlo-vák, német, román és héber tannyelvű elemi iskolák 2.622 osztályában 2.450 pedagógus okta-tott mintegy 120 ezer gyermeket.

A hatóságok határozott lépéseket tettek annak érdekében, hogy megszabaduljanak a tantestületek megbízhatatlannak ítélt tagjaitól, és hogy csak minden gyanú fölött álló tanerők kerüljenek alkalmazásra. 1939. március 24-én a kormányzóság iskolaügyi osz-tálya körlevelet adott ki, mely szerint el kell bocsátani a tantestületekből minden ukrán emigránst, aki 1918. október 28. után költözött Kárpátaljára. Csak azok az orosz emigrán-sok taníthattak, akik harcoltak a bolsevizmus ellen. A körzeti katonai parancsnok 1940.

december 27-i jelentése szerint két év alatt az ungvári görög katolikus tanítói szeminári-um tanári karának 70%-a lecserélődött „anyaországi” pedagógusokkal.

A kárpátaljai katonai közigazgatás vezetőjének 1939. március 31-i rendelete értelmé-ben elkoboztak és megsemmisítettek „minden ukrán és minden magyarellenes könyvet”.

Siménfalvy Árpád ungi főispán 1940. április 15-én arra kérte Ungvár főpolgármesterét, hogy bizalmasan utasítsa a városi könyvtár vezetőjét a cseh, az ukrán és az orosz nyelvű irodalom elzárására. Ezeket a könyveket csak akkor tették hozzáférhetővé, ha bebizonyo-sodott, hogy „tudományos célra” akarják használni, s erről minden alkalommal jelentést kellett tenni az alispánnak.

Felekezeti tényező. A kárpátaljai szláv lakosság etnikai hovatartozása körüli harco-kat, főként a ruszin és a ruszofil irányzat szembenállását tovább súlyosbította a felekezeti széttagoltság. 1941-ben 412.901 (61,9%) görög katolikus (Romzsa Tódor püspök adatai szerint 519.945 fő), 114.659 (17,2%) görögkeleti (pravoszláv), 80.598 (12,1%) zsidó, 39.818 (6%) római katolikus, 14.825 (2,2%) református, 1.858 (0,2%) evangélikus és 2.842 (0,4%) egyéb felekezethez tartozó lakosa volt Kárpátaljának.

A régió Magyarországhoz csatolásakor a hivatalos körök egyértelmű támogatásban részesítették a görög katolikus egyházat, később azonban számos intézkedés történt a gö-rögkeleti egyház megerősítése, helyzetének jogi rendezése érdekében is.

1939 márciusa után a munkácsi-eperjesi görögkeleti püspökség híveinek többsége, va-lamint 112 pap és Volodimir Raics megyés püspök magyar fennhatóság alá került, 26 pap 20 ezer hívővel pedig szlovák állampolgár maradt. A kezdeti időszakban a magyar ha-tóságok nyílt ellenszenvvel viseltettek a felekezet iránt, úgy vélték „a pravoszlavizmus az a kapu, amelyen keresztül az oroszok beteszik a lábukat a Duna-medencébe”. (1939 végén Raics püspök visszatért Szerbiába.)

1940 közepétől azonban megváltozott a helyzet. A talaborfalvi (ma Técsői járás) gö-rögkeleti kolostor szerzetesei Teleki Pál miniszterelnökhöz fordultak, hogy tiltakozzanak a kolostor bezárása ellen. Kérésük meghallgatásra talált, az 1940. június 7-én a helyi hatóságok által bezárt kolostort egy hónapon belül újra megnyitották. A kárpátaljai gö-rögkeleti egyház az autonómia ellenzőinek sorába tartozott, amivel erősítették bizonyos magyar körök ilyen irányú törekvéseit. 1941. április 12-én Horthy Miklós kormányzó Popoff Mihály nagyprépost, érseki helynököt „a görögkeleti magyar és görögkeleti ruszin ré-szek” adminisztrátorává nevezte ki. Ez „az első lépés annak megvalósítására, hogy Magyar-országon önálló görögkeleti egyház szerveztessék”. Popoff a cári Oroszországból emigrált Magyarországra a vörös terror elől, itt a Debreceni Egyetemen tanított. Hivatalát ünnepélyes körülmények között 1941. június 1-jén foglalta el a munkácsi görögkeleti székesegyházban Kozma Miklós kormányzói biztos és Jeszenszky Sándor miniszteri tanácsos jelenlétében.

Két hónappal később, augusztus 1-jétől a görögkeleti papok állami fizetést kaptak.

A kisegyházak azonban nehéz időket éltek. 1942 elején Visken (ma Huszti járás) pél-dául betiltották a Hetedik Napi Adventisták és a Jehova Tanúi tevékenységét. Nemcsak Kárpátalján, hanem országszerte hoztak ilyen korlátozó jellegű intézkedéseket.

3.2. Német kérdés

A németek a második világháború időszakában a német népcsoport-politika eredménye-képpen kivételezett helyzetben voltak Magyarországon.

1940. augusztus 30-án a Belvedere palotában kihirdették a második bécsi döntést.

Németország és Olaszország döntőbíráskodása nyomán Romániától Magyarországhoz visszakerült a Székelyföld és Erdély északi fele, összesen 43 ezer km²-nyi terület 2 millió 577 ezer lakossal. Ebből több mint 1 millióan román nemzetiségűek voltak. Ugyancsak Bécsben írták alá a magyar–német kisebbségi megállapodást tartalmazó jegyzőkönyvet, valamint a román–német jegyzőkönyvet a romániai német népcsoport helyzetéről. A ma-gyar kormány vállalta, hogy „Gondoskodni fog arról, hogy a német népcsoporthoz tartozó személyeknek a népcsoporthoz való tartozás tényéből és amiatt, hogy a nemzeti szocialista világnézetet vallják, semmiféle módon és semmiféle téren hátrányuk ne származzék.”

„A német népcsoporthoz tartozó személyeknek [...] joguk van arra, hogy szervezkedjenek [...] kulturális téren joguk van a nagynémet anyaországgal szabadon érintkezni.” „A nép-csoporthoz az tartozik, aki magát a németséghez tartozónak vallja s akit a Magyarországi Németek Szövetségének (Volksbund der Deutschen in Ungarn) vezetősége népi német-nek (volksdeutsch) elismer.”

Kozma Miklós kormányzói biztos nem szerette volna kiengedni a kezéből az ellen-őrzést, és megbízta tanácsadóját, Kricsfalusi-Hrabár Endre csendőrezredest, hogy foko-zottan ügyeljen a volksbundok tevékenységére, melyeket Berlin utasítására hoztak létre.

Kricsfalusi-Hrabár 1941 folyamán rendszeresen látogatta a német falvakban tartott Volks-bund-üléseket. (A Volksbund a magyarországi németek jobbára nemzetiszocialista ideo-lógiát követő szervezete volt.)

1941. május 30. és június 2. között Kárpátaljára látogatott Otto von Erdmannsdorf budapesti német követ. Megnézte az aknaszlatinai sóbányát, járt Rahón, majd visszatért Ungvárra, ahol találkozott Kozma Miklóssal. A kárpátaljai németek közvetlenül érezhet-ték az anyaország odafigyelését.

Magyarország vállalta, hogy a magyarországi németek közül a Waffen-SS 20 ezer főt toborozhat a 18 és 40 év közötti korosztályból. 1942. február 12-én jött létre a hivatalos SS-toborzások tárgyában kötött véglegesített, szóbeli megállapodás, de a sajtóban tilos volt foglalkozni a toborzásokkal. A VIII. kassai csendőrkerület ungvári részlegének ve-zetője már 1942. február 24-én azt jelentette az ugocsai főispánnak, hogy Kárpátaljáról mintegy 400 volksbund-aktivista jelentkezett sorozásra. Közülük mintegy kétszáz főt ta-láltak szolgálatra alkalmasnak. Családjaik havi 70 pengő segélyben részesültek. Ha va-laki elesett, a családja egyszeri nagy összegű segélyben részesült, és megkapta a német állampolgárságot. A családos férfiak felesége havi 60 pengőt kapott, s ezen felül minden gyerek után 22,5 pengő járandóságot fizettek.

A keleti frontról a magyar hivatalos körök időközben egyre aggasztóbb híreket kaptak.

1943 januárjában a 2. magyar hadsereg katasztrofális vereséget szenvedett a Donnál. A Wehr-macht vezetése 1943 szeptemberében utasítást kapott, hogy dolgozzon ki hadműveleti ter-vet Magyarország megszállására. A terv a Margaréta fedőneter-vet kapta. 1944. február végétől a terv kiegészült a Trójai Faló fedőnevű művelettel, amelynek keretében német katonaság szivárgott be az országba illegálisan. 1944. március 19-én a német csapatok ellenállás nélkül szállták meg az országot. A bevonuló erők létszáma negyven–ötvenezer főre becsülhető.

1938 és 1944 között, akárcsak az első világháborúban, Magyarország ismét Német-ország szövetségese volt, s mindkét világháború egyformán súlyos következményekkel járt számára.

3.3. Egyéb kisebbségek

A vidéket súlyosan érintették az antiszemitizmus társadalmi és gazdasági következmé-nyei. Kárpáti Ukrajna megszállása után a magyar hatóságok szinte azonnal visszavonták az iparűzési engedélyek 36 százalékát. Ezzel az intézkedéssel a zsidókat sújtották. Az iparűzési járulékfizetés mértékét 60 százalékkal emelték meg. 1.708 felső- és középfokú végzettséggel rendelkező személy vesztette el állását. 3.830 zsidó kereskedő üzletét 2.475 keresztény vállalkozó vitte tovább, akik közül csak 1.764-en voltak kárpátaljai szár-mazásúak.

Kozma Miklós kiemelten kezelte a zsidókérdést. 1940. szeptember 22-i beszédében kijelentette: „zsidókérdés Kárpátalján is van. Sőt a zsidóság számarányánál fogva még fokozottabb mértékben van jelen, mint az ország többi részében.” A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról az 1939. évi IV. törvénycikk nyomán súlyos in-tézkedéseket hajtottak végre.

a Карпаторусскій голосъ / Kárpátorosz Hírmondó című lap tendenciózus írásaiban rendszeresen foglalkozott a zsidók „rafinériájával”, és azt mindannyiszor a hatóságok kü-lönös figyelmébe ajánlotta. Az 1939. augusztus 26-i lapszámban közölt cikkben például azt olvassuk, hogy a Hersko Davidovics, Salmo Salar, Kopolovics cégek pályáztatás nél-kül kaptak állami megrendelést hidak és töltések építésére (a Vizköz és zúgó, valamint a Bustyaháza és Alsószinevér közti útszakaszokon). 1941 októberében a lap élelmiszer-panamát „leplezett le”. Az ügyészség vizsgálatot kezdett négy zsidó zöldségkereskedő – Sáfrán Mór, Herczog, Weisberger Fülöp és Glück Ábrahám ellen. Kecskeméten 24 filléres kilogrammonkénti áron 6.400 kilogramm paradicsomot vásároltak fel, amit Kárpátalján 35–40 fillér közötti kilogrammonkénti áron adtak el, s így közel 700 pengő nyereségre tettek szert. Egy másik ungvári kereskedő, Lebovics Samu, akinek a Széchenyi téren volt zöldségárudája, a lap 1941. november 21-i számában került tollhegyre amiatt, hogy 35 pengős mázsánkénti áron vásárolt fel zabot, amit ennél drágábban akart továbbadni, noha annak a megállapított legmagasabb ára 24,5 pengő volt. A zabot egyébként a városi lakosság vásárolta a lovainak, illetve a külvárosi gazdálkodók vették meg a vasárnapi vásárokon. (A szekér alapvető közlekedési-szállítási eszköz volt az időszakban, az utakon alig járt még automobil, illetve a külvárosi részek, mint például Radvánc kimondottan falusias jellegű volt.)

Az ilyen és hasonló írások célja egyértelműen a zsidók elleni hangulatkeltés volt. Azt sugallták, hogy az árak a zsidó boltosok spekulációi következtében emelkednek, noha az elsősorban az egyre növekvő hadikiadásokkal párhuzamosan növekvő inflációval volt szoros összefüggésben. Ugyanakkor a diszkriminatív intézkedések egyike volt a hírzár-lat. A belügyminisztérium utasítására 1942 januárjában Ungváron mintegy harminc meg-bízhatatlannak ítélt zsidó lakostól kobozták el a rádiót, hogy ne tudják hallgatni a londoni és a moszkvai „hazugságokat”.

A magyar hatóságoknak gondolniuk kellett a kárpátaljai szlovákokra is, különös te-kintettel a Szlovákiával fennálló feszült viszonyra. 1938-ban a két ország határvitájában még Németország és Olaszország játszotta a döntőbíró szerepét. A Szlovák Nemzeti Egy-ség Pártja (Strana slovenskej národnej jednoty) Kárpátalján is tevékenykedett.

A II. bécsi döntéssel Magyarország épp olyan kibékíthetetlen viszonyba került Romá-niával, mint az I. bécsi döntés esetében Szlovákiával. A Kárpátalján élő románok ügye azonban nem tartozott a központi kérdések közé.

4. Holokauszt Kárpátalján

4.1. A „zsidótörvények” (1938–1942)

A trianoni békediktátummal nem csak Magyarország területi kiterjedése változott meg, hanem az etnikai arányok is nagymértékben átalakultak. A történeti Magyarország lakos-ságának 54,4 százaléka volt magyar nemzetiségű 1910-ben, a trianoni határok között az ország teljes népességén belül pedig a kisebbségek részaránya már alig haladta meg a 10 szá-zalékot. Éppen ezért 1920 és 1938 között Magyarországon a nemzetiségi kérdés belpoliti-kai téren nem tartozott a fontos ügyek közé. A nemzetiségi kérdés az 1938 és 1941 közötti területgyarapodások után került ismét a politika előterébe. Az 1938. november 2-i első bécsi döntéssel Dél-Szlovákia és Kárpátalja magyarlakta területsávja, az 1939. márciusi katonai beavatkozással Kárpátalja egésze, majd az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntéssel Székelyföld és Észak-Erdély került vissza Magyarországhoz. Végül 1941 ápri-lisában, a német támadást követő jugoszláv összeomlás után a magyar honvédség birtokba vette Bácskát, a baranyai háromszöget és a Muraközt. Az ország megnagyobbodásával az izraelita felekezethez tartozó polgárok száma 400 ezerről 725 ezerre nőtt.

A zsidóság zöme a huszadik század elejére asszimilálódott a magyarsághoz, és az elszakított területeken, különösen Erdélyben nagy szerepe volt a magyar kultúra megőr-zésében. Ennek ellenére a magyar középosztály és a politikai elit nagy része a zsidóságot idegen testnek látta, és vélt vagy valós befolyásának korlátozását kívánta. A „zsidótörvé-nyek” 1938 és 1942 közötti bevezetése elsősorban ennek a szemléletnek, és nem a náci Németország nyomásának volt a következménye.

Az ún. I. „zsidótörvény” (1938. évi XV. tc.) 20 százalékban maximálta az üzleti és keres kedelmi alkalmazottak, valamint a különböző értelmiségi pályák izraelita vallású tagjainak a számát. A II. „zsidótörvény” (1939. évi IV. tc.) az iparban és a kereskedelem-ben 12 százalékos, az értel miségi pályákon 6 százalékos, az állami alkalmazottak körékereskedelem-ben pedig 0 százalékos kvótát állapított meg. A törvény szerint zsidónak az minősült, akinek legalább egyik szülője vagy két nagyszülője izraelita vallású volt. A III. „zsidótörvény”

(1941. évi XV. tc.) megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést és az azon kívüli nemi kapcsolatot is. A IV. „zsidótörvény” (1942. évi XV. tc.) értel mében zsidók a továbbiakban nem vásárolhattak mezőgazdasági ingatlant, sőt meglévő földjeiket is el kellett adniuk. A II. „zsidótörvény” értelmében a jogfosztó intézkedések a 725 ezer izra-elitán túl, további mintegy 100 ezer izraelita ősökkel rendelkező keresztényt is érintettek.

A második világháború éveiben Kárpátalja népességének legtöbbet szenvedett cso-portja a zsidóság volt. Az 1941. évi népszámlálás szerint Kárpátalja lakosságának

mint-egy 14 százaléka, 115.908 fő tartozott az izraelita felekezethez. A zsidóság területi elhe-lyezkedése egyenetlen volt. Nagyobb városokban részarányuk lényegesen meghaladta a térségre adott átlagértéket. Így például Ungváron a lakosság 28 százalékát, Beregszá-szon 30 százalékát, Munkácson pedig 43 százalékát alkották. Az 1920-as évek elején Kárpátalján több zsidó élt, mint Palesztinában.

A kárpátaljai zsidóság, a terület Magyarországhoz történő visszacsatolását bizako-dással fogadta, mivel a magyar közigazgatásról az Osztrák–Magyar Monarchia idejéből jó tapasztalatai voltak. Ugyanakkor rossz előjel volt, hogy a magyar haderő formális be-vonulása előtt a térségben tevékenykedő rongyos gárda tagjai több településen betörték a zsidó boltok ablakait és számos zsidót megvertek. A zsidók, különösen a vallásosak bántalmazása később is napirenden volt. A magyarországi „zsidótörvények” bevezetése minden kárpátaljai zsidót érintett.

A magyar hatóságok jelentősen korlátozták a zsidóság kereskedelmi és gazdasági tevé-kenységét. Az iparengedélyek tömeges visszavonása azonban olyan nehézségeket idézett elő, amelyeket a nem zsidó lakosság is megérzett. Beregszászon például a bortermelés annyira megsínylette a zsidó kereskedők és termelők kiszorítását, hogy a város polgár-mestere néhány zsidó vállalkozást újból engedélyezett. A magyar hatóságok betiltották a cseh időkben virágzó cionista pártok tevékenységét. A politikai és gazdasági korlátok ellenére a zsidóság bizakodva tekintett a jövőbe, mert Magyarországon béke volt, és ez az

A magyar hatóságok jelentősen korlátozták a zsidóság kereskedelmi és gazdasági tevé-kenységét. Az iparengedélyek tömeges visszavonása azonban olyan nehézségeket idézett elő, amelyeket a nem zsidó lakosság is megérzett. Beregszászon például a bortermelés annyira megsínylette a zsidó kereskedők és termelők kiszorítását, hogy a város polgár-mestere néhány zsidó vállalkozást újból engedélyezett. A magyar hatóságok betiltották a cseh időkben virágzó cionista pártok tevékenységét. A politikai és gazdasági korlátok ellenére a zsidóság bizakodva tekintett a jövőbe, mert Magyarországon béke volt, és ez az

In document úgy becsülte (Pldal 180-196)