A soknemzetiségű Magyar Királyság felbomlása Előzmények, történeti tendenciák

Kilencven évvel a Habsburg Monarchia felbomlását követően egyre többször és mind több történészben fogalmazódik meg a felismerés, hogy a Németország és Oroszország közötti térségben az első világháborút követően lezajlott nemzetállami átalakulás történeti előzményeit, a 19. század második felének fejlődési tendenciáit nem lehet rekonstruálni és megérteni az itt kialakult nemzeti társadalmak nemzetépítő narratívái, előtörténetei nélkül. A Habsburg Birodalom sokak számára a „népek börtönét” jelentette, ugyanakkor több nemzeti mozgalom – a társadalmi bázist folyamatosan szélesítő gazdasági, kulturális modernizációs folyamatok és kölcsönhatások természetes multikulturális és többnyelvű játéktereként – kétségkívül pozitív szerepet is játszott.

Az 1867-es osztrák–magyar, illetve ezt követő osztrák–lengyel, valamint az 1868-ban megkötött magyar–horvát kiegyezésekkel létrejött egy dualista és szubdualista állam be-rendezkedés, mely a nemzeti kérdés kezelésében a maga cisz- és transzlajtániai aszink-ronitásaival, ambivalenciáival, egyszerre bizonyult dinamizáló és retardáló tényezőnek.

1.2. A dualizmus kori Habsburg Monarchia strukturális válságai

Ottokar Czernin a k. und k. (német: kaiserlich und königlich, magyarul: császári és királyi) rendszer egyik utolsó külügyminisztere az 1920-as évek elején a következőképpen jelle-mezte emlékiratában a Monarchia felbomlásának okait: „Nem tudjuk megmondani, mi-lyen formában játszódott volna le a Monarchia felbomlása, ha sikerült volna elkerülnünk a háborút. Bizonyára nem ily szörnyű módon, mint ahogy a mostani háború nyomán megtörtént. Valószínűleg lassabban, és talán anélkül, hogy az egész világot velünk együtt magával ragadja a háború örvénye. Meg kellett halnunk. A halál módját mi magunk vá-laszthattuk meg. És mi a legborzalmasabb módot választottuk.” Robert Musil osztrák író A tulajdonságok nélküli ember című regényében Kákánia néven megteremti a Monarchia irodalmi mását. (Az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodójának „császár és király” volt a hivatalos címe, németül „Kaiser und König”, rövidítve „K. u. K.”) A 19–20. század for-dulójának magyar politikai elitjét Kákánia halálvíziói helyett a modernizáció és magyaro-sodás perspektívái foglalkoztatták. Így például a provinciális Pest-Budából a korabeli Eu-rópa hatodik legnagyobb városává nőtt Budapest fejlődése, a magyarok Kárpát-medencei megtelepülésének pompázatos ezredéves ünnepségei, az ország északi szlovák, erdélyi,

bánsági, központi magyar területein szigetszerűen kibontakozó iparosodás látványos gaz-dasági eredményei, a vasúti hálózat rendkívül gyors növekedése, s persze a felgyorsulni látszó asszimiláció imponáló mutatói. Igaz, Tisza István, a korszak karizmatikus magyar miniszterelnöke a világháború első hónapjaiban maga is bevallotta, hosszú időn keresztül gyötörték őt is olyan gondolatok, hogy „ez a monarchia, s benne a magyar nemzet pusz-tulásra van kárhoztatva, mert az Úristen el akarja veszteni azt, akinek elveszi az eszét.

Az utolsó néhány évben kezdett jobbra fordulni a dolog, mind újabb és újabb örvendetes események keltették új életre a reményt, hogy a világtörténelem nem tér még napirendre felettünk.”

A Habsburg Monarchia történetében, s azon belül az 1848–1918 közötti Ferenc József-i korszak, a dualizmus kori Ausztria-Magyarország évtizedeiben az egymással együtt élő 11 nemzet – osztrák-németek, magyarok, olaszok, csehek, lengyelek, horvátok, szlovákok, szerbek, szlovének, románok, ruszinok („rutének”) – és számos más etnikai és vallási közösség közös állama többféle egzisztenciális válsággal szembesült.

Az 1848–1849-es forradalmi krízist csak Oroszország segítségével tudta a Monarchia túlélni. Az 1859-es piemonti és az 1866-os porosz háborúkban elszenvedett vereségnek egyrészt Lombardia, másrészt a Német Szövetségben betöltött vezető szerep elvesztése, s mindennek következtében a centralizált összbirodalom (Gesamstaat) eszméjének fel-adása, az osztrák–magyar kiegyezés volt az ára. Az 1876–1878, illetve 1907. évi balkáni kríziseket csupán Bosznia-Hercegovina okkupációjával, illetve annexiójával sikerült át-vészelni. A sorozatos alkotmányválságokat, belső feszültségeket a kormány- és minisz-tercserék mellett a neoabszolutizmus, illetve a dualizmus viszonylagos alkotmányjogi rugalmassága és a Monarchia gazdasági, társadalmi modernizációs teljesítményei tudták ellensúlyozni.

Mindazonáltal a lokális, regionális nemzetiségi konfliktusokból 1849 után egészen az első világháború utolsó évéig nem alakult ki olyan kezelhetetlen, birodalmi méretű válság, amely a Monarchia létét fenyegette volna. Ugyanakkor a csehországi, kelet-ga-líciai, horvátországi nyelvharcok, a szlovén, szlovák iskolaharcok, az erdélyi, kelet-ma-gyarországi és bácskai, bánsági román, szerb emancipációs törekvések azt jelezték, hogy a nemzeti mozgalmak külső konfliktusok nélkül is képesek fokozatosan átalakítani a Mo-narchia erőviszonyait. A görögkeleti román és szerb egyházak „nemzeti autonómiája”

körüli viták szintén folyamatosan éreztették az etnikai feszültségek jelenlétét, a nemzeti tö-rekvések és az osztrák–magyar közigazgatás szembenállását. A Budapestről nézve Lajtán túli „osztrák” tartományok nyelvi, iskolai engedménypolitikájukkal, majd 1896-ban az ál-talános választójog bevezetésével, az 1905. évi morvaországi paktummal igen jelentős lé-péseket tettek a nemzeti emancipáció irányába. Másrészt a Lajtától keletre, a Szent István koronájához tartozó Magyarország és Horvát-Szlavón-Dalmátország területén viszont az asszimilációs politikai nyomás erősödött fel. Tisza István második, „háborús kormánya”

idején, 1913–1917 között mindenesetre a Magyar Királyság nemzetiségi politikájában is megmutatkoztak a változás előjelei: a román, a szlovák nemzetiségi paktumpolitikában, az 1914. novemberi orosz betörés utáni ruténföldi rekonstrukciós és reformtörekvésekben.

A világháború előestéjén, a Monarchia tőszomszédságában a félsziget politikai tér-képét átrajzoló Balkán-háborúk mindenesetre jelezték, hogy a megoldásra váró nemzeti-ségi kérdések minden korábbinál mélyebb válsághelyzetbe sodorhatják a birodalmat. És valóban, alapvetően éppen ezzel, a birodalom nemzetiségi szerkezetében felgyülemlett

konfliktuspotenciállal lehet magyarázni azt a tényt, hogy az első világháború a Monarchia részéről a birodalom egységét szavatolni hivatott preventív háborúként indult, de 1918 tavaszától a Monarchia fennmaradásáért folytatott élethalálharccá vált.

A nemzetiségi kérdés ugyanis a Monarchia etnopolitikai jellegéért folyó küzdelem for-májában 1848-tól kezdődően a legfontosabb kérdések egyikévé vált. A Monarchia fenn-maradására a német, olasz, délszláv, lengyel, csehszlovák és magyar egységtörekvések felerősödése azért bizonyult minden korábbinál veszélyesebbnek, mert a nemzeti köve-telések megoldatlansága egyszerre jelentett belső és külső, politikai és katonai kockázati tényezőt. Az alkotmányreformjainak sorában ezekre a strukturális válságjelenségekre kü-lönböző tervezetek és megoldások születtek.

1.3. A háborús végjáték nagyhatalmi forgatókönyvei

Amikor 1918 januárjában ismertté vált Woodrow Wilson amerikai elnöknek a világhá-ború utáni rendezésre vonatkozó 14 pontos tervezete, sokan gondolhatták úgy, hogy az Egyesült Államok – a Habsburg Monarchia nemzetei számára csupán autonómiákat kö-vetelve – fenn kívánja tartani Ausztria-Magyarországot. Fél évvel később azonban a fran-cia és a brit kormánnyal egyeztetve az amerikai kormány úgy döntött, támogatja a Tomáš Garrigue Masaryk vezette cseh-szlovák, az Ignacy Jan Paderewski által vezetett lengyel államalapítási törekvéseket, illetve az Ante Trumbić és Franjo Supilo, valamint Nikola P. Pašić irányította délszláv és a Ion Brătianu vezette nagyromán egységmozgalmakat.

Ennek megfelelően 1918. június 28-án az amerikai kormány hivatalosan is támogatásról biztosította a Monarchia valamennyi szláv nemzetének függetlenségi törekvéseit. A lon-doni és a párizsi kormány pedig 1918 június–júliusában de facto szövetséges hadviselő félként ismerte el a Monarchia „elnyomott nemzeteit”. A háború utolsó hónapjában az antant vezetése az október 21-én függetlenségét kikiáltó Ausztria és a november 16-án önállósuló Magyar Népköztársaság állami létét jogilag a békeszerződés megkötéséig nem volt hajlandó elismerni.

A fegyverszüneti megállapodást a győztesek mindenáron az egységes Habsburg Mo-narchiával kívánták megkötni, hogy a világháborúért felelőssé tett utódállamaival szem-ben érvényesíteni tudják jóvátételi, területi követeléseiket. Wilson elnök október 18-án a Monarchia fegyverszüneti kérését elutasítva jelezte, hogy az 1918. januári 14 pontos programjában meghirdetett nemzetiségi autonómiákon túllépett a történelem. Az amerikai kormány a szövetségesekkel együtt 1918 őszétől ragaszkodott a csehszlovák, a délszláv, a lengyel nemzetek egyesülési jogának, államalapítási elképzeléseinek megvalósításához.

Az amerikai elnök ezt a nyilatkozatát egészítette ki november 8-án a román nemzet egye-sülési jogának, a Román Királyságnak Erdéllyel, illetve a magyarországi román többségű területekkel kapcsolatos igényének az elismerésével.

A balkáni, olasz és nyugati fronton elszenvedett súlyos vereségek hatására a Habsburg Monarchia 1918. október 26-án Páduában, Németország pedig november 11-én aláírta a fegyverszüneti megállapodást. A Magyarországra vonatkozó külön fegyverszüneti meg-állapodás hiányát a Károlyi Mihály miniszterelnök vezetésével Belgrádba utazó magyar küldöttség 1918. november 11-én próbálta pótolni, amikor Franchet d’Espèrey francia tábornokkal Belgrádban sikerült megállapodnia a háború lezárásának magyarországi

ka-tonai feltételeiről. A két nappal később aláírt belgrádi konvenciót azonban csak Magyar-ország tekintette érvényes dokumentumnak. Az önálló magyar állam de facto nemzetközi elismerését jelentő fegyverszüneti egyezmény ugyanis sem a szövetséges nagyhatalmak, sem pedig az érintett szomszéd államok számára nem bizonyult elfogadhatónak. Ezzel Magyarország nemzetközi jogalanyisága a békekonferencia megnyitása előtti kritikus helyzetben továbbra is kérdéses maradt.

A világháború végén a történeti Magyarország területén semmilyen idegen katonai erő nem volt jelen. A balkáni front áttörésével azonban mind a román, mind pedig a délszláv és a csehszlovák katonai támadás közvetlenül fenyegető veszéllyé vált. A jól felfegyverzett szerb hadsereg november elején, a románok november 13-án, az október 28-án kikiáltott Csehszlovákia első alakulatai pedig november 8-án léptek a Magyar Királyság területére.

A térséget korábban katonailag ellenőrizni képes osztrák–magyar haderő felbomlott, az újonnan alakult osztrák és magyar hadsereg pedig jó ideig semmilyen átfogó ellenállást nem tudott kifejteni ezekkel a katonai akciókkal szemben.

1.4. Területi konfliktusok és nemzeti önrendelkezés

Az első világháborút a hatalmas ütközetek, az elhúzódó lövészárok-háború és az irdat-lan emberáldozatok mellett a rendkívül aktív propagandagépezet és élénk diplomáciai tevékenység is jellemezte. A kelet-közép-európai térségben kezdettől fogva az Osztrák-Magyar Monarchia területén élő nem német és nem magyar nemzetek önrendelkezési és államalapítási törekvései jelentették ennek a tevékenységnek a központi kérdését.

A nemzeti önrendelkezés elvét az 1917 októberi oroszországi bolsevik forradalom vezetőjeként V. I. Lenin is hangsúlyozta. Ennek jegyében, és persze a háborús vereség hatására, elismerte Finnország, valamint a balti népek önrendelkezési és különválási jo-gát. W. Wilson amerikai elnök 1918 elején még szintén a nemzeti önrendelkezést tekin-tette a világháború utáni kelet- és közép-európai újjárendezés alapelvének. A nemzeti önrendelkezés elvének gyakorlati végrehajtása azonban szorosan összefüggött a háború után kialakult erőviszonyokkal, a győztes nagyhatalmak és szövetségeseik diplomáciai, gazdaságpolitikai békecéljainak megvalósításával.

Párizs 1916 nyarától támogatta a Monarchia szláv nemzeteinek, valamint a románok irredenta és államalapító törekvéseit. A Georges Clemenceau miniszterelnök és Stephen Pichon külügyminiszter vezette francia politika a Németország elleni szláv–román blok-kal, illetve a német–orosz ütközőzóna megteremtésével kívánta elszigetelni és lekötni Ber-lint. A központi hatalmak kapitulációja után Franciaország elérkezettnek látta az időt arra, hogy a Monarchia területén létrehozott szövetséges utódállamok segítségével olyan ál-lamrendszert hozzon létre, amely megakadályozza Németország európai hegemonisztikus törekvéseinek újraéledését. A nemzeti önrendelkezés elvének legnagyobb problémáját az új államok túlzott területi követelései jelentették. Csehszlovákia például kezdettől fogva igényt tartott a 3 millió német által lakott Szudéta-vidékre, amelyet meg is szerzett.

A történeti magyar államból megkapta a szlovák többségű területeket, de ezeken kívül az 1,2–1,6 millió magyar által lakott, magyar többségű észak-magyarországi területsávra is igényt formált. Végül csak a Duna–Ipoly vonaltól északra eső magyar területeket sikerült bekebeleznie, ahol 1920-ban hozzávetőleg 800 ezer magyar élt.

Prága a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal közösen szorgalmazta a magyar és oszt-rák állam rovására kijelölendő korridort is. Ehhez azonban a békekonferencia nem járult hozzá. Románia ugyanígy sajátságos módon értelmezte a nemzeti önrendelkezést. A Magyar-országtól maga számára követelt erdélyi, kelet-magyarországi területek egészén a románok éppen csak többséget alkottak a magyarokkal, illetve szászokkal és svábokkal szemben, de az 1916. évi titkos bukaresti megállapodás értelmében Bukarest további magyar több-ségű területekre is igényt formált, egészen a Tisza folyó vonaláig terjedően.

1.5. A történeti Magyar Királyság felbomlása és a keleti Svájc koncepciója 1918 novemberétől 1919 márciusáig a csehszlovák, a román és a jugoszláv hadsereg el-foglalta a Magyar Királyság összes olyan területét, amelyet egy évvel később, 1920. június 4-én a trianoni békeszerződés nemzetközi jogilag is ezeknek az országoknak juttatott.

A területileg folyamatosan szűkülő magyar állam a majdnem teljes nemzetközi katonai és diplomáciai elszigeteltség körülményei közt – az egyre nyomasztóbb ellenséges katonai túlerővel szemben és a békekonferencián Magyarország rovására hozott területi döntések nyomán – rendkívül nehéz helyzetbe került. Ráadásul a Károlyi-kormány rosszul mérte fel lehetőségeit, a háború utáni nemzetközi pacifizmus tényleges erejét, a győztes nagyha-talmak béketerveit és az ország egységének vagy legalábbis a magyar többségű területek megőrzésével kapcsolatos esélyeket. A világháború frontjairól hazatért katonák leszere-lése után eredménytelenül próbálta gyorsan megszervezni az önálló magyar hadsereget.

Nem volt képes visszaszorítani és megfékezni a Kommunisták Magyarországi Pártja által szervezett bolsevik, illetve a szélsőjobboldali erők nacionalista szervezkedéseit.

A folyamatos területveszteségek miatt nem tudta előkészíteni az általános választójog alapján tervezett parlamenti választásokat sem. Az egymást követő antant-jegyzékek, a szomszédok folyamatos előrenyomulása és a belső megosztottság miatt nem sikerült ér-demi katonai erőket hadrendbe állítania, amelyek legalább a magyar többségű területeken komolyabb ellenállás kifejtésére lehettek volna képesek.

A Károlyi Mihály, majd a Berinkey Dénes vezette magyar kormányok a Jászi Oszkár által irányított Nemzetiségi Minisztériumot bízták meg a nemzetiségi mozgalmakkal való megállapodások előkészítésével, illetve a nemzetiségi régiókban élő magyarok belső, Magyarország keretei közt elképzelt önrendelkezési jogának biztosításával. A „Magyar-országon élő nem magyar nemzetek önrendelkezésének előkészítésével” megbízott Jászi Oszkár tárca nélküli miniszter apparátusa az antant segítségére számító Károlyi Mihály pacifizmusának stratégiájára épített. Ennek jegyében szorgalmazta a megegyezéses béke előkészítését, a békekonferencia előtt pedig olyan provizórikus rend létrehozásán fára-dozott, amelynek célja Magyarország amerikai, illetve svájci típusú szövetségi állammá történő átalakítása lett volna. Ezzel azt kívánták dokumentálni, hogy a nemzetállami tö-rekvésekkel szemben a magyarországi nemzetiségek követelései az ország föderatív át-alakításával is kezelhetőek, rosszabb esetben pedig a belső etnikai határok kijelölésével legalább a magyar többségű területek megtartásának indokoltságát tudták volna bi-zonyítani.

Jászi és munkatársai többféle elképzelést dolgoztak ki. Ezek közül az egyik kanton-tervezet egész Magyarország közigazgatásában a „helvetizálást” javasolta: a magyar és

a nemzetiségi többségű kantonok mellett néprajzi (pl. palóc), nagyvárosi (pl. budapesti, debreceni, kassai stb.) és nagytáji (pl. balatoni) kantonok kialakítását tartalmazta. Egy másik Jászi-koncepció és javaslat Felső-Magyarországon és a Ruténföldön a nemzetiségi többséget járások szerint igyekezett megállapítani a magyar–szlovák, illetve magyar–

ruszin nyelvhatár mentén, így kívánva meghatározni a tervezett szlovák, illetve ruszin nemzeti autonómia területi kiterjedését.

Erdélyben a svájci minta alapján román, magyar, német és vegyes kantonok kialakí-tását szorgalmazta, valamint Erdély magyar–román közös igazgatására tett javaslatával igyekezett a november 13–14-i aradi magyar–román tárgyalásokon mindenki számára elfogadható tárgyalási alapot kialakítani. Az Erdélyi Román Nemzeti Tanács Iuliu Maniu vezette küldöttsége azonban mindkét elképzelést elutasította.

December elején Budapesten a magyar kormány széleskörű autonómiát ígért a Szlo-vák Nemzeti Tanács küldöttségének és a csehszloSzlo-vák állam által Pestre küldött Milan Hodžának. Bartha Albert hadügyminiszter és Hodža a tárgyalások kudarca után 1918.

december 6-án a nyelvhatárhoz igazodó demarkációs vonalban egyezett meg. Egyedül

„Ruténföld” (Ruszka-Krajna) autonómiáját sikerült törvénybe iktatni (1918. évi X. számú Néptörvény). A Nemzetiségi Minisztérium minden esetben a nemzetiségi régiókban élő magyarok teljes jogegyenlőségének biztosítását is követelte. Jászi tárgyalásaival, kezde-ményezéseivel, a megállapodások szorgalmazásával egyrészt a békekonferencia dönté-séig terjedő provizórium kialakítását, másrészt viszont a kölcsönös megállapodásokon nyugvó rendezés lehetőségét kívánta biztosítani.

Ráadásul a románok igyekeztek radikálisan megakadályozni minden olyan mozgal-mat, amely a székelyföldi vagy az erdélyi magyarság ellenállása, önrendelkezése irányába mutatott volna. A Jászi-féle minisztériummal szoros kapcsolatban álló, Apáthy István ve-zette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács munkáját kezdettől fogva igyekeztek korlátozni.

Kolozsvár román megszállása után Apáthyt letartóztatták, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, illetve a helyette létrehozott Kelet-Magyarországi Főkormánybiztosság munkáját pedig igyekeztek ellehetetleníteni. 1919 januárjában az erdélyi magyar polgári és katonai főhatóságot rövid úton felszámolták.

A Nemzetiségi Minisztérium rövid ideig felkarolta az önálló Székely Köztársaság megteremtését célzó mozgalmakat is, a Benedek Elek, Györffy Gyula, Jancsó Benedek és Nagy Vilmos vezette budapesti, illetve az erdélyi arisztokraták (Bánffy Miklós, Bethlen István, Teleki Pál, Ugron Gábor) vezette másik Székely Nemzeti Tanácsot. A sikertelen aradi tárgyalások, a románok előrenyomulása után a Maros vonalától nyugatra és északra eső területek megmentése vált az elsődleges erdélyi célkitűzéssé. Ennek megfelelően a november 28-i marosvásárhelyi székely nagygyűlésen elfogadott nyilatkozat már a ma-gyar állam integritásának megőrzését tűzte ki fő célként.

Az önálló Bánsági Népköztársaság kikiáltását célzó, Roth Ottó vezette temesvári szer-vezkedést a bánsági területekre bevonuló, egymással is szembehelyezkedő román és ju-goszláv hadsereg vezetése feloszlatta. A belgrádi fegyverszüneti megállapodást, majd a későbbi Berthelot–Apáthy-féle erdélyi demarkációs vonalat a román haderő nem tartotta tiszteletben, és csak a Székely Hadosztály ellenállása miatt akadt el Csucsánál pár hétre a román hadsereg előrenyomulása.

A Károlyi Mihály, majd a Berinkey Dénes vezette kormányok 1919 januárjától már belátták a pacifista magatartás elhibázottságát, és meghirdették az aktív honvédelem

elő-készítését. Ekkor azonban már teljességgel illuzórikussá vált a szomszédok által elfoglalt területek megtartása, illetve a magyarországi nem magyarok nemzeti önrendelkezésének Magyarországon belüli megvalósítása.

1.6. Csehszlovák, román és jugoszláv katonai akciók

A román hadsereg első, kis létszámú alakulatai 1918. november 12-én lépték át a magyar állam határát. A budapesti kormány kezdetben határozottan fellépett a románok ellen.

Három páncélvonatot küldött Erdélybe. Károlyi levélben fordult Wilson elnökhöz a be-nyomuló idegen csapatok ügyében.

Franchet d’Espèrey tábornok Clemenceau francia miniszterelnök hozzájárulása alap-ján 1918. december 2-án, egy nappal a román egyesülést kimondó gyulafehérvári nem-zetgyűlés után engedélyezte a belgrádi fegyverszüneti egyezményben a Maros folyó mentén rögzített demarkációs vonal átlépését, amire december 18-án került sor. A magyar hadvezetés igyekezett megerősíteni a belső erdélyi pozíciókat, elsősorban Kolozsvárt, de az egész Erdély elfoglalására parancsot kapott román hadsereggel szemben nem tudott érdemi katonai erőt koncentrálni.

A Károlyi-kormány a belgrádi konvenció semmibevételét látva, Fernand Vix alezre-des közvetítésével a kilenc legfontosabb erdélyi város francia katonai megszállását kérte, hogy így próbáljon érvényt szerezni a fegyverszüneti egyezménynek.

1918. december 22-én került sor az erdélyi magyarság kolozsvári nagygyűlésére, amely „az egységes és csonkítatlan Magyarország keretén belül” követelte „minden itt élő nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot”. Az ellenállás nélkül előrenyomuló román hadsereg Constantin Neculcea tábornok parancsnoksága alatt 1918. december 24-én foglalta el Kolozsvárt. Három nappal később a tábornok elrendelte a városban az ostromállapotot, bevezette az internálást és a gyülekezési tilalmat.

Apáthy István, a Kelet-Magyarországi Kormánybiztosság elnöke 1918 utolsó előtti napján Kolozsvárott új – Nagybánya, Kolozsvár, Déva mellett húzódó – demarkációs vonalról kötött megállapodást Henri Berthelot tábornokkal, akit a francia kormány a

Apáthy István, a Kelet-Magyarországi Kormánybiztosság elnöke 1918 utolsó előtti napján Kolozsvárott új – Nagybánya, Kolozsvár, Déva mellett húzódó – demarkációs vonalról kötött megállapodást Henri Berthelot tábornokkal, akit a francia kormány a