A mezőgazdasági termelés optimális területi elhelyezése

SEBESTYÉN JÓZSEF:

A MEZÖGAZDASÁGI TERMELÉS , ( , OPTIMÁLIS TERULETI ELHELYEZ ÉSÉffűti _

Közel másfél évszázad—os már a mezőgaZdasági termel és célszerű terii— _

leti elhelyezésének problémája. Thünen óta a kutatók egész sora/:íoglalkee ,_

zott ezzel a kérdéssel, de egyiküknek sem sikerült üzemi és (népgazdasági , _ — vonatkozásban egyarant megnyugtató megoldást találnia, Az utóbbi évekv ben a Szocialista országok agrárgazdasági, és üzemgazdasági kutatómunkájá—

ban mind jobban előtérbe nyomult ez a feladat, és mindenütt nagy erőfeszí—

téseket tesznek olyan elmélet kidolgOZása érdekében, amely a tervgazdaság gyakorlata számára a kérdés hosszabb időre szóló, átfogó rendezését

biztosíthatná.

I. [A KÉRDÉS FELTEVÉSE TÖKÉS VISZONYOK KÖZÖTT ÉS A SZOCIALISTA TERVGAZDASÁGBAN

A kapitalizmusban csak üzemi szinten vetődhet fel ez a' — ( ' minthogy ott az államnak nincsen a termelést aktivan szervezd,

funkciója. Ott tehát a lok—ációs elméletnek olyan döntések ' me _

lához kell útmutatást adnia, hogy bizonyos termekeket, mettre—nezek— *

nek meghatározott kombinációit az illető ország mezőgazdasági terüle—e , tének mely szakaszán, milyen körzeti határok között érdemes mmal-ni;

avagy megfordítva, valamely földraj—zi körzet határain belül milyen" termék, * termékkombináció előállítása jelenti a legnagyobb jövedelmet. Teméazete—

sen ilyenkor a várható kersletből és az ennek alapján számított egye—Mályi !

— árakból indulnak ki, es az abszolút és viszonylagos elő ny elve alaájánfi " e—

keznel; meghúzni az övezet határokat, nagyszámú egysze rűsítő feltevés'elfe—

ggadásával.

- '* * ,. "

' Az e kérdéssel foglalkozo szerzők közül kifejezetten a mezőgazdaságra

vonatkozó elméletet dolgozott ki Thünen és 'Brinkmann, újabban pedigf'az

ifjabb Dunn. Altalanos jellegű, de a mezőgazdaságra is alkalmazható Lösch

és Isard valamint Lefeber műve. — f *

A szocialista tervgazdaságban egészen másról van szó (noha eat az egyes országokban eléggé eltérően értelmezik). Alapjában véve úgy vetődik fel a . kérdés, hogy a népgazdaság által igényelt meghatárózott mennyiségű áru—

termék milyen területi elosztásban termelhető meg, népgazdasági és üzemi

* Vitacikk.

SEBES'I'YÉN: A MEZÖGAZDASAGI TERMELÉS TERULETI ELHELYEZÉSE 1231

o

szempontból egyaránt a leggazdaságosabban. Arról van tehát szó, hogy a termelés földrajzi elhelyezése során a legjobban kell igazodni a termé-—

szeti, a közgazdasági, az üzemi és a technikai adottságokhoz. Ez jóval nagyobb feladat, mint ami tőkés viszonyok között hárul a kutató agrár—

közgazdászra. Ez esetben ugyanis nem elegendő a körzeteket csupán üzemi szempontból elhatárolni, hanem az egyes termőhelyek termelési feladataira nézve kell a népgazdasági ágak és a mezőgazdasági üzemek egymásközti kapcsolatainak figyelembevételével útmutatást adni.

Sokan foglalkoznak ezzel a kérdéssel a szocialista országokban. Ha a Szovjetunióból Tulupm'kov és Obolenszkij, Lengyelországból Skibinski és Dziedzic, a Német Demokratikus Köztársaságból Rübensam és Werner, Romániából Pascovschi, Bulgáriából Csernokolev, Csehszlovákiából pedig Hamerm'k és Piskacek nevét említjük, ezzel csak módszereket, irányzatokat kívántunk egyes személyeken keresztül felvonultatni. Magyarországon úgy—- szintén

eredményes munka folyt e kérdés tisztázása érdekében. A felsza—

badulás előtti időkből a Magyary—Reichenbach—féle és a Beke—féle atlasz, a legutóbbi évekből pedig Görög László mezőgazdasági földrajza és Erdei Ferenc, Csete László és Márton János közösen írt könyve jelenti a fejlődés főbb állomásait.

A kérdés irodalmából a fenti szerzői névsor természetesen éppen csak ízelítőt adhat mind a szocialista, mind a tőkés országok vonatkozásában.

Eleve kudarcra ítélt vállalkozás volna azonban még az is, ha csupán az em—

lítettek nézeteinek

kritikáját próbálnánk adni e cikk keretei között, mint—

hogy csak jóval több szerző felfogásának és eredményeinek érdemi bírálata alapján alkothatunk helyes ítéletet magának a kérdésnek a nagyságáról és bonyolultságáról, valamint a javasolt megoldások értékéről. Erre a vizsgá—

latra előreláthatólag a közeljövőben külön tanulmány keretében kerül sor.

II. AZ ÚZEMI SPECIALIZÁLÁS ÉS A TERMELÉS TERÚLETI ELHELYEZÉSE

Igen sok szó esik a mezőgazdaságban is az üzemek szakositásáról, specializálásáról vagy — ahogy néha mondják —— profilozásáról. Nem vélet—

lenül történik ez, hanem a fejlődés következménye. Az önellátásra épülő, sok üzemágú gazdaság ma már korszerűtlen jelenség: az autarchiát mind—

inkább a mezőgazdasági üzemek közti rendszeres árukapcsolat váltja fel.

Egyidejűleg a jövedelmezőség, a termelés gazdaságossága iránt is növek—

szik az igény, és ezért is célszerű a szocialista nagyüzemek termelési szer—

kezetét alaposabban megvizsgálni.

A specializálás szakszerű végrehajtása nem jelent mást, mint egy—egy gazdaság termelési szerkezetének a meglevő vagy a tervek szerint kialakuló feltételekhez (a természeti, közgazdasági, üzemi és technikai adottságokhoz) való hozzáigazítását. Ilyen esetben elsősorban az árutermelés növekszik jelentősen (természetesen, csak bizonyos termékekre korlátozva: kevesebb fajtát, de mindegyikből nagyobb tömeget), és ugrásszerűen nő a jövedelem összege is.

A csak üzemi érdekek figyelembevételével végrehajtott szakosítás nem okoz különösebb nehézségeket a tervgazdaságban, ha csupán elszigetelt jelenségként találkozunk vele az ország különböző területein. Ha azonban tömegesen történik, a gazdaságok mind nagyobb részére terjed ki, akár csak egy—egy vidéken is, akkor ez a csupán üzemi szemléleten alapuló szako—

4*

1232 _ ssemswnn mm;:—

sítás sok nehézség forrása lehet a későbbiekben. Ezért a specializálá—st; nem szabad elválasztani attól, aminek szerves része, aminek követehnényeihez szocialista viszonyok között igazodnia kell: a termelés országos racionális területi elhelyezésétől.

A tervgazdálkodás arra irányul, hogy a társadalomnak bárhol rendel—

kezésére álló erőforrásokat a lehető legjobban használja ki az egész nép- gazdaság -- és azon belül az egyes termőhelyek —— előtt álló célokelérése érdekében. Ez nemcsak a már meglevő, helyhez kötött, hanem az egyes _ tervidőszakokban belépő, elosztásra kerülő kapacitásokra — például műtrá—f gya, gépek, épületek, egyéb beruházás stb. —- is vonatkozik, nem. mindegy, hogy ezeket hol, milyen hatásfokkal hasznosítják. Az elszigetelten üzemi szemléletű szakositásnál hatalmas erőket lekötő beruházásokat juttathatnak olyan üzemnek, amely valójában csak a sokadik lehetne a rangsorban, ha az egész mezőgazdaságot tekintjük és ugyanennek a beruházási kapacitásnak más helyen való hasznosulását is vizsgáljuk. Ugyanerre a megállapításra juthatunk akkor is, ha a termelési szerkezetet kíséreljük megállapítani.

Önmagában véve helyesnek bizonyulhat, ha egy—egy üzemben vagy körzet- ben valamely egyszerűbb, de a régivel szemben sokkal ésszerűbb struktúrát létesítünk, de könnyen előfordulhat olyan eset is, hogy országos méretű termeléselhelyezés esetén a beállított szerkezet egyetlen üzemága sem sze——

repelne a szóbanforgó gazdaságban, mivel esetleg más termőhelyeken sokkal nagyobb jövedelmezőséggel, sokkal gazdaságosabban lehet előállítani az illető termékekből a népgazdaság által igényelt mennyiséget.

Ebből a rövid és a legkevésbé sem teljes áttekintésből is látszik, hogy az üzemi specializálás és a területi termeléselhelyezés problémái nagy felü- leten érintkeznek, szervesen egymásba kapcsolódnak és bizonyos pontokon át is mennek egymásba. Külön-külön tehát nem lehet jól végrehajtani egyiket sem, így olyan megoldást kell találni, amelyik mindkét— feladat köve-—

telményeit kielégíti. "

III. A MEGOLDAS IRÁNTI KÖVETELMÉNYEK A SZOCIALISTA TERVGAZDASÁGBAN

Ha az előzőkben vázolt kettős feladatot kívánjuk helyesen megoldani, tehát a mezőgazdasági termelés területi elhelyezését és a termőhelyek spe—

cializálását egyidejűleg akarjuk végrehajtani, akkor igen nagyszámú fel- tételt kielégítő modellt kell szerkesztenünk.

1. A mezőgazdasági tervezés szempontjából elengedhetetlen, hogy a modell átfogja a mezőgazdasági termelés egészét. A számítások eredmén-ye—

ként meg kell kapnunk, hogy mit tartalmazzon az egyes termőhelyek

termelési terve, vagyis a bruttó termelési feladatot kell számszerűen meg- határoznunk. Az összes termőhely bruttó termelési tervének együttvéve olyan módon kell fedeznie a népgazdaság 'árutermék—igényét, hogy minden termékfajta a lehető legjobb termelési területére kerüljön, tehát térbeli eloszlása a választékban megadott országos feladat nagyságának és a terme—

lési feltételeknek a függvényében optimális legyen.

2. Ki kell fejeznie az egyes termőhelyek árutermelési feladatait a bruttó termelésre vonatkozó előirányzatokon belül. Ez az adatsor dönti el végeredményben az egyes termőhelyeknek az összes követelmények és

A. MEZÖGAZDASAGI TERMELÉS TERULETI ELHELYEZÉSE

1233

lehetőségek alapján kívánatosnak bizonyuló specializálódási irányát és mér—

tékét a szóbanforgó tervidőszakra vonatkozóan. A specializálódásnak ugyanis az árutermelés lényeges növekedése alapján kell végbemennie.

Ezzel kapcsolatban úgyszintén számszerűen meg kell kapnunk az egyes ter-—

mőhelyek újrafelhasználását, mégpedig megjelölve ezen belül a saját üzem—

ből, önellátásból származó és a T'nás termőhelyek árutermeléséből igényelt mennyiségeket. Ilyen módon tehát a termeléselhelyezési modellnek bizto—

sítania kell, a mezőgazdaság újratermelési folyamatának a specializálás alap—

ján megvalósuló zavartalanságát, a termelőapparátus zökkenőmentes funkcionálását. -

3. Biztosítania kell a termelőerőknek az adott viszonyok között lehet—

séges leghatékonyabb felhasználását. Ez azt jelenti, hogy a modell által megjelölt számítás—sorozat eredményeként azt is ki kell mutatnunk, hogy az egyes termőhelyeken a különböző termékeket milyen gazdálkodási rend—

szer keretében, milyen termelés technikával állítsák elő. Szervesen követ- kezik ebből az igényből az is, hogy a központi alapként rendelkezésre álló erőforrásokat mint a tervidőszak folyamán belépő kapacitásokat (például gépek, műtrágya, építőanyag, beruházási hitel stb.) is úgy kell elosztani az egyes termőhelyek és üzemágak között, hogy a már helyszínen levő termelő—

erők mellett ezek felhasználására is a leghatékonyabb formában kerüljön sor.

4. Mindezek mellett a modellnek olyan természetűnek kell lennie, hogy a követelmények kielégítése közben —— a célkitűzéstől, a gazdaságpolitikai vezetés elhatározásától függően —— a nemzeti jövedelemhez való hozzájáru—

lásnak, illetve a nettó jövedelem (többlettermék) előállításának a mezőgaz—

daság egészére nézve a kérdéses tervidőszak viszonyai között lehetséges maximumot kell elérnie. (Eddig végzett számítások azt mutatták, hogy a nettó jövedelem maximalizálása esetén nagyobbfokú gazdaságosságot, mind a nettó, mind a nemzeti jövedelem nagyobb tömegét és a nemzeti jövedelem kedvezőbb összetételét —— az m nagyobb arányát — lehet elérni.)

A fent felsorolt követelmények azt jelentik, hogy a termelés feltételeit alkotó anyagi valóságot a lehető legpontosabban kell számbavennünk.

A termelési tényezőknek (kapacitásoknak) nemcsak abszolút nagyságával, - hanem időbeli és területi eloszlásával is számolnunk kell (a termőhelye—

ken levő kapacitások esetében azt is figyelembe véve, hogy milyen mér—

tékben helyhezkötöttek,

illetve mozgathatók bizonvos körzeten belül, amint az például a gépeknél és a munkaerő egy részénél lehetséges). Figyelembe kell vennünk, hogy a termőhelyi viszonyoktól (éghajlati és talajviszonyök—

tól), valamint a felhasználás módjától (gazdálkodási rendszer, termelési technika) függően különböző hatékonysággal hasznosíthatjuk erőforrása—

inkat és ezeket a viszonvlatokat mind számszerűen ki kell fejeznünk a ter-

mőhelyek meghatározott csoportjára érvénves termelési függvények egész sorának paraméterei és a hoZzájuk kapcsolódó egyéb mutatók formájában.

Időtartam szemoontjából racionálisan csak több évre (a műszaki hala- dástól függőenS—IO évre) szóló érvénnyel képzelhetjük el a termeléselhe—

lyezés alakulását. tehát ezt a modell megalkotásakor úgyszintén figyelembe kell venni.

Megkövetelik ezt egyrészt a hosszabb átfutási idejű termékek (például az állattenyésztésben), az évelő növények, az állőkultúrák (szőlő, gyümölcsös), a hosszú élettartamú beruházások (épületek, öntözőrendszerek stb.), de megköveteli magának az üzemvezetésnek a stabilitása is (a zök—

1234 SEBESTYEN JÓZSES'

kenőmentes működéshez mind a termelő munkásoknak, mind a vezetőknek meg kell szerezniök bizonyos begyakorlottságot, minthogy a specializált üzem nem ugyanazokat a követelményeket támasztja velük szemben, mint a korábbi gazdálkodási rendszer). Ezenkívül a műszaki fejlődée sem olyan ütemű, hogy újtipusú, a régi termelési rendet lényegesen megváltoztató termelőeszközökkel egy-két év alatt el lehetne látni az egész országot vagy , legalább is az üzemek nagyobb részét.

Ugyanakkor a gazdasági élet irányítóival szemben is jelentkeznek kö—

vetelmények ilyen termeléselhelyezési és specializálási rendszer esetében.

Az egyik követelmény az, hogy a népgazdaságnak a mezőgazdasággalrszem—

ben támasztott igényeit kellő megfontoltsággal állapítsák meg a szóbanforgó időszak tartamára. Ez egyrészt az életszínvonal, másfelől az ipar anyagfel—

használási oldalának reális tervezését jelenti. Egyidejűleg az ipar által a mezőgazdaságnak szállítandó termelőeszközök megfelelő mennyiségben, minőségben és időpontban való előállításához is meg kell teremteni a teljes biztonságot nyújtó feltételeket (sok keserves tapasztalat tanít arra, hogy nem lehet eléggé hangsúlyozni ennek a követelménynek a fontosságát).

Ezenfelül változatlanul kell tartani a tervidőszak folyamán az árakat. Az itt leírt termeléselhelyezési és specializálási rendszer ugyanis valamely adott árrendszerre érvényes. Ha az árarányok lényegesen megváltoznak, lehetet—- len azt követelni a termelőüzemektől, hogy teljesítsék egyidejűleg a rájuk háruló termelési feladatot és tartsák az előirányzott gazdaságossági és jöve—

delmezőségi szintet is. ,

Az államapparátusban dolgozó tervezők és a termelést közvetlenül irá—

nyító szakemberek számára azt jelenti az ilyen rendszer, hogy megszaba—

dulnak a jelenlegi tervezőmunkát valósággal gúzsbakötő mechanikug, szá—' ' molás tömegétől (csak elektronikus számítógépek segítségével lehet meg—

oldani a fent leírt feladatot). Ehelyett erejüket teljesen a valóságnak meg- felelő, kifogástalan adatbázis biztosítására, a közgazdasági, üzemgazdasági, termeléstechnikai és biológiai feltételeknek, követelményeknek precíz megfogalmazására kell fordítaniok.

IV. A TERMELÉSELHELYEZÉSI MODELL RÖVID JELLEMZÉSE

1. A feladat megfogalmazása

A korábban már elmondottak értelmében úgy kell (termőhelyenkénti komponenseíben) meghatározni a bruttó kibocsátás vektorát (9), hogy 'is—

merjük a termelés alsó határaként a termőhelyek összességével szemben fennálló követelményt az ágazati nettó kibocsátás vektorát (ro) ismerjük részben termőhelyek közti megoszlásukban, részben központi rendelkezési alapként a tervídőszakban felhasználható erőforrásokat ( b) és a oélfüg'gvény értékének (y) —— a nemzeti jövedelemhez való hozzájárulás vagy az ágazati nettó jövedelem (többlettermék) összegének —— a maximumot kell elérnie a már említett feltételek és a termelőtevékenység nem-negatívitása mellett.

További, de az előzők keretei közé tartozó feltétel, hogy'minden ter-'- méket többféle gazdálkodási rendszerben, többféle termelési technikával

lehet előállítani és a termelésben felhasznált mezőgazdasági eredetű anyagok

egyaránt származhatnak saját termelésből és más termőhelyek árutermelé—

séből. ' *

A MEZÖGAZDASAGI TERMELÉS TERULETI ELHELYEZESE 1235

2. A feltételek értelmezése

a) A teljes és az árutermelés összefüggése

A termelő ágazatok különböző szinten elhatárolt egységei (üzem, köz—

igazgatási vagy szakigazgatási egység, például: járás, megye vagy tröszt, igazgatóság, népgazdasági ág) termelési tervének két egyformán fontos mutatója az árutermelés, valamint a teljes termelés előirányzata. A terme- lés műszaki jellemzőinek ismeretében mindegyik a másikból meghatároz—

ható. Ha tehát valamely termőhely bizonyos árutermelési feladatot kap, a gazdálkodási rendszerre és a termelési technikára vonatkozó számszerű jellemzők birtokában kiszámíthatjuk, hogy a különböző gazdálkodási rend—

szerekben, különböző termeléstechnikai megoldások mellett milyen bruttó termelési előirányzat biztosítja az árutermelési terv teljesítését.

Meghatározott termelési technika mellett tehát a következő összefüggés áll fenn az árutermelés, valamint a teljes termelés között:

az(E—Brl-rm

ahol 9 a teljes termelés (bruttó kibocsátás) vektora, ro az árutermelés (nettó kibocsátás) vektora,(E———B)"1 pedig a termőegység gazdálkodási rendszerére

és az alkalmazott termelési technikára jellemű teljes ráfordítási matrix.

b) A gazdálkodási rendszer és a termelési technika

A fenti összefüggés országosan és üzemenként egyaránt fennáll, de a gazdálkodási rendszertől és az annak keretében alkalmazott termelési tech- nikától függően más-más számszerű értékekkel. A termeléselhelyezésnél tehát azt a kérdést kell mindenekelőtt alaposan megvizsgálni, hogy termő- helyenként milyen gazdálkodási rendszerek és azokon belül milyen ter—

meléstechnikai megoldások jöhetnek figyelembe.

A mezőgazdasági üzem szervezett egységet alkot, de ezt az egységet egyformán képezheti az üzemágak kisebb vagy nagyobb száma. Az egyes üzemágak azonos termelési feltételei mellett is az egész üzem számára nagy különbséget jelent, hogy termékeinek milyen hányada végtermék, azaz , árutermék és milyen mértékben kerül a saját üzemben újrafelhasználásra.

Ugyanennek a kérdésnek a másik oldala, hogy a mezőgazdaságban újrafel—

használásra kerülő termékek közül melyeket és milyen arányban biztosít az üzem önellátó módon, saját termelésből, illetve igényel más gazdaságok árutermeléséből. Nagy különbséget jelent az a körülmény is, hogy valamely üzem például a növénytermelési ágak számára a szükséges szerves anyagot és ásványi tápanyag—mennyiséget elsősorban istállótrágyázás formájában adja—e meg és csak kiegészítésként alkalmaz műtrágyát, avagy a szerves anyagot tarló— és szármaradványok, illetve zöldtrágyanövények beszántá—

sával biztosítja, az ásványi tápanyagot pedig műtrágyaadagok formájában juttatja a földbe. Lényeges eltéréseket jelent a gazdálkodás módjában az is, hogy valamely üzemág munkafolyamatait nagyobb részben kézi és fogatos erővel végzik—e, illetve részben vagy éppen teljesen gépesítették. Az egyes termőhelyek sajátos körülményeinek alapos, szakszerű, a tudomány és a gyakorlat legújabb eredményeit, tapasztalatait is figyelembe vevő elemzé—

sével dönthetünk arról, hogy az adott viszonyok között milyen gazdálkodási rendszerek jöhetnek számba a termelőtevékenység formájaként.

1236 szemem Józsa—iv

Az egyes gazdálkodási rendszerek keretén belül is az erőforrásokat, kü—

lönböző kombinációkban használhatjuk fel. Az egyes termőhelyek eltérő természeti viszonyai (talaj, éghajlat, domborzat) között ugyanazok az eljárá—

sok és a ráfordítások azonos kombinációi is eltérő eredményeket— adnak.

Emellett ugyanabban az üzemben is más—más eredményt kapunk a ráfor—

dítások különböző szintje-ivel és kombinációival. A termelési tényezők és, a termelési eredmény közti sztohasztikus összefüggéseket számszerűen is kifejezhetjük az egyes üzemágak termelési függvényei formájában, amelyek megfelelő gondossággal végzett számítások esetén igen nagy valószínűség—_, gel érvényesek a vizsgált eseménytér meghatározott tartományában. Ilyen vizsgálatoknál a termelés gyakorlatából és a nagyüzemi kísérletekből nyert

adatokat egyaránt fel kell használnunk. (

Az egyes üzemágak termelési függvényeit a termőhelyek bizonyos cso——

portjaira gazdálkodási rendszerenként kell kiszámítanunk. A biológiai és matematikai-statisztikai feltételek figyelembevételével meghatározhatjuk mindegyik termelési függvény maximumát (amelynek rendszerint több mellékfeltételt is ki kell elégítenie) és ezzel a ráfordításoknak azt a szintjét és szerkezetét, amely az adott viszonyok között a ráfordítások legnagyobb hatékonyságát nagy valószínűséggel biztosítja. Az erőforrásoknak ezeket a , kombináoióit az ipari technológiák mintájára többé—kevésbé fixnek tekint-?

hetjük, természetesen mindenkor meghatározott körülményekre vonatkozó érvénnyel. Ilyen módon elég jó közelítésben biztosítjuk a konstans hozadék feltételeit a maximális hatékonyság üzemági szintjén. ,

Az állattenyésztésben a legkedvezőbb tápanyag—arányok meghatározá—

sán túlmenően még egy feladatot kell megoldani: a tápanyagszüksé'glet leggazdaságosabb módon való fedezését. Ez a minimum—feladat figyelembe veszi a különböző takarmányfélék termelésének saját üzemben számba- jövő változatát és az abraktakarmányoknál, valamint a szénánál a Vásárlás lehetőségét is. Ilyenformán minden állatfajra kétféle optimumszámítás - készül: az egyiknél minden takarmányfélét önellátás útján biztosítanak _az egyes termőhelyek, a másiknál az abrakot és a száraz szálastakarmányt vásárolják és csak a zöldet és az egyéb lédús takarmányt termelik maguk.

Ilyen feltételek mellett kell meghatározni a korcsoportonként egy számos—- állatra vonatkozó optimális takarmányf—elhasználási normákat, amelyek egyfelől megfelelnek a biológiai követelményeknek, másfelől az adott költ-

ség- és árviszonyok mellett a leggazdaságosabb megoldást jelentik. ,

Az egyes üzemágak ilyen jellegű elemzése hatalmas munkát kíván, de mégis összehasonlíthatalanul kevesebbet, mintha a sok lehetséges változatot mind figyelembe kellett volna vennünk a további, úgyszintén nagyvolu- menű számításoknál. A kevésbé hatékony technológiák termőhelyi szinten való kiszűrése alapfeltétele annak, hogy a termeléselhelyezés nagy felada- tát nagyteljesítményű elektronikus számítógépeken is meg lehessen oldani.

Azt pedig, hogy a különböző változatok milven arányban kerüljenek be az egyes termőhelyek termelési tervébe, az alábbiakban leírt eljárások segít-,,

ségével dönthetjük el.

e) A teljes ráfordítási (inverz) matrixok

Az árutermelési feladatok teljesítésén túlmenően a termelőapparátus—

nak a saját reprodukciójáról is gondoskodnia kell, hogy továbbra is részese maradhasson az újratermelési folyamatnak. A gazdálkodási rendszer és az

A MEZÖGAZDASAGI TERMELÉS TERULETI ELX-HELYEZÉSE 1237

alkalmazott termelési technika számos indirekt összefüggéssel fűzi össze egy ,üzem keretében azokat a tevékenységeket is, amelyeknek semmiféle köz- vetlen kapcsolatuk sincsen egymással. A gazdálkodási rendszer és a terme-—

lési technika tehát meghatározza az üzemágak közti anyagáramlást.

A termelési folyamat anyagfelhasználását két csoportra bonthatjuk, aszerint, hogy a mezőgazdaságból származik-e, avagy más népgazdasági ágakból (az importot is beleértve). A bruttó termelési feladat attól függ, hogy a gazdálkodási

rendszer milyen mértékű belső forgalmat ír elő egy—

ségnyi mennyiségű árutermelési feladat mellett az üzem számára. Ezért az egyes termőhelyeknél figyelembe veendő változatokat két csoportra oszt- juk, aszerint, hogy a mezőgazdasági eredetű anyagfelhasználás önellátás- ból származik—e, avagy más termőhelyek árutermeléséből igénylik. Az első esetben az

újrafelhasználásra vonatkozó közvetlen ráfordítási mátrixot B- vel, a másodikban B'—vel jelöljük. Ennek folytán az inverzeket is meg—

különböztetjük: az egyik csoporté lesz (E—B)—1, másiké (E—B')—1. Hasonló-—

képpen járunk el az árutermelés (nettó kibocsátás) vektoránál is, amely két részvektorból tevődik össze:

rozr—i—r'.

Következésképpen a teljes és az árutermelés összefüggését az alábbi formu—

lával fejezhetjük ki:

g : ,(E—B)—1 . 1- —,L (E— B')—1 r'.

Minthogy a nemlineáris termelési függvényeknél is az analizis mód—

szereivel fix ráfordítási szerkezetet határoztunk meg (termeléstechnikai optimum), nincs akadálya a lineáris formulák alkalmazásának.

d) A lokációs matrix első része: az erőforrások vektora és a. termeléstechnikai együtthatók

A fent leírt inverzek azt a célt is szolgálják, hogy segítségükkel meg—

határozhassuk az egységnyi termékhez szükséges ráfordításmennyiséget az alapvető erőforrásokból, mint amilyen például a termőterület, a munka—

erő, az állatférőhely, a gépkapacitás stb. A különböző gazdálkodási rendsze—

rekben figyelembevett termeléstechnikai optimumok megadják, hogy vala—

mely termék egységnyi tömegéhez a legnagyobb hatékonyság mellett a különböző erőforrásokból milyen mennyiségekre van szükség. Az inverz oszlopai pedig arról tájékoztatnak, hogy valamely termék egységnyi áru—

volumenéhez különböző cikkekből mennyit kell előállítani az újratermelési folyamat fenntartása mellett. Ebből már rögtön meghatározhatjuk az egy—

ségnyi árutermék halmozott ráfordítási mutatóit termőhelyenként és gaz—

dálkodási rendszerenként. A termeléstechnikai együtthatók matrixát szin-—

tén két részre tagolhatjuk: A —val jelöljük azt a részét, amely az önellátásból történő

újrafelhasználásra vonatkozik és A'—ve1 azt, amelyiknek a kompo- nensei a más termőhelyek árutermelése felé irányuló igényeket tükrözik.

Az egyes termőhelyekre vonatkozó együtthatók szubmatrixokként lépcső—

zetesen helyezkednek el egymás alatt, a fődiagonálist követve.

Az erőforrások vektorát b-vel jelöljük. Összetevői közt van termőhe- lyenként a földterület, a munkaidőkapacitás havi megoszlásban a főidényre (május—október) vonatkozóan és a megépített állatférőhelyek. A beruházási kapacitást, a gépeket és a fontosabb anyagokat (például a műtrágyát) köz- ponti rendelkezési alapként, egy tételben célszerű megadni.

1238

SEBESTYEN JÖZSEF

Az erőforrások a termelési feladat felső határát jelentik, tehát ster—- meléselhelyezésnek ezt a feltételét a következőlegyenlőtlenség formájában

írhatjuk fel: _ ' , *

b ; Ar %— A'r'.

Ez a képlet azt tükrözi, hogy csak akkora termelési volument irányozhatunk elő, amekkorát az erőforrásaink lehetővé tesznek (ez az irreális tervezés ' lehetőségének kikapcsolását jelenti a termelési feltételekkel való ellátá??—

vonatkozásában).

e) A lokációs matrix második része: az árutermelésre vonatkozó együtthatók Ez a vízszintesen elnyúló szubmatrix a népgazdaság által igényelt, ' árutermékekre vonatkozik: annyi sora van, ahány elemből áll az ro vektor.

A termőhelyek önellátásra vonatkozó oszlopaiban nincsenek negatív ada- tok. Ott azonban, ahol a más területek árutermelése felé irányuló igények jelentkeznek (az A'-csoportba tartozó oszlopok esetében), negatív előjelű együtthatók jelzik, hogy valamely termőhelyen milyen mennyiséget igényel egy üzemág az egyes ágazatok bruttó árutermeléséből a saját egységnyi árutermékének előállításához. Magától értetődik, hogy ha valamely termék árutermelés szempontjából számbajön egylspecializált termelési szerkezet—4, ben, akkor a sajátmagára vonatkozó sorban csak pozitív együtthatóval sze—'

repelhet. a ,

Ez a szubmatrix ellenkező irányú egyenlőtlenséggel kapcsolódik a nettó kibocsátásnak a népgazdaság árutermék—igényét tartalmazó vektorához:

r., § Cr —i— C'r',

illetve egyenlőség formájában felírva, a z, segédváltozókkal bővítetten:

ro : Cr %— C'r' —- Zr".

A Zr" szorzat azt az árutermék-mennyiséget jelenti, amelynek előállítására - az erőforrások a népgazdaság követelményein túlmenően még lehetőséget adnak.

f) A célfüggvény

A célfüggvény gazdasági tartalma egyaránt lehet a mezőgazdaságban megtermelt nemzeti jövedelem, avagy a többlettermék _(a népgazdasági nettó jövedelemnek a mezőgazdaságból származó része). Ennek a paramé—

terei is kettősek: az inverzek kétféle típusához igazodnak. Az i*-gal jelzett sorvektor—rész az újrafelhasználás tekintetében önellátó változatokra vanm:—

kozik, míg az i"* komponensei azt mutatják, hogy a specializálás következ—

tében az újrafelhasználás céljából máshonnan beszerzett mezőgazdasági ter-—

mékeket mint költségtényezőket bekerülési áron vettük figyelembe, a Vétel- árat az átlagos szállítási költséggel megnövelve.

A célfüggvény felírt alakja a következő:,

y:i*r—l—í'*r'.

(Megjegyezzük, hogy előfordulhatxolyan eset is, hogy az Optimumszá—

mítás eredményeként egyes termőhelyeken meglevő épületkapaeitások

kihasználatlanul maradnak. Ha nem lehet valamely másodlagos hasznosí—

tásra módot találni, akkór —- ha még nem amortizálódtak —— az ilyen építé mények kamatát és az esetleges fenntartási költSégeket le kell vonni az

A MEZÓGAZDASAGI TERMELÉS TERULETI ELHELYEZESE

1239

optimális táblázat által mutatott célfüggvény-értékwl. Hozzá kell azonban tennünk azt is, hogy a műszaki fejlődés természetéhez tartozik, hogy az el—

avult termelőeszközök kikapcsolódnak a termelési folyamatból és az ilye- neknek a fentartására fordított erőt esetleg más, hatékonyabb kapacitások létrehozása elől elvonni csak kivételes esetekben lehet indokolt.)

A táblázat utolsó sora az ún. másodlagos célfüggvény, amely paramé- ter-ekként a C,C' és z elemeinek oszloponkénti összegét és az'ro oszlopvek—

tor komponenseinek összegét tartalmazza. Ennek a sornak kell zérussá vál—

nia ahhoz, hogy az alapvető feladat teljesüljön. Ha még folytatni lehet a számítást, akkor már a mezőgazdaság árutermelési kötelezettségét megha——

ladó, túlteljesítést jelentő tervfeladatok területi elhelyezésére is sor kerül.

(A tartalékképzés szempontjából ez egyáltalán nem elhanyagolandó lehe—

tőség).

g) *A teljes matematikai modell

A részletek ismeretében most már felírhatjuk a teljes modellt is:

y : (i Jr r a'- i' r') amax: ha

roÉCT'l'CI';'

("I'—HI)

bgAr—l- A'f'

ria;

'Igoés

* az(E—BrI—r—z—(IS—3744"

Az optimumszámítás eredményeként kapott árutermelési vektor meg—

felelő komponenseivel szorozva az egyes inverzeket, az utolsó formulából következően megkapjuk az egyes termőhelyek és az egész mezőgazdaság teljes termelési tervfeladatát. A Cr % C' r'szorzatösszeg alapján az áruter- melési feladatokról, az Ar —f— A'r' kifejezés segítségével az erőforrások

lehető legkedvezőbb területi és ágazatok közti elosztásáról, az i* 7 4— i'* r egyes termőhelyekre vonatkozó elemei útján pedig az illető termőhelyeken előállított nemzeti jövedelem, illetve többlettermék mennyiségéről tájéko—

zódhatunk.

Az alábbiakban példaként bemutatjuk — hipotetikus adatokkal kitöltve

—— az optimumszámítás induló táblázatát, könnyebb érthetőség kedvéért csak két termékre és két termőhelyre, valamint két gazdálkodási rendszerre vonatkoztatva :

Kx 1 31 1 Ko 1 Ez 1 KI a 31 2 Ez 2 Ez ') Z1 Z2

FX ... 1 1 0 0 0,8 (LS O 0 0 O

MI ... 6 20 O O 4 15 0 0 0 0

Ez ... 0 0 1 1 0 0 1,7 0,6 0 0

M2 ... 0 o 5 10 o 0 3,5 6 o O

P ... 8 12 6 9 7 10 5 7 0 0

*K ... 12 0 16 0 12 —3 16 ——2 ——-—1 o

*B ... 0 100 0 120 ———5 100 —6 120 0 ———-1

Y ... 1500 2000 1800 2500 1480 1950 1850 2400 0 0

*K 4— *B ...

12 100 16 120 7 97 10 118

_] ——1

1240 SEBES'I'YEN JÓZSEF

K—val és B-vel a termékeket jelöltük. Az index első eleme a termőhely száma, a második elem pedig azt mutatja, hogy az újrafelhasználásra kerülő, , ; termékmennyiséget saját üzemben, önellátó módon termelik-e meg (1), illetve más termőhelyek árutermeléséből igénylik (2). F1 és F2 a termőterü—

letet, M1 és M 2 a munkaerőt jelenti az egyes termőhelyeken, P pedig a köz- ponti rendelkezés alatt álló, a felhasználás hatékonysága szerinti szétoszt—

ható erőforrásokra utal. *K és *B a népgazdaság árutermék-igényét (a;

nettó kibocsátást) tartalmazza. Y a célfüggvény értéke (az induló táblázat- ban 0), a (*K 4— *B) összeg pedig az ún. másodlagos célfüggvényt jelenti.

Természetes, hogy akárhány termékre és akárhány gazdálkodási rend—

szerre általánosítható a modell, de az induló táblázat —— és vele a számítás ' sok tömege — csak méreteiben növekszik, a szerkezet a legnagyobb matrix

esetén is ugyanilyen.

v. A MODELL NÉHÁNY PROBLÉMÁJA

1. A szállítások kérdése

A modellt nézve feltűnhet, hogy a szállításra csak kis részben és ott is közvetve vonatkoznak formulák (az i'* paraméterei útján). Ez is csak .a más termőhelyekről igényelt és újrafelhasználásra kerülő termékmennyiségeket érinti. Mivel az optimumszámítás idején még nem tudjuk, hogy valójában melyik termőhely lesz a feladó és melyik az átvevő ezeknek a tételeknek az esetében, így a szállítást nem programozhatjuk, hanem —— jobb megoldás híján —— az átvevőként figyelembejöhető változatokat az átlagos szállítási költséggel terheljük. Ha már megvan a termeléselhelyezés, akkor ezeket a szállításokat a disztribuciós módszer segítségével lehet célszerűen meg-

tervezni. '

A központi rendelkezésű erőforrásokat a felügyeleti szervek a tárolási helyekről ugyancsak a disztribuciós módszer felhasználásával juttathatjak el a leggazdaságosabban a felhasználás helyére.

A megtermelt árumennyiségek szállítására semmiféle utasítást nem tartalmaz a modell, noha a kapitalista lokációs elméletek mindegyikének lényeges részét alkotja a megtermelt áru piacraszállitása. Szocialista viszo—

nyok között azonban felesleges ezzel a feladattal terhelni a termelőappará—

tust, amelynek működési körén ez egyébként is kívül esik. A felhasználási helyre való továbbítást már az átvevő kereskedelmi szervnek kell megter- veznie (itt is a programozás disztribuciós módszere adja a legjobb

megoldást),

2. Az adatigény

A leírásából látszik, hogy igen részletes adatszolgáltatáson kell nyugod—

nia ennek a termeléselhelyezési módszernek: cikkenkénti önköltségszámí—

tás szükséges hozzá, ami viszont akönyvelés iránt támaszt fokozott igénye- ket. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy ilyen célok nélkül is alig kisebbek az üzemek számvitele iránti követelmények, akkor egyáltalán nem tarthat—

juk soknak az adatszolgáltatás/többletet. (Inkább a számviteli rendszer alkalmassátételéről van szó!)

Az adatszolgáltatók számával kapmolatban jelent inkább megnöveke- dett igényeket ez a módszer. Elvileg minden üzem adatára szükség volna,

A MEZÓGAZDASÁGI TERMELÉS TERULE'I'É ELHELYEZÉSE 1241

de ez egyrészt jóideig még kivihetetlen, másrészt a feldolgozókapacitás is hiányzik hozzá, továbbá reprezentáció segítségével is elég jó közelítő meg—

oldáshoz juthatunk. Az állami gazdaságok és jól kiválasztott 6—700 termelő—

szövetkezet költségszámítási anyagával olyan reprezentatív adatbázishoz juthatnánk, amelynek az országos adathalmaztól való eltérése aligha lenne nagyobb a teljes adatfelvétel esetén a mérési és könyvelési hibákból adódó torzulásoknál. A vizsgálati anyag reprezentatív voltát a Központi Statiszti—

kai Hivatal könnyen ellenőrizhetné. (Ha esetleg 1000 üzem adatának felvé—

tele és feldolgozása túlzott kívánságnak látszik, akkor nem árt emlékeze—

tünkbe idézni a nyugat—európai országok üzemi adatbázisát, amely az adat- szolgáltatók tizezreit foglalja magában. Pedig ott ilyen feladatról nincs is szó!) Ilyen adatszolgáltató hálózatot 4—5 év alatt ki lehetne építeni.

3. Az adatfeldolgozás

Csak nagyteljesítményű elektronikus számítógépek segítségével lehet—

ne siker reményében belefogni ilyen feladat végrehajtásába: ellenkező esetben az adatok tömegétől eltekintve sem lehetne megfelelő pontossággal végezni a megalapozó számításokat (például a bonyolultabb típusú termelési függvények paramétereinek meghatározását.) Még nagykapacitású igépek esetén sem biztos, hogy egyetlen menetben lehetne megoldani az optimum—

feladatot: valószínű, hogy valamely szempontból homogén területeket kellene az első lépcsőben egységül választani és a második menetben egyen—

ként ezek határain belül is el lehetne végezni a termelési feladatok elosz—

tását. Nem kétséges, hogy az ilyen lépcsőzetes megoldás egyfelől csökkenti a pontosságot, másfelől Viszont éppen ez teszi lehetővé, hogy az abszolút optimumot ugyan csupán megközelítő, de a jelenleginél mégis jóval ész- szerűbb és hatékonyabb területi és üzemi tervezési módszert eredményesen felhasználjuk.

4. A gyakorlati hasznosítás lehetőségei

A jelenlegi körülményeket alapul véve, egyelőre csak az állami gazda—

ságoknál látszik lehetőség a közeljövőben való alkalmazásra. Itt ugyanis megvan az egész szektor részére egyben megadott feladat, amelyet fel kell osztani elég nagyszámú termelőegység között. Itt lehet a leggyorsabban megteremteni a megfelelő adatbázist a számviteli apparátus segítségével és itt van olyan szakembergárda is, amelynek segítségével a siker reményében lehetne megkísérelni az egyes termőhelyeknek (üzemeknek) a termelés eredményét befolyásoló összes fontos tényező (a természeti, közgazdasági, üzemgazdasági és technológiai feltételek) szempontjából való értékelését.

Az alkalmazás másik lehetősége — az országos méretű termeléselhe—

lyezés problémáján túlmenően — az értéknek mint társadalmilag elismert költségszintnek a közelítő meghatározása olyan típusú optimális lokáció esetén, amelynél a társadalom szükségletei által meghatározott termék—

volumen előállításához szükséges társadalmi munkaidő-felhasználás (élő- és tárgyiasult munka formájában) az adott viszonyok között lehetséges mi—

nimumra csökkenthető. Nem kétséges, hogy ez az általánosabb érvényű megoldás, amelynek eredményeit sokoldalúan lehet hasznosítani a gazda-

1242 SEBESTYÉN: A mszoenznnssex TERMELÉS mennem Efm,ymz§s$_ a

sági tevékenység állami irányításában. (Az erről szóló beszámoló rövidesen

megjelenik.) , * ,

Természetesen felmerülhet a kérdés: vajon kifizetődik-e, ha ilyen nagyvolumenű munkára vállalkozunk. Azt, hogy ténylegesen mennyivel, növekedne a nemzeti jövedelem és mennyivel nőne a ráfordítások hatá-—

konysága, előre megbecsülni temészetesen nem lehet. Hozzávetőleges tájé—

koztatásként azonban hivatkozhatunk egyes üzemekre vonatkozó számítások eredményeim.1 Ezek ugyanis azt mutatják, hogy a megvizsgált esetekben az üzemek jövedelmét az adottságoktól függően néhol 40, máshol 100 százalék-_—

kal lehetett volna növelni a meglevő erőforrások felhasználásával, a terme?

lési szerkezetnek a termelés feltételeihez való hozzáigazítása, az adott viszonyok között célszerűnek bizonyuló specializálás útján.

IRODALOM

Brinkmann, Th.: Economics of the Farm Business. University of California Press. Ber—

keley. 1935.

Csernokolev, T.: A mezőgazdasági termelés elhelyezésének, specializáiásának és rajo- nizálásának néhány kérdése Bulgáriában. (Előadás a prágai konferencián, 1958.) _ .

Dunn, E. s. Jr.: The Location of Agricultural Production. University of Florida Press.

Gainesvilie. 1954. - '

Dziedzic, F.: A varsói Agrárgazdasági Intézet (Institut Ekonomiki Rolnej) igaz atója. Irá—

nggglsiával nagyszabású megalapozó munka folyik, melynek eredményeit a közeljöv _ n publi—

k .

Evidei Ferenc—Csete László—Márton János: A termelési körzetek és a specializáció a mező- gazdaságban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 1959.

Dr. Görög László: Magyarország mezőgazdasági földrajza. Tervgazdasági Könyvkiadó.

Budapest. 1954.

Hamernik, F.: A komplex mezőgazdasági termelési területek meghatározásának alapvető módszerei. (Előadás a prágai konferencián, 1958.) _

Isará, W.: Location and Space Economy. John Wiley and Sons. New York. 1956.

Lefeber, L.: Alloca'cion in Space. North — Holland Pubi. Co. Amsterdam. 1958.

Lösch, A.: The Economics of Location. Yale University Press. New Haven. 1954.

Magyary Zoltán—Reichenbach Béla: Magyarország mezőgazdasági politikájának alapvetése.

I. A szántóföldi termelés üzemi tájai. Budapest, 1942. '

Mezőgazdaságunk irányításának alapjai. Szerk. Beke László. III. kiadás. Budapest, 1941.

M kgbolenszkij, K.: Razmescsénie i szpecializacija szellszkogo hozjajsztva SzSzSzR. Szel'hozgiz,

osz a. 1958. ,

Pascovschi, V.: A tervszerű mezőgazdasági tájtermelés néhány módszertani kérdése: Nem- zetközi Mezőgazdasági szemle, 1957. évi 2. sz.

Piskacek, V.: Az állami tervfeladatok rajononkénti elhelyezésének alapvető kérdései. (Elő- adás a prágai konferencián, 1958.)

Rübensam, E.: Mezőgazdasági termelési övezetek és termelési tipusok a Német Demokra- tikus Köztársaságban. Nemzetközi Mezőgazdasági Szemle, 1957. évi 2. sz.

Skíbinski, L.: Wsprawle kryteriów podzial Polski na regiony rolnicze. Gospodarka Pla—

nowa. 1957. évi 10. sz.

Thünen, !. H. v.: Der isolierte staat in Beziehung auf Landwirtschaft und Nationalökono-

mie. Berlin, 1815. _

Tulupnikov, A.—Batova, N.: A zónánkénti mezőgazdasági gazdálkodási rendszerek tudo- mányosan megalapozott irányelveinek kidolgozása. (Előadás a prágai konferencián, 1958.)

Werner, K.: A mezőgazdasági termelés kooperáiáSa "és specializálása a Német Demokra—

tikus Köztársaság szocialista mezőgazdasági üzemeiben. (Előadás a prágai konferencián, 1958.)

1 Lásd: Optimumszámítások a legkedvezőbb termelési szerkezet meghatározására. (MTA Mezőgazdasági Uzemtani Intézete, 19. ,sz. kiadványa.)