M U V É S Z E T
KBT KRITIKA A DÖM TÉRI HAMLETRŐL
MONUMENTÁLIS ZÁRT VILÁG
Sokan aggódva látták a Szegedi Szabadtéri Játékok 1967. évi műsortervében a Hamletet. Tény, hogy e játékok eddigi műsoraiban túlnyomórészt olyan m ű v e k (drámai és zenedrámai) szerepeltek, amelyek rendezés, színészi-énekesi játék, elő- adás szempontjából monumentális koncepciót, stílust s a produkció során a monumentalitás hatásának kiváltását követelték, sok szereplőjükkel, h a t a l m a s tö- megjeleneteikkel, óriási térformáikkal. Divatos esztétikai kifejezéssel azt m o n d h a t - nánk, hogy a Dóm téren színre vitt alkotásokra és a belőlük kibontakozott pro- dukciókra az extenzív totalitás volt jellemző, persze a drámai inkomplettség, tömörítés, képekbe, jelenetekbe való szorítottság határain belül. Nos, az egyik aggály éppen ezzel kapcsolatban adódott: Köztudott, hogy a Hamlet n e m való óriási színpadra, monumentális méretű szabadtéri színpadra meg éppen nem, bo- nyolult filozófiai-etikai és politikai problematikája, cselekménye, rendkívüli in- tenzitású lélekábrázolása, többnyire zárt, kisméretű térformái következtében.
(Tévedések elkerülése végett: E jellegzetességek együtt teszik problematikussá a Hamlet szabadtéri előadását!) Lehet a Dóm téren színre vinni Shakespeare e m e remekét — mondták a tamáskodók —, nemes, szép vállalkozás, népművelési s z e m - pontból pedig rendkívül hasznos is, de minek, mikor e vállalkozásnak a m ű i m - manens értékrendszere, s t r u k t ú r á j a teljesen ellentmond?
Az sem volt sohasem elhanyagolható szempont a Játékok történetében, hogy az itt színre kerülő művek előadásának egyik s legmonumentálisabb szereplője — kulisszája, ha úgy tetszik — a dóm, s ettől a most m á r Európa-szerte híres h á t - tértől, hatáselemtől nem lehet a tervek készítése közben, valamint a rendezés és a játék folyamatában eltekinteni. Annál inkább nem, mert a világhírű példák, a dubrovniki, salzburgi szabadtéri előadások, vagy a szerényebb hazai test vér vállal- kozás, a gyulai várszínház produkciói a környezet szereplő-jellegét túlnyomórészt figyelembe veszik. (Nem akarunk mindenáron bölcsnek mutatkozni, de az is tény, hogy ha nem játszatják az említett fesztiválokon a környezetet, rögtön felzendül a protestáló kritika szava, s kritika ide, kritika oda, ellentétek, ellentmondások ke- letkeznek a darab és a környezet, a rendezés és a szcenikai tervezés stb. között!) így az aggályokat az is táplálta, hogy miképpen a d j a m a j d a dóm a Helsingörbep történtek hátterét, mennyiben lehet felhasználni legalább a hatalmas t e m p l o m
Sziluettjét a szcenikai tervek elkészítésénél és megvalósításánál?
Nem kívánunk feleleveníteni meghaladott vitákat és kritikai szempontokat, amelyek a tavalyi Tragédia-rendezés körül gyűrűztek és uralkodtak, legkivált- képpen pedig nem óhajtunk ízléstelen célzásokat tenni ezekre. Pusztán a törté- nelmi igazság kedvéért jegyezzük meg, hogy a k a d t a k n e m kevesen olyanok is, akik egyszerűen a rendezőtől, Vámos Lászlótól féltették a produkciót, igazában véve a Hamletet. E nagy fantáziájú s immáron külföldön is ismertté vált ren- dező — figyelembe véve a közönség jelentékeny részének kulturális színvonalát (s ezt korántsem arisztokratizmusból mondjuk, i n k á b b a szabadtéri játékok szer- vezőinek információira támaszkodva — filozófiai revüt csinált a Tragédiából. H a - sonló felfogásban rendezték m á r Madách halhatatlan m ű v é t a Tragédia előadásai- n a k története folyamán, s az ilyesfajta rendezés mindig egy adott kór és közön- ségének igényeit is szolgálta. Vámos nyilvánvalóan a r r a gondolt, hogy a T r a - gédia sok-sok gondolata, filozófiával való telítettsége erőteljes, hatásos képi á b - rázolást, felfokozott hatású, ötletgazdag, .maradandó nyomot hagyó látványosságot kíván, s nem vitás, hogy elképzelésének megvalósítása közben túlzásokra is ragadtatta magát. Mindenesetre vállakózása olyan próbálkozás volt, amely tisz- teletet érdemel, éppen a kísérlet színhelyének — m i n t m á r mondottuk — közön- ségigényének figyelembe vétele miatt. N e m lesz-e a Hamletből is ilyen történelmi '942
revü — tették fel a kérdést a különben többnyire tiszteletre méltó alapállásból vi- tatkozók —, s bizonygatták jó előre, hogy ennek az elképzelésnek a m ű jellege, szerkezete stb. teljesen ellentmond.
Vámos közben mintegy előtanulmányokat folytatott szegedi Hamlet-rendezé- séhez a mű hannoveri színrevitelével. Az elmúlt év őszén e német színházban tu- lajdonképpen a Madách Színház emlékezetes és Európa-szerte híres Hamlet-elő- adás eredményeit fejlesztette tovább. A honi kritika nem nagyon figyelt fel erre a külországi rendezésre, pedig a hannoveri produkció több tendenciája, törekvése a mostani szegedi eredményeket is magyarázza. (Annak figyelembevételével mond- j u k ezt, hogy t u d j u k : a németországi kőszínházi előadás, a német hagyományok tiszteletben tartása és a német közönség igénye szintén sajátos koncepciót és megoldást követelt.) „Ez a Hamlet a legemberibb, amit én valaha láttam" — írja a hannoveri előadás egyik német kritikusa, Gerhard Schüler. „Vámos a. szöveget engedi játszani — í r j a Wolfgang Tschechne —, és nem ő játszik a szöveggel."
Ugyancsak ő állapítja meg, hogy a magyar rendezőnek „csodálatra méltó érzéke van a lélektani mozzanatok színészi megjeleníttetéséhez. Ez a megindító lélek- ismeret a legnagyobb és lenyűgöző többlete az előadásnak". Wolfgang Schlüter azokkal száll vitába, akik hosszúnak t a r t j á k az előadás időtartamát: „A megsza- kítás nélkül egymásba kapcsolódó jelenetek közben nem akadtak ún. holtpontok (külön elismerést érdemelnek ezért a kosztümös díszítők és műszaki apparátus többi tagja). Vámos rendezésében minden a legtökéletesebben összekapcsolódik: az udvari, tumultus és a melankolikus egyedüllét, a drámai erő, amely a végén őrjön- géssé fokozódik és a monológok szemlélődő csendessége, a hangos vagy csak egé- szen halkan elejtett élcek, megjegyzések és a finom érzékenység." Ezek a kritikai megállapítások a r r a utalnak, hogy Vámos hannoveri rendezése nem a dekorati- vitás, a sokszor fárasztó ötletgazdagság jegyében született meg, hanem — mintegy a budapesti rendezés eredményeit továbbfejlesztve — az intenzív totalitást szolgálta.
Nos, talán éppen a hannoveri rendezés folytatásaképpen mutatis mutandis, Vámos a Dóm téren valami egészen mást produkált, mint amit a színházi közvé- lemény jelentékeny része várt tőle. Mindenekelőtt konstruált — Székely László közreműködésével — egy zseniális színpadképet: Nagyobbrészt érintetlenül hagyta a dóm homlokzatát, s ezzel biztosította a vöröslő falak, a két hatalmas torony, e lándzsaszerűen égnek meredő épületrészek komor, fenyegető hatását. A színpadon óriási bástyatornyokat helyezett el, barnás-vöröses, rusztikázott felülettel ellátva, amelyekkel a legváltozatosabb térformákat biztosította, felhasználva a modern távközlési technika legújabb vívmányait. E tornyok felfokozták a tornyok adta fé- lelmetes hatást, s minden néző számára azonnal és félreérthetetlenül szimbolizál- t á k a helsingöri környezet börtönjellegét, terrorhangulatát. Nem engedett a dekorativitás csábításának a bútorzat megtervezésénél sem. Kevés, nagyméretű, végsőkig stilizált bútort helyezett el az intimebb környezetben játszódó jelene- tekben, s ezek — tréfásan szólva — már éppen hogy csak bútorok, viszont ko- mor dísztelenségükkel, dúrván kiképzett jellegükkel, kort is alig jelző motívumta- lanságukkal jól kapcsolódtak a dán királyfi börtönét jelképező bástyákhoz, s itt jegyezzük meg, hogy egyúttal azt a szcenikai tendenciát is képviselték, amely még mindig ritka a mi sokszor túlságosan is agyondíszített, túlzsúfolt magyar szín- padjainkon. (Ez alól különben a szegedi szabadtéri játékok színpadképének több- sége sem kivétel!) Mindehhez párosult még Vámos ama törekvése, hogy lehetőleg minél kevesebb dekorativitás, teatralitás nyilvánuljon meg a totál-jelenetekben;
lemondott a nagy tömegek mozgatásáról, s csak a r r a törekedett, hogy a szabadtéri színpad által nyújtott nagyobb lehetőségek a szöveget, a játékot, a gondolatot szolgálják. Monumentális zárt világot teremtett így meg a tragédia méltó keretéül, teljesen ú j elgondolással és szcenikai koncepcióval ugyanazt a zárt világot, amely a budapesti és a hannoveri előadásnál megvalósult. „Hamlet világképének forra- dalmisága — írja Arnold Kettle A Hamlettől a Learig című tanulmányában — a b b a n áll, hogy ő a zsarnokságot, gyilkosságot, embertelenséget nem csupán s a j n á - latos visszaélésnek látja, hanem a dán királyi udvar törvényszerű gyakorlatának és lényegének, nem csupán egy elfogadható társadalom foltjainak, hanem egy olyan életforma szerves részének, amely immár elviselhetetlen a számára." Ezt a fő gondolatot fejezi ki nagyszerűen Vámos László szegedi Dóm téri Hamlet-szín- padképe, amelyet az utóbbi évek egyik legkiválóbb szcenikai megoldásának tar- tunk, korszerű eszköztelensége, nagyvonalúsága, a környezethez kitűnően alkal- mazkodó jellege, a mű eszmei mondanivalóját, hangulatát, világát tökéletesen ki- fejező volta miatt. Ügy gondoljuk, hogy ez az a szcenikai tendencia, amelyet az elkövetkező években követni kellene, természetesen mindig alkalmazkodva a
kérdéses m ű struktúrájához, gondolatvilágához.
A jól sikerült színpadkép tiszta, puritán játékra inspirálta a Madách Színház '943
különben is jól összeszokott együttesét. S itt is meg kell jegyeznünk v a l a m i t : E sorok írója nagyon sok nyári produkciót látott — m á s u t t is — mind a m ú l t b a n , mind a jelenlegi nyári időszakban. Valamennyinek közös problémája, m o n d j u k meg őszintén, h i b á j a is volt a kevés próbából eredő összeszokottság, érettség h i á - nya. A szegedi Hamlet nem indult ilyen hendikeppel: Egy nagy szériában, m a g y a r viszonyok között szokatlanul nagy szériában játszott előadást kellett á t p l á n t á l n i egy monumentális színpadra — s ez m á r eleve biztosította a színészek j á t é k á n a k stílusbeli összehangoltságát, az alakítások egyenletesen jó színvonalát. Ezért is le- hetett a Dóm téri közönség s z á m á r a a szabadtéri Hamlet zavartalanul nagy él- mény, hála persze a kitűnő technikai felkészültségnek. Mindössze annyi a m e g - jegyezni valónk a színészi játék általános értékelésével kapcsolatban, hogy az ö n - nön hangszerének, o r g á n u m á n a k szabadtéri színpadra való áthangszerelése • n e m mindenkinek sikerült — s ez egy kicsit az első aggályra utal —, csak a k i t ű n ő Gábor Miklósnak, az alakítását lényegesen továbbfejlesztő A j t a y A n d o r n a k és a z örökifjú Kőműves Sándornak. Gábor Miklós — akinek beszédkultúrája k ü l ö n b e n is legkiválóbb kortárs-színészkollégái közül, o r g á n u m a is a legszebbek közül való
— virtuóz módon töltötte be hangjával az egész Dóm teret, s alakítását több pon- ton még tovább is fejlesztette a budapestihez képest. Üjból Arnold Kettle t a n u l - mányából idézünk: Az a Hamlet volt ő a Dóm téren, aki „többé n e m képes é r t é k - ítéleteit és tetteit a konvencionális XVI. századbeli királyfi elfogadott premisszáira alapozni. Többé nem úgy viselkedik, ahogy herceghez illik, h a n e m úgy kezd visel- kedni, mint ember, a tizenhatodik század embere, akit átitatott az ú j h u m a n i z m u s szelleme, s felajzottak fejlődő és izgató lehetőségei". Gyötri az ellentmondás a lehetőség és a tények között, a valóság és a látszat között, s a G á b o r - H a m l e t
„dilemmája azért oly nehéz, mert világosan felismeri — s ez lelki n y u g a l m á b a kerül —, hogy neki kell helyretolnia a kizökkent időt, ha m a g a is vissza a k a r zökkenni a rendes kerékvágásba".
Mindez persze m á r a budapesti alakításban is „benne volt". Valami azonban, mint m á r említettük is, sokkal jobban sikerült, éppen ezen a szédületesen nagy, szándékosan általánosabbá tett színpadon: Gábor alakítása a régebbinél m o d e r - nebb ízűvé vált, s itt újból meg kell jegyeznünk, hogy nyilvánvalóan azért, m e r t mintegy szárnyakat, inspirációt kaphatott a korszerű színpadképtől is. Ü j b ó l A r - nold Kettle gondolataihoz térünk vissza: „Hamlet d i l e m m á j a lényegében a m o d e r n európai intellektuel d i l e m m á j a : eszméi és értékítéletei mélységes ellentétben áll- nak cselekedeteivel. Gondolkodás és cselekvés különvált, elsősorban azért, m e r t a hatalom olyan osztály kezébe került — Kettle nyilvánvalóan a polgári vagy félig polgári társadalmakra gondol! —, amelynek a felfogását minden emberséges e m - ber kénytelen megtagadni. Az értelmiség ezért m i n d gyanakvóbban tekint a h a - talomra és a cselekvő magatartásra, s fizikailag egy olyan világba vonul vissza, amely távol esik az életbevágó hatalmi döntésektől, szellemileg pedig a z eszmék és a művészet birodalmába, amelyet többre becsül a tettek világánál, és igyekszik megvédeni a cinikus célszerűség züllesztő betörései ellen." Gábor H a m l e t j e itt, Szegeden lényegesen több volt egy XVI. századi hősnél; alakítása m a g á b a s ű r í t e t t e az elmúlt századok értelmiségi vívódásainak, pokoljárásainak kínjait, gondjait, hogy aztán a mi korunkhoz, társadalmi valóságunkhoz kapcsolódva — a szó leg- egyetemesebb, de legkonkrétabb értelmében is — megkísérelje „a hajótörött emberi méltóság megmentését és a filozófiai idealizmus elvetését", rádöbbenve a r r a , hogy
„a valóságos világban cselekedni kell, ami pedig nagy emberi győzelem".
Csodálkozva láthattuk, hogy Gábor Miklós mellett éppen a két „nagy öreg", Ajtay Andor és Kőműves Sándor alakítása volt még kiemelkedő, a régebbi e r e d - ményeket továbbfejlesztő. Szokás volt nálunk régebben mintegy vén bohócnak, csacsogó-fecsegő, sima modorú udvaroncnak ábrázolni Poloniust. A j t a y jól látja, hogy Ophelia és Laertes atyja ennél lényegesebben, több, a fentebb említett t u - lajdonságok magatartásának csak erőszakosan kiemelt, felnagyított, s n e m is m i n - denben helytálló vonásai. A f ő k a m a r á s valójában „felelős személy, aki a m a g a működési területén pontosan tudja, mit c s e l e k s z i k . . . politikai machiavellista, erkölcsileg, mint ahogy Hamlet a szemébe mondja, h a l k u f á r " , borzalmat, emberi nyomorúságot és árulást képvisel. Mindent összevetve A j t a y alakításának súlya van, Poloniusa emlékezetes alakítás, s tiszta, érthető beszédével párosulva egyik legnagyobb eredménye színészi pályafutásának, kiemelkedő alakítása a D ó m téri Hamlet-előadásnak. Kőműves Sándor sírásója ízes, kellőképpen harsány, rusztikus ellenpont a komor színjáték folyamatában, orgánuma, h a n g e r e j e szinte változatlan, beszédkultúrából pedig leckét adott sok mai fiatal színészünknek. A többiek m i n d mattak kissé a m á r elemzett alakítások mellett. Lehet, hogy ez pusztán hangsze- relési probléma, nagyobb szegedi szabadtéri r u t i n n a l leküzdhető lett volna. Azt sem t a r t j u k kizártnak, bár n e m a k a r u n k bűvészkedni, s m i n d e n b e n jót látni, '944
SZEGEDIEK A GALÉRIÁBAN
A stégedi képzőművészek több éves törekvése valósult meg a közelmúltban: kollektív kiállításon mutatkozhattak be a Magyar Nemzeti Galériában. A gondosan válogatott anyag hű tükörképe a város képzőművészeti életének, bizonyítéka a határozott fejlődésnek. Mind a közönség, mind a szakmai körök elismeréssel szóltak a tárlatról, színvonala azok érdeklődését is felkeltette, akik eddig nem sokra értékelték, vagy egyáltalán nem ismerték a város képző- művészeinek törekvéseit, eredményeit.
A kiállítás értékelésére — amely egyébként Szegeden is bemutatásra kerül — s ezzel kapcsolatban a város mai képzőművészeti életének bemutatására folyóiratunk későbbi szá- maiban visszatérünk.
Cs. Pataj Mihály: Tiszahíd
SZEGEDI SZABADTÉRI JÁTÉKOK, 1967
hogy ebben is volt némi rendezői elképzelés: A modern óriássá nőtt Hamlet mellett elmosódottabbá válhatnak a mellékfigurák, s így modernebb a magány, a kínzó menekülés a tettől, a szakadék a környezet és a főhős között, a valóság és a látszat között. Mindenesetre tény, hogy Bessenyei Ferenc valószínűleg csak félig jutott még el egy újszerű Claudius-értelmezésben: Királya nem (vagy nem csak) a hagyományos „vérnősző barom", hanem (ezen túl) céltudatos, eszes, ma- chiavellista uralkodó, aki mintegy állandóan bosszúsan rácsodálkozik Hamletre, hogy miért is nem jó neki ez a gátlástalan élet. Tolnay Klári sem kívánt látha- tóan szokványos Gertrud-pózokba merevülni, királynője oldott volt, kedves és inkább riadt, mint fenséges. Figurája így modernebb lett — mintha egy mai té- májú, de ősrégi komplexust ábrázoló filmből lépett volna elő —, de egyúttal hal- ványabb is. Avar István Horatiója kedves, humanista elveket valló jó barát, joviá- lisabb és talán súlytalanabb a kelleténél, bár ez a szerep túlságosan többet iga- zán nem tartalmaz. Ophélia Vass Éva alakításában szinte még a gótikus kötött- ségek rabja, s így olyan, mintha egy későgótikus képről lépett volna elénk, elég jól alkalmazkodva a szabadtéri színpad akusztikai viszonyaihoz. Lőte Attila Laer- tese minden jóért és rosszért azonnal lelkesedő golyhó, nem éreztük annyira bi- zonytalannak, mint több kritikus kollégánk. (E fiatal színésznek, ha megtalálná önmagát, sok szép és nagy szerepet lehetne még eljátszania, hiszen igen szép orgánuma, ritka színvonalas beszédkultúrája van!)
A Dóm téri Hamlet sok mindenben példamutató előadás volt. Bizonyságot tett arról, hogy rendezőjében megvan a kellő tisztelet és korszerű lélekismeret, valamint modern szcenikai érzék, tudás és fantázia a klasszikusok színreviteléhez, de arról is, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékok prózai produkciói esetében mi le- gyen- a mérce, a követelmény^ összeszokott, nagyrészt egységes stílusban játszó színészgárda, a térnek megfelelő szcenikai elképzelés, modern nagyvonalúságra tö- rekvés szükséges, amennyiben a Hamletről vagy hozzá hasonló remekművekről van szó. Ügy tudjuk, hogy a szabadtéri Hamlet nemcsak művészi vonatkozásban bizonyított, hanem népművelési (mi így neveznénk a nagy közönségsikert) érte- lemben is. Az előkelőség kötelez, vajha a jövőben folytatódnék az itt felvázolt több sikeres, helyes tendencia a prózai művek előadásában.
BÖGEL JÖZSEF
A LÉLEK S Z Í N H Á Z Á T Ó L T Í Z E Z R E K S Z Í N P A D Á I G
Az örök emlékezetű Füst Milán, kinél jelesebben magyar irodalmár aligha értette és becsülte Shakespeare-t, nem szerette őt a színpadon. Egy előadásában, a Fészek Klubban, melyből Gábor Miklós is idéz Shakespeare és a színház című tanulmányában, így vallott erről: „...Shakespeare nekem nem színházba való."
„Lelke színpadán" értette, érezte, szerette igazán. Ott, ahol maga rendezte, ahol megállíthatta a cselekmény áradatát, és elidőzhetett egy sóhajnál, egy érzelemnél, ahol kóstolgathatta a szavakat, és méricskélhette a gondolatokat. Százszor lebukni a költő művészetének tengerébe, és mindannyiszor egy gyönggyel térni vissza.
Igaza lenne Füst Milánnak? Azt hiszem, mindenképpen. De ugyanígy igazuk van azoknak is, akik Shakespeare nélkül el sem tudják képzelni a színpadot. Mert ez- zel szemben mit olvasok Gábor Miklósnál, kinek Hamletje európai csoda? „Min- den vagy drámában az emberi szóé a színpad, ezek a szavak, maguk a szavak, megkívánják maguk körül a drámai színpad és a nézőtér terét". S bár a Don Jüan előadásával példálódzik, amit mond, áll a Hamletre is: „...nagy színpadra való;
a szűk térben befullad a szavak ereje, messzebbre céloznak."
Micsoda távolság a „lélek színházától", ettől az abszolút privát színpadtól a monstre színpadig! Azt hiszem, ezt az ellentmondást egyedül Shakespeare képes feloldani, ezt a két végletet egyedül ő tudja kitölteni. Bizonyítékért se fordul- junk kisebbhez: „Shakespeare und kein Ende" — mondja Goethe. Shakespeare maga a végtelenség.
A Szegedi Szabadtéri Játékok idei Hamlet előadásának legtöbb kritikusát az a kíváncsiság fűtötte: mi lesz ebből a tulajdonképpeni kamaradarabból? Sokan be- kalkulálták a bukást is. Pedig a színész már jóval előbb messzebbre látott. S is- mét csak Gábor Miklóshoz fordulok, aki az említett tanulmányában évekkel ez- előtt, tehát már akkor letette a garast, amikor a Dóm téri Hamlet szóba sem került: „Nem azt mondom, hogy a Hamletet »látványossá« tegyük. Nem. Itt maga a szó hordozza a látványt."
4 Tiszatáj 945
