Mindegy, hogy mit, csak ordítani

Letöltés (0)

Teljes szövegt

(1)

BERKOVITS GYÖRGY

Mindegy, hogy mit, csak ordítani

A szociológus (aki én magam vagyok, bemutatkozom, nevem Gy. Bence) azt mondta a telefonba: — Beteg vagyok, lázasan fekszem, sajnos, nem tudok elmenni. 1979-ben történt és november közepén, de már leesett az első hó Budapesten. A szociológus, olyan mint azok a szociológusok, akik bajuszosak, szakállasak, szemüvegesek, akik mintha még mindig fiatalok lennének, bár már őszülnek, ennek ellenére kopott farmerban szeretnek járni még mindig. Én most is azt mondom, forgatni kellene ott a vetítésen — folytatta a szociológus —, film a film- ben. — A szociológus ugyanis egy dokumentumfilmet készített társrendezőként (tehát hadd nevezzem magam, illetve Gy. Bencét a továbbiakban szociológus-rendezőnek), amelyet most levetítenek a film helyszínén — Istvántelken — azoknak, akikről szól — az istvántelkieknek.

— Hm — hümmögött a telefonba a másik társrendező (hadd nevezzem Namónak — legendás szűkszavúsága miatt eredetileg a Néma becenevet kapta —, mert hát mindenki így hívja, illet- ve operatőr-rendezőnek, mert operatőr lenne ez a horihorgas barátom) — hm, kár, kár — nyilvánította ki véleményét —, nagy kár, hm, szia akkor.

A szociológus-rendezőnek egyáltalán nem volt láza, betegsége sem, egyszerűen félt ettől a vetítéstől, van ilyen, tudta, hogy az istvántelkiek nem úgy látják saját magukat, ahogy ő, mint szociológus-rendező látja őket. Tudta, hogy az istvántelkiek nem képesek majd elviselni, hogy legbensőbb problémáik ilyen őszinte, kozmetikázatlan nyerseséggel, mint ebben a filmben (mert hát szokatlan számukra, ugye, gondolta Gy. Bence, ilyet még nem láthattak magyar fil- men) mutatkozzanak meg a világ előtt. Természetesen az istvántelkiek sem szeretik, ha pőrére vetkőztetik őket a nyilvánosság előtt, szolgálja akár a saját érdeküket, akár a társadalmi önis- meretet. (A fenébe is, ki szeret állatorvosi ló lenni?, kérdezte magában Gy. Bence). Azzal ugyan számolt a szociológus-rendező, még a film forgatása előtt, hogy az istvántelkiek esetleg majd később kérdőre vonják, talán meg is verik, ezt azonban elviselte volna (bizony, mert Gy. Bence elkötelezte magát az úgynevezett hátrányos helyzetűek mellett, de komolyan).

Most viszont már az is felmerült benne: egyáltalán volt-e joga filmezni őket, ha különben nem tud rajtuk segíteni, volt-e, van-e joga...

De a legfájdalmasabb a szociológus-rendező számára saját maga (sajgók, így érezte Gy. Bence), az, hogy... hogy... (hogy mi a baja, azt Gy. Bence sajnos csak nagyon homályo- san érezte — mint ahogy az imént már érzékeltettem —, de csak később, akkor is csak töredé- kesen tudta megfogalmazni).

Otthon gyötrődött tehát a szociológus-rendező, miközben Istvántelken a vetítéshez ké- szülődtek. — Azért elég gyáva vagy, nem gondolod? — jegyezte meg a felesége, aki (olyan mint az ugrándozó napsugarak, gondolta Gy. Bence) könyörtelenül férje szemébe mondta mindig a véleményét, viszont nem ítélkezett oktalanul, most is azonnal megcirógatta férje ar- cát. (De hát miért kell nekem félni azoktól, akiknek az érdekeit képviselem?, tanakodott Gy. Bence.) — Azt hiszem inkább tapintatos vagyok — válaszolta a szociológus-rendező meg- bántódva.

Igen, a legfájdalmasabb számomra, hogy még sohasem történt velem csoda, gondolta a szociológus-rendező (csodabogyó, csodacsapat, csodadoktor, csodafegyver, csodafutó, cso- dagyerek, sorolta magában Gy. Bence) és olyan csoda magányos vagyok (mint régen a falu bolondja, gondolta).

Idegei megnyugtatására a szociológus-rendező bontogatni kezdte a napi postáját (Gy. Bencére, a postai küldemények, bármilyen meglepő is, pszichoterápiás hatást gyakorol-

(2)

tak). Az első borítékból sokszorosított papírlap került elő: „Kedves barátunk... Kétségtelen, hogy az értelmiség érdeklődése a békemozgalom iránt az utóbbi években csökkent. Most azonban egy újfajta hidegháború jelei között (sic!, gondolta Gy. Bence) ügy érezzük, hogy az értelmiségieknek ismét szerepet kell vállalniuk. Nálunk a békemozgalom nem formális, hanem élő, népszerű, az embereket magával sodró mozgalom... Véleményünk szerint az értelmiség megnövekedett, méltó szerepének vállalásához..." stb. — Átadom neked, mint értelmiséginek

— nyújtotta oda a levelet a feleségének a szociológus-rendező. — Nem is tudtam, hogy mellet- tem egy ilyen nagy ember él — mondta a felesége komolykodva —, akire a béke védelmében is számítanak.

A szociológus-rendező négyfelé vágott egy ív papírt (a kézügyességem remek, így Gy. Bence), kezébe vett egy golyóstollat és elmélázott.

Vajon mit fog szólni R. Sándor istvántelki betanított munkás, ha meglátja a vásznon fe- lesége szomorú, sírós, korán megöregedett arcát, kérdezte magában Gy. Bence, s ha meghall- ja, amit mond?: „...Mikor kijöttek a tanácstól, akkor én már terhes voltam a második gye- rekkel, és hát már elég jó nagy terhem volt, beteg is voltam vele, úgy tudtam kihordani a ter- hességet, és akkor az lett mondva, hogy kizsuppoltatnak bennünket innen oda vissza, ahon- nan jöttünk, akkor megkérdeztem, hogy tulajdonképpen hova, mert hát ahonnan mi jöttünk, mink albérletben laktunk, nem főbérlők voltunk, és ott már más lakik helyettünk. És akkor azt mondták, hogy nem törődnek vele, hogy hova, de innen el kell menni. És én akkor mond- tam, hogy van kétszáz forintom, és megkérdezték tőlem, hogy minek mondtam, azért, hogy odavitessem magam, ahol lepakolok és hogy adjanak lakást, mert valahol lakni és élni kell..."

— Álljunk csak meg itt — utasította a videotechnikust a stúdióvezető a Valóság Stúdió művészeti tanácsülésén, amely azért ült össze, hogy döntsön, elfogadja-e a két társrendező filmtervét —, megjött a kávé, kanálcsörgéssel ne zavarjuk ezt a torokszorító vallomást — folytatta a stúdióvezető, alacsony, kövér, jól fejlett tarkójú férfi, aki elkötelezett valóságkutató hírében állt —, nagyon kikívánkozik belőlem, hogy hát ez baromi, óriási fogás ez a csaj, gyere- kek, szenzációs, irigyellek benneteket... fantasztikus, fantasztikus... mennyi pénz kell?, gyor- san nyilatkozzatok — jelentette ki határozottan. — Hát, még nem csináltunk költségvetést — mondta óvatosan Gy. Bence, s majd szétvetette az öröm és a siker. (Csoda történt, ujjongott a szociológus-rendező magában, velem történt a csoda.) — Szenzációs, kár, hogy nem én talál- koztam ezzel a hölggyel, nagy kár — áradozott a stúdióvezető. — Tulajdonképpen miről szól- na a filmetek? — kérdezte a stúdióvezető-helyettes kedvesen mosolyogva, kecskeszakállas, kopaszodó, középkorú rendező, akiről mindenki elismerte, hogy bizony profi. — Hát, bead- tunk egy vázlatot, tudod te is, abban benne van — mondta élénken Gy. Bence —, meg hát nézzük végig, kiderül... — Á, felesleges, nekem ennyi elég — jelentette ki a stúdióvezető-he- lyettes. (Nem vonhatod ki magad a csoda alól, mi, gondolta a szociológus-rendező.) — Szóval mit akartok ebből kihozni? — kérdezte egy szakértőnek meghívott társadalomkutató, kis vé- kony, kopaszodó férfi, még fiatal, de már főosztályvezető valamilyen tekintélyes intézetben

—, ugye tegeződhetünk? — s máris nyugtázta végtelenül nyájasan, hogy igen, persze. — Hát, ez egy sors — kezdte magyarázni önfeledten Gy. Bence —, egyeiesett ember... — Sorsból ren- geteg van, ahány ember, annyi sors — vágott közbe a szakértő —, az a kérdés, hogy ez a sors relevánsnak tekinthető-e. (Hát, ez a kérdés még fölmerülhet?, csodálkozott a szociológus- rendező.) — Filmünk témája az ehhez hasonló sorsokból... — de Gy. Bence nem tudta foly- tatni, mert a stúdióvezető-helyettes érdeklődve közbeszólt: — Nem lumpen ez a nő véletle- nül? — Ugyan — mondta tanáros fölénnyel Gy. Bence —, a lumpen az... — de most meg a stúdió elismerten legtehetségesebb tagja, egy hanyag eleganciával öltözött, megnyerő modorú, már teljesen ősz, neves rendező vágott közbe: — S hogy beszél, hogy fejezi ki magát ez a sze- rencsétlen nő! — Hát, nem egy francia entellektüel — nevetett a stúdióvezető-helyettes jósá- gosan. (Ezek most viccelődnek vagy tájékozatlanok?, tanakodott magában a szociológus- rendező.) — Gyerekek, ne vicceljetek, ez egy olyan réteg — magyarázta Gy. Bence vehemen- sen —, hogy... — De még csak nem is egy magyar entellektüel — mondta a stúdióvezető, nem

(3)

figyelve Gy. Bencére, mintha hangosan gondolkozna. Hirtelen csend ülte meg a modern iro- dai bútorokkal berendezett kényelmes szobát. Mély csend. (Milyen csoda magányos vagyok, gondolta a szociológus-rendező szomorúan és nagyon sajnálta magát.) — Tölthetek egy kis grúz konyakot? — törte meg a csendet a titkárnő, akire a jegyzőkönyv vezetését bízták, de még egy sort se írt; nagy mellének hegyes gombjai csaknem átbökték vékony fehér trikóját. — Talán nézzük végig — mondta tompán Gy. Bence. — Hát, egészségetekre — emelte fel konya- kos poharát a stúdióvezető —, a jövendő filmetekre. — Ittak. — Nézzük végig — ismételgette makacsul Gy. Bence. — Nekem ennyi elég — jelentette ki a stúdióvezető —, én megint csak azt mondom, hogy óriási ez a csaj, gyerekek, óriási, így szövegelni, s nem hazudik, nem szé- pit, egy ilyen sors, kár hogy nincs még elég rutinotok, hogyan is kell ezt megcsinálni, nagyon kár, bizony kár... — De hát nem is néztétek meg — mondta elképedve Gy. Bence. (Nem ér- tem, nem értem, gondolta a szociológus-rendező.) — Nekem nagyon antipatikus, ha valaki, mint ti is — fordult a szakértő Gy. Bence felé —, némely állampolgárunk elesettségét, tudat- lanságát kihasználja, s nevetségessé teszi ország-világ előtt. — Gondolod — kérdezte a stúdió- vezető a szakértőtől —, gondolod, hogy ez az asszony nevetséges? — így —, s a szakértő a képernyő felé bökött —, így nevetséges, így igen. — De hát... — kezdte volna Gy. Bence, de a neves rendező megelőzte: — Talán, ha előnyösebb szögből fényképezitek. — Legalább smin- keltétek volna ki egy kicsit — jegyezte meg rosszallóan a vezető dramaturg, tini cuccokba öl- tözött negyvenes hölgy, akiről úgy hírlett, hogy nagy tapasztalata és számtalan ötlete van mindig. — S milyen szűk a világa — folytatta szomorúan a neves rendező. — Nem értem, hogy miről beszéltek — zavarodott meg Gy. Bence —, nem értem. Nézzük végig. (Mit akar- hatnak?, tanakodott magában a szociológus-rendező.) — Nézd, megmondom őszintén — mondta a stúdióvezető-helyettes —, előre tudom, mit fog mondani ez a csaj, felesleges tovább nézni. — Unalmas — mondta a neves rendező keserűen —, egyszerűen unalmas. — Uncsi — csatlakozott hozzá a vezető dramaturg —, uncsi, buncsi. — A film az művészet — magyarázta a neves rendező —, amit ti csináltatok, az filmileg értékelhetetlen. — Vagyis nem művészet — helyeselt a vezető dramaturg —, ez a nő, csak úgy egyszerűen szövegel a vásznon, ez nem mű- vészet. — Igen, a művészet az más — jelentette ki a stúdióvezető-helyettes is. — Hát igen — sóhajtotta a szakértő. — Ennyire futotta a kísérleti keretből, egyetlen interjúra — jegyezte meg Gy. Bence halkan. (A csoda nálam három percig tart, gondolta a szociológus-rendező.)

— írjátok le három oldalon, hogy mit akartok — mondta a stúdióvezető biztatóan mosolyogva

—, aztán talán, talán... — Már egyszer leírtuk — mondta Gy. Bence és érezte, hogy elönti a düh. — Vegyétek figyelembe, hogy mi fontos társadalmi kérdésekkel akarunk foglalkozni — jelentette ki határozottan a stúdióvezető-helyettes. — És kritikusan, bírálóan, keményen — magyarázta még mindig mosolyogva a stúdióvezető —, a társadalomfeltárás nem lacafaca.

(Gyáva lennék?, kérdezte magában a szociológus-rendező.) — Nem nézitek végig?...

tényleg?... pedig ez fontos társadalmi kérdés — mondta Gy. Bence akadozva és habozva —, s kemény, bíráló... kritikus... — Amatőröknek látszotok — jelentette ki a stúdióvezető még mindig kedvesen mosolyogva. (A kirobbanó tehetség hiánya, sajnos, merült föl a szociológus- rendezőben és magába roskadt.) — S ha leírnánk mégegyszer, hogy mit akarunk? — kérdezte Gy. Bence s ő is mosolyt erőltetett magára. — No lám — élénkült fel a stúdióvezető —, persze hasznosítva, amit itt hallottatok, s máris elindulhatnátok a profizmus útján. — Hát akkor — s Gy. Bence érezte, megváltozott benne valami, talán a csoda most történik meg vele —, basszátok meg egymást — s most valóban felszabadultan mosolygott. (Hiába, nincs diplomá- ciai érzékem, gondolta keserűen a szociológus-rendező.) Otthagyta őket. Namó idegesen lo- holt utána és kifakadt: — Micsoda idült hólyagok!

A szociológus-rendező az arcát vizsgálgatta a fürdőszobatükörben. Néhány perc múlva kezdődik a vetítés Istvántelken. — Miért nincs neked mélyebb kapcsolatod a filmedben sze- replő emberekkel? — kérdezte a felesége, aki (olyan, mint egy margaréta virágszál, gondolta Gy. Bence) férje legrejtettebb gondolataiba is beférkőzött, de ezzel nem élt vissza, sőt, most is egy csókot nyomott a homlokára. (Talán csak nem úgy vizsgálom az embereket, mint egy bio-

(4)

lógus például a bogarakat?, futott át Gy. Bencén.) — Zárkózott vagyok, mit csináljak — vá- laszolta a szociológus-rendező sértődötten —, tudhatnád.

Igen, a legfájdalmasabb számomra, hogy átlátszó vagyok, mint az üveg, nincsenek titka- im, gondolta a szociológus-rendező (gyártási titok, a természet titkai, sikereink titkai, titok- nok, titokszegés, titoktartás, titokzatos, a tenger titokzatos mélye, titokkodik, sorolta magá- ban Gy. Bence), ráadásul én nem képviselek senkit (sőt, még Gy. Bence képviseletétől is elta- nácsolnak, gondolta Gy. Bence).

Felbontotta a második borítékot is, amelyben egy meghívó lapult, a ...Művelődési Köz- pont „Utópia" címet viselő előadás-sorozatára, amelyet a meghívó így harangozott be:

„A perspektivikus »történelmi« látásmód képviselője a teljesítmény, a termelés és a fogyasztás bűvöletében könnyen szeme elől vesztheti azt a történéseknél tágabb környezetet, amelyhez többek között a képzelet, az elragadtatás vagy a játék kapcsolhat: vagyis mindaz, ami nem eszközjellegű, hanem önmagát indokolja, s ezzel valami olyasmit is sugall, hogy a dolgoknak talán nem feltétlenül kellene úgy történniük, ahogy megtörténnek. Az olyan »történelmi« lá- tásmód, amely mindent a történelemben akar megoldani, ezzel azt állítja, hogy az ember csakis a jövő irányában szárnyalja túl önnön létét. így a jelent mindig a jövőre való puszta elő- készületté sorvasztja, a történelmet pedig hamis várakozással terheli meg és olykor őrületbe kergeti..." (sic!, gondolta Gy. Bence). — Feltalálták a spanyolviaszt.már megint — mutatta a meghívót a feleségének a szociológus-rendező. — Nem vet jó fényt rád, hogy ilyesmit küldöz- getnek neked — jegyezte meg a felesége csak úgy —, ez antimarxista szöveg.

A szociológus-rendező még mindig a kezében tartotta a golyóstollat, majd hirtelen írni kezdett a papírdarabokra, mind a négyre rávésett egy-egy szót (mi történt velem?, így Gy. Bence) és eltöprengett.

Vajon mit fog szólni R. Sándor istvántelki betanított munkás, amikor a felesége a filmen bevallja: „...hát most azt lehetne mondani, hogy újból ki vagyok idegileg. Voltam így már há- rom vagy két éve, akkor is ideg-összeroppanást kaptam, úgyhogy Vácra kerültem, az elmeosz- tályra. Úgyhogy akkor is már azt hittem, hogy én már olyan soha nem leszek, mint annak ide- jén voltam. Mert éreztem azt, hogy a karomról a hús válik lefelé, a hajam válik a fejemről le.

Mindig az volt, hogy öngyilkos legyek. Ha kimentem az utcára, mentem orvoshoz, mindig az jött, hogy, aszongya, ugorj a kocsi alá. Úgyhogy el sem tudtam indulni, csak mindig úgy, hogy egy hálót vittem magammal, meg egy üveg vizet, mert mikor éreztem azt, hogy a buszon rosszul vagyok, akkor csak locsoltam magamra..."

— Te öreg, nem elmebeteg ez a csaj ? — kérdezte egyszerre, mintha összebeszélt volna, a Kísérleti Stúdió tanácsának mind az öt tagja, pályájuk elején álló, de elhivatott fiatal rende- zők, amikor a két társrendező nekik is bemutatta videofelvételét, hátha ebben az avantgarde és szociális elkötelezettségéről híres és hirhedt stúdióban elfogadják filmtervüket. — Na, ne vicceljetek, gyerekek — tiltakozott Gy. Bence. (Ezek gyogyósok vagy csak tettetik?, tanako- dott a szociológus-rendező.) — Becs' szó? Mert mi az elmebetegséggel, ugye az deviancia, nem akarunk foglalkozni, nem a profilunk. — Becs' szó — mondta Gy. Bence. Állva beszél- gettek a félhomályos vetítőben, az öt stúdiótanácstag kis kört alkotott, középen állt a két társ- rendező. — Szóval öreg — kezdte egy szakállas fiatal rendező, aki az egyenfarmert viselte —, nekem az a véleményem, hogy egy gyökeres életmód-változtatás szükségességéről akartok be- szélni... valahogy úgy, mint azok a gondolkodók, akik azt vallják, hogy még egyetlen forra- dalom sem változtatott igazán az életmódon... ebből következik eo ipso, hogy a szocialista forradalmat sem, tehát a létező szocializmust sem tartjátok alternatívának a kapitalizmussal szemben. Oké öreg, oké, egyetértek... sőt én sokkal radikálisabban foglalok állást, de hát nem akarlak benneteket befolyásolni. — Hát — jegyezte meg Gy. Bence óvatosan —, egy ki- csit eltértünk a tárgytól. (Nyu left, a palihoz most érkezett el a nyu left, gondolta a szociológus-rendező szomorúan.) — Nézd öreg — mondta egy köpcös, sűrű szemöldökű, szé- les szájú fiatal rendező —, ti kiábrándultak vagytok, úgy tűnik nekem, valahogy rossz a köz- érzetetek, ez szül valamifajta általános társadalombírálatot nálatok, ez nem oké, én mondom,

(5)

hogy nem oké, mert ebből következik, hogy mindenfajta hatalmat kritizáltok, általában a ha- talmat, ez nem vezet sohová, pontosabban nem vezet el egy konkrét társadalombírálathoz...

nyilván ti ettől visszariadtok, sajnos, pedig ez a stúdió sokkal bátrabb annál, minthogy lan- gyos filmeket finanszírozzon. — Hát — jegyezte meg Gy. Bence visszafogottan —, mi a tény- szerűséget becsüljük, azt hiszen... (Ez egy avantgard kiszes, gondolta a szociológus-rendező ingerülten.) — Na, öreg — kapcsolódott be a harmadik, félénknek látszó, lányos arcú fiatal rendező —, tudjuk, ellentét van gazdag és szegény között, ugye, tudjuk, hogy a fogyasztás ir- racionális, ugye, tudjuk, hogy az én elveszett, mármint nem én, aki itt állok előtted — magya- rázta jóindulatúan —, hanem az Én, nagy É-vel, ego, ugye... tehát... például én a pofájukba dörgölném mindezt... persze lehet, hogy elvágnám magam örökre... talán jó is, hogy ti óvato- sabbak vagytok. — Ühüm — mondta Gy. Bence kimérten —, a mi szemléletünkben a tárgy- szerűség és a tényszerűség... (Ez a hapi meg elidegenedett a farkától, lehet, hogy nem tud far- kalni, gondolta a szociológus-rendező kárörvendően.) — Adjunk egy mininális összeget és kezdjék el — mondta hirtelen a negyedik, szintén fiatal rendező, egy jelentéktelennek tűnő, seszínű, szemüveges —, előre utálom ezt a filmet — folytatta undorodva —, de nálunk nincs ízlésterror. — Hát — mosolygott Gy. Bence — kösz. (A kis tolerancia-buzi, gondolta a szociológus-rendező.) — Tudod, öreg, mi toleránsak vagyunk — mondták egyszerre kórus- ban mind az öten. (Átlátszó vagyok, tényleg nincsenek titkaim, gondolta a szociológus-rende- ző, de most örült ennek.) Ja, csak négyen mondták kórusban, mert az ötödik fiatal rendező — akin látszott, hogy az ócskapiacról öltözködik — nem szólt egy szót sem eddig, elnézett vala- hová a levegőbe. Most hirtelen kinyitotta a száját: — Ti azt hiszitek, hogy ti vagytok az ellen- zék, mi — jegyezte meg gúnyosan —, az én filmjeimből egyet sem láttatok, nem is láthattatok, mert azok dobozban vannak. — Én szívesen megnézném azokat — mondta résztvevően Gy. Bence, de az ötödik rendező csak legyintett. (Persze, nem tartozom sehova, mindig kide- rül, gondolta a szociológus-rendező.) Namó most sem szólt, csak miután a stúdiótanács tagjai eltűntek, megjegyezte: — Ugye, milyen kirívóan dögletesek!

A szociológus-rendező unicumot ivott. (Gy. Bencére az unicum is pszichoterápiás hatás- sal van.) Már megkezdődött a vetítés Istvántelken. — Nem bírod elviselni ugye, hogy az ist- vántelkiek tisztában vannak azzal, ez a film nem értük, hanem érted van — mondta a felesége, aki (olyan fényes csillag, hogy minden felhőn átsugárzik, gondolta Gy. Bence) általában ki- mondta azt, amit a férje nem mert, de sohasem vádlóan, most is a férje ölébe hajtotta a fejét.

(Miért, nem lehetnek nekem és nekik közös érdekeink?, kérdezte magában Gy. Bence.) — És a közvélemény tájékoztatása... — a szociológus-rendező elharapta a mondatot.

Igen, a legfájdalmasabb számomra, hogy nincsenek illúzióim, gondolta a szociológus- rendező (érzékcsalódás, alaptalan remény, valóságnak tetsző látszat, mormolta magában Gy. Bence), sajnos egyetlen programot sem mondhatok magaménak (a napi programomon kí- vül, gondolta Gy. Bence).

Felesége öltözködött. — Ide megyek — mondta és átnyújtott egy performanszra hívó, összehajtogatott kis plakátot, amelyen nonfiguratív ábrák között a következő szöveg húzó- dott meg: „Minél mélyebb a kárhozat, annál közelebb a kegyelem. Ez a kíméletlen beszorult- ság a sorsba nem enged elkallódni, nem engedi a bizonytalanságot és a tévedést. Az itt lezajló brutális balett viszolyogtató szépségű és felemelő. A bukás, a repülés egy formája; a halandó- ság passiójátéka. A bűn nem kaland, hanem áldozat. A bűnös a végzettel való obszcén kap- csolata folytán a tragédia formás vesszőfutását járja, hogy a végén az elkerülhetetlen büntetés tüzében elégjen minden bátortalan vágy, suttogó késztetés, ferde gondolat és bicegő félbűn, ami oly szaporasággal tenyészik; hogy egyszemélyben, afféle isten bárányaként vállalja a kár- hozatot a többiek helyett is; hogy lélegzetszakadásnyi szünethez juttassa őket a kísértés állan- dó terrorja alól." (Na, ezt aztán zabálni fogják a beillatosított kékharisnyák, akiket Istvánte- lekre kellene küldeni, hogy az emésztőgödröket kiürítsék, gondolta Gy. Bence.) — Tájkép, zuhanás közben — mondta a felesége. — Vigyázz magadra azon a performanszon vagy mi a

(6)

fenén — mondta a szociológus-rendező —, ha tűz üt ki, vagy meg akarnak erőszakolni, tele- fonálj és menekülj.

A szociológus-rendező gondosan összehajtotta mind a négy papírlapot, amelyekre az előbb egy-egy szót írt, (pedig milyen szép simák voltak, így Gy. Bence) és apró darabokra tép- te, miközben elmerengett.

Vajon mit fog szólni R. Sándor istvántelki betanított munkás, amikor a felesége a filmen sírva-szipogva elmeséli: „... Petróleumlámpa volt, villany se volt, semmi. És hát ottan lak- tunk, tíz hónapig, ott se volt jó. Keveset keresett a férjem a téeszben, sokat dolgozott, ott is gépen volt, ilyen traktoron. Aztán volt úgy, hogy csak annyi pénzünk volt, amit én kaptam, a szülési pénzt, az ezer forintot a gyerek után. Hát, ott rossz körülmények között voltunk, volt úgy, hogy a gyerekeknek már nem tudtunk reggelit adni. Hát, mit tudtam tenni, a gyerekek- nek nem mondhattam azt, hogy fiam, nincs mit enni, muszáj volt neki enni adni. Volt, hogy rántott levet, egy kis kenyeret aprítottam bele nekik, aztán mondtam a férjemnek, hogy itt so- kat kell nélkülözni, mondom, gyerünk, menjünk vissza, menjünk vissza, föl... Most ilyen jó világ van, s nekünk is jobb kellene lenni ránk, most nagyon jó ugye, ebbe a demokráciába..."

— Ez provokáció — súgta felháborodottan a minisztériumi előadó a Kísérleti Stúdió egyik vezetőségi tagjának a fülébe, az elkészült film házi bemutatóján —, ez provokáció és mi- lyen ügyetlen. (A szociológus-rendező véletlenül meghallotta, mert ott ült a hátuk mögött és füttyentett egyet magában.)

A vetítés után azonnal a minisztériumi előadó kért szót, negyvenes, választékosan öltö- zött, tekintélyes külsejű, szimpatikus férfiú, és igen megnyerően a következőket mondotta: — Amit itt a két alkotó lefényképezett — s mosolyogva, barátságosan a két társrendező felé in- tett —, az mind tény, az mind valóság, nem is ú j , mindenki tudja, sőt azt hiszem, hogy mi egy kicsit még jobban is tudjuk, egyszerű ez, azért, mert több információ áll a rendelkezésünkre.

(A fene, mélyebbre kellett volna hatolni, gondolta önkritikusan a szociológus-rendező.) Ne- künk azonban a valóság mögött meg kellene keresnünk az igazságot is, ne mondják kérem er- re, hogy ez közhely, ne mondják, legalábbis addig ne, amíg az igazságkeresés népszerűtlen do- log, mert az, népszerűtlen. Persze kell hozzá tehetség és tudás, de kell hozzá bátorság is.

(A szociológus-rendező lassan eresztette ki tüdejéből a levegőt.) A két alkotó — és most ismét feléjük fordult — meglepetést okozott a számomra, meg is mondom azonnal, hogy miért, azért, mert nem bizonyult elég bátornak. (Haj, haj, illúziók, illúziók, gondolta keserűen a szociológus-rendező.) Ha valakik, úgymond, elkötelezett értelmiségiek, művészek, társada- lomfeltárásra vállalkoznak, akkor bizony nem állhatnak meg félúton. A két alkotó, bocsánat, lehet, hogy nincs igazam, de úgy érzem, talán még a fél útig sem jutott el. (Hát igen, érzékcsa- lódás, valóságnak tetsző látszat, jutott eszébe önvádlóan a szociológus-rendezőnek.) Persze nagyon nehéz azt mondani keservesen gürcölő embereknek, hogy a sorsodért magad vagy a felelős, vagy magad is, ezt az utat te választottad, például azt az utat, amit a film sorsokon ke- resztül érzékeltet. De hol van ebben a filmben ábrázolva az önök — és most megint a két al- kotó felé fordult — embereinek szándéka, tettei, lelki alkatuk, hol van, kérem szépen — s most felemelte a hangját —, nincs ebben a filmben semmi ábrázolva, önök csupán bizonyos, tendenciózusan kiemelt, vulgáris tényekkel játszadoznak. Ez kevés művészi elkötelezettségre vall. (Alaptalan remény, mormolta a szociológus-rendező.) Kemény szavakat használtam?

Igen. De meg kellett tennem. Sőt, azt is ki kell mondanom, arra sem vagyunk hajlandóak, hogy az egyén döntéséért a felelősséget magunkra vegyünk, mint ahogy ezt a film szemlélete sugallja. (Sóhajtásszerűen mélyet lélegzett a szociológus-rendező.) Véleményem az, hogy aki a saját vagy a mások döntéséért a társadalmat teszi felelőssé, a film készítőihez hasonlóan, az semmiben sem különbözik attól, aki az istenre vagy a végzetre hivatkozik. (Sóhajtásszerűen fújta ki a levegőt ismét a szociológus-rendező, sokat sóhajtozom, gondolta.) A valóságot sok- oldalúan kell tanulmányozni, hogy megközelítsük az abszolút igazságot. Tudom, ez ma nem divatos dolog, ilyesmiket mondani, hogy abszolút igazság, de én nem riadok vissza ettől a ki- fejezéstől — és a minisztériumi előadó elmosolyodott. — Ez a film nem öregbíti a stúdió hír-

(7)

nevét, megmondom őszintén barátaim, elcsodálkoztam, hol van, hova tűnt a stúdió legendás bátorsága?! (A fene az öncenzúrámba és a szociológus-rendező füttyentett egyet magában.) Ha egy ilyen filmmel a nagy nyilvánosság előtt szerepelne a hírneves Kísérleti Stúdió, azonnal elveszítené minden presztízsét. Ezért ennek a filmnek a moziforgalmazását nem javaslom, persze ez még nem végleges döntés, mert ugye nem én döntök egyedül. (Most születtek meg az illúzióim, gondolta a szociológus-rendező.)

Néhány percig egy pisszenés sem hallatszott a vetítőben. Aztán felállt az a rendező, aki az ócskapiacról öltözködik és ezt mondta: — Emlékeztek, hogy mit mondtam — fordult a stú- diótanács tagjai felé —, valami ilyesmit, ami itt az előbb elhangzott, csak tömörebben, ezt mondtam: — s most a két társrendező felé fordult — ne higgyétek azt, hogy ti vagytok egye- dül a bátrak, mert én már akkor éreztem, hogy itt valami, a szociális demagógiával rokon do- log fogalmazódik meg. (A szociológus-rendező ismét szeretett volna füttyenteni, de leintette magát, sokat fütyörészek, gondolta önmarcangolóan.)

Éppen távoztak volna, Gy. Bence és Namó, amikor a minisztériumi előadó odalépett hozzájuk, szívélyesen kezet rázott velük és kijelentette: — Gratulálok gyerekek, de komo- lyan, zárt forgalmazásban ennek nagy sikere lesz. — Ksz, hogy elintézte — mondta Gy. Bence.

A folyosón Namó halkan megjegyezte: — Hát ez egy túlbuzgó mócsing!

Amint a felesége kitette a lábát, a szociológus-rendező magára kapta a ruháit, beugrott a kocsijába és nagy iramban Istvántelek felé hajtott. Amikor betoppant a vetítés helyszínére, a művelődési ház elsötétített nagytermébe, azonnal Namóba ütközött, aki közvetlenül a bejá- ratnál ácsorgott. A filmből még néhány perc volt hátra. — Mi az, ilyen hirtelen meggyógyul- tál? — kérdezte Namó. — Megbetegszel a szar szituktól, ugye?! — tette hozzá tőle szokatlan éllel. — Csak meg akarlak menteni a lincseléstől — vetette oda Namónak könnyedén Gy. Bence.

Igen, a legfájdalmasabb számomra az, hogy nem ismerem a sorsomat, gondolta Gy. Bence (sorscsapás, sorsdöntő, sorsjáték, sorsjegy, sorskérdés, sorsközösség, gondolta a szociológus- rendező), annyira nem, hogy fogalmam sincs lesz-e még részem sorsfordulóban (vagy már megkaptam a halálos adagot?, kérdezte magában a szociológus-rendező).

R. Sándorné éppen azt mondta a vásznon: Hát hetvenhétben ez a lakásunk összedűlt... ezt bizony le kell bontani, az egészet és újraépíteni. Hát hogyan építsük, mibül?

Nincs semmi se, de hát lakni is hol fogunk ? Hát a gyerekek szobája is, míg cserép nem volt, állandóan csepegett a víz befelé..."

„Elmentek az anyátokba!", hallatszott egy férfi kiáltása a nézőtérről, majd valaki felug- rott és gyorsan a kijárat felé igyekezett a sötétben. Ahogy közelebb ért, R. Sándort ismerte fel benne Gy. Bence. (Na most, szétveri a pofámat, futott át a szociológus-rendezőn.) Mielőtt ki- rohant volna az ajtón, R. Sándor egy cetlit nyújtott át Gy. Bencének, egy halk „szemét álla- tok" kíséretében.

Amikor vége lett a filmnek, az emberek szótlanul álltak fel, és némán, lehajtott fejjel igyekeztek a kijárat felé. Még keresztül sem néztek a két társrendezőn. Gy. Bence, aki szégye- nében és félelmében izzadt, kivörösödött, szerette volna, ha legalább megütik, leköpik vagy kiabálnak vele. (De jó, hogy betiltották, gondolta a szociológus-rendező.)

Amikor kiürült a művelődési ház, Gy. Bence elolvasta a cetlit, amit R. Sándor nyomott a kezébe: „Én az élettől már régen elbúcsúztam. Ez az állapotom évtizedek óta kísér, az élettől való lelki elbúcsúzás állapota, mivel azon boldog emberek közé tartozom, akik megtalálták az élet értelmét. Szerintem az élet célja annak az állapotnak az elérése, amikor valaki őszintén és szeretetből vágyik az Úristen után." — Ámen — mondta hangosan Gy. Bence. (Ámen, gon- dolta a szociológus-rendező, de tényleg.) — Szerencsétlenek — jegyezte meg Namó élesel- méjűen.

Gy. Bence (aki azon töpreng, folytassa-e még szociológusi hivatását, de az már biztos, hogy dokumentumfilmet soha többet nem csinál, ezért ezentúl csak egyszerűen szociológus- nak nevezem) most valóban betegnek érezte magát. Otthon azonnal megmérte a lázát: 39,2.

(8)

Lázcsillapítót vett be — biztosan megfázott 1979 novemberében, amikor leesett az első hó Bu- dapesten és Istvántelken.

Dühösen bedobta a papírfecniket a papírkosárba (nem ismerek magamra, így a szocioló- gus, de milyen magamra?!).

Felesége Gy. Bencét az ágyban találta, gyorsan forró teát készitett neki és hideg boroga- tást tett a homlokára. Hogy elterelje férje figyelmét a film fogadtatásáról, azonnal mesélni kezdte, mi történt a performanszon:

— A teremben koromsötét volt, csak a színpadot világították meg reflektorok, ahol há- rom fiatal srác meztelenre vetkőzött, anyaszült meztelenre, bekente magát festékkel, az egyik pirossal, a másik fehérrel, a harmadik zölddel, egymás mellé álltak, magyar zászló, felállítot- ták a nemi szervüket, ja, közben fergeteges rock ment, a legkeményebb, száz decibellel, erre a ritmusra mozogtak, rázták magukat álló pénisszel, aztán benzint öntöttek a hajukra, persze csak néhány cseppet és meggyújtották, égett a hajuk mint a fáklya, a zenét kikapcsolták, mély csend, a reflektorokat is kikapcsolták, csak a három fáklya világított, elmondhatatlan benyo- mást, kifejezhetetlen hatást keltett, a közönség ordítani kezdett, hogy elég, elég, megégtek, el- égtek, állatok, barmok, vizet, vizet, hát elégtek, de ők csak álltak mozdulatlanul és a péniszük fokozatosan konyult le, addig tartottak ki, amíg teljesen le nem konyult, s csak akkor loccsan- tottak egymásra vizet, persze nem kellett soká várni, hogy a nemi szervük összehúzódjon, mégis másodfokú égési sérüléseket szenvedtek, elájultak... ezt filmezni kellett volna... elvitték őket kórházba... aztán, amikor magukhoz tértek, a rendőrség kihallgatta őket... — Gy. Bence felesége hirtelen zokogni kezdett és ráborult férje ágyára. — Félelmetes és megható volt az az önfeláldozás. — Gy. Bence felesége még hosszú ideig sírt (én persze nem tudom megvigasztal- ni, mint ő engem, gondolta a szociológus), aztán megjegyezte: — Tisztáznod kellene néhány dolgot. (Hogy mit engedhetek meg magamnak és mit nem, gondolta a szociológus.) — Persze

— mondta erőtlenül Gy. Bence —, mert különben nem múlik el soha a lázam.

Igen, a legfájdalmasabb számomra, hogy nem vagyok képes kimenni az utcára és ordíta- ni, ordítani, mindegy, hogy mit, csak ordítani, gondolta Gy. Bence (mint a fába szorult féreg, mintha nyúznák, hogy majd a torka szakad belé, ordít róla a butaság, ordító gólhelyzet, mor- molta magában a szociológus).

Néhány nap múlva, amikor megtelt a papírkosár, s ki kellett üríteni, Gy. Bencének eszébe jutottak a papírfecnik, és nem tudni miért, de keresgélni kezdte őket (csak nem bebalzsamoz- ni?, így a szociológus), de nem talált meg belőlük négy apró darabkánál többet, amelyeken a következő szófoszlányok maradtak: — (egészítse ki, aki akarja, s úgy ahogy tudja, gondolta kárörvendően a szociológus) — mok, les, lős, gaz.

Ábra

Updating...

Hivatkozások

Kapcsolódó témák :