Már ébredésemkor a Nap láthatatlan égi tűzcsóvaként perzselt.
Persze, ha látható lett volna sem látnám... Az állandó huzat a házban, a kocsi lehúzott ablakai, és talán a vörös porban, levegő
ben keringő ismeretlen alakzatok is, meghozták az eredményt.
Ami még soha nem fordult elő velem, az most előfordult.
A szemeimet nem tudtam kinyitni. Szó szerint össze voltak ra
gadva. A dörzsölés sem használt. Úgy, olyan feszesen voltak ösz- szeragadva, mintha az éjszaka valaki enyvvel kenegette volna meg őket. Igyekeztem egy^parányi rést erőltetni rájuk, hogy leg
alább lássam a tükörben, hogy s mint is néznek ki, de nem sike
rült. Előkotortam hátizsákomból a fényképezőgépemet és arcom elé tartva lekattintottám. Vakon közlekedve áttapogatóztam a fürdőszobába, s csak alapos mosás, áztatás után kezdtek nyila
dozni. Amikor már teljesen kiláttam rajtuk, visszanéztem az előzőleg készített fotót...
Ilyen agyongyötört arcot élőben még nem láttam!
Több napos vízi-hulla fejére emlékeztetett szegény fejem.
Bedagadt szemek, sűrű, rájuk száradt ronda váladék... Oly any- nyira megijedtem a látványtól, hogy gyorsan töröltem.
Ezen a reggelen D ... és M ... már urasan ült az asztalnál, épp a kenyerüket kenegették, falatozták ráérősen, mikor rájuk kö
szöntem. Szokás szerint, csak, hogy éppen szóljanak valamit, megkérdezték:
- Hogy vagy? - Ezzel a németben és az angolban használt ér
dektelen, teljesen fölösleges kérdéssel, mert igazi választ senki sem vár rá, sőt nem is illik bő lére ereszteni a választ, normálisan ki is merült a mondanivalónk. Egyébként is, már hiábavalónak tartot
tam bármire is panaszkodni, úgysem érdekli őket. Segítségükre sem számíthatok, akkor pedig minek? Egoista szürkeállományuk nem engedi felülkerekedni a tisztességes emberi érzelmeket. Ha még egyáltalán fellelhető. Talán már el is felejtették mi az.
A felebarátiról meg szerintem nem is hallottak...
Kénytelen, de leszoktam, a felmerülő bajaimról velük szót vál
tani. Most is csak azért nyíltam meg, mert rákérdeztek a dagadt szemeimre. Nem lehetett nem észre venni, ámbár azt is rögtön
láttam rajtuk, szívesen visszaszívnák a felelőtlenül elejtett szava
kat, nehogy segíteni kelljen...
Összevillant a szemük, és már tudtam. D... bölcseleté követ
kezik:
- Normális. - S mint egy visszhangként két falat között M ...
kontrázott:
- Normális. Teljesen normális. - Valahogy nagyon hülyén néz
hettem rájuk, mert D ... jobbnak látta bölcseletét kiegészíteni:
- Ha nem tudnád, itt a csipa sokkal hígabb, mint Európában, ezért többnek látszik, és jobban ragad!
Ezt sem tudtam! Bevallom, nem vagyok csipaszakértő.
Amint így megokosodtam otthagytam őket hagy, falatozza
nak, hisz az, az ő világuk. Egyetlen lelki igényük, hogy testüket puhára, gömbölyűre hizlalják.
Betérve a konyhába a reggeli kávém elkészítése véget, Rosale- val futottam össze az ajtóban. A kedves, tisztaszívből fakadó mo
solya fél gyógyír volt mindig a bajaim és árvaságom elviselésére.
A dagadt szemeimre tett megjegyzését nem értettem meg, de az őszinte sajnálkozást kiéreztem belőle. Jól esett. Most is, mint min
dig, ha valami bajom adódott bocsánatot kért. Ezt értettem. Ez a szelíd lélek minden rosszért bocsánatot kér, ami a hazájában tör
ténik velem. Tóm is kedves, szelíd mosolyával együtt érzőn né
zett rám, és megkérdezte, miben segíthet.
Sajnos nem tudtam neki elmondani, hogy már azzal, hogy megkérdezte, sokat, nagyon sokat segített...
A konyha felőli teraszon megvártam, míg D ... és M ... befeje
zi a reggelijét. Már nem „egy asztalnál" étkeztünk. Én alakítot
tam így. Vagy előttük, vagy utánuk ültem asztalhoz, mert hatá
rozottan zavart a jelenlétük.
A zavar igazi okát nehéz megfogalmazni, de, hogy vala
mennyire érzékeltessem, olyan feszültség sistergett az asztal kö
rül a levegőben, hogy nehezen bírtam elviselni. Hogy teljes képet fessek a szituáció légköréről lehetetlen, megközelítőleg talán...
Ha léteznek emberi bőrbe bújt „földre szállt" ördögök, ha csak kettő él a földön közöttünk, az a kettő velem ült egy asztalnál...
Képzeletem nagyszerűen át is alakította, meg is jelenítette őket ott az asztalnál annak rendje-módja szerint, megelevenítve a rég elmúlt gyermekkorom mesekönyv világának színes lapjait:
szarvakkal, patákkal, a széken hátul kilógó farokkal...
Jó, rendben van, tudom, ez a játékos képzelet világa, de az ér
zékszervem, ami ezt a képet létrehozta bennem, minőségileg nem sokat tévedhetett...
Most utánuk ültem asztalhoz.
A beszorult hőségtől szinte levegőhöz jutni is alig-alig lehet. Pedig még reggel van, és máris tüzes katlanként üzemelt az Ég. Izzott a le
vegő. A Nap sehol, sunyi mód láthatatlanul megbújva tarolt.
Általában napközben kifeszített víztükörként kéklett az ég, es
te felé meg már piszkos fekete felhők úsztak sebesen a kéklő víz
tükörben, mint sötétszándékú kalózhajók hada a nyílt, háborítat
lan tengeren. Majd később, szinte minden nap a leszálló sötétség előtt, mintha tűz égne az ég alján, mintha a közelgő este lángba borítaná a fél égboltot... Mindez lenyűgözően szép, csodálatos a színharmónia, varázslatosnak is tűnhetne mindez, de...
Szépnek szerettem volna látni Afrikát. Ám minden igyekeze
tem ellenére is mindig akadt valami, ami ebben meggátolt. Most meg főleg. Dagadt, gyulladásos szemekkel ez végképp lehetet
lennek tűnt.
Mint már említettem nincs tapasztalatom csipa ügyben, da
gadni sem szokása a szemeimnek, orvosi ellátást meg remélni sem remélhettem, ezért hosszas fejtörés után látásom biztonsága érdekében először az állandó huzatot gondoltam megszüntetni.
D ... és M ... nagy kegy esen megengedték, hogy legalább egy el
lenkező oldalon lévő ajtót és ablakot becsukjak, de szerintük a csipa ellen fölösleges ekkora óvintézkedéseket tennem...
Abba is beleegyeztek, ha nagy ritkán megyünk valahová, legalább nagyjából legyenek felhúzva a kocsi ablakai, hogy on
nan hátulról ne röpítsen ki a huzat, és ne szálljon árva szemeim
be az örvényként becsapódó mindenféle láthatatlan mikrovilág.
Pofavágás nélkül ezt sem úsztam meg. El is felejtették gyor
san, úgyhogy minden egyes alkalommal figyelmeztetni voltam kénytelen, ami természetesen nekem volt kellemetlen...
Beteg szemeimet a jobb kilátásuk érdekében naponta többször hazai kamillával borogattam. Szerencsémre vittem magammal ilyen, olyan filteres teákat, kamillát is, hátha ott kint m ajd... és jó szolgálatot tesz.
Tett is. Velük, a kis vadvirágok szorgos segítségével sikerült visszanyernem szemeim eredeti valóját. Igaz, hogy az egyik bo
rogatásom balul ütött ki, de hát...
Nem ért meglepetésként, várható volt. Már megtapasztaltam máshol és máskor is, hogy „okosok" társaságában nem viselked
het az olyan egyszerű ember, mint én elég okosan bármennyire is igyekszik...
És hát az igazsághoz hozzátartozik, hogy óvatosabbnak kel
lett volna lennem, mert ez az okos emberpár időnként már eddig is majdnem úgy kezelt, mint egy ütődöttet, mint egy analfabéta idiótát, és most pechemre sikerült ráraknom még egy lapáttal...
Este hat óra után, amikor már szokása szerint hirtelen ránk szakadt az afrikai sötétség, de nem akartam villanyt gyújtani - pedig akkor éppen volt - az elkészült kamillateát lerakva az asz
talra fölé hajoltam, hogy mielőtt borogatni kezdem vele árva sze
meimet, belélegezzem a jó hazai pusztai kamilla illatot, a gyer
mekkorom szikes talaján termett apró virágocskáknak minden jó tulajdonságát...
Amint így nosztalgiáztam a sötétben, egy hirtelen megérzés
sel azt vettem észre, hogy D ... figyel. Sátáni vigyorral az arcán az asztal túloldalánál előrehajolva mesterségesen kimeresztett sze
mekkel néz rám, majd felkapcsolta a villanyt. Míg ellépett az asztaltól a kapcsolóig, már élete párja is mellégurult, és úgy bá
multak rám, mint egy szánni való lélekre, s olyan sanda vigyor
ral közelítettek mindketten felém, mintahogyan egy szellemi fo
gyatékost közelít meg a „műveletlen" ember, amikor az, valami szokatlant művel...
Majd röhögve megjegyezték:
- Azt nem úgy kell, hanem borogatni kell vele! - Megmutatják hogyan...
Képesek voltak annyira hülyének nézni, hogy...
Hát igen. Ez van. Semmit sem tudok, ami nekik világos...
És még vissza sem szólhatok, esélyem sincs rá, hogy megvéd
hessen! magamat, kiszolgáltatott helyzetemben ez eszembe se jusson, mert rögtön következik a hangos kitörés, a fékezhetetlen sértegetés.
Már ebben is volt részem.
Megjegyzem, már kisebbre nem tudom magamat összehúzni, már kerülöm az árnyékukat is, nehogy véletlenül azzal is meg
sértsem őket, hogy rálépek.
Tudom persze, mindez az én hibám, mert nem voltam eléggé körültekintő. Csak a lehetőséget láttam, és nem térképeztem föl
kellőképpen kikre is, bízom magam. Nem kellett volna eljönnöm.
De, ha már így történt és itt vagyok, másként kellett volna hoz
zájuk „állnom".
Ma már tudom, a mindennapok keservében, saját levemben főve megtanultam, hogyan is kell az ilyen öntelt, primitív, egois
ta embereket kezelni. Késő. Valóban késő, mert kezdetben, mint vendég maximálisan megpróbáltam alkalmazkodni, nem zavar
ni, hisz én jöttem ide, én vagyok itt az idegen. Tisztelettel kezel
tem, amibe csöppentem...
Hittem, hogy így illik, így kell viselkednem.
Tévedtem. Ma már tudom, kihasználták, gyengeségnek vet
ték, primitív agyukkal nem is gondolhattak mást. Tudhattam vol
na, hisz az oroszlán is a szejíd állatokat gyilkolja...
Hibás ezért az egész szituációért csak én vagyok, hiszen ők szegények nem is lehetnek tisztában vele, hogy a vendég is em
ber s a vendégnek is vannak jogai...
Nekem kellett volna időben felismernem, hogy milyen, és há
nyadik „szinten" állnak ők ketten.
Szemeim kúrálása több mint egy hétig tartott. Ki kellett kísér
leteznem ezt is, mi jó a szemeimnek és mi nem. Szenvedések árán kellett rájönnöm, hogy...
Mert szerintük normális a reggelente diónyira dagadt, bevér- zett, leragadt szem, mint ahogy normális a duplára dagadt pa
pucs mintás lábfej és boka is. Elefánt bokáimat már szerencsére
„meggyógyítottam", azóta csak árnyékban közlekedem, nem te
szem ki a nap direkt romboló hatásának. A recept bevált, lelap- padt és elmúltak az apró, mélynek tűnő pontok. Helyükbe rino- cérosz bőr nőtt a lábfejemen. Gusztustalan vastag, barázdás, olyan, mint a sivatagi homokdűnék.
Nem állítom, hogy büszkén, de csöndesen viselem...
Ám a nappaliban bömbölő monoton, oda-vissza pörgő dob
szót már nehezebben. Szép az a zene, tetszett is az elején, de előbb, utóbb abból is megártott a sok. Már azt sem lehet tudni, hol kezdődik, és hol végződik, mert órákon keresztül automati
kusan fordul a lemez, és csak ömlik, ömlik... Nem lehet előle me
nekülni. Utánam, folyik a szobába, a garázsba, konyhába, min
denhol utolér.
Ilyenkor a dobszóra, mint a diszkó mámorosán viliódzó fénye, úgy lüktet, villog D ... szeme fehérje, és a teraszon járja is
néha. Olyan fürgén, olyan rugalmasan, hogy elnézve mozgását, ilyenkor tényleg nehéz eldönteni hány éves is valójában.
Lehet, hogy jóval fiatalabb, mint amennyinek mondja magát?
Ennyire nem lenne igaz, ami annak idején valamelyik hiva
talnok jóvoltából bejegyzésre került?
Ahhoz képest, hogy otthon még sántikálva, mankóval közle
kedett, s idefelé is szorgalmasan szorongatta hóna alatt a man
kóját, most úgy tűnik nincs semmi baja. Amióta megérkeztünk a csomagtartóban tartja, s csak akkor veszi elő, ha szüksége adódik rá. A „szüksége" azt jelenti, hogy például, amikor a falujába láto
gattunk, elővette és bicegve közlekedett a rokonok előtt, hogy lássák a szegény rokkantat, és ne várjanak tőle sokat... Ugyanígy tett, amikor a bíróságra járt, valami családi perpatvar ügyében.
Az a gyanúm, hogy otthon azért használja csak, mert valami üzemi balesettből kifolyólag rokkantsági kiegészítőt kaphat, így ott, muszáj bicegnie, ha pénzt akar kapni, itt meg nem. Itt a világ végén kicsi a lehetősége, sőt abszolút kizárható, hogy illetékesek előtt lebukhat. Egyértelmű, hogy otthon rájátszik, nincs semmi baja, csak pumpol...
Hát Istenem, ez az ember ilyen.
Szerencsére semmi közöm a viselt dolgaihoz.