ébredtem, sőt a hőemelkedés sem kísértett tovább. Határozottan éreztem, hogy van közérzetem! Már nem emlékszem hány óra le
hetett, nincs is jelentősége, a lényeg az, hogy senkivel nem találkoz
tam össze a nagy, széles folyosón pedig már mindenki talpon volt.
Minden ajtó, ablak tárva nyitva. Az utca felé néző teraszé épp úgy, mint a konyhából nyíló ajtó, ami az udvari teraszra vitt.
A konyhába vettem az irányt, hogy elkészítsem a kávémat, s az első élőlény, akit, vagy amit megpillantottam a farkatlan leguán volt. Az udvarról feljött a lépcsőn és bedugta a fejét a konyhába.
Érdeklődve forgatta felém gömbölyű szemeit. Anyanyelvemen köszöntöttem, beszéltem hozzá és feleletként bólogatott. Egészen közel mentem és nem menekült, csak akkor eredt futásnak, ami
kor D ... erőteljes hangját hallotta közeledni.
Hangja után D ... is rövidesen megérkezett. Céltalanul tett
vett a konyhában. Szemei állandóan rajtam lógtak, nem tudtam kitérni előlük. Kellemetlenül hatottak a tolakodó pillantásai, de nem tulajdonítottam jelentőséget az esetnek.
Rosszkedvűnek látszott.
Ja persze! Biztos az indulás előtt hetekkel feladott konténere!
Még mindig nem érkezett meg. Nagyon várja. Én is. Jó, belátom, ez nem egészen az ő hibája, szerintem is már ideje lenne az érke
zésének, mert a konyhai eszközök, fakanalak, csöbrök, csetresek között vesztegel a nekem szánt moszkitóháló is és a matrac is.
Mindkettőt szeretném már a szobámban látni.
Igaz, hogy az ágyam lyukába még nem gurultam bele, de jobb lenne azzal a tudattal elaludnom, hogy nem a szakadék szélén éj
szakázom. A moszkitóháló pedig... Végre kitakarózhatnék, meg
szűnne a dunszt, és nem dagadna fel a homlokom, mintha minden áldott reggelre harmadik szemem nőtt volna. Na és az esti üdítő zuhanyozás után, még ha a markomból is, éjszakára nem kellene bebüdösítenem riasztó kenőccsel izzadtságtól párolgó testemet.
Miért is hallgattam rájuk, hogy ne hozzak...
És egyáltalán... Mit keresek én itt? Mintha vesztegzár alá he
lyeztek volna! Házi őrizetbe. Minden olyan körülményes. Szabad mozgás helyett a körülményekhez láncolva, falakhoz kötötten
várni, csak várni a valamire, amit magam sem tudok m i... Várni a ritkán kínálkozó alkalmat, vagy keserves harcba szállni, hogy valahova eljuthassak...
Mert itt egyedül egy fehér nőnek, még ha olyan öreg is, mint én, gyalogosan, vagy akár a millió taxi bármelyikével elindulni főleg a nyelv ismerete nélkül egyenlő az öngyilkossággal. Mikor egyszer megemlítettem mi lenne, ha... D ... kedélyesen, mond
hatni fogát fenve jegyezte meg:
- Ha-ha! Biztos nem kerülnél elő többé! Nem, nem, biztos nem! - ismételte miközben feltűnően csillogtatta rám hatalmas szembogarait, amik szerencsétlenek majd ki ugrottak a vakítóan fehér mezőből. Természetesen láthatóan magából indult ki, ám a honfitársait is jól ismerheti, mert tényleg veszélyesen megbízha
tatlanok. Minden sértő szándék nélkül, a tapasztalataim is meg
erősítik ezt a tényt. (Hozzá kell tennem, azonban, mint mindig és mindenhol valószínű léteznek itt is kivételek.)
A bevásárlás utáni napon egész délelőtt reménykedve vártam, hogy csak, csak eszébe jut tegnapi holnapra tett ígérete, ami ma van, de hiába. Már lassan két hete, hogy Afrika veszélyes talajá
ra léptem, veszteglek, mint egy zátonyra siklott vitorlás, mar a lclkiismcrct, hogy még mindig nem vettem fel a kapcsolatot az enyéimmel, nem tudok róluk semmit, és valahol éreztem, hogy ők sem rólam ...
Hát előhozakodtam...
Nem jó időpontot választottam, előzőleg valami éppen ki
hozhatta a sodrából. Talán a konténere, talán a vízből sok fogyott, talán az éjszakája nem úgy sikeredett, mint gondolta, nem tu
dom, de még mérgesebb lett, mint volt. Azt vagdosta a fejemhez, hogy türelmetlen vagyok, hogy nem bírom kivárni, míg ő meg
lopja a hullámot...
Várjak. Majd holnap. Ma nem ér rá.
Természetesen semmi különleges elfoglaltsága nem volt, csak úgy üresjáratban ült a teraszán és bámulta a kerítését. Mit tehet
tem? Sokat nem, ám belenyugodni sem tudtam. A minden más
napi mosásommal végezve - amit egy mosdókagylóban követ
tem el mosószappannal - elhatároztam, nem engedek. Nem ezt ígérték! Ha belenyugszom a holnapjaiba minden nap, elfolyik, ez a nap is úgy ér véget, hogy megint nem tudtam kapcsolatot teremteni az enyéimmel.
A teregetés után elérkezettnek láttam a pillanatot. D ... és neje a szokásos módon üres tekintettel éppen a teraszon ücsörgött.
Eléjük álltam:
- Már pedig nem várok tovább! Ragaszkodom a kapcsolatte
remtéshez! Ma! - Egymásra néztek, meglepte őket határozott el
szántságom, majd a fagyosan sziszegő csöndben, ami körülöttük kialakult halvány hangon megszólalt M ... - Ő is szívesen meg
nézné a kapott üzeneteit...
így történt, hogy délután három óra körül elindultunk.
D ... csak azért sem abba az irányba indult, mint ahogy előző
leg Gerald, Rosale bátya elmagyarázta, hanem a város forgalmas része felé vette az irányt. A hátsó ülésen dunsztba kötve a hosszú, hosszú főúton úgy figyeltem az út két oldalát, mintha az életem függene ettől az „akciótól". Majd ki néztem a szemem, hogy a ro
mosán félkész házak homlokzatán rátaláljak egy feliratra - Internet-kávé. Csak mentünk, mentünk, időnként dugókban vesztegelve az összevissza forgalomban, a kocsik között fejükön portékáikat kínáló árusok sokasága között, úgy tűnt hiába...
D ... már feladta, s mivel nem is igazán akarta, hogy találjunk, csak tessék-lássék módra nézelődött, egy kereszteződéshez érve letért a főútról, hogy visszaforduljon... Ám amint a keresztező
dést elhagyta, túlharsogva a rádiójukat felkiáltottam:
- Ott balra!
D... arrogánsán intett le, s tömör, lenéző mondatokba foglal
va véleményét tovább hajtott. - Persze! Hogyne! Ha ott lett vol
na ő is észre, vette volna! - Szinte tüzet okádott a szeme, amint hátra nézett rám a visszapillantó tükörből. Nem bírta elviselni, hogy keresztül húztam a számításait. Kétségbeesetten fojtottam vissza elkeseredésemet s bizonygattam:
- Igen, jól láttam, jól olvastam!
Meg sem akart állni, hogy visszaforduljon, hogy meggyőződ
jön igazamról, ha felesége a békesség kedvéért nem ragaszkodik hozzá. Dühösen fékezett csak úgy füstölt a vörös por. Vissza
mentünk és rámutattam. Most sem vette észre, vagy inkább nem akarta észre venni:
- Ott van! - kiáltottam. S tényleg ott volt egy máris romos fél
készház földszintjén. Még parkolni is lehetett előtte.
Sok okos tojással hozott már össze a sorsom hosszú életem fo
lyamán, de ennyire öntelt fajtával még nem találkoztam. Ekkor
már gyökeresedett bennem a gyanú, hogy ez a fejszével faragott tufa emberpéldány valóban nem tűr ellentmondást. Úgy is visel
kedett:
- Na, nesze itt van!
Komolyan azt hittem hiába rátaláltam, hiába vagyunk itt, nem fog segíteni. Pedig a férjemnek százszor is megígérte... hogy nyugodjon m eg... De most csak azért sem fog segíteni! Most mi lesz? Én bizony azt sem tudom, hogy nyúljak a géphez, hol kezd
jem el a nyomkodást, főleg, hogy a masina is angol nyelvű!
Benyitottam a szűk kis helyiségbe. Csak úgy dőlt ki a forró emberpára. A fal két oldalán sűrűn egymás mellett öt-öt számí
tógép, előttük egy-egy műanyagszék, a székek között a szűk kö
zépen lehetett eljutni az üzlet végébe, ahol egy csinos, európai mintára kisimított hajú hölgy ült, aki kezelte a boltot, azaz az Internet-kávézót.
(Hogy mitől „Internet-kávézó" arra a későbbiekben sem jöt
tem rá, hiszen kávénak nyoma sincs. De a lényeg, hogy a kap
csolatteremtés lehetősége adva van!)
Szerencsére nem kellett várni, két gép szabad volt. Az egyik
nek kifizettem az óradíját, de D ... nem mozdult. Kénytelen vol
tam „kicsire" összehúzni magam és megkérni, hogy segítsen, hogy legyen szíves... Morgott magában, szokása szerint dühösen forgatta a szemeit, de leült és tette, amit kell.
Hát igen... várt rám egy pár üzenet...
A férjem kettőt is küldött, mert két hétvége telt el és én nem jelentkeztem. Most már nagyon aggódik - írta a másodikban - mi van velem? Miért nem jelentkezem? Mi történt? Megérkeztem?
Már felvette a kapcsolatot a német nagykövetséggel, hogy keres
senek. Még nem válaszoltak, de már komolyan fontolgatja, hogy az Interpollal is kerestetni fog, ha napokon belül nem kap hírt felőlem.
Puff! Már nem csak a hőségtől folyt rólam a víz! Tehát jól érez
tem. M ... elbénázta! A férjem nem kapta meg az SMST!
Ismerem, tényleg megteszi! Remélem még nem tette m eg...
A német nagykövetséggel viszont már felvette a kapcsolatot!
Kerestet... Milyen jól tettem, hogy határozottan léptem fel és ra
gaszkodtam a mai naphoz?!
Ők persze szintén elolvasták és kedélyes megjegyzéseket tet
tek, sőt majdnem hahotára fakadtak:
- Az Interpol! Ez jó! - ismételgették fennhangon, mint két agya ment. Végre tudtak örülni... Én viszont nem voltam olyan hangulatban, hogy értékelni tudjam hirtelen megváltozott ke
délyállapotukat. Próbáltam gyorsan és egyszerűen válaszolni: - Semmi gond, minden rendben, nyugodjon meg, stb. Elengedtem egy sablonos szöveget...
Nem írtam meg az igazat. Az izgalmak után, amit átélt még azzal is terheljem, hogy beteg voltam, hogy milyen körülményes minden, és semmi sem úgy van, ahogy igéivé volt?
Nem, nem kell, hogy tudja. Ezek az én problémáim, nem tudtam, hogy mit vállalok, most már tudom, nekem kell meg
oldanom, vagy elviselnem őket. Egész életemben egyedül néz
tem szembe a problémáimmal, valahogy most is majd csak lesz...
Jót röhögtek a szomszédom üzenetén is, amit el sem tudtam olvasni, mert mintha nekik szólt volna és én ott sem lennék, vé
gigfutották a szöveget, és már tekerték is tovább. Én alig láttam a könnyeimtől, csak annyit olvastam belőle, hogy jelentkezzem, mert a férjem nagyon kétségbe van esve... Felfogni sem tudtam, mi van ezen, röhögnivaló, és egyáltalán... ilyen jellegű üzenetek hogy képesek egyes embereknél örömforráskent működni?
Szerencsére nem vagyunk egyformák...
Lassan, megfontoltan válaszolgattam a gyerekeimnek is, hogy még sejtéseket se hintsek el kialakult helyzetemmel kapcsolatban, gondoltam az egy órába, amit kifizettem belefér a megfontoltság.
De mivel az anyanyelvemen írt üzeneteimet nem tudták elolvas
ni, unatkoztak, és sürgetni kezdtek, hogy írjak gyorsabban, mert M ... is szeretné, megnézni az üzeneteit.
Először nem értettem mi a problémájuk, hiszen van szabad gép, azonban gyorsan rá kellett jönnöm, hogy az én időmre pályáznak. Ha hamar kész vagyok, több idő jut nekik az én befizetésemből. Egy fél órát sem töltöttem a gép mellett és átadtam.
Hiba volt ez is! Akkor az első alkalomkor kellett volna nem hagyni, hogy rám szálljanak, hogy velem fizettessenek. Még egy órát fizettettek velem, úgy belejöttek az Internetes szórakozásba.
D ... ráadásul olyan agresszíven kapta ki kezemből a felé nyújtott pénzt, hogy kapzsiságáról már kétségeim sem lehettek. Az eddi
gi tapasztalatokat ez a mozdulata tetézte.
Jobbnak láttam, ha kint várakozom. Forrt bennem a düh, a csalódottság. Kiszolgáltatottnak éreztem magam. És egyedül.
Nagyon egyedül. Vártam és gondolkodtam.
Volt min! Úristen! Milyen emberek közé kerültem? Mi minden vár még rám? Hogy lehettem ilyen elővigyázatlan, meggondolat
lan? Hogy hallgathattam másokra, amikor a lehetőséget hozták fel érvnek, a lehetőséget, hogy eljuthatok erre a gyönyörű földrészre, ami valljuk be, sokunk egy életen át, dédelgetett elérhetetlen vágya?
Hogy nem láttam át ezeken az embereken? Hiszen voltak elő
jelek! Miért nem informáltam le őket, mielőtt elfogadtam a szí
vesnek látszó meghívásukat? Mit írjak én ezekről? Az igazat? Le lehet írni az igazat?
Jöttek, mentek a gondolatok, amik az elkövetkező hetekre cseppet sem voltak biztatók. (Pedig még nem is tudtam, hogy mi minden vár rám!)
Degenerált ürge! Csak hogy ne kelljen fizetni, majd ő lop a szomszédtól hullámot! Csak várjak! De így, hogy én fizetem az övékét is, így jó. Fogadok, hogy ezek után meg sem kísérli a kó
bor hullámokat elkapni... (Igazam lett, többé meg sem próbálta!) Szörnyű lelkiállapotba kerültem. Letaglózott férjem üzenete ic. Főleg az. Minden szóból kiérződött a kétségbeesett aggódás...
És én vagyok az oka, mert megígértem és nem jelentkeztem...
A rezidenciára visszaérve még mindig nyugtalanul kerestem a megoldást, a gyors kapcsolatfelvétel lehetőségét, hogy én is megnyugodjam és a férjem is. Mivel egész héten többnyire nincs otthon, ki tudja, mikor jut az üzenetemhez, telik az idő és tényleg az Interpolhoz fordul!
Mi lenne, ha megkérném M. ..-et adja kölcsön a kistelefonj át?
Számoljon érte amennyit, akar, csak segítsen felhívni a férjemet.
Még mindig mosolyogták és gúnyolták az idegességemet.
Az együttérzésüket egy pillanatra sem éreztem, ostoba, üres fe
jükből csak úgy sugárzott a káröröm, de M ... megengedte, hogy használatba vegyem a kis játékszerét.
Kicsöngött. Ez a pár pillanat, amíg vártam több verejtéket vont ki a szervezetemből, mint az afrikai hőség általában. Amint a férjem meghallotta a hangomat, majdnem szívinfarktust kapott.
És ez szó szerint értendő! Mondta is és éreztem is! Már teljesen lemondott rólam, hogy élek, hogy jelentkezni fogok. Már minden szörnyűség megfordult a fejében...
- Hol vagy? - kérdezte még mindig levegő után kapkodva...
- Hát hol lennék? - válaszoltam - Afrikában! - De a válaszom, remegő hangom nem győzte meg, kételkedett...
- Biztos minden rendben van? - kérdezte többször aggódva.
- Biztos, hogy tényleg ott vagy? - Alig tudtam meggyőzni, meg
nyugtatni. Védekeztem, hogy küldtem SMST... igaza van, azt nem kapta m eg... igen... de indulásom óta már több mint két hét telt el... ez is igaz, de itt semmi sem egyszerű... Többet nem mondhattam, nem mondhattam el mi az igazság, mert M ... és D ... minden szóra fülelt... És nem is akartam...
És egyáltalán. Ez az egész az én hibám... Ingoványos talajra tévedtem, ami ki tudja még milyen veszélyeket, meglepetéseket rejteget... Bármilyen csábító volt az ajánlat nem kellett volna el
jönnöm. Mintha fényévekkel távolodtam volna el az otthonom
tól, a biztos talajtól...
Már mindegy. Itt vagyok. Nem tehetek egyebet, végig fogom csinálni! Muszáj! Semmi sem történik véletlen. A ránk rótt meg
próbáltatásokat viselni kell! Nem fordulhatok vissza. Tartozom magamnak ennyivel. A megfutamodás nem jellemző rám. Egy mondás szerint, aki visszafordul, elveszíti az arcát. Hát én nem akarom elveszíteni. Megpróbálok szembe nézni a kihívásokkal!
Remélem erőm is lesz hozzá elég...
Az estében halvány, kísérteties fény lobbant...
Eldöntöttem, ha már így alakult, megírom az igazat. Mindent úgy, ahogy jön, cseppet sem szépítve az eseményeken, s nem kímélve a szereplőket sem. Nem így terveztem, de így alakult.
Az élet írja. A valóság szólt közbe...