A korai ég, mint egy hatalmas, fényesre suvikszolt gyöngyház, mint egy szétfeszített kagyló, csupa vakító ragyogás. Már a vere
bek is megfürödtek az út vörös porában. Olyan vidám hancúro
zást csaptak minden reggel, hogy irigykedve néztem le rájuk.
Ezek a játékos verebek és egyéb nálunk is ismert madárfajok vagy sokkal nagyobbak, a hazaiaknál, vagy sokkal kisebbek.
A verebek jóval nagyobbak, a vadgalambok jóval kisebbek, és mindkettő színe majdnem egyenlő az itteni föld színével. Talán épp a földtől rozsdás barnák. A varjú itt is fekete, ám nem sokkal kisebb, mint egy majdnem kifejlett liba, és olyan hangos, hogy minden madarat túlkiabál. Állhatatos szomorú károgása, kelle
metlen, sivár, döglegyeket, rothadó hullát idéző. A szarka szintén nagytermetű és itt is fekete-fehér frakkot visel, ám a hangja mint
ha rekedtebben és még hangosabban szólna. Van egy madár, ami méreteit tekintve megegyezik a varjúéval, barna színű, és ha meg
szólal olyan hatást kelt, mintha folyamatosan beszélne. Hangos, öblös hangja sokszor becsapott, kerestem az embert, hogy ki és hol veszekszik és miért... Lehet, hogy ő az Ausztráliában is honos ku- kabara barna jégmadár, ami kacag, kuncog is? Lehet. Ám ez még beszél is! Szinte emberi hangon társalog, sőt veszekszik, s közben lesi a gyíkokat, kígyókat, sasszemekkel figyeli leendő áldozatait.
Ezen a nagypénteki délelőttön, meg kell, mondjam csak a ve
rebeknek volt szerencséjük, nekem nem. Nem hiába irigykedtem rájuk...
Mosással kezdtem a napot. Na most kipróbálom a mosógépet, gondoltam. Az ágyneműmhöz hozzácsaptam a napi szennyesei
met is. Rajta! Bekapcsoltam. Teleszívta magát vízzel, pörgött egy párat, és leállt. Ellenőriztem, hogy minden gombot jól állítottam- e b e... Jól. Mégsem megy. Miért? Az nem lehet, hogy már Rosale is tudja kezelni én, meg itt bénázok! Nézegettem, mit szúrhattam el, mi, nem stimmel... Még csak ez hiányzott... Valószínű elron
tottam. .. Már mindenre fel voltam készülve, hogy... amikor Tóm megszólalt mögöttem. Csak akkor értettem meg mit magyaráz, amikor a villanyégőre mutatott. Áram! - csaptam a homlokomra, hát persze, elment az áram!
Se áram, se víz, se ágyneműm...
Mindenem beleszorult a mosógépbe. Miután a vákuum enge
dett, alig bírtam kihúzgálni a víztől tocsogó nehéz ágyneműt és egyéb cuccaimat. Szerencsére a mindig szolgálatkész Tóm kérés nélkül is segítségemre sietett. Kicipelte a nagy műanyaglavór ru
hát a konyha felőli teraszra, még kicsavarni is segített. Hordott nekem a tartalék vízből is, így is csak nagyjából sikerült kimos
nom a ruhákból a mosószert. A Tóm még a mosógép körül álló, vizet is segített összeszedni. Úszott minden. (Többé nem is pró
bálkoztam, változatlanul kézzel mostam a csapban.)
Jól kiszúrt velem a mosógép! Miatta lemaradtam a vásárlásról is. Már megszoktam, hogy nem várnak, ám most még is bosz- szantott a dolog.
Milliószor kértem legyenek szívesek előre legalább félórával, vagy negyedórával szólni, hogy mennek, hogy számítsak rá, hogy el tudjak készülni, és úgy egyáltalán... De nem.
A gyakorlat a következő: az utolsó pillanatban M ... már felöl
tözve, kis táskája is a mellkasán átvetve, elém áll és megkérdezi:
- Megyünk vásárolni! Jössz? - és D ... ilyenkor már az autó
ban ül, és türelmetlenül járatja a motort!
Erre én mit tudjak lépni? Vagy nagyon gyorsan összekapom magam és ömlik rólam a víz, ahogy bevágódok a hátsó ülésre, vagy reménytelennek látom a helyzetemet, és azt válaszolom, nem.
Ugyanez ismétlődik, mielőtt nagy ritkán eljutok az Internet-kávé
zóba is. És minden alkalommal megkérem őket, szóljanak időben...
Szörnyű kiszámíthatatlan páros. Valóban több mint bosszantó!
Nem az én világom a szupermarket, ám vásárolnom néha ne
kem is kell, és legalább rabságomból is kimozdultam volna. Nem is tudtam mikor lesz újra alkalmam vásárolni, mégis nemet kel
lett mondjak. Még sehol sem tartottam a ruháim mosásával, ha
bár Tóm bevégezte volna helyettem, - már több alkalommal a száraz ruháimat is beszedte, ha nem voltam kéznél, vagy rosszul éreztem magam - de amíg kivedlek az izzadtságból és a mosó lé
ből úgysem vártak, volna. És egyébként sem szeretek megvára
koztatni senkit. Nem szokásom mások idejét rabolni, habár ekkor kivételt tehettem volna, el kellett volna mennem velük... Akkor nem következik be, ami bekövetkezett... ami a hátra lévő több hetes ott tartózkodásomat megpecsételte és még azon túl, még ma is szenvedem a következményeit.
Amint a mosással végeztem Tom már elment, D... sem volt otthon, csak Rosale, Beth, a szomszéd lány, és egy pár női kun
csaft a garázsban. Gondoltam egy merészet, kihasználom a fiuk távollétét, fürdőruhát öltök és egy pár percet napozom. Itt va
gyok hetek óta Afrikában, és fehérebb vagyok, mint otthon.
Délelőtt fél tizet mutatott az óra, a napot sem látni és a felhők mi
att nem is süt száz ágra, nosza, rajta...
Talán tíz percet feküdhettem az árnyékolt napon, fejemet ka
lappal letakarva, de még ezt a tíz percet sem zavartalanul, hanem fel-felültem néha, mert észrevettem, hogy a ház sarkánál ku
kucskálnak, leskelődnek a Rosale-hoz belátogatott nők. Úgy egyenként szállingóztak ki a garázsból, gondolom a nekik szo
katlan habfehér testemet megszemlélni. Zavart ez a búcsújárás és abba is hagytam a napozást. Ám ez a rövid idő is soknak bizo
nyult. Mire beértem a házba már minden bajom volt.
Mint itthon kiderült, hő-sokkot kaptam, napallergia alakult ki.
Ami így utólag visszagondolva, a tünetekből ítélve már az első napoktól kísért, csak nem tudtam, hogy az, az. Már a bokám be- dagadásánál is ez játszhatott szerepet, valószínű, hogy az állan
dó gyengeségemet is ez okozta. A tíz perc a szabad ég alatt, s hiába felhők takarták a napot, a fejemet meg kalap, betette a kaput... Ha a bokám dagadásával esetleg eljutok orvoshoz, talán figyelmeztet, hisz a tüneteket látva... (A mai napig sem állt hely
re a szervezetem víz-hőháztartása. Nemhogy a napot nem bírom, még a melegtől is kiütést kapok.)
A levegő hőmérsékletétől fölforrtam. Az, hogy nem tudtam megállni a lábaimon még nem is lepett meg. Szerencsére a für
dőszobába még sikeresen eljutottam. Ott aztán jött minden egy
más után. Azt sem tudtam, hogy jutottam el ahhoz a bizonyos
hoz, hogy üljek vagy hajoljak, mert szó szerint mindenhonnan minden egyszerre kívánkozott ki. Mikor enyhültek az ilyen fajta tünetek, nagy nehézségek árán belevánszorogtam a kádba, és kínjaim enyhítésére hidegvízzel lezuhanyoztam tetőtől, talpig, ami jó volt ugyan, de szinte fájt. Valahogy úgy éreztem, mintha leforráztam volna a testemet. Utána órákon át, rázott a hideg, hol fölment a lázam a csillagokig, hol leesett.
Nem égtem le, sőt piros sem lettem, a bőröm olyan maradt, mint volt, hanem furcsa mód a hideg bőröm alatt égett a húsom.
Szó szerint tüzesnek éreztem, miközben a bőrömet dermesztőén
hidegnek. Mintha a kettő különválva funkcionált volna tovább.
Főleg a mellkasomban cikáztak a tüzes nyilak. Kegyetlenül rosz- szul voltam, olyannyira, hogy azt hittem itt a vég.
Szenvedéseim ideje alatt D... és M ... is hazaérkezett a vásár
lásból. Látták kínjaimat, de nem ajánlották, hogy orvoshoz visz
nek. Én meg az előző keserű tapasztalataim miatt nem kértem.
Egyszerűen nem éreztem erőt, hogy fel vegyem velük a harcot, ahhoz meg főleg nem, hogy a jogosnak érzett segítségüket ki is harcoljam. Az újabb elutasítás megalázó elviselésére pedig lelki
leg nem volt szükségem. Vagy, vagy gondoltam... Ha szükség van még rám, megmaradok, ha nincs, hát nem. De azért...
Piszok rosszulesett a hozzáállásuk. Ha nemrég én is így viszonyultam volna D ... nagy bajához, könnyen lehet, hogy ma nincs köztünk. Hamar felejtenek...
Visszavonultam a szobámba, pihenni próbáltam, ám seho
gyan sem sikerült. A gyengeség mellett állandó szomjúság gyö
tört. Ám az elfogyasztott folyadék mennyisége, szinte azonnal verejtékként áramlott vissza. Ittam és verejtékeztem. Ez így ment felváltva. A nagy folyadékhiányt akárhogy igyekeztem, nem tud
tam pótolni. Éreztem, egyre gyengülök, minél többet iszom annál nagyobb a szervezetem folyadékhiánya. Szélmalomharcnak tűnt a küzdelmem. Képzeletem, az ágyam mellé helyezett egy infúzi
ós készüléket, az üvegből egyenletesen csöpögő oldattal... - Igen!
Erre lenne most szükségem - gondoltam... És ma már tudom, hogy jól gondoltam. Ha akkor időben orvoshoz jutok, és szak
szerűen ellátnak, m a...
A következő gondolatom mindent elsöpört. Olyan pesszimis
tán hatott a képzeletemre, hogy jobb, ha le sem írom. Az ágyon ha
nyatt dőlve próbáltam semmire sem gondolni, és egyszer csak szó szerint szemeim előtt elindult a plafon. Elindult, és körbe, körbe forgott. Megpróbáltam felülni, nem sikerült. Oldalra fordítottam magam, könyökömre támaszkodtam, s a plafon helyet az ágyam melletti koszos falat vettem célba. Az nem forgott, hanem, mint az érett kalászokkal megrakott búzatábla, amikor enyhe szél simo
gatja, hol jobbra dőlt, hol balra... Majd az ágy kezdett el alattam hömpölyögni. Addig-addig ringatott, míg egyre könnyebbnek és könnyebbnek érezve magamat megszűnt körülöttem a világ...
Hidegrázásra eszméltem. A takaróm után tapogatóztam, majd beléburkolózva sem lett jobb. A szobámban uralkodó dél
utáni közel negyven fok ellenére majd megfagytam. A hidegrá
zás mellett a szomjúság gyötört. Valahogy fel kell kelnem, és vi
zet kell hoznom - gondoltam, ami a szobámban volt, elfogyott.
Igen ám, de hogy? Próbáltam így is, próbáltam úgy is, szinte le
hetetlen feladatnak tűnt. Minden erőmet összeszedve nagy ne
hezen végre sikerült talpra állnom. (Azóta is többször eszembe jut, hogy mi emberek mennyire nem tudjuk értékelni azt az apró, jelentéktelennek tetsző képességünket, hogy megtudunk, állni a lábainkon. Természetesnek vesszük, nem is gondolunk rá, milyen nagydolog!)
Pár lépés megtétele után pihennem kellett. Erőt gyűjtve újra pár lépés, pihenés, és kijutottam a szobámból. A folyosón D ... jött velem szemben. Sápadt, alig vonszolt valómra nézve csak annyit kérdezett:
- Pihengetünk, pihengetünk?
- Szeretnék elmenni orvoshoz - kockáztattam meg kívánsá
gomat, ha már így összefutottunk.
- Miért? Mi baj van? - kérdezte közönyösen, mintha nem tudná.
- Nagyon rosszul érzem magam. - feleltem röviden, de szin
te meg sem várva válaszomat legyintve otthagyott, s menetköz
ben mondta:
- Holnapra majd jobb lesz!
Én szerencsétlen, szegény flótás, - gondoltam - hová is vetett engem a sorsom? Most kezdődik minden elölről. Vagy lesz erőm kiharcolni, hogy vigyenek el orvoshoz, vagy nem ...
Végtelenül kiszolgáltatottnak éreztem magam. Gyengének, tes
tileg lelkileg kifacsartnak, és - árvának. Nagyon árvának.
Feküdtem, a szobámban tettem pár lépést, és feküdtem. A gyen
geség, a nagyfokú verejtékezés miatt újra ágyba kényszerültem.
Már nem foglalkoztatott, hogy Húsvét van, nem érdekelt sem a templom, sem a hagyományok, sem az, hogy valamit ennem is kellene, csak a reggeli kávémhoz ragaszkodtam. A lázam közben hol fent volt, hol lent, már az sem érdekelt. Alig hagytam el a szo
bámat. A két nap alatt kétszer találkoztunk össze a folyosón, s már előre tudtam D ... érdektelen kérdését és két lehetséges válaszát:
- Na, hogy vagy? - Holnapra majd jobb lesz! - vagy: - Majd elmúlik!
Ebben az utóbbiban igaza van. Minden elmúlik. Vagy így, vagy úgy, de elmúlik... Igen, néha már komolyan éreztem, hogy én is...