megérkezésem után pár héttel úgy március derekán történhetett, hogy már majdnem aludtam, már olyan szendergő állapotban le
hettem, és mintha kopogtatást hallottam volna az ajtómon...
Másnap gondolkodtam rajta, igaz lehetett, vagy csak az álom tréfált meg, nem tudtam eldönteni. Ha kopogott, ki kopogott, és miért kopogott?
Aznap még foglalkoztatott a kérdés, ám kérdezősködni kelle
metlen lett volna, biztosnak nem igazán éreztem, hogy úgy volt, s hagytam. Másnap már nem foglalkoztatott. Túlléptem rajta, saj
nos pechemre mindig akadt/valami friss, valami más átgondolni valóm... Am most így visszagondolva, tényleg jól hallottam, tényleg kopoghatott valaki... És, hogy miért most gondolom így?
Mert most kezdenek összeállni a láncszemek...
A tegnap este megerősítette a már érlelődő gyanúmat!
Az esti fürdés után történt a dolog, amikor már M ... rég elvo
nult, Rosale és Tóm is lefeküdhetett. Én kivételesen sokáig fenn
maradtam, a jegyzeteimmel foglalatoskodtam, mert kivételesen áram is volt, és semmi kedvem nem adódott a hőségtől izzó éjsza
kában korán, álmatlanul forgolódni. így eltelt az idő és már késő
re járt. Amint végeztem a zuhanyozással és lekapcsoltam a villanyt a fürdőszobámban, kiléptem a nagy, széles, sötét folyosóra.
Az ablakokon beszivárgó Hold fénye annyira éppen megvilá
gította, hogy könnyűszerrel megtaláltam az egy méterre lévő szo
bám ajtaját, így fölöslegesnek tartottam a folyosón az ajtómtól igen távol eső kapcsolót keresgélni és felkapcsolni, majd vissza
menni és lekapcsolni. Épphogy egy-két lépésnyire távolodhattam el a fürdőszobám ajtajától, amikor a sötét folyosó konyha felőli végéből egy hatalmas sötét árnyék igyekezett felém... De olyan gyorsan, szinte futva, hogy kezei úgy repültek mellette, mintha a szárnyai csapkodnának. Egyenesen felém tartott!
D ... volt!
Az első pillanatokban nem értettem, hogy e késői időpontban hová igyekszik futva, mi az, ami ennyire sürgős, és miért nem kapcsolt villanyt, mikor minden alkalommal szokott, sőt, ha áram nincs, kezében a viharlámpa formájú napenergiával műkö
dő lámpájával közlekedik. Még hirtelen az is bevillant, hogy - lám, lám, a mankócsaló...
Még el sem értem a szobám ajtaját, amikor nekem szaladt.
A sötétben úgy vetette rám magát, mint kacsa a cserebogárra.
Időm sem volt kivédeni. Szakszerűen megrendezte. Mintha a vé
letlennek lett volna köszönhető a szándékos, szorosra sikerült
„egybefutás". Én próbáltam kitérni, jobbra lépni, balra lépni, ám ő ugyanilyen irányú lépésekkel zárta el az utamat. Megmarkolta a vállaimat, idegesen fújtatva „tapogatni" kezdett, lihegve tört föl belőle a mohó kéjvágy, ám szerencsémre egy hirtelen mozdulat
tal sikerült kiszakítanom magam a karmai közül, és a kapcsoló
hoz rohantam, amit még időben sikerült is megtalálnom. Mire felkapcsoltam a villanyt, már D ... is a kapcsoló körül matatott...
Le akarta kapcsolni? Vagy talán attól tartott, hogy valaki megle
pi, így azt a látszatott igyekezett kelteni, hogy csak nekem segí
tett a villanyt felkapcsolni? Nem tudhatom...
A szobám ajtajához rohantam. Reszkető kezeimmel alig talál
tam bele a kulcslyukba.
Amikor már biztonságban az ágyamra roskadtam, gondol
kodtam el a történtekről. Vajon most először leskelődött utánam?
Vajon belát-e a fürdőszoba magasra rakott ablakán? Nincs is füg
göny, csak szúnyogháló... Mikor az első napokban, megjegyez
tem, M ... enyhe gúnyos lenézéssel a hangjában azt felelte:
- Gondolod valaki leskelődni fog? - s én elszégyelltem ma
gam a felmerülő gyanúm miatt. Ennek ellenére néha az egyik tö
rülközőmet ráakasztottam az ablakra, de bizalmatlanságomat le
győzve elhagytam ezt az óvatoskodó mozdulatot.
A fürdőszobám ablaka, mint ahogy a szobám egyik ablaka is a hátsó udvarra néz. „Vendéglátóm" valahol ott a hátsó udvar
ban, leskelődhetett, és mikor látta, hogy végeztem a fürdéssel, és a villanyt is lekapcsoltam, a konyhán keresztül berohant. Úgy kellett sietnie, hogy én még ne érjem el a szobám ajtaját, illetve, ha azt a pár lépést megteszem a két ajtó között, kulccsal kinyitni, de főleg becsukni ne legyen időm. Ezt mind így eltervezhette, ki
számolhatta. ..
Sikítanom kellett volna! - jutott eszembe.
És mi értelme lett volna? Mire valaki, teszem azt M ... felébred és odaér... Nem, akkor sem nekem hitt volna. D... megmagya
rázta volna, sőt engem hibáztatott volna, hogy hazudok, hogy...
Vagy ami még rosszabb engem vádolt volna meg. Nem, nem, M ... olyan ostoba, úgy hisz benne, mintha a férje lenne maga a földre szállt isten! A kezdet és a vég! Jobban teszem, ha nem is mondom el, csak magamnak ártanék, nekem nehezülnének meg még jobban a hátralévő napjaim.
Esetleg talán Rosale és Tóm? Nem... Hirtelen el sem tudtam volna magyarázni nekik, hogy mi történt... Ahhoz időre van szük
ség, hogy szótár segítségével tudtukra hozzak valamit. Semmi értelme nem lett, volna. Vagy talán mégis? Talán Rosale már tud valamit, hisz a szobája közvetlen szemben van az enyémmel!
A folyosóra néző ablakán át már talán látott is valami gyanúsat...
De akkor miért nem figyelmeztetett? Két lehetséges ok miatt.
Egyik, mert érezhetően, sőt szemmel láthatóan fél a nagybátyától, másik, mert ő is igyekezett kerülni a konfliktusokat.
Jut eszembe! - Rémlett fel hirtelen valami!
Egy alkalommal a konyhában Beth erősen győzködte Rosale-t, hogy valamit nekem mondjon el. Törzsi nyelven vitatkoztak mikor közéjük toppantam. Épp a nevemet emlegette Beth Rosale-nak, és még bent létem alatt is folytatták, majd mivel Rosale hajthatatlan
nak bizonyult, Beth mérgesen legyintett, rám nézett és kiviharzott a konyhából. Azt értettem és főleg éreztem ki, a hangos szóváltá
sukból, hogy Rosale figyelmeztessen, mondjon el nekem valamit.
Ez az eset akkor gondolkodóba ejtett, de mivel igen nehéz a kom
munikáció a nyelv megértése miatt, hagytam, nem kérdeztem rá.
De nem felejtettem el! Milyen szerencse, hogy zárom az ajtómat?
Zárom az ajtómat... visszhangzott hirtelen újra a gondolatom második fele... Igen. Amióta zárom az ajtómat... más is történt!
D ... többnyire úgy intézte este, hogy egyszer-kétszer a járdán szorosan rám tapadva haladt el mellettem, amikor a háza falának takarásában a szokásos ötven lépésemet léptem oda-vissza.
S mintha mondani akart volna mindig valamit, de nem merte. És egyébként is ezeknél az eseteknél mindig minden cél nélkül járt arra és keresztezte az utamat! Egyik ilyen alkalomkor holdfényes ábrázatát látva, két lépés között még meg is jegyeztem magam
ban, hogy olyan, mint valami oktalan állat tavasszal a párzási időszakban...
Igen. Amióta zárom az ajtómat...
Úristen! Ez bejárt a szobámba, amikor aludtam? Ha alszik az ember semmiről sem tud! Én meg főleg nem, mikor a hőségtől
kiszenvedve valamikor hajnaltájt tudok csak elaludni, de akkor aztán a fáradtságtól fejbe csapva nagyon mélyen. És M ... emlí
tette is, hogy a férje minden hajnalban fölkel és jár egyet...
Igen, hajnalban, amikor én a legmélyebben alszom...
Csak ültem az ágyam szélén és járt az agyam, tömörültek a gondolatok, egymást kísértve gyorsan törtek felszínre:
- Igen, a moszkitóháló is! A moszkitóhálót lefekvés után min
dig gondosan eligazítom, kinyúlok alóla és kívülről is, lesimítom, nehogy rés maradjon, és szúnyog tévedjen alá. Egy reggel kívül
ről, csak úgy hányaveti módra összevissza volt gyűrve, redőz
ve... Nem úgy találtam, mint ahogy én hagytam...
És ez alkalommal...
Uramisten! Valóban... O lehetett? Bent volt a szobámban és...
Mint a megvadult méhek úgy zsongtak a gondolataim...
Mi mindenre képes az emberi aljasság? És mennyire lehet ki
szolgáltatott egy alvó ember? Egész nap fáradt voltam, gyenge és feszült, hajnal előtt képtelen voltam elaludni... Úgy általában is... S ezt használta ki... - úgy általában is. És miért a gondatla
nul hagyott háló? Talán én ébredezni látszottam, vagy valami nem várt zaj megzavarhatta? Hirtelen kellett távoznia? Azért nem igazgatta el a hálót? És más alkalmakkor volt ideje eligaz
gatni és azért nem tűnt föl? És amikor még hálóm sem volt?
Undorodva néztem az ágyamra... Mi történhetett? Meddig mehetett el?
Akkor még nem éreztem rá a veszélyre, a veszélyre, ami egy nőt fenyegethet. Pedig valami felrémlett... Akkor ezzel sem fog
lalkoztam. Feltűnt, elgondolkodtatott, de nem feltételeztem ilyen nagyfokú aljasságot. Csak „ferdepillantású" álom - gondoltam.
Hogy gyanúsíthatnék meg bárkit is. Biztos én nem emlékszem jól, biztos akkor este nem rendeztem el alaposan a hálót, vélet
len elfelejtettem, - ami szinte kizárható, annyira tartok a szúnyo
goktól.
Akkor tovább nem foglalkoztatott. A későbbiekben sem gon
doltam rá, s nem figyeltem, hogy reggelente hogy állnak a háló ráncai...
Undorító, aljas gazember! Nem, ez a megfogalmazás így ke
vés. Pár szóba nem fér bele, hogy miket gondolok róla, és jobb is, ha nem részletezem.
Nem én vagyok a bírája.
Szánalmas, mint férfi, és szánalmas, mint ember! Ilyen aljasul visszaélni egy magányos nő kiszolgáltatottságával, aki ráadásul az ő házának a vendége... Alattomos, állatias viselkedése meg
bocsáthatatlan!
Felháborodottan gondoltam helyzetemet újra és újra végig.
Mit tehetnék? Mi lenne a helyes lépés? És? Ha lépnék is, ki hinne nekem? M ...? Már az is megfordult a fejemben, hogy mindez az ő tudtával történik. Amilyen ostoba, ezt is el tudom képzelni...
Ha végiglapozom az elmúlt heteket, sok apróság bukkan fel ezzel kapcsolatban, s ha akarom ezek félreérthetők, illetve éppen hogy nem érthetők félre... Képtelensége miatt ezt a gyanúmat...
Mindegy.
Be kellett látnom, semmjt sem tehetek. Csak annyit, hogy ezek után még nappal is zárom az ajtómat. És még óvatosabb leszek!
És imádkozom. Imádkozom, hogy meghatározott szorult pilla
nataimban kapjak védelmet, s hogy kibírjam a megaláztatásokat, és hogy egyszer épségben hazakerülhessek!
/
az gyötrelmes és többnyire elérhetetlen. És Afrika szép... Egy gyönyörű szenvedő fekete asszony, aki minden szépségét felkí
nálja az arra érdemes szomjazóknak. Én is szerettem volna min
den hajlatát bejárni, megcsodálni minden felkínált szépségét, ősi lábnyomokba lépni, jelenét, múltját, egy-egy pillanatát felfedez
n i... Nagyon vágytam rá, de nem volt hozzám kegyes.
Talán nem vagyok rá érdemes...
Még az, a jelentéktelen vágyam sem teljesült, hogy apró kő
gyöngyöket tudjak beszerezni magamnak, és vékony bőrszíjat, amire felfűzhetném, és szeretettel viselhetném nyakamban és csuklómon. A pláza ahol én megfordulok, nem kínál kőgyöngyöt, legalábbis olyat nem, amilyet én szeretnék. Aranyat annál többet.
Csodálatosan megmunkált egyedi darabok csillogtatják magukat a fényes kirakatokban. De én nem aranyra, vágyom, arra nekem nincs szükségem.
Még a belvárost sem láttam, nem járhattam kopott kövein, és gödrein, és valószínű már nem is fogom meglátni. Sajnálom.
Végtelenül sajnálom.
Az öreg óceánhoz is csak úgy véletlen volt szerencsém, és csak rövid időre. Pedig nincs messze, lágy lehelete idáig elér.
Annyi szépség lakik ebben az országban, szerettem volna minél többet magamhoz ölelni belőle, de... Már mindegy. így alakult.
Valamiért így kellett történnie.
Telnek a napok, s ez jó! Most már csak haza vágyom.
Mivel D ... és M ... ma már korán elhúzott valahová, talán a városba bankügyeiket intézni, nem tudom, nem tudatták velem, nem is érdekelt, örültem, hogy szabadon mozoghatok. Most, hogy nincsenek, elhatároztam, Rosale-t és Tomot beavatom gya
númba. Időnk van szótározni, remélem, megértik, amit szeretnék velük közölni.
Először is elmondtam, elmutogattam a folyosói esetet.
Ecseteltem aggályaimat D...-vel kapcsolatban, - láthatóan nem lepte meg őket - és megkértem minkettőjüket figyeljék az ajtó
mat. Megértették és megígérték, készségesen mindenben a segít
ségemre lesznek. Végtelen sajnálatukat fejezték ki, amit éreztet
tek is velem. Hűség és együttérzés csillogott nagy fekete szeme
ikben. Éreztem, mint mindig, most is számíthatok segítségükre.
Ám azt is tudtam, tapasztaltam, hogy csak úgy titokban segítenek, mert ők is félnek. Nyíltan nem mertek mellém állni, óvatosnak kellett lennem, nem akartam ezeknek az egyszerű jó lelkeknek kel
lemetlenséget okozni, hisz ők is kiszolgáltatottak voltak, még ha nem is annyira, mint én.
Később a nap folyamán Tómtól próbáltam megkérdezni, tud- e valamit a konyhában lezajlott Beth és Rosale közötti vitáról, de nem sikerült megértenie mi is a kérdésem, ellenben kikereste a szótáramból a megfelelő szavakat, amit ő szeretett, volna velem tudatni. A kikeresett szavak a következők voltak:
- Ők együtt éreznek velem nagyon!
Ez megnyugtatott. Már nem csak érzem, hanem tudom is...
Még ezen a napon csoda történt! M ... szóba állt velem, ami már hosszú napok óta nem fordult elő, s megkérdezte: - holnap van-e kedvem velük menni, megnézni egy vízierőművet?
- Vízierőművet? Mi van azon látni való? Szívesebben mennék másfelé, például szívesen megnézném a belvárost, és akadna még egy pár hely, ami érdeklődésemmel egybevág! - Ám ők nem a belvárosra kíváncsiak, - mondta ő - hanem a vízierőmű-re!
- Jó, ezt is köszönöm, majd gondolkodom rajta. - Válaszoltam meglepődve.
Gondolkodtam. Sehogyan sem fért a fejembe, hogy miért ép
pen vízierőművet akarnak látni, mikor ebben az országban any- nyi, de annyi természetes csoda található, miért éppen egy ember alkotta monstrumra kíváncsiak? Ami ráadásul, mint mondta nincs is közel, korán kell indulni. Olyan messze van, hogy egy egész napos programnak felel meg.
Végül úgy döntöttem ez is jobb, mint semmi, legalább útköz
ben nézelődöm. Velük tartok. De azért újra és újra gondolkodó
ba ejtett ez a fura program... Valami gyanú velük kapcsolatban már állandóra befészkelte magát a gondolataim közé, így most sem hagyott nyugodni. Egyre jobban nem bíztam meg bennük.
Mi ez a nagy szívélyesség? Tegnap még a köszönésemet is épp
hogy fogadták, s úgy néztek keresztül rajtam, m int...
És útlevelem sincs! Mi lesz, ha... ha valahol otthagynak...
Vagy bármi más is történhet... Különböző verziók jutottak eszembe milyen veszélyeknek lehetek kitéve, de legyőztem
aggályaimat. Kénytelen itt tartózkodásom napjaiban ez is egy lehetőség. Egy lehetőség, hogy lássak!
Velük megyek, döntöttem el végleg. Minden rendben lesz, csak okosan, körültekintően kell viselkednem. Ha bármi adódik is, nem szabad érezniük, hogy félek. Magabiztosnak, határozott
nak, és óvatosnak kell lennem, akkor nem történhet baj. Óvintéz
kedésként egy kis papírra leírtam a férjem nevét és telefonszá
mát, alá hazám tiszteletbeli nagykövetének a nevét, címét, tele
fonszámát, és átadtam Rosale-nak. Elmagyaráztam ki, kicsoda, azt is, ha rá kerülne a sor, hogy fel kell hívnia, a férjem, tud an
golul, tud vele beszélni, a nagykövet úr pedig itt valahol a fővá
rosban lakik, vele akár angolul, akár hazai nyelven is beszélhet.
Azt is megértette, ezt azért adom oda, ha a hátralevő itt tar
tózkodásom ideje alatt velem bármi történne, akkor kell hívnia a felírt számokat, és elmondania, amit tud. Mindent! Abban az esetben például, ha erről a kirándulásról nem térnék vissza, azonnal telefonáljon, hívja a felírt számokat! Mindent el kell mon
dania, amit tud, ne féljen, ne hagyja magát megtéveszteni. Nem szabad tekintettel lennie a nagybátyára! Jól tegye el ezt a kis pa
pírt, amíg hazájában tartózkodom, tartsa magánál, senkinek ne mutassa meg, senki nem tudhat róla, csak ő!
El is tette. Bevitte a szobájába, és jól eldugta. Megértett. így én is kicsit nyugodtabban gondoltam a másnapi kirándulásra.
Korán indultunk, de az afrikai nap így is megelőzött bennün
ket. Már vékaszámra öntötte a gyöngyház felhők mögül a forró- ságot. Feltarisznyáztam a hátizsákomat, kalapomat fejembe húz
va vegyes érzésekkel néztem a nap várható eseményei elé.
Szép tájakon haladtunk. Ezen a vidéken határozottan zöldebb, bujább Afrika lelke. Az utak mentén árusok, főleg halárusok.
Asszonyok fején a pálcikákra tűzött füstölt halak, a megmunká- latlan útszéli asztalokon szintén halak. Halszag mindenhol.
Közel járhattunk a kikötőhöz. Mi tagadás szívesen megnézném, összehasonlíthatatlanul szívesebben, mint a vízierőművet...
De hát...
D ... megállt az egyik asztal mellett és halat vett. Kihasználva az alkalmat én is kiszálltam az autóból és fényképeztem. A halas kofák nem is bánták, ám az útközepén az autók között egy, a ha
lait fején áruló nő, mikor lencse végre szerettem volna kapni igen tiltakozott. Még ilyennel sem találkoztam. Általában az itteni em