Egy olyan szociológus, szociálpolitikus, katolikus hittanár könyvének ki-adására vállalkozott a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület, aki nem a ma divatos korszellem hullámaival sodródik, hanem tartós, mara-dandó értékek cövekelik ki a vonatkoztatási rendszerét.
Az 1954-ben született szerző lakatosként kezdett el dolgozni, ami sokat lendített azon, hogy plebejus gondolkodásúvá váljon. Ezt követően teológi-át és szociológiteológi-át végzett. Amíg Budapesten élt, Albertfalván hittanár, köz-ben szociális munkás volt Kőbányán. 2001 óta egy Bakony-alji kistelepülé-sen lakik családjával, s Győrben dolgozik mentálhigiénés munkakörben.
Három gyermekük született, az egyik könyvét leányairól írta.
A 70-es évek közepétől húsz éven keresztül kb. százszor járt Erdélyben, ami meghatározta gondolkodását. Ugyanekkor a Felvidékre is rendszere-sen utazott, ahová családi kapcsolatok fűzik – szülei, mindegyik nagy-szülője és nagybátyja, nagynénje, 1946/47-ben menekült Magyarországra a Csehországba irányuló deportálások elől.
Tucatnyi kötetének jó része nem véletlenül szól tehát az erdélyi katoli-kus kisebbségről s főleg a boldoggá avatás útján járó Márton Áron püspök-ről. 1988 óta négy Márton Áronról írott és összeállított könyvét vehettük kézbe. A legutolsót tavaly Itáliában adták ki magyarul, olaszul és angolul, a román változat is elkészült s kiadóra vár. Írt továbbá szociálteológiai, vá-rosszociológiai, esszé-, eszme- és egyháztörténeti, valamint a személyes életéről szóló művet. Egy humánökológiai kötete is kéziratban áll.
A 80-as évek elejétől mintegy száz tanulmánya, esszéje, cikke jelent meg.
A Bulányi György által alapított és vezetett Bokor Közösséggel 1984-ben került kapcsolatba. Ez a közösség az erőszakmentesség és az önként vállalt szegénység alapján áll.
Még a 70-es évek közepétől közel került hozzá a két háború közötti időszak népi irodalma, ami nem árvalányhajas „műmagyarkodás”, ha-nem a magyar polgárosodás egy lehetséges törekvése. Az erőszakmen-tességről már Németh Lászlónál olvasott, Márton Áron is az erőszak-mentesség apostola. Az önként vállalt evangéliumi szegénység pedig szükségszerűen kapcsolódik a népi gondolathoz, ami a kettészakadt ma-gyar társadalom integrációját szorgalmazta.
A most megjelent könyv, melynek négy fő tartóoszlopa van – Karácsony Sándor, Kodály Zoltán, Márton Áron és Németh László –, a magyar 1 Virt László Magyar nevelés, népi gondolat (Muravidék Baráti Kör Kulturális
Egye-sület, Pilisvörösvár, 2017. 208 p.) című könyvéről a Magyar Írószövetség Könyv-tárában, 2017. június 22-én tartott könyvbemutató szerkesztett szövege
pedagógiatörténet és a népi gondolat metszéspontját vizsgálja, és benne a négy személy szellemtörténeti összefüggésekbe kerül egymással.
A kötet a bevezető után négy fő szerkezeti egységből épül fel. Először a kor magyar társadalmi adottságait vázolja a két totális rendszer – a nemzeti- és nemzetközi szocializmus – között. Ezt követi a népi gondo-latban megjelenő emberkép és társadalometika áttekintése. A „Magyar gondolat, népi gondolat” című fejezet a hazai társadalmi rétegek között megszakadt sorsközösség kérdését taglalja a hiány, az igény és a feladat oldaláról. A záró egység az iskolai és iskolán kívüli nevelés, művelődés legfontosabb sorskérdéseivel foglalkozik.
A következőkben Virt Lászlóval a „Magyar nevelés, népi gondolat” című könyvének néhány súlyponti gondolatáról beszélgetünk.
A népi gondolat hazánkban alapvetően a kiszolgáltatott, lehetőségeitől megfosztott ember iránti szolidaritásban fogalmazódott meg. Erről tanús
kodnak a 30as, 40es évek magyar népi irodalma klasszikusainak a művei:
Féja Géza, Illyés Gyula, Kodolányi János, Kovács Imre, Németh László, Sinka István, Szabó Zoltán, Tamási Áron, Veres Péter és mások. Egy részük valóban a népből jött – mondhatnánk: első generációs értelmiségi –, mások közülük erkölcsi vagy szociális érzékenységük, társadalomtudományi meg
alapozottságuk alapján jutottak el a néppel, a parasztság gondjaival való azonosulásig. Mitől vált az említett írástudók munkássága hitelessé?
A XIX. századnak és a XX. század elejének individualizmusa követ-keztében atomizálódott a társadalom. Még előbb a XVII. század közepé-től-végétől megkezdődött, és a XVIII. században teljessé vált a magyar társadalom kettészakadása, melynek során a túlnyomó többség teljes ki-szolgáltatottságba került. A könyv fő szellemi tartóoszlopai egyaránt re-flektálnak a magyar kettős társadalomszerkezetre, közülük a három magyarországi, Karácsony Sándor, Kodály Zoltán és Németh László a Habsburg-uralom jelentkezéséhez köti a társadalmi hasadást. Márton Áron náluk is szigorúbban ítél, ő – a nevelést az egész életre kiható növe-lésnek tartva – azt vallja, hogy „népünk művelése és nevelése az Árpádok korával lezáródott” (lásd Ugartörés előtt című tanulmányát).
Az első világháború elvesztését követően megjelent egy értelmiségi törekvés, mely az értelmiségi létet nem okoskodó individualizmusként, nem is karrierépítésként fogta fel, hanem szolgálatként. A népszolgálat eszméje etikai tartalmat hordozott, ez az új értelmiségi nem volt tech-nokrata, ellenben tudta, hogy mit jelent a nép iránt való elkötelezettség.
Márton Áron az értelmiségi létet Széchenyi fogalmához, a közértelmes
séghez kötötte, ugyanezt a gondolkodást ismerjük fel Karácsonynál, Kodálynál és Németh Lászlónál. Ez az értelmiségfogalom a közösségért való értelmességként, és a néppel közös értelmességként fogható fel. Ez a két háború között jelentkezett új értelmiségi tudta, hogy a népről gondolkodni csak vele együtt lehet. E gondolatban még az iskolai vég-zettség sem mérvadó, mert a sorsközösség és a szolgálatkészség tesz ér-telmiségivé.
A könyv hősei közül a hajdú Karácsony Sándor és a székely Márton Áron népük sűrűjéből jöttek, tudásukat a célba irányítottan használva váltak a népszolgálat elkötelezettjeivé. Karácsony Sándor, a pedagógia elméletét filozófiai, ismeretelméleti mélységben és magasságban művel-ve, olyan pedagógiai nyelvezet kialakítását szolgálta, ami – leszámolva a germán gondolati sémákkal – megfelel a nép észjárásának. Márton Áron pedig egyetemi lelkészként, folyóirat-alapítóként és közíróként arra töre-kedett, hogy akiket ő felnövel, azok világi hívőként, családos emberként is váljanak apostollá. Az Erdélyi Iskola című folyóirat szerkesztői szelleme és Márton Áron tanulmányaiban megmutatkozó gondolkodásmódja egy-aránt mutatja, hogy a belső, saját szellemi energiák felszabadítása, a saját kulturális tőke, alkotó módon való mozgósítása volt a cél, ami a legszegé-nyebb nép előtt is hitelessé tette az egyházi kezdeményezést. Márton Áron tudta, hogy Romániában a magyar népközösség nem számíthat ál-lami támogatásra, az egyház lehetőségei viszont felhasználhatók az in-tézményi megoldásokra.
Kodály és Németh László polgári-értelmiségi családba születtek, ugyanakkor mindkettőjük felmenői között ott volt a kisemberek világá-hoz való kötődés. Szellemi tőkéjüket ebből a miliőből világá-hozták. Arra a kér-désre, hogy ők, akiknek sorsa bizonyos értelemben predesztinálva volt az értelmiségi életpályára, hogyan jutottak el a népszolgálat eszméjéhez – jóllehet „értelmiségiek” ezreihez hasonlóan ők is választhattak volna in-dividualista karrierépítő utat –, én azt a választ találom, hogy nagy nyelv-tudásukkal ráláttak más nemzetek életére is, és gondolkodó emberként, ilyen összehasonlításban, látták az „elurasodott” magyar társadalom visszásságait. Kodály leírja, hogy népdalgyűjtés közben akár román orto-dox pópától, akár szlovák katolikus paptól segítséget kaptak, magyar paptól ritkán. Németh László pedig az 1935-ös romániai útja után, ami-kor a Tanu önálló számaként megírja úti élményeit, akami-kor azt is leírja, hogy a román értelmiség sokkal közelebb van a néphez, mint a magyar.
Kérdésed a hitelességről szólt: azt látjuk, hogy a hitelesség lehet tárgyila
gosság is.
„A népi gondolat nem pénz, nem technika kérdése, hanem belső tűz, el
kötelezettség kérdése” – foglalta össze Virt László Németh László gondol
kodásának egyik alapkövét. Néhány mondatban, kérlek, foglald össze a kö
tetben elemzett négy magyar géniusz erről tanúskodó javaslatait!
A könyv négy fő szellemi tartóoszlopa keresztény ember volt. Közülük Németh László volt erősen szekularizált református, de ismerjük üdvta-nát, amivel az ember felemelését szolgálta; Karácsony Sándor evangéliu-mi gondolkodású református keresztyén ember volt; Kodály elkötelezett katolikus keresztény ember. Márton Áron pedig fiatal papságától, majd fiatalon történt püspöki kinevezésétől, 42 nagyon nehéz esztendőn át tartó püspöki szolgálatában megingás nélkül evangéliumi keresztény-ként szolgált. Hangsúlyozom az „evangéliumi” jelzőt: Márton Áron nem a történelmi kereszténység sémáit, nem az egyházhoz évszázadok alatt tapadt közjogi, politikai, hatalmi formákat követte, hanem Jézus Krisztust. A szolgálat pedig evangéliumi fogalom! Négy hősünk egyke sem volt valamiféle üres, merev tradíció istenítője, ellenkezőleg: szolgálat-készségükkel, elkötelezettségükkel reformerek voltak, így a maguk he-lyén valamennyien az evangéliumhoz kötődtek. Az erősen szekularizált református Németh László üdvtanához pedig hozzáteszem még, hogy az bibliai alapon állt, a bibliai emberkép pedig dichotóm, azaz egyaránt ott van benne az egyéniség és a közösségiség. (Négyük közül ezt még Márton Áron látta ennyire világosan.) Németh üdvtanában dichotómiaként szerepel a magyarság és európaiság kijelentése, valamint a tömeg vagy minőség kérdése. Egyértelművé tette, hogy közösséget csak minőséggel szolgálhatunk.
Németh László vallotta: „Magyarországon mindenki az anyagiakkal védekezik. Nincs pénz, nincs műszer, nincs könyv, nincs épület, nincs személyzet. Nem igaz: lelkesedés nincs.” (A nép Eötvös-kollégiuma című írása.) Én azt teszem hozzá mai tanulságként, hogy ahol anyagiakkal vé-dekeznek, ott gyakran nagyon sok pénzen ülnek. Nyilván nem mellékes a pénz, de elveszett az a világ, ahol a pénz mozgatja az embert. Az ember legyen a döntő: ahol emberek összeállnak, ott az anyagiak (lehetnek ugyan, de) járulékos dologgá lesznek – lásd ennek a könyvnek a megjele-nését, nem pénz, hanem összefogás és akarat van mögötte. Van egy ma-gyar közmondás: „Nem akarásnak nyögés a vége.” Az akarati nevelés igé-nye ott van a magyar nevelésben.
Karácsony Sándor a magyar növelés „épületén” dolgozott. Nem volt materialista, nem volt pozitivista, szellemi emberként, szellemi építő-ként dolgozott. Tanáremberépítő-ként mindig szegény volt – ezt tanítványától
és munkatársától, Lükő Gábortól tudom, sőt azt is, hogy 1952-ben Karácsonnyal már a halálos ágyán közölték, hogy elvették a nyugdíját –, de nagyon nagy tőkéje volt neki. Ezt nem bankban tartotta, hanem a fe-jében, szellemi nagybirtokos volt ő, nem holmi pénzforgató technokrata.
Egy nyelvezet kidolgozását tartotta fontosnak, hogy a tudás legyen közös kinccsé. Jellemző rá, hogy a közös tudás, a közös szellemi vagyon érdeké-ben a tanár–diák viszonyt is mellérendelő, demokratikus társas kapcso-latként fogta fel. Egy meghökkentő gondolat tőle valahonnan: Nem értet-te, hogy az iskolában a tanár miért feleltet. Karácsony Sándor azt vallotta, hogy a tanár az iskolában ne feleltessen, hanem a tanár feleljen! Ehhez pedig a gyermek merjen kérdezni! Karácsony Sándor nem helyezkedett az uralkodó autokratikus pedagógia sodrásába, vállalta a szellemi „devian-ciát”, hogy a gyermek jól érezze magát az iskolában – a tanár pedig izzad-jon. Ez nem pénzkérdés, ez szemlélet kérdése.
Kodály tudta, hogy a legszebb és leggazdagabb népzenei anyagot és népdalkincset a legszegényebb emberek őrizték meg. Ezt egyébként Lükő Gábortól is többször hallottam: ő is vallotta, hogy akár moldvai, vagy alföldi magyaroknál, akár románoknál, de szegény emberektől gyűjtötte a leggazdagabb folklórkincset. A Visszatekintés című tanul-mánygyűjteményében írja valahol Kodály: „A pénz nem termel eszmé-ket. … Nem az erszény, a lélek üressége a nagyobb baj.” Arról beszél itt Kodály, hogy az új pedagógiának személyiségfejlesztő tényezővé kell vál-nia, ami nem pénzkérdés, hanem tanár-kérdés: a tanár is váljon harmo-nikus, tehát szerves személyiséggé. Ahogy nem a gyermek van az iskolá-ért, hanem fordítva, úgy a pénz se legyen programok, vagy azok elmaradásának az alibije. Ezt az egész magyarságra is vonatkoztatta, amikor 1939-ben Szekfű Gyula kérdésére, hogy: „Mi a magyar?”, ezt vála-szolta: „Születése még senkit sem tesz magyarrá. Azért meg is kell dolgoz
ni.” Hogy értsük Kodályt: szépen néznénk ki, ha a magyarság pénzkérdés lenne – bár ő itt pénzről egy szót sem szól –, a magyarság, és bármi más, munka és odaadottság kérdése. Még ha ostobának néznek is ezért – te-szem hozzá én –, mert sokszor kereszténynek mondott helyeken értet-lenkednek, ha én azon értetlenkedem, hogy ők miért pénzről beszélnek.
Az együttlét, az együttélés a néppel, melyet szolgálunk, nem pénzkérdés.
Márton Áron pedig a romániai kisebbségben a sorsközösség lehetősé
gét látta meg a közös szegénységben. „Anyagi különbségek alig vannak közöttünk. S ami még van, azt az állam gyarmatpolitikája el fogja tüntet-ni. Erdélyben egyformán rongyosak leszünk mind, akik magyarok va
gyunk.” (Lásd A kiszélesített iskola című tanulmányát.) E könyv mind a négy hőse arra törekedett, hogy a művelt réteg a népből nőjön ki. Négyük
közül Márton Áron jött a legnagyobb kiszolgáltatottságból és anyagilag is valóságos szegénységből, ő – a sopánkodó-magyarkodó urakkal szem-ben – ezt teszi a szegénység és műveltség szoros összefüggéséhez: „Ha csak sopánkodunk, ravatalra kerülünk, s a nemzeti gyásznak annyi fö-lösleges érzésével és magunk sajnálásával szövögetett fátylát ráteríthet-jük a magunk s népünk koporsójára, ha életünk mélyeiből a megújító for-rások erőit föl nem fakasztjuk.” (Ugartörés előtt című tanulmánya) Ilyen körülmények között és ezért várt el mindenkitől apostoli küldetést, aki kereszténynek vallotta magát. Mert, ahogy a magyarság sem, úgy a ke-reszténység sem száj – és nem is pénz – kérdése. Sokkal inkább olyan igény, ami a közösséghez való odatartozásra irányul.
Németh László, Márton Áron, Kodály Zoltán és Karácsony Sándor is or
ganikus pedagógiában gondolkodott úgy a közoktatásban, mint az iskolán kívüli népnevelésben. A nevelés célja számukra a növelés volt. Mivel a szer
ves pedagógia fogalmát manapság kevesen ismerik, kérlek, foglald össze, mit kell ezen értenünk.
A fogalom, hogy „szerves”, annyit jelent, hogy összetartozó, összefüg-gő, rendezett, vagy akár rendszerezett. Nagyon fontos, hogy ahol szerves összefüggést látunk a dolgok között, ott az nem esetleges, hanem feltéte-lezi valami felettük álló szellemi rendező erő létét, hiszen a dolgok azért összefüggőek, mert az szükségszerű. Ahol meglátjuk a dolgok szerves, szükségszerű összefüggését, ott a tényeket esetlegesen kezelő pozitiviz-musnak – a materializmus „előszobájának” – nem marad tér. Használ-hatjuk a dolgok szerves összefüggésének megjelölésére az „organikus”
szót is. A görög organon egyik szótári jelentése: szerv. De jelenti azt is, hogy: kötél. A kötél pedig összetart, az ókori hajósok ezt már nagyon jól tudták. Talán különösnek tűnik, de Arisztotelész logikai írásainak gyűj-teménye az Organon címet kapta. Arisztotelész logikája pedig nem az esetlegesre, hanem a szükségszerűen, szervesen összetartozó fogalmak-ra irányul.
Karácsony Sándornál a szerves pedagógia (az összetartozásban létező pedagógia) nem más, mint mellérendelő társas kapcsolat, szoros össze-függés a nővelő, tehát a növekedésben segítő fél, és a növendék, mint fel-növekedő fél között. Egyik fél és másik fél. A két fél adja az egészet.
A gyönyörű magyar nyelv ezt szépen kifejezi. Valahonnan az ezredévek ősidejéből hozta ezt a szót a magyar nyelv társaslogikája, ha már a Halotti beszéd is így kezdi majd’ 1000 éve: „Látjátok feleim…” A sziporkázó és lo-gikus, élő székely nyelv is őrzi még az összetartozás eredendő voltát, ha
nem falubeliekről, hanem falusfelekről beszél, annyit jelent e székely-ma-gyar szó, hogy akik egy faluban laknak, azok összetartoznak, felei egy-másnak, kiegészítik egymást. Karácsony Sándornál ennek a társas kap-csolatnak a tanára nem „leadja” az órát – lefelé tehát, ami alárendelő, autokratikus kapcsolat –, hanem éveken keresztül fölfelé növeli a gyer-meket, serdülőt, ifjút, mégpedig nem úgy, hogy mini-felnőttként kezeli, hanem a saját életkora szerint. Az ilyen, a dolgok mélyére látó tanár – ép-pen azért, mert nem autokratikus, tehát nem nyom le a tekintélyével – együtt halad a növendékkel, ő mint tanár nyilván egy lépéssel előrébb van. Németh László is hasonlóképpen gondolkodott. E pedagógiai társas kapcsolatban a tanár nem erőlteti a saját egyéniségét, hanem személyisé-gével lesz vonzó és követésre méltó. Így érvényesül a dolgok evidenciája – például a gyermek nem felejt el kérdezni az iskolai évek alatt. Gondoljunk bele: milyen sok olyan tanár kérdez, sőt kikérdez az iskolában, akik már gyermekkorukban elfelejtettek kérdezni! Szép, nem?! Karácsony Sándor a mellérendelő társas kapcsolat által demokráciát vitt a növelésbe, mert a demokrácia egyaránt ellenmérge az autokráciának is, és az anarchiá-nak is. Ez a társas kapcsolat ellenmérge volt a két háború közötti időszak tekintélyelvű autokráciájának, szellemi anarchiájának és a pozitivista szellem rendezetlenségének egyaránt. Ami szerves, az rendezett, össze-tartozó, és a Karácsony-féle pedagógia a tanárt és a diákot hozta szerves összefüggésbe. A bolsevik ideológia a magyar demokrácia megtorpedó-zásával Karácsony Sándort is félretette. Idegenkedett tőle a germán szel-lem és a marxizmus is.
Márton Áron a felszínes kereszténységgel szemben a jellemnevelést szorgalmazta: ez akaratedzés, a tettrekészség kialakítása, felelősségéb-resztés – tehát személyiségfejlesztés. A korábbi pozitivista ismerethalmo-zással szemben, az öncélú tudás-„gyártás” ellenében, az élet normális áramlásába illesztett iskolát szorgalmazta. A pozitivista iskola: „két kéz-zel tömte a gyermek fejébe a felaprított tudományt, de ugyanakkor érkéz-zel- érzel-mi, akarati világával, a jellem és kedély nevelésével nem törődött.” (A hit-vallásos iskola feladata című tanulmány) A felaprított tudomány mögött nincs rendező elv, nincs szerves összefüggés a különböző tudáselemek között, ahol pozitivista szellemben folyik az oktatás, ott szakbarbárokat képeznek, akik nem látják még a saját szakmájuk összefüggését se más szakmákkal, se pedig általános emberi kérdésekkel, ott nincs például eti-kai összefüggés. Márton Áron a szaktudományok fölött álló közös alap, értékrend megvilágítását és tudatosítását várta el a reformpedagógiától.
Kisebbségben élő emberként pedig tudta – és ezt a növendékek felé is ösztönző erőként mutatta –, hogy kisebbségi ember számára létkérdés a
versenyképesség. Egyéni tudás, és ugyanakkor a közösség iránti önzetlen szolgálat ébresztése is célja volt. Ebben látni az egyéniség és közösségi lét szerves összefüggését: a kisebbségben élő ember legyen egyéni életében kiváló, és ugyanakkor saját népének szolgálatkész tagja. A kisebbségben élő nép ilyen összefüggés mellett lesz életképes.
Kodály Zoltán egybeénekeltette a nemzetet. A világ őt zeneszerzőként és zenepedagógusként tartja nyilván. Mi tudjuk, hogy a pedagógiába, a nemzetnevelésbe olyan szellemi és fizikai energiát fektetett, a nemzet szerves egysége érdekében olyan sok erőt vont el önzetlenül a zeneszer-zéstől, amivel egyéni zeneszerzői karrierjét is korlátozta. Akár úgy is mondhatjuk: sok pénzről, szerzői jogdíjakról mondott le ez által. Kodály tudta, hogy akik együtt énekelnek, azok egymásra figyelnek, megtanul
nak alkalmazkodni, és nem utolsósorban az együtt éneklés örömforrás is.
A könyv mind a négy forrása számára cél volt az, hogy a tanulás legyen élménnyé, ez pedig csak valamilyen szerves egységben megvalósuló és szerves egységbe illesztő pedagógia által valósulhat meg.
Németh László 1945-ben belső száműzetésbe kényszerült. Azonban szelleme állandóan működő tűzhányóként még ezt a kényszerhelyzetet is át tudta formálni életpályája egyik csúcsává. Némethnek a Tanu
korszak mellett éppen a hódmezővásárhelyi évei voltak legterméke-nyebb, a nemzetet életre, gondolkodásra leginkább beoltó évei. Keresztury Dezső, akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter, barátja volt Németh Lászlónak. Amikor Németh 1935-ben Romániában járt, akkor Keresztury is vele volt, és Márton Áronnal is találkoztak ekkor, aki elkísérte őket ka-lotaszegi kirándulásukra. (Keresztury írt nekem egyszer egy levelet, melyben megemlíti, hogy később is többször járt nála, és 1979-ben egy előadásában Márton Áront nevezte legszebb erdélyi élményének.) Keresztury mint miniszter engedélyt adott Németh Lászlónak, hogy kí-sérletképpen valamennyi gimnáziumi tantárgyat taníthassa, a tantervet maga határozza meg. Tudta Keresztury, hogy Németh zsenije milyen szerves összefüggéseket állít majd a legkülönbözőbb tantárgyak között:
például, amikor történelemből az ókori görögök kerülnek elő, akkor Németh elkezdi tanítani az ógörög nyelvet, a filozófiában Szókratészt, Platónt, Arisztotelészt, és a klasszikus görög korszak irodalmát, művé-szettörténetét, matematikáját és fizikáját is. Vagy amikor a reneszánsz kor kerül elő, akkor hasonlóképpen ott a latin nyelv, és még egy élő nyelv
például, amikor történelemből az ókori görögök kerülnek elő, akkor Németh elkezdi tanítani az ógörög nyelvet, a filozófiában Szókratészt, Platónt, Arisztotelészt, és a klasszikus görög korszak irodalmát, művé-szettörténetét, matematikáját és fizikáját is. Vagy amikor a reneszánsz kor kerül elő, akkor hasonlóképpen ott a latin nyelv, és még egy élő nyelv