A rendszerváltozás jelentős változást hozott a tizenhárom magyarorszá-gi kisebbség életben, hiszen addig valamennyi szocialista ország – a sztá-lini, majd lenini nemzetiségpolitika eredményeképpen – szabad kezet kapott a nemzeti kisebbségek beolvasztására. A kilencvenes évek elején sorra alakultak a kisebbségi civil szervezetek, amelyek megfogalmazták önmagukat, a nyelvük és kultúrájuk ápolásával az identitástudatuk mar-kánsabbá vált. A közelmúltban ezt mutatták a kisebbségi önkormányza-ti választások eredményei is. Erről, valamint új, a nemzeönkormányza-tiségekről szóló könyvéről beszélgettünk dr. Székely András Bertalan kisebbségkutatóval, művelődésszociológussal, aki több évtizede kutatja a Kárpát-medencei kisebbségek történetét, vizsgálja az identitástudatuk változásait.
1993ban megszületett Magyarországon a nemzeti és etnikai kisebbsé
gekről szóló törvény. Jelentette valamiféle változást az új jogszabály meg
jelenése a kisebbségek életében?
Igen. A törvény a kisebbségek számára szélesre tárta a kaput, hiszen nem-csak a nyelvi-kulturális életükre, önazonosság-tudatuk ápolására, intézmé-nyeik alapítására és működtetésére biztosított joglapot, hanem a helyi, terü-leti és országos önkormányzataik megalakulására is. A nemzeti kisebbségek jól sáfárkodtak a törvény által adott lehetőségekkel, a fejlődést valamennyi nemzetiség esetében folyamatosnak tartom. Magas színvonalon működik az intézményrendszerük, kultúrájuk, sajátságos népművészetük, sajtójuk, könyvkiadásuk. Ezek közül kiemelkedő fontosságú a kisebbségi önkor-mányzatok által működtetett iskolák léte, hiszen ott folyik a jövő nemzedé-kének a nevelése.
Rendkívül sokszínű a kisebbségi paletta Magyarországon. Hogyan alakul
tak meg, miként szerveződtek és jöttek létre az egyes nemzetiségi közösségek?
A magyarországi kisebbségek egyikének, a szlovénségnek az ősei min-den bizonnyal már Árpádék érkezésekor a mai országterületünkön lak-tak. További közösségek az országon belüli migráció által kerültek a je-lenlegi lakóhelyükre – így például a szlovákok a történelmi Magyarország
északi területéről az Alföldre, Békés és a környékbeli megyékbe –, vagy menekültként fogadta be őket Magyarország, ez volt a sorsuk a déli szláv-oknak, akik a török elől menekültek. A protestáns németeket vallásüldö-zés miatt fogadta be Magyarország. A török időket követően pedig a Habsbur gok által szervezett telepítéseket hajtottak végre a Bánságban.
A lengyel kisebbség egyéneinek a jelentős része sem őshonos, nem gene-rációk által megteremtett közösségbe születtek, hanem többnyire beván-doroltak Lengyelországból. A ruszinok egy része is a Kárpátaljáról tele-pült át. Persze vannak a mai országterületen a 19. században megtelepedett lengyel és régebbi ruszin közösségek is. A ruszinokhoz hasonló nyelvhasz-nálati és érzelmi állapot áll fenn a magyarországi örménység esetében is, hiszen kilencven százalékuk magyar ajkú. Ők erős származástudattal rendelkeznek, az erdélyi örmények leszármazottai. Apafi Mihály fejede-lem fogadta be az elődeiket menekültként, és adott nekik jelentős auto-nóm jogokat. A maradék tíz százalék pedig többnyire még a Szov jetunió-ból érkezett hozzánk, ők még beszélik a nyelvet. Nem beszélve arról, hogy mindmáig jönnek, házasodnak Magyarországra a különböző nem-zetiségek anyaországaiból, vállalnak munkát nálunk, de a délszláv hábo-rú alatt menekültként is érkeztek. Nagyon sok függ az egyes kisebbségek lélekszámától, hiszen a csupán néhányezer főnyi közösségek társadalom-szerkezete korántsem teljes, így nem képesek olyan mértékben kiépíteni az intézményeiket, mint a több tízezres vagy százezres nagyságú nemze-ti kisebbségek. Ráadásul az évszázados településszerkezetük, a tömb- vagy szórványhelyzet is meghatározza az egyes közösségek arculatát.
Milyen intenzitású az asszimiláció a kisebbségek körében?
Nyilvánvaló, hogy a nagyobb lélekszámú közösségeknek nagyobb esé-lyük van önmaguk egyszerű vagy bővített „újratermelésére”, a kicsiknek viszont naponta komoly erőfeszítéseket kell tenniük a megmaradásért.
Ez természetesen nem azért van, mert Magyarországon erőszakos beol-vasztás lenne, ez mindenhol így zajlik, ahol szórványban él egy nemzeti kisebbség. Magyarország toleráns és támogató nemzetiségi politikája el-lenére vannak olyan nemzeti kisebbségek, amelyek körében erős a felszí-vódás mértéke. A kisebbségtudomány bizonyos lélekszám alatt a beolva-dás csökkenésére kevés esélyt valószínűsít, a számbeli növekedés vagy a természetes beolvadás megfordítása nem jellemző.
Itt létfontosságú az anyaország hozzáállása a saját kisebbségéhez.
Miként támogatják az anyaországaik a magyarországi kisebbségeket?
Ez a támogatás kisebbségenként eltérő jellegű és mértékű. Három kate-góriát említenék meg e tekintetben. Az elsőbe tartozik például a magyar-országi németség, amelyik – a maga mintegy 200 ezret közelítő lélekszá-mával – az ország legnagyobb nemzeti kisebbsége, és tulajdonképpen három anyaországa van: Németország, Ausztria és Svájc, de bizonyos hát-teret képeznek számára a dél-tiroli és belgiumi német, a Bánságban és Bácskában, meg Erdély térségében élő sváb és szász közösségek is. A másik csoportba tartoznak azok az országok, amelyekben nagyszámú magyarság él, s éppen e miatt nem támogatják intenzíven a saját, Magyarországon élő kisebbségeiket, mert attól tartanak, hogy ugyanilyen jogokat, támogatást kapnának az ő területükön élő magyarok is. Ezek az országok tehát nem töltik be olyan mértékben anyaországi szerepüket, ahogy azt a Magyar-országon élő kisebbségi közösségeik elvárnák tőlük. A harmadik kategóri-ába tartoznak azok a kisebbségek, amelyeknek az anyaországa nagyon messze van, így például az örmények. Esetükben az anyaországi gondos-kodás szimbolikus. A cigányság szintén ide tartozik, hiszen anyaországa, India, nagyon messze van. Indiának – a maga több száz nemzeti kisebbsé-gével – ezer gondja van, és nem feltétlenül annak a cigányságnak a támo-gatását fogja előtérbe helyezni, amely nagyon régen elszármazott, elván-dorolt onnan. Tehát az ő támogatottságuk is jelképes, ami mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy az indiai nagykövet rendszeresen részt vesz a cigányság különböző rendezvényein.
…és van olyan kisebbség is, a ruszin, amelynek egyáltalán nincs anyaor
szági háttere…
Így van. Egyedül a ruszin kisebbség nem rendelkezik anyaországgal, hiszen Ukrajnát nem tekinti annak, mivel ott a nemzeti létüket is kétség-be vonják, ukránnak tartják őket. Ők a történelmi Magyarország területén váltak közösséggé, érzelmileg tehát Magyarországhoz és a magyarság-hoz kötődnek. Nagyon sok ruszin szájából hallottam, hogy ő Magyar-országot tekinti az anyaországának.
Sok esetben összehasonlítják az elszakított nemzetrészeken élő magyar kö
zösségeket a magyarországi nemzeti kisebbségekkel. Helyese ez az eljárás?
Nyelvi, kulturális szempontból összehasonlíthatóak, a kisebbségbe ke-rülés történelmi időpontja és a nemzeti tudat állapota szempontjából azonban óriási a különbség közöttük. A határon túli magyarság előző nemzedékeit a megkérdezésük nélkül, békediktátum következtében
csatolták el Magyar országtól, több milliós nagyságrendben, nem kisebb-ségi, hanem fejlett nemzettudattal. A magyarországi kisebbségek viszont a korábban említett módon, többnyire évszázadokkal ezelőtt kerültek a mai lakóhelyükre, integrálódtak a magyar társadalomba, és kettős identitással rendelkeznek.
A magyarországi kisebbségekre tudományos szempontból melyik a he
lyes szóhasználat: az etnikai csoport, a kisebbség vagy a nemzetiség?
A korábban említett nemzetiségi törvény egyértelműen fogalmaz:
nemzeti és etnikai kisebbségekről beszél. Magyarországon tizenkét nem-zeti kisebbség és egy etnikai kisebbség él. Ez a két kategória nem alá-fö-lérendeltséget jelent, és nem jelenti az értékszempontok szerinti megkü-lönböztetésüket sem. A két fogalom egész egyszerűen a kisebbségtudomány által meghatározott kifejezés. A magyarországi kisebbségek túlnyomó többsége tehát nemzeti kisebbség, amelynek egyik kritériuma, hogy egy határon túli, állammal rendelkező nemzet nálunk élő részét képezik.
Az etnikai kisebbség alatt nyilván a cigányság értendő. Személyes ta
pasztalatom szerint sokan helyeslik közülük, hogy nem romának, hanem cigánynak nevezzük őket. Ön szerint mikor és milyen szövegkörnyezetben helyes használni a cigány, illetve a roma kifejezést?
Mindkét kifejezés helytálló, hiszen a törvény a „cigány/roma” megha-tározást használja. Országos képviseletük is Országos Cigány Ön kor-mány zatként határozta meg magát. A cigányság túlnyomó többsége azt vállalja, hogy ő cigány. Látni kell, hogy a magyarországi cigányság három nagy csoportra osztható. Mintegy háromnegyedük – az úgynevezett ro-mungrók – magyar anyanyelvűek, további egynegyedüknek a nagyobbik része a romani nyelvet beszéli, és mintegy nyolc százalék a román nyelv archaikus változatát, a beás nyelvet használja. Úgy vélem, a roma meg-határozást kizárólag az önmagukat „romá”-nak vagy „romani”-nak tar-tó cigányokra helyes használni. Bizonyos hazai és külföldi körök „poli-tikailag korrekt” szóhasználatában minden cigány polgártársunkra használják a roma szót, de ez, megítélésem szerint szakmailag nem korrekt.
Ha már a kifejezések definiálásánál tartunk: a szlovákok esetében is van hasonló félreértés, hiszen a „tót” fogalmát a szlovákok önmagukra nézve sértőnek tekintik, mert fogalmuk sincs a szó etimológiájáról, jelentéséről.
Mit jelent a „tót” kifejezés?
Ez csak Szlovákiában van így. A magyarországi szlovákok kistelepülé-seken élő részének jelentős hányada azt mondja magáról, hogy ő nem szlovák, hanem tót. A Békéscsaba és Budapest környékiekre is sokszor használják a szlovák meghatározást, holott közülük igen sokan – éppen a Szlovákiától való elhatárolódás jegyében – tótokként határozzák meg magukat. A történelmi Magyarországon „Tótországnak” Szlavóniát ne-vezték, tehát Horvátországnak a Dráván túli részét, amely a Szent Korona területe volt. Tágabb értelemben minden szlávra használták a tót megha-tározást. A szlovének lakta egykori Vendvidéket „Tótság”-nak, az ott élő-ket szintén tótoknak nevezték, amit az is bizonyít, hogy a magyarországi szlovének lakóterületén van Rábatótfalu, a Nagytótlak nevű települést pedig ma az elcsatolt muravidéki területen találjuk. Végül pedig a szlová-kokat évszázadokig tótnak hívták minden pejoratív felhang nélkül, elég, ha csak Mikszáth hőseire gondolunk. A második világháború előtti idő-szakban egyes emberek valóban negatív színezettel, sértő módon hasz-nálták ezt a kifejezést. Személyes tapasztalatom, hogy a magyarországi szlovákok túlnyomó többsége számára a „tót” meghatározásnak ma már nincs negatív tartalma.
Nem tudom elhinni, hogy a magyarországi kisebbségeken belül nincse
nek politikai és egyéb ellentétek. Közülük mégis csak a cigányság köreiből tudunk komolyabb konfliktusokról. Mi lehet ennek az oka?
A politikai megosztottság valamennyi kisebbség esetében jelen van, a különböző világnézeti felfogású szekértáborok szinte mindenhol ütköz-nek egymással. Ez természetes, hiszen Magyarországon több mint két év-tizede politikai pluralizmus van. A cigányság esetében azonban nemcsak orientációs, nyelvi és identitásbeli eltérések vannak, hanem – a helyzetük-ből adódóan – olyan szociális gondokkal terhelt a közösség, amelyek fel-erősítik az eleve létező ellentéteket. Természetesen lélekszámban, menta-litásban, temperamentumban is különbség van a cigányság és a többi kisebbség között, ezért az ő vitáikat ismerjük leginkább.
A közelmúltban jelent meg „Középeurópai szőttes – Kisebbség és kultúra ha
táron innen és túl” című tizedik könyve, amelynek címe és mondanivalója a ha
tárokkal szétszabdalt magyar nemzet és a vele együtt élő többi Kárpátmedencei népek sorsának az összefonódására utal. Mi volt a célja a könyv megírásával?
A Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület által kiadott könyv mon-danivalója egyértelmű: a kisebbségek megítélésénél sem szabad kettős
mércét használni. Függetlenül attól, hogy szociológiailag különböző nemzetiségekről van szó, a határon túli magyarok és a magyarországi ki-sebbségek esetében, etikailag, emberi jogilag nem szabad különböző mó-don viszonyulni hozzájuk. Kutatóként évtizedek óta azt vallom: ha jót akarunk az elszakított magyar nemzetrészeken élő magyarjainknak, ak-kor nem lehetünk szűkmarkúak a hazai nemzeti kisebbségekkel. Minden feltételt meg kell teremteni az identitásuk megőrzésére. Magyarország e tekintetben – úgy érzem – jó úton halad. Éppen a fent említett okok miatt számomra természetes, hogy egyazon kötetben azonos értékszempontok szerint tárgyalom a kétféle nemzeti kisebbséget, azok különböző cso-portjait, valamint az egyéni művészeti teljesítményeket.
Mit értsünk érték alatt kisebbségi szempontból?
Értéknek javaslom tekintenünk mindazt, amit sajátosságként ezek a kö-zösségek, illetve a kisebbségi népi és „magas” kultúrában dolgozó emberek megteremtenek, s amelyek gazdagítják egyrészt Magyarország sokszínű-ségét, másrészt a szomszédos országok többnemzetiségű kultúráját.
(Az interjú a nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény meghozatala előtt készült.)