Védői etika a tárgyaláson

A védői tevékenységre vonatkozó tárgyalásetikai szabályok taglalása esetében

‘veszélyes vizekre evezünk.’ Ebben a körben – ahogy már korábban is emlí-tettem – kizárt a teljesség igényével történő szabályozás, pusztán nagyon tágan értelmezhető elvárásokat lehet megfogalmazni (jóllehet, ezeknek a védők döntő többsége kivétel nélkül igyekszik megfelelni).

E kérdéskör nemcsak a tárgyaláson tanúsítandó magatartási szokásokkal, hanem az adott büntetőügyhöz való szakmai alapú hozzáállással is kapcso-latos. Ami az utóbbi felvetést illeti, úgy vélem, hogy manapság fokozottan kezd előtérbe kerülni a védői munkamorál kérdése, s mindez elsősorban a bíró-sági tárgyalások esetében vehető észre. Az általam felvázolt körülmény mind-azonáltal elsősorban annak a jogalkotói koncepciónak az eredménye, amely Európa-szerte immáron nem a bírósággal, hanem a felekkel végezteti a bíróság előtti bizonyítás legfontosabb teendőit, így az egyesbírónak (tanács elnökének) a kihallgatásokkal kapcsolatban csak kisegítő jellegű jogosítványai maradnak.

Más kérdés, hogy az említett tendencia a magyar büntetőeljárások vonatkozá-sában még csak kevéssé érvényesül.

Kétségtelen, hogy a formális védői munkával szemben a személyesség, és a ‘tőle elvárhatóság’ talaján álló, maximális munkaráfordítással végzett tevé-kenység felel meg az általános mércének. Mindez elsősorban azt jelenti, hogy

273 „Ha a védő előre köszön a bírónak, legyen az bármilyen korú, ez nemcsak a személynek, hanem az igazságszolgáltatás iránti tiszteletnek szól.” HORVÁTH i. m. 194.

274 BOLGÁR–KÁRPÁTI– TRAYTLER i. m. 132.

a védőnek fel kell készülnie a tárgyalásra, tisztában kell lennie az ügyiratok legfontosabb tartalmi vonatkozásaival, egyszersmind az ügy pillanatnyi állá-sával. Nagyon rosszul hathat az, amikor a védő a tényállás érdemi részeinek tekintetében folyamatosan kérdezget, vagy éppen a jegyzőkönyvek fontosabb részeit húzogatja alá, miközben az ügyész már a vádbeszédet mondja stb.

Ez az elvárás ugyanakkor nem azt fejezi ki, hogy a védőnek a ‘nagytestvér’

szerepében kell tetszelegnie. Még ha a terhelt közeli ismerőse, akkor is szem előtt kell tartania azt, hogy a tárgyalóterem nem az emóciók világa, abban nincs helye érzelgősségnek, indulatosságnak, a ‘Ha kell, az életem árán is megvé-delek! típusú logikának. Az ilyen habitusú védő előbb-utóbb antipatikussá válik a bíróság számára, az ilyesfajta viselkedés tehát inkább káros, mintsem hogy bármiféle együttérzést váltana ki az ítélkezőből.

A tárgyalási etika szempontjából szintén alapvető fontosságúnak tartom, hogy a védő a bíróság előtti érvelés során elsősorban ne a személyes tapasztalataira, a mindennapi rutinból származó elvi tételekre, hanem a konkrétan felmerülő tényekre hivatkozzon. Ez – ha úgy tetszik – a védői munka pozitivitásának követelménye, amely egyáltalán nem áll ellentétben a védekezés szabadságának elvével. (Ugyancsak etikai kérdés a külső megjelenés: ezzel kapcsolatban komoly hangsúlyt kell fektetni a szolíd eleganciára, a megfelelő állagú talárra, a szemé-lyes ápoltságra.)

Ami a védői magatartással kapcsolatos további megjegyzés, hogy az arra vonatkozó etikai normák a tárgyalás előtt, alatt, illetőleg azt követően is érvé-nyesek. A védő az üresjáratokban sem lehet bizalmaskodó az ellenérdekű féllel, annak védőjével, az ügyésszel, vagy a bíróval szemben.²⁷⁵ A szokásos köszöntés, elköszönés, kézfogás stb. még nyilván nem kifogásolható (sőt, egyenesen kívá-natos), azt azonban már aggályos jelenségnek vélem, amikor az ügyvéd a védence szeme láttára kezd baráti hangvételű beszélgetésbe az ellenérdekű féllel. Mihelyt a terhelt átlépi a bíróság kapuját, világossá kell tenni a számára, hogy ki, melyik

275 Az ügyvédi magatartásra vonatkozó etikai szabályok kialakítása során érdemes megfontolni az osztrák ügyvédi rendtartás néhány tartalmi elemét. Ennek alapján 1. tilos az ügyvédnek a meghatalmazást tüntető módon felmondania, 2. tilos a főtárgyalás alatt az ügyfelet elhagynia stb., 3. tilos bejelentenie, hogy az ítéletet nem hajlandó meghallgatni, 4. nem lehetnek olyan megnyilvánulásai, amelyek a tanút megfélemlíthetik, vagy annak látszatát kelthetik, 5. nem fogalmazhat meg feljelentést és nem védelmezheti az általa feljelentett személyt, 6. ha ő maga hamis tanúzásra való rábírás miatt előzetes vizsgálat alatt áll, tilos továbbra is a bíróság előtt védőként fellépnie, 7. tilos vizsgálati fogságban levő személynek írásos közleményt bevinnie, vagy tőle kihoznia, élelmiszert vagy szükségleti tárgyakat bevinnie, hozzá idegen személyt azon a címen, hogy az illető irodai alkalmazott, a fogdába való beszélgetésre bevinnie, 8. a főtárgyaláson tilos ügyfelével jelekkel közölnie a külön kihallgatott más vádlott vallomását, 9. tilos alaptalan kifogásokat a sajtóval közölnie. SCHUPPICH i. m. 93.

oldalon áll. Ezt direkt és indirekt módon egyaránt meg kell tenni, és az ügyvédet komoly felelősség terheli abban, hogy védence ne ‘klubdélutánnak’ fogja fel a büntetőbíróság előtti eljárást. Félreértés ne essék, ez a metodika nem a megfé-lemlítésre alapoz. A terheltnek jobb esetben a védője az egyetlen bizalmasa.

Mindezek alapján úgy gondolom, hogy a védőtől is elvárható egyfajta „mester-séges izoláció” még akkor is, ha a többi jogászkollégával közeli, baráti kapcso-latban áll. (Ugyanerre az álláspontra helyezkedik Gyürky is, aki szerint „ (…) a tárgyaláson részt vevő személyeknek nincs tudomásuk arról, hogy az ügyészt, ügyvédet és a bírót esetleg régi barátság, vagy a napi munkájuk során adódó szakmai beszélgetésekből fakadó ismertség köti össze. Csak azt látják, hogy a tárgyaláson ellentétes álláspontot képviselő ügyész és ügyvéd magatartása a szünetben megváltozik, és ha ráadásul ebben részt vesz a pártatlan bíró is, akkor óhatatlanul megrendül a bizalom, vagy legalábbis kételyek támadnak abban a kérdésben, hogy valóban tárgyilagos döntést hoz-e a bíróság ilyen előzmények után.”²⁷⁶)

Horváth írja: függetlenül attól, hogy a bíró és az ügyvéd egy padban ültek évekig, ha nem is kell, hogy ‘megjátsszák’ a vadidegent egymással szemben, de el kell kerülni az ügyfelek előtt azt, hogy azok az összejátszás látszatát érezzék.²⁷⁷

Ezzel szemben Hlavathy szerint „ezek az etikainak nevezett követelmények nemcsak hogy fölöttébb formálisnak tűnnek, de még azt a gondolatot is felvetik, hogy merev betartásuk éppen a megfelelő érdemi ügyintézés, az ügyek szak-szerű és gyors elbírálásának a rovására menne, márpedig aligha vitatható, hogy ez az elsődleges és alapvető érdeke mind az igazságszolgáltatásnak, mind az eljárás minden egyes résztvevőjének.” A szerző egyben nem érzi indokoltnak azt a követelményt, miszerint „a társadalomra veszélyes cselekmény elköveté-sének alapos gyanúja miatt a bíróság elé került vádlott előtt kellene olyan erősza-kolt magatartások árán is fenntartani a tárgyilagosság látszatát, hogy pl. a ciga-rettaszünetben bíró, ügyész és védő ne tegeződhessék egymással, holott esetleg öt évig egyetemi évfolyamtársak vagy akár kollégiumi szobatársak voltak, és azóta is naponta találkoznak.”²⁷⁸

A magam részéről nem kívánom annak lehetőségét kizárni, hogy a védő, az ügyész és a bíró a tárgyalás szünetében egyeztessen a további eljárási cselekmé-nyek vonatkozásában. Sőt, ez általánosan bevett gyakorlatnak tekinthető, legfő-képpen régi kollégák esetében. A lényeget abban látom, hogy a belső

kommu-276 GYÜRKY i. m. 192.

277 HORVÁTH i. m.194.

278 HLAVATHY Attila: Formális etika - érdemi együttműködés. Magyar Jog, 1975/2. 88.

nikáció ne a többi eljárási szereplő szeme láttára történjen és kizárólag szakmai alapú legyen. Emiatt nem tudok egyetérteni Gyürky azon véleményével, amely szerint az ilyesfajta peren kívüli megbeszélések azért károsak, mert igazolják azt a következtetést, hogy felesleges a tárgyalás megtartása.²⁷⁹

A lényeg álláspontom szerint az objektivitás megfelelő időzítése, amelynek a tárgyalásra, a tárgyalást közvetlenül megelőző találkozásokra, a tárgyalás szüne-tében meglévő nyilvános beszélgetésekre, valamint közvetlenül a tárgyalás után fellépő interakcióra (pl. elköszönés) kell koncentrálódnia. Ilyenkor valóban indo-kolt a ‘3 lépés távolság’ megtartása a többi kollégától, de ez nem igényel különö-sebb színészi képességeket: mindenki tisztában van vele, hogy a tárgyalóterem nem egy baráti összejövetel színhelye.

Kényes helyzeteket eredményezhet az is, amikor a terhelti védelmet ellátó ügyvéd személyes ismertségben áll a sértettel. Ilyenkor valóban mindenféle kontaktust mellőzni kell, a köszönés tekintetében is csak a fejbólintást, vagy a magázódást vélem elfogadhatónak. Ettől ugyanakkor eltérő álláspontot vall Traytler, aki szerint „a polgárokat (…) rá kell szoktatni, hogy a védő magánember is, aki nem ügyfele ízlése szerint alakítja ki baráti és ismertségi kapcsolatait.”²⁸⁰

A tárgyalási etika szabályainak természetesen nemcsak a védő – terhelt – sértett, hanem a védő – ügyész – bíró reláció vonatkozásában is érvényesülniük kell. Ez utóbbit magam is sokkal kényesebb és komplexebb kérdésnek tartom, hiszen számos olyan tényező vizsgálatát igényli, amely különböző szerep-, ille-tőleg hatalomelméleti feltevésekre épül.

Az első kérdés, hogy mi az a viszonyítási alap, amelynek segítségével e három eljárási szereplő defi niálni tudja a saját eljárásjogi pozíciójából fakadó magatar-tási lehetőségeit. Ennek a kérdésnek a megválaszolása azért nehéz, mert nincs olyan egységes kódex, amely legalább elvi szinten rögzítené a tárgyaláson tanú-sított bírói, ügyészi, illetőleg védői magatartás etikájával kapcsolatos rendelke-zéseket (holott álláspontom szerint szükség lenne rá).

Az első lényeges forrást a személyes tapasztalatok adják. Kétségtelen, hogy e tapasztalatok leginkább a bírák pervezető tevékenységéhez kötődnek: vannak olyan bírók, amelyeknél a védők kifejezetten szeretnek tárgyalni, és vannak olyanok, akiknél kevésbé. Ez a különbözőség fakadhat a tárgyalásvezetés stílu-sából, az ítélkező modorosságából, a terhelttel a tárgyalás alatt történő érintkezés jogának biztosítottságából stb. Akármelyik esetről is legyen szó, úgy vélem, hogy a tárgyaláson tanúsított védői (és ügyészi) magatartást elsősorban a bírói

atti-279 GYÜRKY i. m. 192.

280 BOLGÁR–KÁRPÁTI–TRAYTLER i. m. 139.

tűdök befolyásolják. Ebben nem is érzek kivetnivalót, hiszen – ahogy korábban is utaltam rá – a vád, illetőleg védelem képviselői indokoltan vannak eljárásjogi értelemben vett ^‘alávetettségben’ a bírósággal szemben.

Az etikai normák tiszteletben tartását másfelől a különböző szervezetekhez való tartozás, egyfajta kollektív felelősségtudat generálja, nevezetesen az, hogy a védőnek az ügyvédi kar, az ügyésznek pedig az ügyészség tekintélyét kell megőriznie. Az említett magatartási szabályok ezen túlmenően már önállóan, egyes eljárási cselekményekhez kötötten jelennek meg, melyek közül csak néhány példát említenék meg: tilos 1. a kihallgatások során a tanút, a vádlottat megalázni, nevetséges helyzetbe hozni, 2. a jegyzőkönyvek ismertetése alatt a védőkollégával viccelődni, 3. a tárgyalás alatt a bíróval és az ügyésszel tege-ződni, 4. az ítélet kihirdetésekkor kirívóan gesztikulálni stb.

Az etikai szabályoknak hatványozottan érvényesülniük kell a perbeszédek esetében is. Ezek során fokozottan megkívántatik a bíróság részéről a kellő odafi gyelés, vagy legalábbis annak a látszata.²⁸¹ Ugyanígy megkívántatik a védő részéről, hogy mellőzzön mindenféle, szándékosan megtévesztő jellegű iratel-lenes hivatkozást, illetőleg bizonyítékokon túlmutató érvelést, hiszen mindez zavarja a bírói munkát. Ezen túlmenően, a perbeszédek során is érvényesülnie kell az eljárási szereplőkhöz való korrekt viszonyulás általános szabályainak, tehát az ellenérdekű felet (pl. ügyész, többi terhelt, tanú, szakértő) tilos indo-kolatlanul nevetséges helyzetbe hozni, azok szakmai munkájának tisztességét, illetőleg szavahihetőségüket alaptalanul, az objektivitás ismérveinek nem megfelelő módon megkérdőjelezni stb.²⁸² (Ld. a vádbeszéd esetében etikátlan többek között az, amikor az ügyész arra hivatkozik, hogy a terhelti védekezés irányának megváltozása kizárólag a védő hathatós közreműködésének köszön-hető. Ez amolyan ‘óvodás adok-kapokká’ süllyeszti le a jogi argumentációt, az ilyen megjegyzések egyértelműen sohasem igazolhatók, pusztán a – korántsem perdöntő – célozgatás talaján állnak.)

281 A bírónak egyébként is kötelessége kitérnie az ítélet indokolásában a védőbeszédben elhangzott érvekre (azok elfogadása, vagy elutasítása tekintetében), emiatt nemcsak etikai, de szakmai szempontból is kívánatos jelen magatartás.

282 „Ugyancsak etikai kifogás alá esik az olyan ügyész érvelés, amely a védekezésnek a vádlott által a törvényes határok között választott módját fejtegeti olyan összefüggésben, hogy abból a vádlott jellemére, erkölcsi tulajdonságaira stb. von következtetést, arra célozva pl. hogy

‘becsületes ember nem tagad,’ „elkövetni volt bátorsága, beismerni nem,”„nem átallotta becsületes tanúk egész sorát hazugnak beállítani” stb. BÓCZ Endre: A büntetőtárgyaláson tanúsított magatartás etikája. Magyar Jog, 1974/10. 580.

További megjegyzésem, hogy – ahogy a bíróságnak és az ügyésznek,²⁸³ úgy a védőnek is kellő objektivitással kell megközelítenie a vád tárgyát képező bűncse-lekményt. Ez az objektivitás azonban nyilván nem azonos alapokon áll, hiszen valamennyiük esetében létezik egy ‘sui generis’ objektivitás, amely a saját jogi álláspontjukhoz való következetes ragaszkodásban fejeződik ki. Gyürky szerint

„(…) a tárgyaláson résztvevő személyek közül a bíróval szemben a legfontosabb követelmény a tárgyilagosság. Nemcsak annak látszata, formális, merev betar-tása, hanem valóban az egész tárgyalásvezetésből kitűnő, a tárgyalás megnyi-tásától annak befejezéséig tapasztalható olyan magatartás, hogy a jelenlévők érezzék: itt valóban alaposan, lelkiismeretesen foglalkoznak ügyükkel, és a feltárt, megvizsgált bizonyítékok alapján történik a döntés. Nem engedhető meg, hogy a bírót döntésében befolyásolja saját szubjektív véleménye, amelyet esetleg a vádlott vagy a tanú személyéből fakadó ellenszenv, helyteleníthető magatartás vagy egyéb körülmény motivál.”²⁸⁴

Természetesen a védővel szemben is megfogalmazhatók hasonló elvárások, amelyeket adott esetben előbbre valónak kell tekintenie még a védence érdekeinél is. Így például nem teremthet indokolatlanul felkorbácsolt közhangulatot, nem hivatkozhat a társadalom, illetőleg a sértett, valamint annak hozzátartozói elvárá-saira, egyszersmind: még közvetett módon sem tehet fenyegető jellegű megjegy-zéseket a bíróság irányába. Ugyanakkor az is etikai elvárás vele szemben, hogy a nyilvánvalóan, éspedig kirívóan súlyos bűncselekmények elkövetőinek tettét ne bagatellizálja el, adott esetben igenis együtt kell éreznie a sértett családjával, közeli hozzátartozóival.²⁸⁵