A vacsora utáni mosakodásból most nem csinálunk külön ünnepet, gondolja a férfi lefordulva a jelszavakról, az megvolt tegnap is, reggel is. Amíg Anna mos-dik, gyorsan ágyazok, aztán én mosakszok, addigra Anna az ágyból kukorékol.
Ne kapcsold le a villanyt, mondta, de rakj még a kályhára, és pontosan húzd össze a függönyöket, ne lássanak be a szomszédok, ha elmennének az ablak alatt, gondolja a férfi . Az udvari pottyantós hátul a folyosó végén. Az ablak is elég ala-csony, hogy belásson, aki nagyon akar.
Világosban csináljuk, jó?, kérdezte Anna, és amikor a vaskályha dübörögni kezdett, én átvizsgáltam az ablakot, bezártam a konyhaajtót, résnyire hajtottam
23 Onagy Zoltán
a szoba és a konyha köztit, mert az udvari ajtó üvegén átlátszó gézfüggöny a kór-házból, onnan is beleshetni az ágyra.
Látni akarok mindent, téged akarlak látni főleg, amikor ölelsz, mondta An-na, gondolja a férfi , és ezzel hirtelen nem lehetett mit kezdeni. A szemérem nagyhatalom. Az emberbe belenevelt, vele született szemérme, az, hogy csúnya, hogy szokatlan, hogy gusztustalan, és mindenféle. Aztán valahogy lassan meg-békéltem. Anna ebben is ügyesebb volt, tehetségesebb. A paplan alatt kezdtünk, mint tegnap, arcával, ajkával végigmaszatolt a mellemen, a hasamon, aztán egy-szer csak eltűnt a paplan alatt, csak a haja lógott ki, az követte a mellemen, ap-ródonként siklottak lefelé a göndör vörösesszőke fürtök, mint a kígyók. És oda-ért. Oda le, gondolja a férfi . És bekapta, se szó, se beszéd.
Megrendített, szó, mi szó, gondolja a férfi . Mint aki nem először csinálja, ez jutott eszembe azonnal, szégyelltem magam miatta, szégyelltem magam a szé-gyenkezésem miatt is, amiatt is, hogy így meglepődtem, megijedtem, hogy ké-nyelmetlen volt, szokatlan, de nagyon jó.
Zavarban voltam, ahogy egy kisfi ú zavarba jön, ha illetlent kérdeznek tőle, gondolja a férfi , mert a szerelmem sokkal inkább tündéri volt, mint technikás, ha hozzáérhettem, nekem elég volt, azon nem is gondolkodtam, hogyan kell másként, hogyan jobban, szebben, tartalmasabban. Tizenkilenc évesen.
Az is zavart, hogy minden előtt az jutott eszembe, nem először csinálja, gon-dolja a férfi , belém szakadt a féltékenység, hogy tényleg nem, ha ennyire ügyes és hűvös, ennyire tudja, hogyan kell, gondolja a férfi , és elmosolyodik, tizenkilenc évesen miképpen működik a fi atal férfi ak agya. Mert közben azt is tudta, két éve, két hosszú éve minden szabad percüket együtt töltötték, hogy Anna szűz volt, hogy szerelmes volt, két éve volt szerelmes belé, a féltékenység mégis félre tolt minden rációt.
De erre, így, nem volt mód. Arra volt mód, ha nagyon-nagyon akarták, ha már nem lehetett tovább bírni, elbújtak valahol, szabaddá tették a ruházatot a legszükségesebb helyeken, csak annyira, hogy a dolog menetét ne akadályozza, és kész. Közben féltek a gyerekáldástól, féltek, hogy felfedezik őket, aztán pi-rultak, és megnyugtatták egymást, jó így is, ha nem lehet másképpen.
Aztán csak megbirkóztam a feladattal, gondolja a férfi , Anna ebben is sok-kal jobb, vezet, mint a táncban, a konyhában, az ágyban, mintha idősebb és ta-pasztaltabb volna, pedig dehogy, csak érzéke volt a jóhoz, hogyan legyen jobb, hogyan feszesebb, színesebb. Hogyan legyen valami tartós, hogyan zengjen éve-kig a gyomorban, a szívben, mint a harang.
Lelökte a takarót, és ott volt a harmincötös lámpa szürkés fényében, gyö-nyörű szépen, gondolja a férfi , haja hátradobva, én meg benne, tenyerei kiterítve a hasamon, mellei a combjaimon, feje le, föl járt, és olyan hangosan cuppogott, hogy attól féltem, az egész udvar hallja.
Az is eszembe jutott, gondolja a férfi , mi volna, ha a bátyám véletlenül meg-érkezne, van kulcsa a bejárati ajtóhoz, simán, hang nélkül beléphetne, meglátná ezt, Annát kurvának gondolná. De nem jött, én pedig nagyon gyorsan, talán másodpercek alatt megfeledkeztem a bátyámról.
24 Onagy Zoltán
Órák teltek el, gondolja a férfi , szerintem órák, és valahogy én is odakevered-tem a jóba, a combok közé, az erdős dombocska alá, a különös, ide-oda hajló húsok és illatok közé. És Anna ebben is, hogy még ebben is, mint mindenben, a kis zseni. Nem mondta, hogy most te. Hányszor elhangzott a következő öt-ven évben: „most akkor te!”. Úgy fészkelt, mozgott, irányított, úgy tekeredett föl rám, hogy egyszer csak bent jártam az erdőben, ahol soha nem, nem is tud-tam, hogyan kötelező mozogni odabent, milyen irányokból jönni, menni, mi a teendő. Gondolom, csak tátottam a szám, mint a kismajom a karácsonyfa előtt, mert addig nem láttam élő karácsonyfát ilyen közelről csillogni. Távolról is ösz-szesen tegnap a kislavór fölött. De egyszer csak ott voltam. Odajutottam. Elő-ször érezhettem a két összecsukódó comb selyemfi nomságú bőrét az arcomon, először hallottam serkenő szakállkára, hogy „szúrsz”, először éreztem a sem-mihez se hasonlítható ízek savanykás, édes kombinációját, először éreztem rö-vidnek a nyelvem, mert ment volna befelé, ütközésig, miután rájöttem a mód-jára, hová és hogyan.
Istenem, gondolja a férfi , istenem...
Órák után, gondolja a férfi , órák múlva, mert óráknak tűnt, időtlennek, An-na fölülkerekedett, legyűrte, lenyomta, maradj, és újra hallhattam az medve-bocshangú elégedett mormogást gyomorból, ami Anna élvezetét kísérte. Aztán összeomlottak levegő nélkül.
Ha most nem lettem terhes, mondta később Anna, gondolja a férfi , akkor so-ha. Egyenesen a szívembe lőttél.
Istenem, gondolja a férfi , „egyenesen a szívembe lőttél”, de szép volt azután egymáshoz fordulva összebújni, rápakolni a kart, odahúzni vele, a másikat a fe-je alá tenni, rápakolni a fölső lábat, az alsóval odasimulni, érezni a mellbimbót, a halk szuszogást a fülcimpán, érezni a lassú visszatérést a földre, az ernyedést, és aludni, aludni.
Egyenesen a szívembe lőttél, beleborzong. Mintha előre tudta volna, gondolja a férfi . Ezt is.
25