Ha visszajátszom elrontott életem legfontosabb történéseit, minden hihetet-lennek tűnik számomra is. Most megforgatom az időkereket, hogy az esemé-nyek sorrendjét betartva, immár távirati stílusban számoljak be életem további futásáról, a melyet inkább vegetálásnak neveznék.
A barbár műtét után – amit társaim csak „nyelvészeti ma lőr”-ként emlegettek – három héttel elhalasztották az utolsó tárgyalást. Eleinte infúzióra kötöttek, mesterséges táplá lásban részesültem, de a varratok kiszedése után is még jó ideig csak folyékony vagy pépes ételeket tudtam fogyasztani, meglehetősen fájdalmas nyelésekkel. A nyelvem jócskán megda gadt, alig fért a szájüregben, dadogáso-mat nem lehetett ér teni. Még örültem is, mert a némaság kalodájába zárhattam magam. Így is én kaptam a legsúlyosabb büntetést: hét év szigorított javító-ne-velő fegyházat. Tanulmányaimat egyelőre nem folytathattam, szabadulás után rendőri felügyelet alá kerültem. Nagyajtát jelölték meg állandó tartózkodási he-lyemnek; rendszeresen jelentkeznem kellett a perceptor hiva tali szobájában és az őrsön, ahol a milicisták pecséttel hi telesítették papírjaimat. Éva nővérem viselt rám gondot, a helyi mezőgazdasági kollektívába jártam napszámosnak. Senki vel se barátkoztam, nehogy bajt hozzak mások fejére vagy portájára. Kiszabott és önkéntes száműzetésben éltem.
A második nyár augusztusában fölkeresett egykori tanárom, a kisbaconi il-letőségű M. Albert, aki naponta járt át Barót ra tanítani. Középiskolás tan-könyveket hozott a hátizsákjá ban, hogy ősszel folytathassam tanulmányaimat Marosvásárhe lyen, az egyik líceumban. Magántanulóként persze, mert ál landó
52 Szász András
lakóhelyemet nem hagyhattam el, a tanfolyamok végén e sedékes vizsgákra kap-tam csupán hivatalos engedélyt. „Nem szeretném, ha a tálentumból sárarany lenne” – nézett rám de rűs tekintettel. Eleredt a könnyem, ó csöndesen átkarolta meg-megrázkódó vállamat, mire én megáztattam nyári ingének elejét. Szép es-ténk volt. Éva túrás puliszkával, édes ordá val kínálta kedves vendégünket, aki elég bátor volt ahhoz is, hogy nálunk háljon, és csak másnap szálljon fel a baráti buszra. Reménykedni kezdtem. „Sol lucet omnibus” – villant eszembe a latin bölcsesség: hátha nekem is jut hely a nap a latt. Minden iskolában eminens di-ák voltam; három nyelven beszéltem perfekte: magyarul, németül, románul, de nem tud tak volna eladni a franciák sem. Különös tehetségem volt a versíráshoz, válogatott szépirodalmat olvastam a határban és a petróleumlámpa fénykörében, rendszeresen eljártam az uni tárius iskola könyvtárába, vonzódtam a természet-tudományos diszciplínákhoz is. Szomorúsággal vegyes elégtételem lett a jeles érettségi bizonyítvány, amit aztán otthon bekeretez tem, és az ágyam fejéhez sze-geztem. Rögtön jelentkeztem Ko lozsváron a természettudományi karra, de min-den bizakodásom elhervadt, mikor a Babeş-Bolyai egyetem fura urai nem mer-ték kockáztatni egy politikai szempontból megbízhatatlan hallga tó felvételét.
Helyette megszigorították a rendőri felügye letet, váratlan házkutatásokat ren-deltek el, hátha írásos bizonyítékot találnak rebellis eszméimre. Újra kijelölték mozgási területem korlátait: állandó alszegi lakóhelyemet csak különleges ha-tósági engedély birtokában hagyhattam el. Ismét rám tört a depresszió, ráadásul kisebbségi komplexus sal súlyosbítva. „Bűvös körömből nincs mód kitörnöm”
– reci táltam Babits versét. „Én maradok: magam számára börtön…”
Mégis neki-nekimentem a falnak, ráztam a cellaajtó kilin csét. Kis híján két-évi megfeszített munkával összeállítottam egy atomenergetikai fejlesztéssel fog-lalkozó tudományos ér tekezést, és elküldtem a moszkvai Lomonoszov Egye-tem címére: hadd lássák, milyen lelkes támogatója vagyok a kommunizmus épí-tésének. A Lenin-hegyi intézményből elindult egy szigorúan titkos láncreakció, természetesen a párt Központi Bizott ságának irányításával és ellenőrzésével:
Moszkva – Buka rest – Brassó – Nagyajta. Éberek voltak mindahányan. Január végén kaptam egy hivatalos felszólítást, hogy 1970. február 12-én jelenjek meg a „ducument”, vagyis a tanulmánytervezet másolatával a brassói municípium főhatósági épületében. Szü lővárosom főterét jól ismertem, de rossz sejtéseim támadtak, mikor a kijelölt nap reggelén ott topogott már egy helybéli fegy-veres altiszt is a buszállomáson. Jelezte, hogy elkísér Brassóba, nehogy elvegyék a dokumentumot. A fekete templom árnyékában minden bajsejtelmem be-igazolódott. Keményen fe jemre olvasták, hogy megkerültem a hivatalos utat, megsértve a Román Népköztársaság szuverenitását. Elvették a másolatot azzal a szigorú utasítással, hogy ne terjesszek országhábo rító írásokat, húzzam meg magam Nagyajtán. (Úgy mondták: Ai ta Mare.) Örüljek, hogy élek egyáltalán, egyetemi terveimről pedig egyszer s mindenkorra tegyek le. „Egy ötvenhatos ma-gyar szimpatizánsnak nem adhatunk támogatást” – szögezte le álláspontját ke-mény koppantással a pápaszemes apparatcsik. Jelentkezzem a perceptornál, ha hazaértem, punktum!
53
Szász András
Kifordultam a futószőnyeges folyosóra, lementem a főbejá rat boltíves kapu-aljához, ahol várt reám a patruj. Szóltam neki, hogy van egy kis vásárolnivalóm, addig ne topogjon a hóban; üljön be egy borozóba, én is jövök nemsoká. Adtam ne ki egy közepes címletű bankót, földerült az ábrázata, s el indult a közeli kocs-ma felé. Maradék pénzemen két liter ben zint és egy doboz gyufát vettem. Kiáll-tam a főtérre, a tar tományi székváros pártbizottságának kapuja elé, télikabátom-ra locsoltam a benzint utolsó cseppig, magamtélikabátom-ra csavartam az otthonról ho-zott piros-fehér-zöld selyemszalagot, aztán meg gyújtottam az első szál gyufát.
Nem volt többre szükség, pillanatok alatt fellobbantak a haragos lángnyelvek.
Énekel ni kezdtem a Himnuszt, felemelt fővel, vigyázzállásban. Még nem bűn-hődte meg a nép a múltat s jövendőt, mikor zavaros kiabálást hallottam, csiz-mák hótipró ropogását, néztem a fe jem fölé csapó tűz füstös csóváját, a pattogó szikrák nyom vonalát; s még nem éreztem igazán a pörkölődő test iszonyú kín-jait. Homályosan láttam, hogy egyenruhás emberek rohannak felém, élükön az ajtai őrmester, aki már futás közben szedte le magáról a köpönyeget, hogy reám borítva fojtsa el az égő fáklya tüzét. Mintha hóban is meghempergettek volna, s még hallottam a sziréna vijjogását, amint elnyomta a férfi ak ká romkodását meg az asszonyok sikoltozását. Aztán elsötétedett és elnémult minden körülöttem.
„Most tél van és csend és hó és halál…” – súgtam magamnak. Beléptem a Pokol kapuján, felhagyva minden reménnyel.
A negyedik nap délutánján tértem magamhoz. Hadaró, idege sen fojtott pár-beszédre ébredtem:
– Sokat fog szenvedni, fájdalmas két-három hónap van még.
– Istenem, de hát mért tette? – ismertem fel Éva hangját. Csakugyan ő volt, a nővérem Nagyajtáról, akit Brassóba ren deltek, hogy hazavigyen. Homályosan láttam összekulcsolt ke zét, könnyes szemét, fájdalmas arcát, ahogy fölém ha-jolt. Mosolyogni akartam, de merev volt a szám, és zsibbadt minden tagom.
Meg akartam kérdezni, hogy ki az a szegény beteg, a kinek pár hónapja van hát-ra, de csak hörgés bugyborékolt be lőlem. Később rádöbbentem, hogy egyágyas kórházi szobában fekszem magatehetetlenül, tetőtől talpig bepólyált bábuként.
Megint elájultam.
Iszonyú kínokat éltem át, eleinte a baróti kórházban, in fúziós csövekre kötve.
Naponta kétszer borogattak, keneget tek, cserélték a kötéseket. Évát berendelték ápolásra, mert a nővérek kidőltek mellőlem. Csak üvölteni és hörögni tud tam, kommunikálni nem, csak sírni, sírni, kiégett szemekkel. Végül hazaszállítottak.
Évát ellátták a szükséges gyógyesz közökkel: ápolni otthon is lehet a védőnő se-gítségével. Sze gény Éva nővérem, éjjel-nappal ügyeletben, a feltétel nélkü li test-véri szeretet fáradhatatlanságával! Szép kis tavaszt hoztam rá, kellemes húsvéti ünnepeket. Én pedig szívós vol tam: élni akartam, hogy jóvátehessem minden vétkemet. Mert olyan időkben éltem, aminők nem adatnak meg mindenkinek;
s olyan környezetben, ahol bűn volt a szó is.
Május első felében jobban éreztem magam, a közeledő vég s a morfi um is se-gített. Úgy estefelé, egy vasárnap magamhoz intettem Évát:
– Kérlek, bocsáss meg nekem – súgtam a fülébe.
54 Szász András
– Marcikám, ne mondj ilyeneket! – csuklott el a hangja.
– Én vagyok a harmadik fáklya – súgtam tovább.
– Ki volt az első?
– A prágai diák.
– Ki a második?
– A budapesti tanuló. És én vagyok a harmadik.
– Jól van, csak ne fáraszd ki magad, kedvesem.
– Tudod, a verskötetem meg a Csittvári…
– Csitt, csitt, csak pihenj szépen, csitt, csi-csisss… Szájam sarkában rejtélyes mosollyal szenderedtem el, és már nem tudtam megmondani, hová rejtettem forradalmi verseimet s a hatóság által szigorúan tiltott naplójegyzeteket.