nak teljes körű értelmezését, hátterezését is, mégpedig olyan módon, hogy a kötet szövegei (a színdarab és a magyarázatok) együttesen az ötvenhatos forradalom és szabadságharc eseményeit részletesen fel-táró ismeretterjesztő anyagként is mű-ködnek. Sokféle funkciót kell ellátniuk a Liberté 1956 lapjain megjelenő írásoknak – és ezek a funkciók csak részben esztéti-kai jellegűek. Miközben egyik alkotóelem se pontosan az, aminek mondja-mutatja magát. A Liberté nem egyszerűen egy szín-darab, más is, több is. Leginkább egy for-gatókönyvhöz hasonlít a szöveg, a sze-replők dialógusaiból kirajzolódó két tör-ténet mellett a műnek szerves része a fo-lyamatosan jelen lévő, bőséges szerzői (kvázi rendezői) instrukciósorozat, amely egyrészt előadja a darab megszületésének fi ktív történetét (angol diákok állítják ösz-sze 1958-ban, Nagy Imre és Maléter ki-végzésének hírére, tisztelegve a magyar forradalom hősei előtt), másrészt rögzíti előadásának módját, színpadra állításának részleteit is, egészen odáig, hogy a darabot egy angol egyetemi klubban mutatják be, valamint hogy a nézőtéren hangsúlyozot-tan külvárosi megjelenésű diákok ülnek, és vannak (/legyenek) közöttük színes bő-rűek. A Libertét hátterező jegyzettömeg (a 95. oldaltól forrásmegjelölő Irodalmi J
elen Kiadó, Arad, 2006.
142 Szabó Tibor
jegyzetpontokon kívül a könyvnek ez a fe-jezete hosszabb, esszéizáló szövegrészeket tartalmaz Kádár János (nem mint szerep-lő, de mint történelmi személy) ötvenha-tos szerepvállalásáról és általános emberi habitusáról, Maléter Pál forradalmi te-vékenységéről, illetve a Falábú János ne-vű hős sorsáról. A szovjet katonák átállását több oldalról vizsgáló, százhúsz oldalas írás sem tiszta műfajú, Szőcs tanulmánynak nevezi, miközben nem az, a hagyományos értelemben véve legalábbis nem. Inkább egy lazán tematizált, kitérőkkel tarkított forráselemzésnek tekinthető, amely ren-geteg dokumentumot mozgat, komoly is-meretanyagot ad az olvasó elé, ám a visz-szaemlékezésekhez, korabeli hivatalos je-lentésekhez fűzött magyarázatok nem a tudomány, hanem az esszé nyelvén íród-tak, személyes elköteleződést, érzelmekkel telített szerzői véleményt közvetítenek, ami rontja a szerző következtetéseinek ér-vényesíthetőségét, hitelét (miközben to-vább fi nomítja, mélyíti a színdarab jelen-tésvilágát). A kötetet záró szöveget szintén csak kényszerűségből, jobb híján nevez-tem esszének. Az írás prózaként indul, né-hány ötvenhatos vers értelmezésével foly-tatódik, és egy lírai hangú vallomás a vége – a nemzeti gondolatról, a haza fogalmá-ról. Funkciók, műfajok, többféle irányba mutató szerzői törekvések kavalkádja ez a könyv, amelyben az alkotóelemek hol erő-sítik, hol kioltják egymást.
A Liberté maga egy szilánkos, rengeteg mozaikól összeálló, rövid, minimalista di-alógusokat alkalmazó korszerű dráma, a két említett cselekményszállal. A darabot végigkíséri a fi kciós és dokumentarista jelleg összemosódása, ám (ellentétben a posztmodern irodalom hasonlóan para-méterezett műveivel, például a Harmonia caelestisszel vagy Krasznahorkai Lász-ló Rombolás és bánat az ég alatt című munkájával) ebben az esetben a kérdéses referencialitás nem jelentésteremtő erő-ként, hanem zavaró tényezőként befolyá-solja a mű befogadását. Talán azért, mert
Szőcs a kötetben mindenhol a szereplők és helyzetek történelmi hitelességét hang-súlyozza, miközben a színdarab nagyon sok olyan jelenetet tartalmaz, amelyek dramaturgiai szempontból jól funkcio-nálnak, a szöveg szempontjából hitelesek, ám történettudományi igazolásuk alig el-gondolható (nem is történik meg, persze).
Tipikusan ilyenek Nagy Imre és Maléter Pál négyszemközti beszélgetései, Bibó Ist-ván tételmondatai, illetve Kádár János no-vember negyedike utáni rövid monológja, amelyben a narrátortól visszahallgatja sa-ját, korábbi rádióbeszédét (büntetlenséget ígér a forradalmároknak), majd a rádió-beszéd utolsó mondatára válaszolva („Mi megtartjuk ezt az ígéretünket.”) cinikusan a következőket mondja: „Vagy nem tart-juk meg.” Ragyogó jelenet, a bicskával falatozó Kádár végszavától a szereplő le-válik a születő diktátor történelmi alak-jától, a gonosz testesül benne. Ám a da-rabbéli Kádárt a szerző valós személyként határozza meg, és így kétes értékű a fontos mondat. Azt sugallja, hogy a megtorlás szándéka már a szovjet intervenció meg-indításakor, vagy rögtön utána megvolt Kádár Jánosban – miközben ez dokumen-tumokkal nem igazolható, vagy legalábbis a kötet nem igazolja. A dokumentarista-fi kcionális jelleg meghatározatlansága az olyan jelenetekben a legzavaróbb, ame-lyek történelmi valódiságáról, megtörtént, meg nem történt voltáról akár lehetnek is bizonyítékai a történettudománynak, de a kötetből nem derül ki világosan, hogy vannak-e. (Tipikusan idetartozónak ér-zem Nagy Imre és Andropov párbeszédét, ami a teljes szovjet politikai magatartást értelmezi egyféle módon.) Függetlenül az egyes szövegrészek történelmi érvényessé-gétől, az mindenképpen megállapítható, hogy az ismert szereplők dialógusai iro-dalomként, a cselekményszálon belül mű-ködnek, hitelesek. A kerettörténettel vi-szont összeakadnak. Angol diákok 1958-ban a magyar forradalomról ilyen mély-ségű ismeretekkel nem rendelkezhettek.
143
Szabó Tibor
Vagyis ezt a darabot aligha hozhatták lét-re.
A Liberté karakterábrázolása a legna-gyobb tragédiák hagyományait követi, a jellemek tiszták, funkcionálisak. Nagy Im-re emelkedett hangon beszélő, tudatos ál-lamférfi , Kádár a kezdetektől gonosz, ha-zug, a forradalom ellen dolgozik, Maléter Pál pedig (a darab legélőbb, legeredetibb fi gurája) könnyed, félelmet nem ismerő hős, aki végig tisztában van vele, hogy az ország sorsa a szovjetekkel való tárgyaláso-kon áll vagy bukik, a katonai ellenállásnak nincs értelme, nincs tétje, a Vöröshadsereg Budapesten nem győzhető le. A történel-mi cselekményszál alakjaiból hiányzik minden esetlegesség. Ez esztétikailag ér-ték, zárja, kerekíti a darab szerkezetét, a jó és a rossz harcára irányítja az olvasó fi -gyelmét. A dokumentarizmus felől olvas-va azonban hiba, bírálható egyszerűsítés, ami Maléter Pál ábrázolásában rajzolódik ki a legélesebben. Maléter kétségek nélkü-li, botlások nélküli forradalmárként jele-nik meg a könyvben, aki a hazájáért a ha-lált is vállalja (elfogásának történetében a szerző Török Bálint sorsának ismétlődését látja). Maléternek a forradalom kitörése után tanúsított, legalábbis ellentmondá-sos magatartását a darab nem artikulálja, miközben Kádárét viszont igen. A tör-ténelmi csúsztatás itt nyilvánvaló, Maléter Pál október 25-e és október 27-e között, a leghevesebb harcok idején több visszaem-lékező szerint egyértelműen a forradalom ellen munkálkodott, a Kilián laktanyában a forradalmárok lefegyverzése volt a fel-adata. Szinte bizonyos, hogy karaktere ár-nyaltabb, mint amilyennek Szőcs Géza mutatja. Elég ha csak annyit fi gyelembe veszünk, hogy a Liberté egy nyílt fegyveres konfl iktusba torkolló eseménysorozat ha-zafi as idoljaként azt az embert teszi meg, aki egyszer sem lövetett a szovjetekre, és egyszer sem szólított fel a haza védelmére.
Alighanem a szerzői szándékon túlmu-tatva, de mégis: a mű az imént említett aránytalansággal érdekes metajelentést
hoz létre. A Liberté Maléter-ábrázolásában kifejeződik a történelmi személyek meg-ítélését gyakran befolyásoló, sajátos ha-lálkultusz, az az ítélettorzulás, hogy ha va-lakit egy elnyomó hatalom kivégeztet, an-nak esetleges bűnei, emberi gyengeségei elhalványodnak, megbocsáthatóvá válnak, egyúttal egész magatartása az indokoltnál pozitívabb színben tűnik fel. Szőcs Géza darabjában felfedezni vélem ezt a halál-kultuszt. (Az említett aránytalanság nem gyengíti, de kifejezetten erősíti a szöveget, önmagán túlmutató olvasmányélménnyé teszi a Libertét. Gyanút ébreszt olvasójá-ban. Annak gyanúját, hogy történelmünk nagy héroszairól, a környezetük fölé emel-kedő makulátlan hősökről ma élő kép ta-lán hasonló torzulások után rögzült.)
A színdarab másik cselekményszála, a Bécsben tanuló angol diáklány (Susan) és a Szibériából Magyarországra került, és itt nyíltan a forradalom mellé álló szovjet katona (Pavel) tragédiával végződő szerel-mét meséli el. Ezek a jelenetek ragyogóan, képszerűen ábrázolják a forradalom utcai valóságát, a fegyveres harcok drámáját és felemelő voltát, a parancsnak ellenszegülő katona morális dilemmáját – Szőcs Gé-za egyedülállóan viszi színpadra az alulról szerveződő, a népakaratot kifejező fegy-veres ellenállás kettős feszültségét, a lelke-sedést és a zavartságot. Ugyanakkor adós marad ez a szál magával a szerelemmel, a két ember közötti kapcsolat hiteles meg-jelenítésével. A néhány nap alatt kialakuló személyes kötődésnek nincs, nem lehet igazi mélysége, ráadásul Susan és Pável di-alógusait sok helyen terheli indokolatlan moralizálás, miközben vonzalmukból hi-ányzik minden intimitás, vagy ez olyan rejtetten van kódolva a szövegben, hogy nem láttam meg.
A szövegben többször feltűnik Csúcs Mátyás állami hóhér, aki előbb értetlenül szemléli az eseményeket, aztán mintha magával ragadná a forradalmi szellemiség.
Szerepeltetésével az abszurd jelenik meg a Libertében. Valódi funkciója nincs a
drá-144 Szabó Tibor
mában ennek a karakternek, ám azt tud-juk róla, hogy az azonos nevű modellje később (szakmájának megfelelően) aktív szerepet vállalt a megtorlásban. Színesíti a Liberté világát Csúcs Mátyás sajátos mo-dortalansága, bárdolatlansága. Inkompe-tens megszólalásai nagyon hitelesek. Min-denáron beszélni akar Nagy Imrével, és nem derül ki, hogy miért. Tényleg furcsa.
Számtalan verses betét tarkítja a színda-rab szövegét. Gúnydalok, rigmusok, vagy rigmusokat imitáló rövid szövegek. Nem derül ki róluk, hogy gyűjtések vagy a szer-ző stílusgyakorlatai. Helyenként szelleme-sek ezek a versikék, és a leírt, angol klub-béli előadást valóban gazdagíthatják, ám olvasva, a drámai szöveg részekeiként ide-genek, indokolatlanul hatnak. Kádár Já-nos a végső, a legaljasabb árulást leleplező monológ közepén például a következő kétsorost mondja. „Kiskésemet fenem én, / én, a fenőfenomén!” Ez itt hamis. Annak tűnik.
Nehezen olvasható darab a Liberté, de működőképes azért, még papíron is. Igazi erényei pedig alighanem színpadon, fi lm-vásznon domborodnak majd ki a maguk teljességében (ahogyan a szerző már elő-szavában felhívja a fi gyelmet arra, hogy ez a szöveg nem olvasóknak készült, hanem nézőknek). Ott a legerősebb a mű, ahol képes fesztelenül, didaxis nélkül metafori-kus lenni. Tipimetafori-kusan ilyen az utolsó előtti zárlata (három is a színdarabnak). Ember-öltőnyi idővel a forradalom után, egy Du-na-parti kávézó teraszán a Florence nevű mellékszereplő a pincér ajánlására egy csé-sze adakalét rendel, majd megtudja, hogy az ital a Vaskapunál épített erőmű miatt (a ’60-as években) víz alá került dunai szi-getről kapta a nevét. Ehhez a jelenethez nincs jegyzet, valóságtartalmát nem tá-masztja alá százoldalas tanulmány, és mégis üzen, érthetően, megrázóan, benne a párbeszédben a megsejtett igazság, hogy a kommunizmus elnyel, megfojt minden korábbi értéket, hogy az addig őrzött
ha-gyományból a kommunisták országlása után nem marad semmi – csak a neve.
A jegyzetek és a hosszú tanulmány (szemben a darabbal) különösebb erőfe-szítés nélkül befogadhatók, olvasmányo-sak. Lehet, szerencsésebb lett volna önál-ló kötetben megjelentetni őket. Az iro-dalmi mű miatt, a Liberté szuverenitása miatt. Így, egybekötve ugyanis ez a ha-tározott önértelmezés rátelepszik az esz-tétikai kódra, azt teszi hangsúlyossá, hogy a színdarab történelmi igazságokat rögzít.
Hogy a Liberté – helyes. Miközben az iro-dalomnak elsősorban is szépnek kell len-nie.
A kötetet záró esszé vége átütő erejű, viszonylagossá teszi a teljes vállalkozás ér-telmét, egyben felemelővé, önmagában értékessé a belé fektetett művészi és kuta-tói munkát. Szőcs Géza a következő mon-dattal fejezi be könyvét.
„Az én időbeli hazám 1956 októberétől 1989 Karácsonyáig tart, én annak az or-szágnak vagyok az állampolgára.”
A szinte hihetetlen nosztalgia és a ku-darc tudata egyetlen mondatban. A Ká-dár-korszakkal kapcsolatos nosztalgiát nyilván éppen 1956 ébreszti, maga a tény, hogy akkor még létezett egy mozdíthatat-lan viszonyítási pont, amihez képest min-denki meghatározhatta önmagát, ami egyértelműen szétválasztotta a jókat, és az alávalókat. És benne van ebben a mon-datban a szerzői felismerés, Szőcs Géza tü-körbe nézése, önnön meghaladottságának a felismerése. Hogy a korábban érvényes-nek tudott eszmék és morális kategóriák az új világban már értelmezhetetlenek, érdektelenek. Hogy a rendszerváltozás után felnövő nemzedékeknek már nem élő élmény az ’56-os forradalom és sza-badságharc. Nem kényszerít ki személyes viszonyt. Nem muszáj gondolni róla va-lamit. Nincs benne a mindennapokban.
Történelem. És hogy az újhoz neki már nincs köze. Szomorú ez. Még ha rendje is az elmúlás a világnak – mióta világ.
145
Hét Krajcár Kiadó, Bp., 2005.