HAJDÚ
Hajdú József: Röntgenhanglemez No.98.01, 1998, zselatinos ezüst nagyítás, 40 x 30 cm József Hajdú: X-Ray Record No.98.02, 1998. gelatin silver print, 30 x 40 cm
Az Önök kedvéért megpróbálom felidézni a ráismerés nagy pillanatát. Akkoriban lehetett, amikor Hajdú Jó-zsef a Magyar Posta Tervezőintézetének fényképésze, sok-sok pénzkeresetből, munkaköri kötelesség gya-nánt csinált műszaki felvétel után kölcsönadott mun-kaerőként először került be a Postamúzeumba, s ott rászabadult a régi fotókra. Erdélyi Mór, Kerny István és mindenekelőtt a szerintem azóta sem felülmúlt Klösz György… Meglehetősen jó névsor egy, a muzeológiában, a fotótörténetben járatlan ifjonc számára, nemde? Ilyen helyzetben általában három lehetséges út kínálkozik, az első kettő szerintem járásra érdemtelen, csak meg-említem, borzadjanak velem egy kicsit. Tehát előfor-dulhat, hogy az ilyen helyzetbe kerülő fényképész vállat von, elfintorítja az orrát, s azt mondja, ócska, régi fotók, fúj. Ne minősítsem, ugye? A másik csoportba tartozó egyed elismeri ugyan az elődök teljesítményét, elvég-zi kötelességét az ilyen képekkel, de alig várja a pilla-natot, amikor kiléphet a múzeum kapuján, s előveheti csiriviri automata fényképezőgépét. Véleményem ezút-tal is megtartva magamnak. És van a harmadik megol-dást választó ifjú fényképész, akit én ezért a döntésé-ért nagyon kedvelek, s ez Hajdú Józsi. Mit gondolnak, mit csinált? Elmondom. Kiválasztott egy nagyméretű, vastag barna kartonra kasírozott, albuminos eljárással készült Klösz fotót, mely, ha jól emlékszem, az Erzsé-bet telefonközpont kapcsolótermét ábrázolta, úgy 1905 körül. Szép fotó, annyi szent, a kapcsolótáblák hosszú sora előtt, ahol a csinos kisasszonyok fejhallgatóval a fejükön kézzel dugdosták össze a hívó és a hívott vona-lát, még ott sétál a teremfelügyelő is, nehogy valami kíváncsi fruska benne felejtkezzen az általa kapcsolt beszélgetésben… Hja, akkor erre még adtak a szol-gáltatók, na mindegy. Lényeg a lényeg, a legfeljebb 30
cm oldalhosszúságú képen lévő terem leghátsó falán, nagyjából 3 milliméteres nagyságban ott volt, van, lesz (ez a fénykép misztikája, de erről majd máskor), tehát a falon felakasztva egy óra. Hajdú fényképész pedig, ki tudja mitől vezéreltetve, fogott egy lupét, s ráhajolva a képre, megnézte hány órakor készült a felvétel. Ez még csak hagyján, biztos kíváncsi típus. De amikor észlel-te, hogy az órán csak egy mutató látszik, méghozzá a kicsi, akkor vett egy még erősebb nagyítót, s meglát-ta, hogy a nagymutató bizony azért nem látszik, mert az expozíció kezdete és vége között eltelt két perc, s a nagymutató elmozdult. Evidens, ugye? És akkor má-sok mégis, miért nem? Persze nem ez volt az egyetlen ilyen élménye. „A múltkor Beller Rezső felvételét né-zegettem, postások népes küldöttsége áll a Parlament lépcsőin, valamikor a századfordulón. Ezen a képen felfedeztem az egyik küldött kezén egy pecsétgyűrűt.
Egy ezerfős csoportképen! Hihetetlen, hogy mire voltak képesek ezek a régi fényképészek.” És innentől Hajdú fényképésznek vége lett. Meg lett lőve. Vásárolt vagy kapott, ki emlékszik már erre, Csehszlovákiából egy 13x18 cm-es Magnola fényképezőgépet, a hozzá tarto-zó állvánnyal, 6 kazettával és ily módon felszerelkezve, elindult világgá. Elment elébb Rudabányára és az em-ber teremtette, de odahagyott, emem-ber nélküli, de nem embertelen világban állította fel gépét. Begyógyulatlan sebhelyeket mutatott meg a Föld testén, sebészi preci-zitással. Na ja, mondhatnák, és akkor mi van? Minden-ki, mindennap láthat ilyet, feltéve, hogy nyitott szemmel jár Magyarországon. S ha még mindennek tetejében van fényképezőgépe is, hát ezt könnyűszerrel megörö-kítheti utódainak. Igen ám, de Hajdú Józsi az elhagyott bányákat, aztán később a lepusztult budapesti gyár-épületeket, még utána a már rég elporladt emberek
134HAJDÚ JÓZSEF 135JÓZSEF HAJDÚ vázát alkotó csontokról készült
röntgen-hang-lemez-fotóit, majd beszáradt ruskótól foltos teáskészletét, a pőrére vetkőztetett húsvéti csokinyulacskát is szépnek látja, s ezt a szépséget közvetíteni is tudja nekünk fotói által. Ami azt is jelenti, hogy nemcsak művész, de ki-váló mesterember is. És ez így együtt már kifejezetten szerencsés konstelláció. Hajdú fotográfus minden ké-pében egy saját világot teremt, s ez sem kis dolog. Az általa konstruált világban természetesen ő az egyetlen aktív lény, ő szemléli, vizsgálgatja embertársai nyo-mait. Meg van róluk a véleménye, bár ezt hallani nem nagyon halljuk tőle, miután nem a szavak embere ő, hanem képész, de mégis kikövetkeztethetjük. Miből is?
Menjenek közel fotóihoz, keressenek – akár nagyítóval is – egyetlen emberszerű élőlényt rajtuk. Ha találnak, akkor vesztettem, de ha nem, akkor előfordulhat, hogy igazat mondtam. Lépjünk tovább! Egy-két tucatnyi ké-pénél ez lehetne akár véletlen is, de ő már két évtizede így fényképez, s semmi jelét nem mutatja, hogy ezen alapvetően változtatni kívánna. Mondhatnák az őt nem
ismerők, hogy mizantróp a fiú bizonnyal, embergyűlölő.
Ne bonyolódjunk bele bonyolult elméleti vitákba, mert Hajdú József, született Ormosbányán, 1961-ben, nem ilyen, s szépszámú ismerőse, barátja azonnal kikérné a hamis feltételezést. Magának. De hát akkor miről is van itt szó tulajdonképpen?
Első, két évtizeddel ezelőtti kiállításán bezárt, elha-gyott bányák fényképeit tette közszemlére. Ez persze nem akármi. Tegyenek kísérletet! Fényképezzék le a szomszéd húszéves bombázó lánykáját és a nagyma-máját! Ugyanakkor, ugyanazzal a géppel, ugyanolyan körülmények között. Az eredményt sejthetik. A nagy-mama talán szép lesz, de Jucika? Ahhoz kicsit több előkészület kell. Szóval valahogy így van ezzel az ebek
harmincadjára odahagyott, kifosztott világgal is. Ha valaki a telefonjával képezi le, majdnem biztos, hogy nem ugyanazt a hatást éri el, mint Józsika az ő lát -szólag idejétmúlt, és lát-szólag nehézkes és valóban nagy kamerájával. „1988-89 körül kezdtem el gyárakat fényképezni, de csak 1990-ben, a változás évében vált számomra nyilvánvalóvá, hogy az elsősorban külső kerületekben található gyönyörű gyárépületek sorsa megpecsételődött. A kilencvenes évek első fele ideális volt a fényképezéshez. A Budapest Gyűjtemény megbí-zólevelével szinte bármelyik gyárba bejutottam, s néha még kísérőt is kaptam, aki segítette (vagy éppen hát-ráltatta) a munkámat. Az 1990 és 1997 között készült fotókból a Városháza Kiadó Ipari táj címmel 1998-ban megjelentette egy albumomat Az én Budapestem so-rozatban. A könyv bemutatásakor már volt jó néhány épület, amelyet addigra lebontottak, s a folyamat – úgy tűnik – nem állt meg.” (Hajdú József önéletrajza 2004.
február 10. kézirat) Ezek a többségükben a tizenki-lencedik század második felében emelt gyárépületek
átvészeltek két világháborút, egy forradalmat, meg még ezt-azt, de a békés rendszerváltozást már nem úszták meg. És gondolhatnak bármit, én ettől függet-lenül úgy érzem, nem gazdagodott, de sokkal inkább szegényedett a város a Csavargyár helyére épített könnyűszerkezetes plázával, vagy a felismerhetet-lenségig átépített Ganzzal, Hajógyárral, Gázgyárral, egykori textilüzemekkel. Egy olyan kultúra semmi-sült meg velük, melynek helyébe ócskább, silányabb, talmibb lépett. És ez már nem csak a régi épületek siratása... Gera Mihály írta az Ipari táj kötet bevezető tanulmányát. Nem fukarkodott az elismeréssel, pedig amúgy meglehetősen szókimondó, fullánkos nyelvű, szarkasztikus, erősen kritikus szemléletű. Józsika Hajdú József: Röntgenhanglemez No.98.02, 1998,
zselatinos ezüst nagyítás, 30 x 40 cm József Hajdú: X-Ray Record No.98.02, 1998 gelatin silver print, 30 x 40 cm
Hajdú József: Röntgenhanglemez No.98.04, 1998 zselatinos ezüst nagyítás, 30 x 40 cm
József Hajdú: X-Ray Record No.98.04, 1998 gelatin silver print, 30 x 40 cm
136HAJDÚ JÓZSEF 137JÓZSEF HAJDÚ személyisége, produktuma láthatólag őt is levette a
lábáról. „Őszintén szólva, még így is, omladozva, málló vakolattal is lenyűgözőek. Önálló egyéniség valameny-nyi. Hinni sem akarunk a szemünknek, olvasván, hogy e tetszetős épületek egyike vágóhíd, a másik malom, a harmadik hizlalda, sörgyár vagy éppen kazánház. Bizo-nyosságául annak, hogy egykoron a hasznosság mel-lett a látványos szépségre is törekedtek az építészek.
Hajdú József mindent megtesz annak érdekében, hogy helyzetbe hozza, a legjobb, legelőnyösebb oldalukról mutassa meg ezeket a hatalmas tömegük ellenére ke-cses, méltóságteljes épületeket.” Poétikusabb nála a csak Ng. szignóval jelzett szerző az Octogon 1998. 2.
számában.: „Gyönyörűek, mint a nagyon öreg színész-nők jutalomjáték után, amikor összecsapódik a füg-göny. Hajdú minden tehetségével a tárgyra koncentrál, kivárja a legjobb fényviszonyokat, nem magát valósítja meg, hanem a fénykép legjobb lehetőségét. Ebben a könyvben idő van, érezni lehet, hogy a képek készítője alapos előkészületek után exponált….”
Nem áll elődök nélkül a Postamúzeum immáron nem csak általam dicsért, jeles fényképésze, ha fel-ágaskodik, és kicsit előre néz, az előtte állók sorában olyan kivételes nagyságokat is lát, mint az Allinari fi-vérek, Edouard Baldus, Eugen Atget, vagy éppen honi szívünk megdobogtatásáért a már emlegetett Klösz György. Hasonlóan hozzájuk, ő is főleg nagy formátumú negatívokra készíti fekete-fehér képeit. A technikából eredően, ugye, nem kell mondanom, nem egy kimon-dott pillanatfényképész, nem érdeklik a másodperc százhuszonötöd része alatt megtörténő dolgok. Neki más, intimebb, sajátabb viszonya van az Idővel. Ennek megfelelően felvételeit gondosan megtervezi, kidol-gozza, gondolatilag, kompozicionálisan éppúgy, mint
technikailag. Tovább élteti a hagyományos fényképezés értékeit. Kerekes Gábor véleménye szerint: „Kőbánya című, tizenkét képes sorozata szupernaturalista mó-don, a legapróbb részletekig terjedően precíz, valós tónusértékek felvonultatásával a műfaj reprezentán-sa. A műfaj feltételezi a technikai tudás magas szintű alkalmazását. Függetleníti magát a tartalomtól, tiszta fotográfia. Hangsúlyozottan a forma gyönyörködteté-se a cél.” (Kerekes Gábor: A Negyedik belülről. Fotó-művészet, 1990. 3-4. sz.) Hajdú következetesen lépdel a maga útján, vagy teker sárga színű kerékpárján, s mindeközben magas fokú tudatosság jellemzi. Nem kapkod, nem improvizál, mindig tudja, mit miért tesz.
Ő ilyen. „Néhány éve bezárt külszíni bányákat fényké-peztem Rudabányán, Kőbányán. Nagyon izgalmasnak találtam, hogy épp csak elvonult az emberhad, és a ter-mészet máris kezdte visszafoglalni a területeket. Tu-lajdonképpen logikus lépés volt, hogy a bezárt bányák után a lebontásra, halálra ítélt épületek felé fordultam.
Angyalföldön, ahol lakom, is van rá példa elég, de sokat
járok a Váci út környékén, Kőbányán, Soroksáron is…
Egy citromsárga biciklin vagy a BKV járművein járom a várost, és ha megtetszik valami, azt megjegyzem. Újab-ban egy kisfilmes fényképezőgéppel is készítek feljegy-zéseket, vázlatokat. Azután vissza-visszatérek egy-egy helyszínre. Az épületeket azért is jó fényképezni, mert nem szaladnak el. Nyugodtan meg lehet nézni, meg le-het figyelni az évszakok váltakozását, a fényviszonyokat, a felhőket és hogy mikor van a lefényképezendő objektum előtt a legkevesebb parkoló autó. A megfigyelések alap-ján eldönti az ember, hogy mikor menjen vissza most már nagyobb formátumú, 9x12 vagy 13x18 cm-es kamerával.
Ha nem sikerül a felvétel, meg lehet ismételni. Szóval, tu-lajdonképpen hálás téma az épületfotózás – hacsak nem Hajdú József: Röntgenhanglemez No.98.06, 1998
zselatinos ezüst nagyítás, 30 x 40 cm József Hajdú: X-Ray Record No.98.06, 1998 gelatin silver print, 30 x 40 cm
Hajdú József: Röntgenhanglemez No.98.07, 1998 zselatinos ezüst nagyítás, 30 x 40 cm
József Hajdú: X-Ray Record No.98.07, 1998 gelatin silver print, 30 x 40 cm
138HAJDÚ JÓZSEF 139JÓZSEF HAJDÚ szorítja az embert a határidő, mert akkor inkább csak
szenvedés az egész….”(Szi lágyi Sándor: A régi mesterek dicsérete. Népszabadság, 1994. december 6.)
Fotózott persze mást is a műveléssel felhagyott bányák, a funkciójukat vesztett és ezáltal halálra ítélt gyárépületeken túl. Mindenkit meglepett az azóta saj-nos bezárt nyolcadik kerületi Bolt Galéria falán látható 1998-as kiállítása, melynek X-ray Records volt a címe, és amit dr. Nyulászi András, a Mentőkórház orvosa nyi-tott meg. Emlékszem, első ránézésre hátborzongató látvány fogadott bennünket. Eredeti funkciójukat vesz-tett orvosi röntgenfelvételek mentek itt át sokszoros metamorfózison. Az ezerkilencszázharmincas években a törött kart, sérült koponyát, a mellkast vizsgáló fel-vételek, miután feladatukat ellátták, szemétbe dobták, jobb esetben a bennük lévő ezüst kinyerése végett új-rafelhasználásra kerültek. Néhány élelmes és nyers-anyaghiánnyal küzdő hangrögzítő viszont felfedezte, hogy a vastag műanyag hordozón lévő, emulzióval be-vont felületű érvényét vesztett röntgenfelvétel kiválóan alkalmas arra, hogy az akkor használatos hangvágó berendezéssel 78-as fordulaton bármiféle felvételeket megörökítsen. És ha már felfedezte, meg is csinálta. A rádióból felvett zenéket, előadásokat, ünnepi szónokla-tokat metszettek a lábszárcsontok, koponyák képeire.
Innen már sima és egyszerű volt az út, körbevágták, ráragasztottak egy nyalókás vinyettát, s ráírták, hogy például Kapitány Anna énekli a Szép esténk van című slágerét. Azért ezt választottam, mert ez még megvan, s tényleg énekli, néhány kiállításmegnyitón hallhatta is a közönség. Mert Hajdúnak erre a kivételesen erős munkájára vevő volt a világ. A képek eljutottak a világ legnagyobb fotós kiállítására, a kölni Fotokinára, majd a Berlini Művészeti Akadémiára, a Műcsarnok Média-modell kiállítására, a Ludwig Múzeum Digitalizált tes-tek tárlatára, Új Delhiben, meg a Nessim Galériában is láthatták. A film emulziója egykoron a röntgensuga-rak rajzolta képet fogadta magába, utóbb pedig a le-mezvágó tű karcolta barázdákba rejtett hangokat. Eb-ből a furcsa együttélésEb-ből Hajdú aztán fotóművészeti objekteket, 9x12-es polaroid negatív síkfilmeket, kon-taktmásolatokat és fekete-fehér analóg nagyításokat csinált. Röntgenlemezekre vágott hanglemezekről
ké-szített kontaktjai szerintem az utóbbi évek legjobb kor-társ fotói közé tartoznak. Így ír erről Trencsényi Zoltán:
„A látvány több mint meghökkentő: egy koponya kerek-re vágott röntgenképe forog a lemezjátszó korongján, a filmbe metszett barázdákról pedig Kapitány Anna Szép esténk lesz című slágere hangzik föl. Egy mellkast áb-rázoló negatívról meg a Baracknyílás idején című dal.
Mondhatnánk: a muzsika és az ének ebben az esetben valóban a lélek mélységéről csendül fel, de ne legyünk morbidak, már csak azért sem, mert a harmincas évek-ben még véletlenül sem vicc, netán valami szürrealista árukapcsolás miatt készültek a röntgennegatív hang-lemezek. Leleményes amatőrök és a Magyar Rádió hangmérnökei az alapanyag hiánya miatt rögzítették a zenét vagy az ünnepi beszédeket kiselejtezett, emulzi-óval bevont röntgenfilmekre.(…) Hajdú József ezúttal is észrevett és továbbgondolt valamit, amit a kissé figyel-metlenebb és kevésbé érzékeny ember könnyen befeje-zettnek és véglegesnek gondolna.” (Trencsényi Zoltán:
Röntgenképekről szól… Népszabadság 2001. január 27.) Teaképeit Polaroid 55 pozitív-negatív anyagra ké-szítette. Sorra vette a teafőzés szertartásos rendjéhez használt, hangsúlyozom, használt, és általa használt eszközeit, s mindegyiket alapfunkciójától eltérő fel-adatra kényszerítette. Modellek lettek a fényképezőgé-pe előtt. Az üvegpohár szélére évek során rakódott le-pedék, a porcelán alján leülepedett üledék, a szűrők…
mind-mind egy kivételes ital sajátos szertartásrend-jének vizualizált megjelenésévé transzformálódtak.
Érdekes módon „az idő reinkarnálódása lesz monu-mentummá” ezeken a képein, írja Szűcs Károly művé-szettörténész a katalógus előszavában. És még ezt is:
„A WABI, a japán esztétika harmóniajátékának legki-sebb egysége mutatkozik előttünk. A forma és a szellem (anyag és illat, pára, lélegzet) mély, de alig észrevehető egymásba rejtőzésének állapota, az aligcselekvésben, az aligjelenlétben növelt lét. Hajdú József fényképei a kicsinek, jellegtelennek tűnő dolgot – a tea életét – nö-velik szoborművé, monumentummá.” (Hajdú József:
Teaképek. Kiállítási katalógus 20. Bolt Galéria, 1996) Ne felejtsem el hozzátenni, hogy ez is a Bolt Galériában va-lósult meg, s nem lehetünk eléggé hálásak Detvay Jenő galeristának, hogy minden kiállításához aprócska, de a
Hajdú József: Ipari táj, No. 60, Budapest, III. Gázgyár utca 3., gázgyár, 1994, zselatinos ezüst nagyítás, 30 x 40 cm József Hajdú: Industrial Landscape, No. 60, Gasworks Street 3, III. Bp., Gasworks, 1994. gelatin silver print, 30 x 40 cm Hajdú József: Ipari táj, No. 79, Budapest, IX. Ferencvárosi pályaudvar, bunker, 1994, zselatinos ezüst nagyítás, 30 x 40 cm József Hajdú: Industrial Landscape, No. 79, Ferencváros Railway Station, IX. Bp, Bunker, 1994. gelatin silver print, 30 x 40 cm
140HAJDÚ JÓZSEF 141JÓZSEF HAJDÚ
Hajdú József: Ipari táj, No. 63, Budapest, XXII. Campona utca 1., hízlalda, 1996, zselatinos ezüst nagyítás, 40 x 30 cm József Hajdú: Industrial Landscape, No. 63, Campona Street 1, XXII. Budapest, Fattening, 1996. gelatin silver print, 40 x 30 cm lényeget magába foglaló katalógust csinált. „Az utóbbi
időben, a Teaképek című sorozatban a teakészítéshez használt eszközeimet fényképeztem szuperközeliben, érdekes beállításokban. Az évek óta csupán elöblített eszközök patinát kaptak, elszíneződtek. A kis rész-leteket 50x60-as nagyításokban állítottam ki. Három
éve gondolkodom az ötleten, ezek a tárgyak az ember legszemélyesebb holmijai közé tartoznak, melyeket na-ponta kézbe vesz és hangulatától függően mindig más-nak látja.” (M.L.: Min dolgozik? Fotó, 1996. 7. sz.)
A tudósítás egy egyszer volt világból tudósító, ma is van fényképészről mára véget ért. Folyt. köv.