FRIEDMANN
A magyar fotográfia gazdagságát mutatja, hogy nekünk még Friedmannból is több van. Találkozhattak volna.
Kezet rázhatott volna a két Friedmann Endre példá-ul 1948-ban, amikor Robert Capa Budapesten járt. Ő 1913-ban született és meghalt 54-ben, a másik, akiről most szó van, 1934-ben született és még tegnapelőtt is megivott velem egy jó pohár házi főzésű sört a Du-na-parti étteremben. Nem utoljára, visszatérünk, mert törzsfogyasztói kártyát kapott a tulajdonostól. Aki, mit tesz isten, valamikor fotós tanítványa volt. Mindegy is, Friedmann élete telis-tele van hihetetlen történetek-kel. Vissza az elejére! Az 1948-as randevú elmaradt, s a mi Friedmannunk csak 1963-ban tudta meg, hogy világhírű elődjével azonos nevet visel. Azt mondanom sem kell, hogy az a másik meg sohasem értesült itt-hon ragadt kollégájáról. Pedig sorsuk több ponton is találkozhatott volna a már említetten kívül is. Mind-ketten fotóriporterek voltak, mindMind-ketten fényképeztek itthon és a nagyvilág számos pontján, mindketten meg-járták – majd húsz év különbséggel – Vietnam poklát, igaz, csak egyikük jött onnan vissza a saját lábán. „Az, hogy azonos nevet viselek vele, csak 1963-ban lett szá-momra ismert, amikor megnyertem a Kölni Photokina nagydíját és az esemény körül nagy felhajtást rendez-tek. Hogy mekkorát, azt személyesen nem tapasztal-hattam meg, mert az akkori jó szokás szerint az MTI-s főnököm ment ki helyettem átvenni a díjat. Az ünneplés idején éppen dolgoztam. A folyosón mentem, amikor Schiffer Pál, a volt főnököm kiszólt a mindig nyitott aj-taján: Friedmannkám! Itt úgy írnak magáról, mint az új Robert Capáról. És akkor esett le a tantusz, én addig nem is tudtam, hogy névrokonok vagyunk.” (KK interjú 2008) Ettől kezdve kollégái Kiscapának hívták.
Mehetett volna külföldre, hívta a Paris Match és a Stern is, de ő nem ment. Valószínűleg ezért nem csinált világra szólóbb karriert, pedig sok mindene adott volt hozzá. Tehetsége, szeme, munkabírása, a fényképezés-hez való viszonya, ezek mind, mind nagyon rendben vol-tak, vannak. De az ő esetében is bebizonyosodott, hogy Magyarország nem képes az itt született, itt tanult, itt felnőtt tehetségeit megfelelően helyzetbe hozni. Sem akkor, sem most. „Jött egy pasi, valahonnan Francia-országból, és egy számomra előnyösnek tűnő ajánla-tot tett. Menjek ki, két évig fedezi a létemet, és utána megbeszélt százalékot ad az eladott képeimből… A mai nappal is azt mondom, ez egy tisztességes ajánlat volt.
Mégis, azonnal nemet mondtam. Hogy ezt megértsd, ahhoz érteni kell az akkori szituációkat. Ha valaki el-ment a ’60-as években, az úgy nézett ki, többet az élet-ben nem jön ide vissza. Disszidensnek tekintették az ilyet, annak minden következményével. Ha elmegyek, nem jöhetek haza évekig. Nem akartam itt hagyni idős apámat és anyámat. Maradtam. A mai napig nem bán-tam meg. Megadatott, hogy mindent meg tudbán-tam tenni a szüleimért és ez nekem jó érzés. Egyébként pedig hit-tem abban, hogy nagyon jó fotós vagyok és ezt itthonról is bizonyítani tudom.” (KK interjú 2008)
Maradt, de azért ismerni a képeit külföldön is. A majd részletesebben is emlegetett Szerelem ciklusa mellett még meglehetősen sok fotót küldött külföldi kiállításokra, főleg a Magyar Fotóművészek Szövetsé-gének és a Nemzeti Banknak az engedélyező stemp-lijével a hátoldalukon. Ez akkor így ment. Többször nyert ezeken a pályázatokon, forgott a neve, s kis oda-figyeléssel, szakértelemmel fel lehetett volna építeni a karrierjét itthon és külföldön is. Más kérdés, hogy ez sem az MTI-nek, sem a magyar államnak, sem a
Friedmann Endre: A halál arcai, Budapest, 1963, lambdaprint, 45 x 30 cm Endre Friedmann: Faces of Death, Budapest, 1963. Lambdaprint, 45 x 30 cm
96FRIEDMANN ENDRE 97ENDRE FRIEDMANN magyar kultúrpolitikának nem volt ambíciója, s ha ezt
mondom, akkor még nem fogalmaztam elég nyersen.
„Hiába hívták, őt már nem engedték el, minek neki az a világhír, fényképezzen csak itthon! És addig fényké-pezett, amíg az igazi Friedmann lett belőle. Több mint ötven év alatt megszámlálhatatlan felvételt készített (készít a mai napig). Az igazi Friedmann rokonszenves fotográfus, az emberek között él, nem lóg ki a sorból.
Szereti a kis, hétköznapi eseményeket, a pillanat hu-morát, az élet fonák oldalát. Mindig földközelben fény-képezett, azt, ahogy éltünk: az első dudamentes napot, a hidegrekordot, a kánikulát, Kiss XXIV. János kalauzt, a csősz bácsit.” (Gera Mihály: Friedmann Endre: Embe-rek. Elhangzott a könyvbemutatón, a Mai Manó Házban, 2006-ban.) Erre az időre tehető az a történet is, ami-kor egy angol könyvkiadó meglepte azzal az ajánlattal, hogy a fotóiból szeretnének egy albumot kiadni. Persze ez nem ment ilyen könnyen, engedélyt kellett kérnie az MTI-s főnökeitől. „Az történt, hogy az MTI hivatalosan válaszolt a kiadónak. Az angol pali tett egy ajánlatot, ők pedig tettek egy ellenajánlatot. A kiadó azt válaszolta nekik, hogy Friedmann a szerző, ők vele akarnak tár-gyalni. Tudod, akkor fel sem fogtam az egészet, szar-tam bele. Mai eszemmel már lehet, hogy másként állok hozzá, de akkor más volt a légkör. És aztán persze nem lett semmi az egészből. Nem emlékszem pontosan az összegre, de a mi fogalmaink szerint valami horribilis összeget, a magyarországi sajtóárak sokszorosát aján-lotta fel a pali a száz képre.” (KK interjú 2008)
Friedmann egyike azon keveseknek, akik életük-ben kitérők nélkül megmaradtak „csak” fotóriporter-nek. Bárhová ment, bármit látott, mindig ugyanazzal a mentalitással nézett bele a keresőbe, nyomta meg az exponáló gombot. És ha már itt tartunk, szerintem a leghűségesebb fotóriporter címet bízvást kiérdemel-hetné. Tizenhét éves korában lépett be az MTI ajtaján, melyet akkor még Magyar Fotó Állami Vállalatnak hív-tak, s tulajdonképpen a mai napig, több mint hatvan éve ugyanott dolgozik, mikor már nem is annak hívják, igaz, ma már csak nyugdíjasként és egyre kevesebbet, sőt, mióta leírtam ezt a szöveget, már annyit sem, leadatták öreg, agyonhasznált Nikonját. Nem számított, hogy se -gédmunkásból főmunkatárssá avanzsált ennyi idő alatt.
Nem lett ugyan főnök, de meggyőződésem, jobb ez így, neki is, másoknak is. Mindezek ellenére, azért hatvan év az csak hatvan év, csinálja valaki utána! Negatívok, képek százezrei viselik MTI-s kódját: Fri. Még akkor is annyi, ha a történelem viharaiban, a különböző politi-kai és ideológiai megfontolások által vezérelt főnökei
időnként eltüntették veszélyesnek ítélt képeit. Pedig dehogy voltak azok veszélyesek… A tanyasi iskolában készült fotóriportja, az 1968-as csehszlovákiai bevonu-lás képei, egy-egy hadgyakorlat kicenzúrázott anyaga, egy film statiszta- és szereplőválogatása… Ugye, tud-juk mindannyian, hogy ezeken múlott a világbéke, meg az ideológiai fölény… Hagyjuk is, mert nem tanultunk, ma sincs másként, akkor meg minek vesztegessük rá tovább is a szót!
A Magyar Fotó Állami Vállalat 4. sz. telepén, a Szent István körúton lett laboratóriumi segédmunkás. Ap-ránként tanulta meg a szakmát a hazai fotográfia meg-határozó mestereitől. Ebben az időben dolgozott ott Járai Rudolf, Csörgeő Tibor, Zacsek Gyula, Hollenzer Béla, Sziklai Dezső, Seidner Zoltán, Reismann Marian, Langer Klára, Vadas Ernő… Vannak, akik ezeket a neve-ket esetleg még nem hallották? „Ajj, de szép idők voltak!
Meg borzalmas is volt. Takarítottam, ebédért jártam, aztán avanzsáltam képszél-levágóvá. A megszáradt kópiákat kellett körbevágnom. És amikor letelt a nyolc órám, mentem a nagyokkal, vittem a cuccokat utánuk.
Nem engedtek fényképezni, csak sameszkodhattam a felvételező mellett. Én mindenkitől tanultam.” (KK interjú 2008) Alig-alig dolgozott itt egy kicsit, máris bevonultatták katonának. A gyöngyösi, majd a kecske-méti hadosztályújságok fotóriportere lett. Bele lehet gondolni, nem kifejezetten egy sétagalopp 1954 -1956 között a Magyar Néphadsereg tagjának lenni. Tud is számos nagyon jó történetet erről az időszakáról is, egyszer még elmondatom vele az összeset, remélem.
Friedmann majdnem olyan jó mesélő, mint fényképész.
Leszerelése után a katonai laptól visszatért az MTI-be, ahol egyenes út vezetett ahhoz, hogy megbízott honvé-delmi tudósító is lett, reszortja lett a hadgyakorlatok-ról, a fegyveres erők megmozdulásaihadgyakorlatok-ról, eseményeiről hírt adni. Kevés megbízható, hadra fogható káder ma-radt körülötte, mert 1956 végén az akkori fotóriporteri állomány jó harmada disszidált. Ki üres kézzel ment, ki a saját, ki a más negatívjait vitte. Friedmannak ezért szinte mindent kellett fényképeznie ezekben az idők-ben. Csak ámultam, hogy mennyi rengeteg táncfotója maradt, az Állami Népi Együttes, az Állami Balett In-tézet teljes múltja rekonstruálható a képeiből. Kivéte-lesen erős az életképek, apró, hétköznapi történetek, emberi karakterek ábrázolásában. Számtalan közéleti eseményen fényképezett, az április negyedikék, május elsejék, november hetedikék, a VIT-ek, a szolidaritási nagygyűlések, az úttörő, a KISZ, az Ifjú Gárda, a szovjet csapatok kivonulása… mindmegannyi szelete az 1950-Friedmann Endre: A tanyasi iskola 1. 1963, lambdaprint, 45 x 30 cm
Endre Friedmann: Farm School 1, 1963. Lambdaprint, 45 x 30 cm
98FRIEDMANN ENDRE 99ENDRE FRIEDMANN es évek közepétől a rendszerváltásig tartó időszaknak,
amit jobb híján szocializmusnak hívunk.
1973-ban több mint négy hónapot töltött Vietnam-ban. A rákövetkező évben a Bien Hoában készült, Fogságból a szabadságba képsorával elnyerte a World Press Photo aranyérmét. Drága árat fizetett érte, olyan súlyos amőbiázist kapott, hogy másfél évig küzdöttek az életéért. Gyógyulása után az MTI-ben le akarták százalékolni, de nem engedte, inkább eltitkolta baját, miközben hét éven keresztül minden reggel a gyógy-tornásznál kezdte a napját. Friedmann ilyen ember. „Ha jól emlékszem 1973-ban a magyar kontingens is kiuta-zott a vietnami békeszerződés betartásának ellenőrzé-sére. Amikor én kimentem az első transzporttal, még háború volt. A bizottságnak indonéz, lengyel, kanadai és magyar tagjai is voltak, közöttük sok újságíró is, de kifejezetten fotós rajtam kívül egy sem. Négy és fél hó-napot voltam kint. A dolog úgy kezdődött, hogy amikor megérkeztem a saigoni repülőtérre a kontingenssel, egy csomó amerikai a hasát fogta a röhögéstől, ami-kor meglátott katonai egyenruhában, mert már a világ más pontjairól ismertük egymást. Tehát az egy közrö-hej volt, hogy én katonaruhában vagyok. Sok helyzet volt, amikor nem lehetett dolgozni. Előfordult, hogy büntettek, utcán letámadtak, elvették a gépemet, mert olyan képet csináltam, ami eléggé dehonesztáló volt.
Például bejutottam olyan helyre, ahová addig senki sem. Az Ördög-szigetre, ahol bunkerekbe voltak zárva az észak-vietnami foglyok. Embertelen körülmények között tartották őket, és a fogva tartóknak nem volt kellemes, hogy én mindezt lefotografáltam. Ez szigo-rúan zárt területnek számított. Egy amerikai C130-as szállítógéppel sikerült eljutnom a szigetre. Egyáltalán nem akartak beengedni, aztán nagy nehezen, némi pro-tekcióval bejutottam. De a dél-vietnami parancsnok el-zárkózott az elől, hogy valamit is csináljak. Ám egyszer csak észrevettem, hogy ott van a gyereke. Elkezdtem barátkozni-játszadozni a gyerekkel, és egyre közelebb mentem. Aztán elkezdtem a gyereket fényképezni, el-lőttem egy tekercs filmet a gyerekre, a papára, és ak-kor jöttek a foglyok. A képek önmagukért beszélnek, hogyan is néznek ki. Nagy Hercules gépekbe rakták a szerencsétleneket, olyan sűrűn, hogy csak guggolva fértek el benne. Odamentem és elkezdtem fotografálni.
Egyszer csak géppisztolyt éreztem a hasamnál. Vissza!
Föl a kezekkel! – ordították, s majdnem le is lőttek, de
szerencsémre a kisgyermek apja, a parancsnok meg-mentett. De aztán még egyszer megorroltak rám. Az úgy történt, hogy annak a gépnek a pilótája, amelyik-kel a szigetre repültünk, amikor megtudta, hogy ma-gyar vagyok, odajött hozzám. Te mama-gyar vagy? – kér-dezte, amikor mondtam neki, hogy igen, kifakadt: Jaj, Magyarország, Balaton! Ott lőttek le a Spitfire-rel. Egy idősebb mandarin volt, harcolt már a világháborúban is. Megijedtem, hogy rajtam torolja meg a háborús rossz élményeit, de valahogy teljesen boldog volt, hogy találkozott egy magyarral. Megfűztem, s megcsinálta nekem, hogy amikor felszálltunk, hátul lecsapta a gép farát, ahol bemennek a harckocsik, meg egyéb szállí-tó járművek, én meg bekötöttem magam hevederrel, cuccokkal. Aztán odarepült a tábor fölé, és ahogy én lefelé lógtam, le tudtam fényképezni a tábort felülről.
Ettől teljesen kibuktak. Pár nappal később Saigonban mentünk hárman, elkaptak az utcán, leszedték a gépe-met… Volt olyan – erről is megvan a képsor –, hogy két oldalon fogolycsere zajlott, de közben tűzpárbaj folyt.
Akkor Thieu katonákkal voltam, akik ismertek egy
kes-keny sávot a folyón, ahol át lehetett menni. Megbeszél-tem velük, hogy én is átmegyek velük, de észrevetMegbeszél-tem, hogy egy katona a hátán cipelt egy sebesültet. Vissza-szaladtam, hogy azt a képet még megcsinálom. Meg is csináltam, de ezek közben csónakkal elindultak a fo-lyón. Szidtam az anyjukat, pedig szerencsém volt, mert a csónak, amiben átmentem volna, fölrobbant. Utána azt fotóztam le, ahogy darabokban hozzák vissza a fic-kókat. Én életben maradtam, ők pedig lefedve zász-lóval, darabokban. De sorolhatnám, milyen érzés volt egy olyan névvel, mint Friedmann Endre, Vietnamban lenni. Amikor megnyertem 1974-ben a World Presst, kint nyugaton azonosítottak Capával, hogy íme, itt van Robert Capa. Arról beszéltek, hogy újra előkerült egy ilyen nevű pasi, aki hasonló műfajban dolgozik. De
Friedmann Endre: Sorsok, 1967 zselatinos ezüst nagyítás, 30 x 45 cm Endre Friedmann: Destiny, 1967 gelatin silver print, 30 x 45 cm
Friedmann Endre: Fény és árnyék, 1961 zselatinos ezüst nagyítás, 30 x 45 cm Endre Friedmann: Light and Shadow, 1961 gelatin silver print, 30 x 45 cm
100FRIEDMANN ENDRE 101ENDRE FRIEDMANNnem akarom magam hozzá hasonlítani, megtették ezt a nyugatiak.” (Bacskai Sándor: Beszélgetés Friedmann
Endrével. Fotóriporter, 1999. 1-2. sz. 30- 39. o) Vietnami története még garantáltan van vagy félszáz, egyik jobb, mint a másik. Mint mondtam már, jól mesél, élvezet hallgatni.
Friedmann fényképészi attitűdjét egyaránt jellemzi a líra, a groteszkre való hajlam, és a tárgyilagos mér-téktartás. Különös érzéke volt és van fényképezőgép-pel lenni ott, ahol más csak jó- vagy rosszkedvében, időtöltésből vagy bármi másért tartózkodik, minden-napi helyzetekben, közforgalmi helyeken, kedden dél-előtt 11-kor. Vagy 3-kor, 5-kor, mindegy is. És ha már ő ott van, a kezében meg a gépe, akkor megváltozik a jó Friedmann Endre, a joviális, mosolygós, poéngyáros kedves fiúból egy koncentráló, a dolgokban teljes mér-tékig részt vevő, azokban alámerülő, fényképezőgépes vadász lesz. Ilyenkor köszönhetünk neki, kérdezhetünk tőle bármit, mintha ott sem lenne. Pedig igen. Ott van.
A fényképezési szituációban, de abban aztán teljesen.
Aztán, ha vége, táskába került a gép, a millióegy optika, akkor megint a régi, a beszélgetésre, mókára mindig kész Bandi ül le közénk. Megfigyeltem néhány ilyen szi-tuációban, higgyék el, nem a levegőbe beszélek! „Sze-rintem a ma népszerű dokumentarista stílusnak az a nagy hibája, hogy aki műveli, kívülálló marad. Nekem ez kevés. Számomra nem az a lényeg, hogy ami csúnya, az lehetőleg visszataszító legyen a képen, hanem az, hogy a fotó emberséget sugározzon. Amikor 1963-ban képri-portot készítettem egy nyomorúságos tanyasi iskoláról, szerettem azokat a kis embereket a maguk elesett -ségében, gyerek-ségében, a maguk világában. És
ami-kor egyikük arcán megláttam, hogy milyen szeretettel néz ki az osztályajtóban felbukkanó kutyára és az állat milyen emberi tekintettel viszonozza a figyelmet, akkor többet tettem, mint hogy rögzítettem a szegénységet.
Megnyertem vele egy zártkörű fotóművészeti pályáza-tot, majd eltűnt a negatív az MTI archívumából és a ké-peket nem publikálták. 1963-ban nem illett így fotózni, ilyen iskola hivatalosan nem létezett.” (KK interjú 2008) Mint az összes negatívja, a már egyszer futólag említett Szerelem című sorozatáé is az MTI archívban őrződik.
Az 1963-ban, a Margitszigeten készült képsor korábban szó szerint bejárta a világot és ismertté tette a nevét.
Negyvenöt év elteltével, 2008 májusában pedig a kol-lekció egyik kulcsképe rekordot döntött itthon; a kikiál-tási ár harminchatszorosán, 2,2 millió forintért kelt el a Kieselbach Galéria aukcióján. Addig sem, azóta sem adtak el kortárs magyar fotográfiát ennyiért.
Jancsó Miklós filmrendező nyitotta meg a Mai Manó Házban A pillanatból élek – Fényképek az életműből 1954–
1979. című összegző kiállítását 2006-ban és mutatta be az azonos címmel megjelent fotóalbumát is. A már nem fiatal Jancsó megnyitójában többek közt arról be-szélt a már nem fiatal Friedmann kapcsán, hogy itt, a
falakon látható egész elmúlt életünk. „Egy éles, tiszta szem, egy gondolkodó agy ércnél maradandóbb doku-mentuma. Örökkévalóság. Friedmannn mester beleve-tette magát az örökkévalóság vizeibe, és ússza-ússza, míg a világ világ és még két nap. Köszönöm a szemedet Bandi meg a bátorságodat!” – mondta és még elővillan-tott egy anekdotát is, de azt most csak azért sem adom tovább Önöknek. Esetleg ezt, amit Bokor László me-sélt: Friedmann ott volt a washingtoni Fehér Házban, amikor Antall József bemutatkozó látogatásra ment, de a sajtó detektorkapujában torlódás támadt. Friedmann Bandi okozta. Négyszer küldték vissza, mert mindig sípolt és villogott a készülék. Már csaknem félmezte-lenre vetkőztették, amikorra cipőjében meglelték a fém lúdtalpbetétet. Nekem ez tetszik, látom magam előtt a szituációt. (Bokor László: Friedmann Endre fotográfiái. A pillanatokból él. 168 óra, 2012. október 6.) Innen már
Friedmann Endre: Dunakorzó, Budapest, 1958 zselatinos ezüst nagyítás, 45 x 30 cm
Endre Friedmann: Danube Promenade, Budapest, 1958 gelatin silver print, 45 x 30 cm
Friedmann Endre: A tanyasi iskola 7. 1963 zselatinos ezüst nagyítás, 30 x 45 cm Endre Friedmann: Farm School 7, 1963 gelatin silver print, 30 x 45 cm
102FRIEDMANN ENDRE 103ENDRE FRIEDMANN csak egy lépés, hogy képet kapjanak Bandiról, aki azt
mondja magáról, hogy „Igazi flaszterkoptató vagyok.”
Sosem volt autója. mindmáig busszal, villamossal, gyalog járja a várost. A kérdésre, hogy miért, csak ezt mondja: „Szeretem a testközeli dolgokat.” Friedmann Endrének fotóriporter a foglalkozása, fotográfus a lel-ke, és sok, nagyon sok képe került át a fotóművészeti szférába. Ez a hármasság jól nyomon követhető egész életében. Annak, aki Őt érteni akarja, ezt kell figyelem-be vennie. Meg tudni kell róla, hogy az események me-netébe általában nem avatkozik bele, sem kamerával, sem anélkül. Igyekszik láthatatlan maradni fényképe-zés közben, s a gyakran több órányi történésből, amit végigkövet a gépével, jó érzékkel szűri ki azt a néhány pillanatot, ami képként is fontos a számára. És álta-lában jól választ, bizonyítja ezt az, hogy képei évtize-dekkel később sem évültek el, pedig a fotóriporterek legnagyobb baja éppen ez, hogy a ma megörökített kép a holnapra felejtés tárgyává lett eseménnyel, személy-lyel együtt jelentéktelenedik el. Az ő képeihez, tőle
tel-jesen függetlenül, az idő múlásával új és új jelentés-árnyalatok, hangulatok, érzések kötődnek, s már nem csak remek hírfotókként, esztétikailag megformált pillanatképekként, jellemző zsánerekként, jól kiválasz-tott város- vagy tájképekként működnek, de művésze-ti kvalitásaik felismerése mellett valahogy a hozzánk közvetlenül szóló szubjektív dokumentumértékük is megnő. Ezáltal lett egy furcsa történelmi stichje is a friedmanni életműnek. Fotóriporterként nap mint nap kiküldve a feladatra, mindig megcsinálta a szerkesztő-ségnek kellő képek mellett azt a néhányat is, ami akkor csak neki volt fontos. Ezeket a nem klasszikus riport-képeit is rátette a fotó-futószalagra, mely nyelte, egyre csak nyelte az MTI feneketlen bendőjébe a sok fotót.
Aztán ezen képek kis részét a napi kínálatban felhasz-nálta a hírügynökség, a többi meg csak meglapult az archívum mélyén, volt, amit használtak később, olyan is szép számmal, amit még soha. Az utóbbi néhány évben több ezer kontaktját, képét néztem át, s mondhatom:
alig-alig tudott tévedni.
Friedmann Endre: Mosónő, 1957, zselatinos ezüst nagyítás, 45 x 30 cm Endre Friedmann: Washerwoman, 1957, gelatin silver print, 45 x 30 cm