GULYÁS
Furcsa fényképész, kevés hasonlóval volt dolgom hosz-szú pályámon. Hogy miért? Erről szól majd minden itt leírt mondatom. Kezdjük a legfontosabbal! Fotográ-fusi tevékenységében mindig az autonóm riport fog-lalkoztatja, talán csak a pályakezdő diplomamunkáját leszámítva. De az meg már régen volt. A képcsinálás-nak, nevezzük dokumentálásképcsinálás-nak, csak az a szegmen-se érdekli, ahol minél pontosabban mutathatja meg a valóság általa jellemzőnek, különösnek, megfigyelés-re érdemesnek ítélt, s ennek alapján kiválasztott tö-redékét, részletét, melyekből aztán a maga autonóm módján egy koherens világ-egészet rak össze. Ebben Korniss Péter és Benkő Imre munkássága volt kez-detben a példaadó számára. A külföldiek közül Robert Frank, William Klein, Josef Koudelka albumait lapoz-gatta kicsit sűrűbben, mostanában Martin Parr a ked-vence, de egy ideje már csak a Gulyás számít neki.
Mindebből következően, mondanom sem kell, a szub-jektív dokumentarizmus elkötelezett híve. A riportsze-rű, portrészeriportsze-rű, tájképszeriportsze-rű, zsánerszerű részleteket mutató, de mindenekelőtt sajátosan gulyásszerű fény-képeiben nem akar megfelelni semmiféle megrende-lői elvárásnak. Kizárólag és szigorúan csak a téma, a fotós személyisége, pillanatnyi érzelmi állapota, vala-mint a helyszínen kialakult szituáció háromszöge által meghatározott módon fényképez. Ha ez nincs meg száz százalékosan, le sem veszi gépéről az objektívsapkát.
Gulyás nem fotóriporter, nem szociófotós, nem klasz-szikus streetfotográfus. Megkülönböztetendő ez az ál-tala felvállalt, magára szabott fényképezési mód annak előzményétől, az André Kertész, Doisneau és mások által is művelt, a humanitást a középpontba helyező dokumentarizmustól. Gulyást nem érdekli ily módon a hiteles dokumentum létrehozásának lehetősége, nem
érdekli az őt körülvevő világ bonyolultsága, összetett-sége, de még szociális meghatározottsága sem igazán.
Nem kíván hiteles krónikás lenni, és főleg nem vonzzák az úgynevezett események, és megörökítésre érdemes helyzetek. Mindezek nem. Helyette ad valami egyedit, gulyásost, melyben a streetfotográfia alapdallamába időnként vegyülnek a különféle fotográfiai irányzatok hangjai is, de amelyek legtöbbje sokkal inkább szól arról, hogy Gulyás milyennek látja a körülötte lévő vi-lágot, mint magáról a világról. Ettől szubjektív Gulyás autonómizmusa. Véleményem szerint legjobb felvételei fekete-fehérben készültek, de persze színes képeket is fényképez, mint utolsó, 2012 végén nyitott, és még a következő év elején is még nyitva tartó, Manóházbéli kiállításán láthatták. Mindezek mellett még elmélyült, alapos. Hajlamos egy-egy őt érdeklő dologra sok időt szánni, elkészült fotóit sorozatokba, ciklusokba ren-dezve megmutatni. Egyetlen részletet sem ad ki szíve-sen a kezéből, tökéleteszíve-sen bízik Gulyásban. Az 1 másod-perc – fényképek Budapestről (2002) és a Hon – fényképek Magyarországról (2007) című albumaiban foglalta össze eddigi fotográfusi pályájának legjelentősebb alkotá-sait. Itt szereplő képeinek fontos helyszínei és témái:
a Nyócker, a Keleti pályaudvar, a villamos, a Széche-nyi-fürdő, a lóverseny, a Kerepesi temető, valamint az útmenti prostituáltak működési területei. Ezek mind-egyike egy-egy évszámhoz, tólighoz rendelhető hozzá, s a későbbiekben még foglalkozunk velük.
Az elmúlt két évtized alatt változott kicsit a stílusa, menet közben alakult, finomodott a koncepciója, de igazából mindig is olyan képi világokat teremtett, ame-lyek nem voltak szívderítők, kedvesek vagy otthonosak, hanem inkább távolságtartóan hidegek és kemények.
Mint egy professzor, aki a laboratórium asztalán néze
-Gulyás Miklós: Baross tér, Keleti pályaudvar, Budapest, 1991, zselatinos ezüst nagyítás, 47,7 x 33 cm Miklós Gulyás: Baross Square, Eastern Railway Station, Budapest, 1991. gelatin silver print, 47.7 x 33 cm
116GULYÁS MIKLÓS 117MIKLÓS GULYÁS geti a hangyákat, vizsgálgatja, de nem nyúl hozzájuk,
nem avatkozik sorsukba. Csak figyel. Ja, és egyáltalán nem akar a néző kedvében járni hízelgő motívumokkal, vicces pillanatokkal, amelyekkel megkönnyíthetné a képei mutatta világgal való ismerkedést. Szerintem ő maga sem nagyon vicces ember, pedig az általa észre-vett, megörökített helyzetek némelyikében meg-meg-csillan az irónia, a humor lehetősége.
Érdekes kettősség jellemzi, személyiségét a nagyon erős ego, a határozottság, a dolgok irányítása, mozga-tása határozza meg, miközben egy olyan szegmensét választotta az általa művelt fotográfiának, mely első-sorban az észrevétlenségre, belesimulásra, a dolgok lereagálására és nem alakítására helyezi a fő hang-súlyt. Gondoljanak csak bele, hogyan tudna az egyre
ingerültebb, a fényképezés elől elzárkózó emberekkel, a különféle utcai szituációkkal megbirkózni, ha közben feltűnően viselkedne, dominálna a helyzetekben! Lát-tam már Gulyást a Blahán és a Nyugatinál is dolgozni.
Távolról, hosszasan figyeltem módszerét, az elvegyü-lést, az észrevétlenséget, miközben mindent megfi-gyelt, mindent látott, és a kellő pillanatban fel is emelte a szeméhez a gépét. Nyoma sem volt ott az amúgy cél -ratörő, a helyzeteket általában uralni akaró Gulyásnak,
Gulyás Miklós: Széchenyi-fürdő, Budapest, 1995 zselatinos ezüst nagyítás, 47,7 x 33 cm
Miklós Gulyás: Széchenyi Baths, Budapest, 1995 gelatin silver print, 47.7 x 33 cm
hagyta magára hatni a környezetét. „Egynemű motí-vumrendszerre törekszem, mert érdekes felépíteni egy fiktív világot, ahol a természeti, az épített környezet, az emberi alakok képelemekké válva ugyanazt a hangu-latot sugározzák magukból. A figuratív festészetben ez bevett dolog, de fotóval, sőt riportfotóval is meg lehet csinálni. Így lehet egymástól nagyon különböző eleme-ket nagyon eltérő léptékben, stílustörés nélkül ábrázol-ni. A fényképeimen gyakran előfordul, hogy a tárgyak élőknek látszanak, az élők pedig élettelennek. Ebben a játékban különleges helyet foglalnak el a szobrok, át-menetek az ember és a tárgyi, az épített világ között. Az a fajta emberábrázolás, amire törekszem, nem igényli a személyes kontaktust, sőt inkább rontja. Viszont elég közel kell mennem az emberhez ahhoz, hogy megcsinál-hassam az általam elképzelt képeket. A nagylátószögű objektív miatt még kisebb a távolság, mint azt a kép né-zői gondolnák. Nem szeretem ezt, de meg tudom csi-nálni. Nem akarok személyeskedni, magam előtt ezzel
mentegetőzöm a szemtelenkedéseim miatt. Meg azzal, hogy nem rossz szándékkal teszem, és azzal is, hogy a szereplők úgysem fogják látni a képeket. De ez en-gem sem mindig nyugtat meg. Arra törekszem, hogy ne szóljon hozzám senki, észre se vegyenek. Ez nem mindig sikerül, ilyenkor megjegyzik, hogy „jó lett volna azért megkérdezni”, igazuk van, de aki egy kicsit is ért a fotóhoz, tudja, hogy az nem ugyanaz a kép lett volna.
Tizenöt év után azt látom, egyre inkább nő a bizalmat-lanság.” (Gulyás Miklós: Nem hiszek a realisztikus fotó-ábrázolásban. Fotóművészet, 2000. 1-2. sz. 3-16. o.)
Nemcsak ő gondol néhány kardinális kérdésben mást a fényképezésről, mint sokan mások, de ezt meg-Gulyás Miklós: Széchenyi-fürdő, Budapest, 1997
zselatinos ezüst nagyítás, 33 x 47,7 cm
Miklós Gulyás: Széchenyi Baths, Budapest, 1997 gelatin silver print, 33 x 47.7 cm
118GULYÁS MIKLÓS 119MIKLÓS GULYÁS követeli képei nézőitől is. Elvárja, akarja, megköveteli,
hogy helyezkedjenek bele abba gondolati térbe, melyet ő hozott létre képei megalkotásakor, s amelyben azok hatni tudnak. És még nincs vége az előző gondolat ki -fejtésének, miszerint miként képes bizonyos helyze-tekben hátrahúzódni az amúgy erős Én. Gulyás Miklós fotográfusi pályájának legalább olyan fontos része az alkotás mellett a fotográfia oktatása is, melyről majd később még ejtek szót bőven. De ha valaki tanár, akkor annak mindig, mindenkor tanácsos figyelnie azokra a személyiségekre is, akik szemben ülnek, állnak vele, törődni kell azzal, hogy amit tanárként elindít feléjük, az meg is érkezzék a megfelelő helyre. Nos, tudható -an, ebben a folyamatban is félre kell tennie némileg az egóját. Ez kettősség a javából, az egyszer biztos. Ho -gyan csinálja? „Nekem a fotótanítás lehetősége adott még értelmes munkát és megélhetést. 1989-1996 kö-zött tanítottam az Iparművészeti Főiskolán, majd
1999-től újra itt, a közben egyetemmé lett intézmény tanára vagyok. 1993 és 2002 között a Szellemkép Szabadis-kolán is tartottam órákat. Több tanítványom elismert alkotó lett. Szeretek tanítani, legalább olyan fontos feladatnak tartom, mint a fényképezést.” (Fotóriporter, 2002. 3. sz. 211. o.) A száraz életrajzi adatok mel -lett azért célszerű megemlíteni, hogy a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem mostani docense a hazai magán fotóoktatási rendszer egyik kidolgozója is volt, mint a Fotografus.hu Alapítvány művészeti vezetője, honlap-jának szerkesztője, valamint az alapítvány iskoláhonlap-jának vezetője. Nemcsak bort iszik és vizet prédikál, nem-csak műveli, de tanítja, gyakoroltatja az általa preferált szubjektív dokumentarizmust, s ezen túl még írásai-ban, cikkeiben, valamint kurátori tevékenysége során is terjeszti nézeteit, például mint a kortárs fotográfia egyik legfigyelemreméltóbb rendezvénysorozatának, a Dunaújvárosi Fotóbiennálénak művészeti vezetője, szervezője.
Már az elején említettem, hogy alkotó fotográfus-ként eddig két fotóalbuma jelent meg: az 1 másodperc – fényképek Budapestről és a Hon – fényképek Magyarországról. Az első kötetben így határozta meg mottósze -rűen, kifejezetten szellemesen és ellentmondást nem
tűrő egyértelműséggel Gulyás önmaga tevékenységét, megadva egyben fotóalbuma használati utasítását is:
„Egy átlagos fotográfiai pillanat expozíció hossza 1/125 másodperc. Ez az album 129 képből áll. Majdnem pon-tosan egy másodpercet rögzít egy város életének idő-folyamából. Egyetlen nézőpontból – a valaha itt jártaké közül.” Ha ezt valaki így elfogadja, vita nélkül magáé-vá teszi, akkor onnantól kezdve gond nélkül eligazodik nemcsak az albumban, hanem Gulyás gondolatmeneté-ben is, s nem tesz fel sem magának, sem másnak ilyen kellemetlen kérdéseket, miszerint, miért nem érdekli tovább a szerzőt az általa 1/125 másodpercre megfo-gó személy vagy szituáció? Miért nem lép beljebb, lej-jebb? Vagy ezt is meg lehetne kérdezni tőle: miért nem értékeli többre az embereket, helyzeteket, csupán egy általa gondosan kigondolt és felépített térforma egyik összetevőjeként, ahol a szobor, egy építmény sziluettje
pont ugyanannyira lényeges csak, mint az ember? Ne értsenek félre! Én alapjaiban elfogadom a fotográfus ilyetén hozzáállását, de megtanultam, hogy kérdezni mindig muszáj, kételkedni érdemes, a dolgok első ol-vasata mögött bízvást keresheti az ember a másodi-kat is… Más is észrevette Gulyás efféle alkotói hozzá-állását, attitűdjét, csak ő a kérdései megfogalmazása helyett a válaszait írta le: „Mintha, nem is embereket, hanem emberszobrokat helyezne el egy szürreálisnak látott-mutatott térben. A figurák nem jönnek sehonnan, nem tartanak sehova, hanem csak ott állnak, állnak és állnak – mondom, mintha csak szobrok volnának (sok-szor még valami talapzatféle is van alattuk). Chirico képeihez hasonló, álomszerű, időtlen víziók ezek a Vá-rosról. A szereplők és a háttér azonos látványszintre hozásának technikai eszköze (a nagy látószögű optikák mellett, melyeknek szubjektíve eleve nagy a mélység-élességük) a hiperfókusz: Gulyás többnyire nem a sze-replőire állítja az élességet, hanem valahova az alakok és a háttér közé, következésképp a háttér nem mosódik el, hanem az emberalakokkal azonos élességben jele-nik meg. (Szilágyi Sándor: Hiperfókusz, Beszélő, 2002.
március, 120-123. o.) Gulyás Miklós: Moszkva tér, Budapest, 1996
zselatinos ezüst nagyítás, 33 x 47,7 cm
Miklós Gulyás: Moscow Square, Budapest, 1996 gelatin silver print, 33 x 47.7 cm
Gulyás Miklós: Szenes Hanna park, Budapest, 1999 zselatinos ezüst nagyítás, 33 x 47,7 cm
Miklós Gulyás: Szenes Hanna Park, Budapest, 1999 gelatin silver print, 33 x 47.7 cm
120GULYÁS MIKLÓS 121MIKLÓS GULYÁS Pályája elég jól tagolható, ha évszámok szerint
fel-soroljuk azokat a helyszíneket, ahol fotósorozatait ké-szítette, szinte ki is adja magát az eddigi teljes életmű.
Tegyünk kísérletet! 1986-1991 között Budapest-et fény-képezte, közte a már említett 1989-es diploma sorozatát is. „Gulyásnál hiányzik mindenfajta kacsintgatás a kép-zőművészeti szemléletmód vagy a mozgóképes médiu-mok felé. Arra használja a fényképezőgépet, amire az klasszikusan való: a külvilág jelenségeinek rögzítésére.
Ez a rögzítés azonban mindig szélsőségesen feltöltődik személyes érzelmi motívumokkal, amelyek általában egyszerű módon, a képkivágás, beállítás, komponálás furcsaságaiban jelentkeznek az egyébként hidegnek, távolságtartónak látszó felvételeken. …A találkozások furcsaságának köszönhetően jön létre Gulyás képeinek félszeg lírája és deklaratív gesztusvilága. A Budapest című képgyűjtemény (mely a diplomamunkája volt a fő-iskolán) a város létező képeit sorolja egymás mellé, de azzal az esetlegességgel, ami legalább annyira jellem-zi Gulyást, mint a várost.” (Antal István: Budapest. Gu-lyás Miklós fotósorozata. Diplomaosztás a főiskolán. Fotó, 1989. 8. sz. 338-339. o.)
1991-ben a Keleti pályaudvar volt érdeklődésének centrumában, aztán öt év múlva Villamos-ra szállt és fényképezte mindazt, ami beleillett a gulyási látásmód-ba. 1995-1997-ben A Széchenyi-fürdő következett, és ha
lehet a fotómuzeológus is szubjektív dokumentarista, akkor megjegyzi, hogy szerinte itt ért Gulyás addigi pá-lyája csúcsára. Mindent meg tudott valósítani elképze-léseiből, a fürdő nagyon sajátos szubkultúrája úgy jön át fényképei segítségével, hogy közben nem riporterkedik, nem lép be emberek intim szférájába, nem foglalkozik az épített környezet dicsérgetésével, csak ott van ő is a gépével, csak gulyáskodik a mellig érő termálmeden-ce felcsapó gőzében, csak megcsinálta azokat a képeit, amelyek azóta automatikusan „megképzenek” előttem, ha kiejti valaki ezt a nevet: Széchenyi-fürdő. Még ebben az évben kilátogatott a Lóverseny-pályára „Viszonylag hosszabb ideig szoktam egy helyszínt vagy egy témát fényképezni. 1997-ben… kijártam az Ügetőre és a Ga-lopp-pályára. Tetszettek a nagy, nyílt terek, de még in-kább az eltűnőben lévő régi polgári világ hangulata…
Összejönnek olyan emberek, akik régi értékeket tisz-telnek, vagy csak fröccsözgetés közben elmúlt felettük az idő. A verseny maga egyáltalán nem érdekelt, nem játszottam és nem is figyeltem a futamokat, csak az
emberek és a tér volt érdekes számomra. Nem fényké-peztem lovakat. Rájöttem, hogy a lószobor jobban bele-illik abba a világba, amit elképzeltem, van némi metafi-zikus felhangja.” (Fotóriporter, 2002. 3. sz. 209. o.)
1999-2000 között fotózta az 1 másodperc címen meg-jelent fotóalbuma anyagának egy részét. Erről már két-szer is szóltunk, a színtér Budapest, a többit elmondja őmaga. „A főiskolán kezdtem riportozni, azelőtt inkább ember nélküli képeket csináltam. Gadányi György tanította a riportot. Ő a Józsefvárosban lakik, nagy sze -retettel beszélt arról, mennyire szeret ott fényképezni, milyen izgalmas világ, s nekünk is azt javasolta, hogy próbáljunk meg ott fotózni. Nem igazán ismertem ak-kor a környéket, de amiak-kor körülnéztem, már tudtam, hogy engem nagyon érdekel. Ott jöttem rá arra, milyen érdekes az, hogy egy bizonyos térben megjelenik egy kiválasztott alak, arc, mozdulat, és ez már önmagában is elég informatív, nem is kell, hogy szavakra fordítha -tó történések legyenek. Azóta is ezzel foglalkozom, sőt eddig Budapesthez is ragaszkodtam, mint helyszínhez.
Általában hosszabb ideig foglalkozom egy területtel,
azzal, amelyik éppen megtetszik. Az első dolog magá nak a térnek a kiválasztása, hiszen ez az, ami rövid -távon nemigen változik. Az emberek jönnek, mennek, s ebben a városban mindenütt felbukkannak érdekes figurák. A tér viszont nem mindenhol izgalmas. … Nem szerepeltetek a képen valamit csak azért, mert az is hozzá tartozik a valósághoz. Nem hiszek a realiszti -kus ábrázolásban, ez számomra nem létező dolog.
A lenyomat objektív, optikai, kémiai értelemben, de annyiféle különböző jelentésű kép készíthető ugyan-arról a dologról, hogy azokat semmiképp nem lehet azonosítani a valósággal. A realizmusra persze lehet törekedni, alkotói döntés alapján…. Számomra fon-tosak a terek, építészeti elemek, de ezeket többnyire díszletként használom a dominánsabb arcok, alakok Gulyás Miklós: Miskolc, 2006
zselatinos ezüst nagyítás, 33 x 47,7 cm Miklós Gulyás: Miskolc, 2006
gelatin silver print, 33 x 47.7 cm
Gulyás Miklós: Vác, 2003
zselatinos ezüst nagyítás, 33 x 47,7 cm Miklós Gulyás: Vác, 2003
gelatin silver print, 33 x 47.7 cm
122GULYÁS MIKLÓS 123MIKLÓS GULYÁS mögé. De nem is portrészerűek a fotóim, mert a port
-ré alapvetően az emberek személyiségével foglalkozó műfaj. Az én képeimen az ember sokszor szoborként van jelen. Az embereknek nem a valóságos személyi-ségük érdekel, hanem az, ahogyan lenyomatszerűen megjelennek a képen.” (Gulyás Miklós: Nem hiszek a realisztikus fotóábrázolásban. Fotóművészet, 2000. 1-2.
sz. 3-16. o.)
2002-ben bérletet vett a Kerepesi temetőbe, vagy ahogyan mostanában mondják Nemzeti Sírkertbe. Itt készült az ELYSIUM címet kapott sorozata. „A sírkert szerintem nem szomorú hely, legfeljebb melankolikus hangulatú… Egy múzeumban is az idővel találkozik az ember, a sírkertben fokozottan igaz ez…. Nem akartam semmilyen vallási felekezet nehéz halotti relikviáit áb-rázolni. Nem a vonagló fájdalom érdekelt, hanem inkább a dolgok könnyed átváltozása.” (Fotóriporter, 2002. 3.
sz. 211. o.) Ez volt az az év, amikor az addig jobbára csak a fővárosban fotografáló Gulyás autóra, vonatra, mie-gyébre szállt, s elkészítette a Hon (Fényképek Magyar-országról) albumát. Éppen öt évébe tellett. Tényleg nem csak Budapesten készült, de mindegyiket Gulyás készí-tette, s az eddigiekből könnyedén következtethetnek rá:
olyan nagyon mindegy neki, hogy a számára érdekes tér hol, melyik településen található… De ez nem iga-zán kritika, mert ha valaki megnézi az Abádszalók 2004 képen a fürdőruhás tömeg féktelen áradását felfelé, a dombtetőre, ahol minden arc egy irányba néz, érezhető a reszkető izgalom, a csodavárás. Nem tudjuk, mi van a tetőn túl. Mózes jön-e le éppen a hegyről, hóna alatt a kőtáblákkal, vagy Ámon Ré papjai jelentik be a közelgő
világvégét… mindegy is, az érzés, a tömeg, a látvány itt sem más, csak nagyon erős és szuggesztív.
K 2009 színes képsorozatában az autóutak mentén dolgozó prostituáltakat fényképezte Rákospalotán, egy körülbelül egy négyzetkilométernyi területen. Kicsit feladott szigorú elveiből, sokkal riportosabb sorozat kerekedett belőle, mint az előző ciklusok kiérlelt gu-lyási szubjektív dokumentarizmusában. Vagy akár leg-újabb munkájában, mely a Korzó címmel tesz egy va-lóságos vagy képzeletbeli sétát Budapesten a 2010-es évek elején. De nem is csoda, ha tudjuk a K 2009-es képek készítési körülményeit, azt, hogy a kényes és ve-szélyes helyzetre tekintettel egy autóba volt beszerel-ve a kamera, és távirányítóval exponálta őket. Ezért is van, hogy annyira mások ezek a képek. A Korzó, bár sok mindenben különbözik az eddigi Gulyás felvételektől, mégis inkább adekvát a korábbi képeivel. „A felvétele-ken a sokunk számára ismerős utcák, terek, tárgyak, arcok rejtett összefüggésrendszere tárul fel. A fotós a lehető leghagyományosabb módon dolgozik: járkál a városban és lefényképezi azt, amit érdekesnek talál.
Figyelmét azonban nem a társadalmi élet szempont-jából kiemelt események, jelenetek keltik fel, hanem éppenséggel ennek ellentéte, a hétköznapi, banálisnak mondható dolgok. A pillanat tört része alatt rögzített látvány elemei úgy tűnik, esetlegesen kerülnek egymás mellé, valójában azonban nagyon is átgondolt vízió ré-szei.” (Böröczfy Virág: Korzó. Részlet a sajtóanyagból) Hát itt tart most az autonóm Gulyás Miklós az ő szubjektív dokumentarizmusával. Őszinte kíváncsiság-gal várom, mit tesz még le az asztalra.
Gulyás Miklós: Széchenyi fürdő, Budapest, 1997, zselatinos ezüst nagyítás, 47,7 x 33 cm Miklós Gulyás: Széchenyi Baths, Budapest, 1997. gelatin silver print, 47.7 x 33 cm