Úton. Útban? - I ANALÓG ANALOGUE

JOKESZ

Anélkül, hogy különösebben misztifikálnám Jokesz Antal személyét, túlértékelném eddigi tevékenységét, mégis csak azt gondolom, szinte a lehetetlenre vállal-kozik, aki érvényes esszét akar írni eddigi pályájáról.

Miért? Mert rendkívül összetett, bonyolult és nehéz ember. Mert nagyon sokféle és sokminőségű dolgot csinált élete során és még mindig nem hagyta abba.

Mert sohasem áll meg annyi időre, hogy kedvére ta-nulmányozhatná az ember, mindig változó korban van.

Mert meglehetősen tudatos és elméletileg felkészült ahhoz, hogy a maga mögött hagyott nyomokat össze-zavarja, mint Csingacsguk Coopernél. Mert kemény és cinikus, ha úgy hozza a helyzet, nem kíméli sem magát, sem a másikat. Mert nagyon jó tolla van, és igazából magának kéne ezt az esszét magáról megírni, de miu-tán tudja, hogy a lehetetlenre vállalkozik (lásd fennebb) ezért meg sem próbálja.

Volt egy időszak, ezelőtt talán negyedszázada, ami-kor még azt gondoltam, ismerem. Tudtam, hogy öntör-vényűen, a maga szabta úton mindig elmegy a határo-kig, ott megáll, gondolkodik, aztán abbahagyja, mintha sohasem érdekelte volna. Megy tovább, másfelé. Ré-szese lett a progresszív hazai és európai művészeti áramlatoknak. Munkái gyakran kerültek elméleti és szakmai viták kereszttüzébe, amiből nem mindig jött ki nyertesen. De ezért (vagy ennek ellenére) mégis a magyar fotóművészet kevés iskolateremtő egyénisége közé soroljuk. Hogy ezt bizonyítsam, ne csak állítsam, ez most a dolgom, s nem is kevés.

Az első stációban megállapítjuk, nincs olyan, hogy egy Jokesz Antal. Folyamatos mozgásban van, amióta csak ismerem, csinál, mond, állít olyanokat, melyek ott, akkor nagyon megállnak, s képes két időegység múlva ezzel ellentéteset is épp olyan meggyőzően

ál-lítani, tenni. Állandóan agyal, gondolkodik, felhasználja addigi tudását, eredményeit és leggyakrabban el is lép tőlük, s az már csak tájolás kérdése, hogy ez a tovább-lépés egy nyílegyenes autósztrádán vagy egy visszafelé kanyargó ösvényen történik. Nem számít. Megy. Úton van. Ez nem baj, sőt…, csak komoly metodikai felada-tot jelent. Ezért tehát tessék elfogadni: minden most és ezt követően leírt megállapításom az éppen AKKOR, éppen OTT lévő Jokeszra vonatkozik. Nincs hosszútávú garancia egyetlen megállapításomra sem.

Második stáció. Ha ezt elhittük és elfogadtuk, mint közös nevezőt, akkor rögtön állapítsuk meg, hogy Jokesz csak egy van. Bármit tesz, bármit mond, ír, fényképez, ugyanaz a személyiség, ugyanaz az indulat, ugyanaz az eszköztár, csak a mindigjokesz állandóan más-más megnyilvánulási formákban nyilvánul meg.

Ha ezt az előbbi megállapítással ellentmondásosnak érzik, jogos, de nem a szerzőé, hanem alanyáé. „Azért csinálom a képet, hogy megtudjam, mi történik exponá-láskor... Ha egyszer átment a fény az objektíven és ne-gatívba rögződött a látvány, onnantól már semmi nem számít, mi volt előtte, mi lesz utána, már csak a kép van. ...Alig van fotográfus, aki annyiféleképpen köze-lített volna a fényképezéshez, mint én. Lehet kiforrat-lanságnak, divat követésének, kísérletezésnek is tekin-teni, talán ezért voltam egy időben az experimentális fotó skatulyájába dugva. Ha most végignézem ezeket a különböző, végletes koncepciókkal készült munkákat, kiderül, hogy minden kép ugyanarról szól.... Rólam és a fényképezésről.” (Varga Erika: Modell, fénykép, valóság.

Katalógus, Ajka, 1986.)

Harmadik állomás: Jokesz Antal erősen megosztó személyiség. Folyamatosan szekértáborokat szervez maga köré, fanatizálja a zászlója alá állókat, akikkel

Jokesz Antal: Fényérzékeny álom, 1979, zselatinos ezüst nagyítás, 29,8 x 24 cm Antal Jokesz: Light Sensitive Dream, 1979. gelatin silver print, 29.8 x 24 cm

220JOKESZ ANTAL (Yokes) 221ANTAL JOKESZ (Yokes) menetelnek egy kicsit, aztán egyszercsak mást

gon-dolnak, megunják, hárman háromfélét akarnak, és ezt követően tábort bontanak. Akkor egy kicsit hátrahúzó-dik, agyal, esszenciává sűríti az addig csináltakat, majd ismét előrelép, újfent toborzót fújnak a trombitásai, megint valami fontos dolog történik körülötte, vele.

Ezért is mertem az alaptézisben említeni, hogy kevés olyan szereplője van rajta kívül a kortárs magyar fény-képezésnek, aki olyannyira meghatározta volna ennek fejlődését, változását, akihez oly sokan csatlakoztak, és akitől oly sokan fordultak el. És még nincs vége.

Negyedik és egyben utolsó. Kevés magyar fotográfiai alkotó annyira tudatos, rendelkezik olyan íráskészség-gel, hogy egy esszé- és fotóalbumban és tanulmányok, cikkek hosszú sorában képes legyen összefoglalni mindazokat a fontosságokat, melyek addigi magára, pályájára, gondolataira, történéseire, jövőbeni vízióira és persze pályatársaira vonatkoznak. Jokesz ezen ke-vesek egyike. Mindezekért nem próbálok meg pápább lenni a pápánál, megmondani, hogy ő mit gondolt erről vagy arról, hanem alapforrásként veszem A preparált idő nyomában címet viselő, csaknem az évezred fordulóján megjelentetett könyvét. Ebben Jokesz mondja, mondja a magáét… Sok mindent nagyon pontosan látott, né-hány dologban olyat is észrevett akkor, ami csak mára válik számunkra ismertté… Honnan tudta? Néhány do-logban pedig meghaladta az idő, vagy már eleve sem volt igaza. Én csak ott és akkor vitatkozom vele, ahol, és amikor a könyv megszületése előtt is tettem azt.

Akkoriban gondoltunk dolgokról egyet, és néha mást is. Több esetben bebizonyosodott, hogy neki volt igaza.

Van ilyen. Nem véletlen a polcomon lévő példányba írt Jokesz dedikáció, melynek csak egy részét osztom meg Önökkel. „…a könyvem összeállításában nyújtott, több mint baráti segítségért, megfogadott és önfejűségem miatt meg nem fogadott szakmai tanácsaiért és bizta-tásáért…” Bár elmúlt azóta 13 év, ő sem, én sem adtuk fel nézeteinket, ahol bólintottunk egymás felé, ott most is, ahol csikorgott, ott most is. És ezt így rendben lévő-nek gondolom.

1969-től fényképez, ha a bonyolult számtani műve-letet jól végzem, akkor éppen tizenhét éves volt, ami-kor elkezdte. Kolontáron lakott, amit akami-kor még nem öntött el a vörös iszap, de jelentett problémát mást, eleget. Ajkán járt iskolába, aztán került Veszprémbe.

Nem tudom mondhatom-e, nem sértek vele feleslege-sen érzékenységeket, de úgy vélem, a fenti települések egyike sem írta be magát a magyar fényképezés arany-könyvébe. Egészen addig, míg Jokesz ez utóbbi városba Jokesz Antal: Próbafúrás 1-3. 1980

zselatinos ezüst nagyítás, 32,6 x 17 cm Antal Jokesz: Trial Boring 1-3, 1980 gelatin silver print, 32.6 x 17 cm

nem költözött és el nem kezdte barátaival, a zászlója alá tartozókkal a Dokumentum kiállításokat s az ezek-hez kapcsolódó szakmai napokat. Tagadhatatlan, hogy volt néhány év 1979-től kezdve, amikor Veszprém szá-mított a kortárs magyar fotográfia egyik legfontosabb helyszínének, éppen az előbb említett rendezvények miatt. Jokesz, a Dokumentum csoport alapító tagjaként, az általuk rendezett kiállítások egyik kurátoraként, a megjelent katalógusújságok kiadójaként rengeteget tett azért, hogy a magyar fotográfia meglehetősen pos-ványos állóvize felkavarodjon kissé. Aztán persze is-mét leülepedett, de erről Jokesz tehet a legkevésbé. A résztvevők, de még a szervezők köre is folyamatosan változott. Jokesz volt egyedül konstans. Néha Jokesz, Szerencsés, Kerekes, Vető, néha csak Jokesz, Szeren-csés János, néha mások, többen. A fiatalabbak ked-véért –mondjuk – felsorolom az 1982-es Dokumentum 4 kiállítóit: Bakos Miklós, Burkus Sándor, Jokesz An -tal, Kerekes Gábor, Szerencsés János, Szilágyi Lenke, Tordy György, Vető János és az egy évvel korábban, New Yorkban elhunyt Lőrinczy György fotói az MFSZ gyűjte-ményéből. Ismételném a dátumot és a helyet: harminc-egy évvel ezelőtt, a Veszprémi Vharminc-egyipari Egyetem Aulá-jában. Kapcsolódva a kiállításokhoz, mert több is volt a városban, más-más helyszíneken beszélgetéseket, fórumokat rendeztek ezen az 1982-es fotóhétvégén, amin részt vett Beke László mint vitavezető, Bán And-rás, Lugosi Lugo László, Attalai Gábor, aki Határesetek.

Fotó és képzőművészet. Milyen volt az a közeg, amelyben a fotó új életre kelt a 70-es években címen tartott előadást.

Érdekes volt a felkért hozzászólók listája is: Baranyay András, Birkás Ákos, Károlyi Zsigmond, Maurer Dóra, Peternák Miklós, Bak Imre. Aki egy kicsit is odafigyel a magyar fotográfia huszadik századi történetére, tudja, hogy ennél progresszívebb, ennél kor-szerűbb, ennél előremutatóbb személyek és dolgok alig voltak. Alig vannak. Jokesz mondta: „Húsz év elteltével kezdjük tisztán látni a Dokumentum jelentőségét, amely a kon-ceptuális művészet és a hagyományos fotóművészet konfrontációját, tágabb értelemben a képi hitelességet is vizsgálta egy olyan izgalmas korban, amikor a mű-vészettörténetben a neoavantgárdot a posztmodern, a világ tömegkommunikációjában pedig az írott sajtó és képes magazinok egyeduralmát az elektronikus médi-umok váltották fel. 1979 és 1982 között a veszprémi Do-kumentum-kiállítások és a félszamizdat katalógusúj-ságjaink politikailag is a határmezsgyén álltak, hiszen a pártapparátuson belüli titkos szimpatizánsaink miatt a helyi keményebb vonal nem mert egyértelmű

tiltás-Jokesz Antal: Katapult, 1980

zselatinos ezüst nagyítás, 41,2 x 21,5 cm Antal Jokesz: Catapult, 1980

gelatin silver print, 41.2 x 21.5 cm

222JOKESZ ANTAL (Yokes) 223ANTAL JOKESZ (Yokes)sal fellépni. A kiállítások az új szemléletű képalkotás ünnepeivé válhattak, ahol az alternatív lett a

termé-szetes, ahol együtt gondolkodhatott fotó- és képzőmű-vész, szimpatizáns és ellendrukker, kritikus, művész és a közönség egyaránt.” (P. Szabó Ernő: A preparált idő nyomában – Beszélgetés Jokesz Antallal Magyar Nemzet, 2002. július 17. 15. o.)

Mondtam az előbb, hogy állandóan változott a szer-vezők, a résztvevők köre. Felmerül a forrásokban Ke-rekes Gábor, Vető János, Beke László neve is, néha az egyik kimaradt, a másik bekerült… Szerencsés, amíg élt, mindvégig Jokesznak és magának vindikálta a ki-találás jogát, amikor megrendeztem a Dokumentum szünetelése, tetszhalála idején a Gödöllői Galériában az Önkioldó 1. majd a 2. kiállításokat, azokat teljes egé-szében Szerencsés mozgatta. Ennek ellenére Jokesz szerepe az egész kitalálásában, a Dokumentum név-adásában, a veszprémi helyszín biztosításában, a kiad-ványokban, az elméleti, gondolati mag kialakításában, a résztvevő személyek kiválasztásában és még ki tudja miben megkérdőjelezhetetlen, a többiek meg, hogy

mi-kor, hányszor, mit… Hát, esetleg kérdezzék meg őket is erről, vagy olvassák el A preparált idő nyomában erről szóló fejezetét. Ezt egyébként ettől függetlenül is na-gyon ajánlom.

1976 óta szerepelnek Jokesz munkái egyéni és cso-portos kiállításokon. Nagyon érdekes volt a fogadtatá-sa. Miközben más volt általában, mint a többiek, mást csinált, mint az akkori kánon, mint a szocreál szabta keretek közt született fotográfiák, de még azoktól a nem nagyszámúaktól is különbözött, akik megkeresve az ideológiai bástyákon is mindig meglévő kiskapukat, mást csináltak, mint az elvárt… Szóval, minden szem-pontból kilógott egy olyan világból, ahol a legfőbb érték az igazodás volt, és mégis, ezen közben folyamatosan publikálták képeit, szerepelt kiállításokon, támogatták

szinopszispénzekkel, jelen lehetett a fotós közéletben.

Egészen addig, míg ő jelen akart lenni. Nem eltávolítot-ták, hanem kilépett saját elhatározásából a nyolcvanas évek közepén. Sokat gondolkoztam, miként történhe-tett ez így. Valószínűleg Jokesz személyétől messzebb, a rendszer működési modelljében kell keresni a ma-gyarázatot. Mindig kellett egy-kettő csodabogár, aki-re mutogatva lehetett mondani, mi ilyenek vagyunk, ő meg látjátok milyen…

Látta Jokesz is pontosan a helyét, szerepét ebben a korban. „A fotográfia, mint a valóság hű ábrázolásának vélt médiuma, huszonéves koromban varázsolt el, de én az akkori fotográfia kanonizált megjelenési formáival szemben is cinikusan viselkedtem és nem nagyon dől-tem be a művészi fényképezés szabályainak. Könnyen tehettem, hiszen a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójában lehetőséget kaptam extrém szinopszisaim megvalósí-tására is, így 1978-től 83-ig számos munkámban vizs-gáltam a valóság képi megjelenési formáit, nemcsak ellesett, de előre megkonstruált idő- és térszerkezet-ben is. Az utcai járókelőket ábrázoló, 1978-as, kereső

használata nélkül, csípőből lőtt képsoraimmal azonban szakmai körökben úgy váltam ismertté, mint az esetle-gesség prófétája, nem kevés ellenséget szerezve a mű-vészi tudatosság kizárólagosságát hirdetők között.” (P.

Szabó: Magyar Nemzet, 2002. július 17. i.m.) 1978-ban Az esetlegesség lehetőségei című sorozata közben va-lóban szakított a fotográfia néhány írott és íratlan sza-bályával, elvetette (valamennyire) azt a nagyon erősen jelen lévő gondolatsort, miszerint a művészi alkotás tudatos tevékenység, melyben a fejben, lélekben előre megihlült képcsíra valóságos, fizikai létezővé alakul, és miként Jokesz mondja – nem tett mást, mint a va-lóságos térben együttműködött ő, a gép és a modellje.

Már akkor is kedvem lett volna kicsit vitatkozni, hogy filozófiailag tényleg más-e, hogy odamegy egy általa Jokesz Antal: Időablak, 1981/82

zselatinos ezüst nagyítás, 24 x 30,1 cm Antal Jokesz: Time-Window, 1981/82 gelatin silver print, 24 x 30.1 cm

Jokesz Antal: Preparált idő, 1981/82 zselatinos ezüst nagyítás, 24 x 30,1 cm Antal Jokesz: Prepared Time, 1981/82 gelatin silver print, 24 x 30.1 cm

224JOKESZ ANTAL (Yokes) 225ANTAL JOKESZ (Yokes) választott helyszínre (utca), visz magával egy művészi

alkotásra alkalmas tárgyat (fényképezőgép), kigondolja fejben, hogy úgy fog alkotni, hogy nem néz bele a kere -sőbe, hanem ilyen és ilyen képeket exponál majd, aztán előhívja, kidolgozza, kiválogatja, installálja, végül mű-vészeti kontextusokban nyilvánossá teszi… szóval, hogy ezek nem ismérvei-e a tudatos művészi alkotásnak.

Ráadásul mi mindannyian, akik akkoriban fotóztunk, és figyelemmel kísértük Jokesz minden lépését,

ha-mar rájöttünk, ha az ember megszokja a gépét, mindig fix objektívet használ, akkor nagyon gyorsan megtanulja, mi lesz a képen, ha belenéz a keresőbe, ha nem. De ez a kétkedés szemernyit sem csorbítja Jokesz érdemeit;

amit Az esetlegesség lehetőségei sorozatával huszoniksz évvel ezelőtt létrehozott, annak máig ható következmé-nyei vannak a magyar fotográfiában. Ráadásul ma már nem akkor van. Ennyi idő után ránézve a sorozatára, számos más, ezeknél talán fontosabb kérdés végiggon-dolására is alkalmat adott. Nem véletlen, hogy önkéntes száműzetéséből visszatértekor is ezeket a képeit vette elő, hogy ezek átdolgozásával mai aktuális művészeti kérdésekre is új válaszokat fogalmazhatott meg. És az

sem véletlen, hogy ebbe a Körmendi-Csák gyűjteménybe ezekből válogattam a legszívesebben. „1979-1984 között konceptuális-mediális munkáiban a fotográfiai evidenci-ákkal, a fénnyel, az idővel, a negatív síkjára lehatárolt térrel és ezek véletlenszerűségeivel foglalkozik. Mun-káit a tudatosan vállalt esetlegesség, a mesterséges fényforrások és a többszörös expozíció használata, a konceptualizmus és a túlfűtött érzelmesség egyensúly-ra törekvő kettőssége jellemzi” (Popmodern szórólap).

Éjszakai parkokban fotózott. Vakuk és mesterséges fényforrások segítségével álomszerű, áttűnéses, a fény-re nagyon érzékeny képeket készített. Nemcsak az álta-la használt nyersanyag, de ő is nagyon szenzitív volt. A modellek mellett gyakran szerepel ő is a képein, de nem ezekért tűnnek nagyon személyesnek, nagyon privátnak, nagyon belülről jötteknek ezek a felvételek, hanem su-Jokesz Antal: Végső kép, 1981/82

zselatinos ezüst nagyítás, 24,6 x 27,3 cm Antal Jokesz: Final Image, 1981/82 gelatin silver print, 24.6 x 27.3 cm

Jokesz Antal: Álomképkorrekció, 1982, zselatinos ezüst nagyítás, 30,3 x 27,3 cm Antal Jokesz: Fantasy Correction, 1982. gelatin silver print, 30.3 x 27.3 cm

226JOKESZ ANTAL (Yokes) 227ANTAL JOKESZ (Yokes) gárzik belőlük valami nagyon erős érzelmi, érzéki töltés.

A Fényérzékeny álmok minden képe önábrázolás, még ak-kor is, ha nem önkioldós, ha nem önmegvilágítós, akak-kor is, ha nem ő, hanem valamelyik barátnője, ismerőse van a képen. Ezt a kósza érzésemet erősíti írásban is. „Szinte szerelmes voltam a fényképezőgépembe, az éjszakákba, a sötétségbe, a fényekbe, mindenbe és mindenkibe, ami, vagy aki a negatívra került – az önarcképek által talán még saját magamba is… Fanatikusan csak ez érdekelt:

mi a fényképezés és mit jelent megörökítve lenni?” (A preparált idő nyomában 16. o.)

1981–1982: Az idő aszimmetriája című sorozatában megpróbálta egységben kezelni a fénykép adta tér- és időmozzanatot. Igazából ez az időszaka, amely a leg-több, őt foglalkoztató elméleti kérdés feltevésével, kép-pé alakításával, kipróbálásával járt. Persze azóta sem hagyja nyugodni a téridő-problematika, leírt elméleti szövegeinek legmarkánsabb és talán terjedelmében is legbővebb része ezzel foglalkozik. A pozitív képen is meghagyott perforációval, a teljes negatívfelület fel-használásával a nagyításon, a képtérbe éppen belépő, vagy azt elhagyó alakokkal, az esetlegesség tudatossá tételével, valamint ezt kiegészítve elméleti munkássá-gával, csoportképző tevékenységével, jól kimutatható hatással volt a kortárs magyar fényképezésre a het-venes-nyolcvanas években. A fotográfia elsősorban, mint médium izgatta, a képi pillanat és az idő viszonya, a rögzítés véletlenjei, a fény képépítő és romboló hatá-sa, szóval csupa olyan, más fényképészek által került, hibának tartott dolgok, melyeket ő felfedezendő, szá-mára alapvető kérdéseket megfogalmazó jelenségként kezelt. Ilyen volt a Fényérzékeny álmokban a fény meg-jelenítésének kérdése, itt pedig a negatív egymás utáni kockái közt létrejött, akart vagy véletlen kapcsolat, a teljes negatívkocka, mint jelentésteli felület alkalma-zása, a bujkálás a negatívszélek határolta síkokon…

csupa izgalmas képi és gondolati kérdés. Jokesz ezek-ből építette fel képi filozófiájának jelentős részét.

Már minden a sínen volt, legalább is úgy látszott.

Felvették a Magyar Fotóművészek Szövetségébe, segí-tették teóriái fényképpé alakításában, ismerték és job-bára elismerték, megjelent, kiállított, amikor egyszer csak előjelek és látható, sejthető indokok nélkül, szinte teljesen felhagyott a fényképezéssel, visszahúzódott abból a fotográfiai közéletből, melyet addig maga is mozgatott, alakított a Dokumentumokkal, a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójával, a Fiatal Művészek Klub-ja alagsorában lévő jókonyhájú kocsmájában működő beszélgető helyen és más színtereken. Ezt írta

évti-zedekkel később erről: „...Akkoriban már csak Buda-pesten, a Felszabadulás téren fényképeztem. Hónapok óta ugyanazon a helyen, ’ugyanazt’ a képet exponáltam.

Ott álltam öt-hat méterre az aluljáró lépcsőjétől, és arra vártam, hogy végre ne történjen semmi. Ne jöj-jön arra egyetlen ’fotogén’ ember, egyetlen ’arc’ sem, egyáltalán, semmilyen ember ne jöjjön arra, és a szo-morú szemű kutyák is tűnjenek már el... Úgy álltam ott a téren, mint egy szobor, egy motoros Nikon FM2-vel a kezemhez nőve. Imádtam ezt a gépet, és éreztem, hogy a gép is viszonozza a szeretetet. Soha annyi is-merőssel nem találkoztam Budapesten, mint akkor.

Ezek a találkozások azonban többnyire így zajlottak:

’Hellóháttemitcsinálszitt?’, ’Semmit. Szobor vagyok, gyere máskor is’ – mondtam, és ha eltűntek végre a felszínes érdeklődők, exponáltam. Csípőből, mert ak-kor már ’Jokesz Antal’ voltam, ’az esetlegesség prófé-tája, e kategóriák apologetája’... De azt hiszem, nekem akkor már végképp elegem volt a dokumentarista, ex-perimentális, mediális, metaforikus, posztmodern és mindenféle jelzőkből, koncepciókból, kategóriákból és locsogásokból, a nyugdíjas dilettánsokból, a híres em-bereket egy kaptafára portrézgató fotóművészekből, a naprakészen ügyeskedő fotóriporterekből, a lélektelen albumgyártókból… és az egész belterjes, úgyneve-zett fotóművészetből. … Magamba zuhanva, lassan és csendben számoltunk le egymással, valamikor a nyolc-vanas évek közepén: én és a fotográfia. Pedig a fényké-pezés a megismerést, az önazonosítást, a világban való tájékozódást, a létezés értelmét jelentette számomra, és én úgy vállaltam ezt, ahogy az életet vállaltam. Azt hittem, mindentől megvéd, mindenre feljogosít, és bár-mihez közöm lehet általa.” (A preparált idő nyomában)

Senki nem értette miért tette ezt, hogyan jutott el idáig, de azt hiszem, akarva vagy akaratlanul valahogy múlt időbe is tette magát. Szerintem senki, vagy alig valaki vonatozott le Veszprémbe megkérdezni, Tóni, mi van? Persze, az igazsághoz hozzátartozik, ha valaki beljebb mert volna lépni az általa szabott határokon, könnyen megkapta volna, hogy mi közöd hozzá, húzz el!

De ez csak merő spekuláció...

Aztán 1999-ben hirtelen három eseménnyel is je-lentkezett. Az egyik a Dokumentum húsz éves jubileumi kiállítása a Dorottya Galériában Budapesten, mellé a négy Dokumentum katalógusújság újrakiadása. Másod-szor: A preparált idő nyomában címmel megjelent a már

In document I ANALÓG ANALOGUE (Pldal 111-126)